Pest Megyi Hírlap, 1975. október (19. évfolyam, 230-256. szám)
1975-10-19 / 246. szám
1975. OKTÓBER 19., VASÁRNAP Mien) v* x/tmmf GYŐRFFY LÁSZLÓ: Nagykorúság a szekrényben — Utálom a hazugságot. — Tudom. — Akkor miért nem mondod meg neki? — Nem lehet ilyen hirtelen. — Mi az, hogy ilyen hirtelen? Egy félév, az neked hirtelen? Semmi közötök már egymáshoz. — Hét végén mégis hazajön. A saját otthonába, ha nem tudnád. — Persze, lefürdik, megza- bálja, amit főztél, aztán neked esik, te meg... — Ezt hagyd, nagyon kérlek, ezt hagyd! — Miért, talán nem így van? — Nem. — Aztán az asszony gyorsan hozzátette: — Nem mindig. — Ügy gondolod, hogy néha előbb eszik, aztán fürdik, és csak utána... — Félelmetesen ocsmányul tudsz beszélni. — Utálom a hazugságokat. Mondd meg neki, hogy velem akarsz élni. — Veled? — Miért? Nem? — Ha ez ilyen egyszerű lenne. — Egyszerű, vagy nem egyszerű, de már eldöntötted. Vagy nem? — Csacsi vagy, Iván. És szeretlek, mert aranyos kölyök vagy. — Ne kölyközz és ne becézz! — Persze, mert utálod, ha így beszélek, igaz? — Pontosan. — Bocsásd meg, elfelejtettem, hogy holnap már nagykorú leszel. Holnaptól kezdve aztán.. Mindjárt másként megy a dolog, nem mintha eddig rosszul ment volna. — Ne hülyéskedj! Szeretnék veled komolyan beszélni.-De én ilyen korán reggel nem tudok komolyan beszélni. — Eldöntötted már, hogy... — Semmit sem döntöttem el, Iván. És ne erőszakoskodj! Szeretnék másképpen élni, csak ezt mondtam, de ... — De? — De ez nem olyan egyszerű. — Utálom a bizonytalanságodat, érted? Az asszony feljebb csúszott az ágyban, hátát a falnak támasztotta. Iván is így ült. A rádióból pontos időjelzés hallatszott: — Hat óra, tizennyolc perc. — Nagyon jól tudom, miért védekezel azzal, hogy nem ilyen egyszerű — mondta Iván, miközben a rádió felől szaxo- fonnyekergés áradt szét a szobában. — Félsz, hogy nekem még négy évig tanulnom kell. Pedig ösztöndíjat is kapnék az egyetemen. Menza is van a világon. És a tanulás mellett is csinálhatnék egyet s mást. Te is keresel, hát nem halnánk éhen. — Éhen nem halnánk, de nem élnék úgy, mint most. — Félted a kényelmedet, mi? — Ezt sürgősen hagyd abba! Egyáltalán nem erről van szó. — Akkor mi bajod? — Félek, Iván, félek, hogy fiatal vagy hozzám. Érted? — Tiszta röhej! Az a nyomorult hét év? A huszonöt éveddel lennél túl öreg hozzám? — Nem azzal. Csak azzal, hogy utálod a hazugságot, én pedig már öt éve vagyok asz- szony. — Na és? — öt éve feleség, egy éve titkárnő, és ezt a lakást mi kaptuk. Mi és nem én. Ha pedig elválok, vagy nekem vagy a férjemnek albérletbe kell menni. És ez nem olyan egyszerű, ahogy te elképzeled. Ez kisváros. Ha egy nőnek, aki olyan helyen dolgozik, mint én, fölborul a magánélete, jobb, ha eltűnik innen. — Hát akkor elmegyünk. — Hova; te szerencsétlen? Itt biztos felvesznek az egyetemre. És te is örülsz, hogy idejöhetsz, itt legalább nyugalom van, mindig azt mondod, nem úgy, mint nálatok, ahol apá- dék folyton egymás haját tépik. — Nem azért jövök' hozzád. — Tudom, nem ezért. De ez is számít. Egész idő alatt nem néztek egymásra, níintha magukban beszélnének. Most az asszony Iván felé fordult. A fiú a padlóra nézett, a táskarádióra: a pontos idő hat óra, huszonhat perc. — Elkésel — mondta Iván, és az asszony kibújt a paplan alól. — Lehetőleg menj be a gimnáziumba, mert aztán megint írnak egy szép levelet az apá- déknak — mondta az asszony, és a kapkodva főzött forró feketét apró kortyokban szürcsölgetve kiitta egy kék porcelán csészéből, arcát odatartotta a fiúnak, aztán csak az előszobaajtó csattanása hallatszott utána. Iván maga maradt. Hallgatta az időjárás-jelentést, és úgy nézett szét a szobában, mintha most lenne itt először. Pedig fél éve, hetenként kétszer, legtöbbször itt ébredt. Kikászálódott az ágyból, nézegette az asszony ruháit, pongyoláját, a fürdőszobában a fogkeféjét, kréméit, és Úgy ment az iskolába, mintha szívességből még befejezné ezt az utolsó évet. Ügy is érezte. — Tiszta röhej — gondolta az egyik nagyon unalmas órán —, ha tudnák, hogy együtt élek egy nővel. Majdnem együtt élek — javította ki magát akkor. Feküdt az ágyban és úgy nézett szét, mintha először lenne itt. Nézte a világosbarna könyvespolcot, fölötte egy ló fényképével. — A Józsika akasztotta oda — gondolta. — Saját tenyésztése. Az ő gazdaságából került a verseny- pályára. Sok versenyt nyert. Józsika úgy látszik, büszke volt rá és odaakasztotta. A nejére is büszke volt, őt meg beültette ebbe a lakásba. Azt hitte a Józsika, így minden a helyén lesz. A hét végén majd hazajár, megnézi a fényképet a falon, a feleségét az ágyban, leteszi a százasokat, és visszautazik csodálatos gazdaságába. A lófényképről megint a fotelokra nézett. Az egyiknek a támláján ott hevert az inge. Kiterítve, tisztán. Az asszony mosta ki tegnap este. Visszatartott lélegzettel ült a naftalinszagú kabátok és ruhák alatt. Bejöttek a szobába. Rettenetesen félt. Tudta, a férfi legalább egy fejjel magasabb, mint ő, és húsz kilóval nehezebb. Görcsbe merevedve törte a fejét valami hazugságon, ha kinyitnák a szekrényt. Tá- tott szájjal, nagyon lassan lélegzett. — Olyan sötét van itt, Mackó, mint egy barlangban — hallatszott a nős. hangja, és közvetlenül utána ablaknyitás, vászonredőny-csattogás. Nővel van — próbálta Iván nyugtatni magát a szekrényben. — Megcsalja Irént. Nője van. Tudta, hogy Irén ilyenkor már nincs itthon, és... Ha megver, biztos lehet benne, hogy elmondom, kivel volt itt. És akkor majd Irén is válni akar. Biztos, hogy elválik. Én kapok két pofont, de ők elválnak, és akkor... A fülében szinte hallotta, ahogy ver a szíve. Hirtelen arra gondolt, hogy megfulladhat. Hogy nem lesz elég levegője. Ahogy a naftalinszagú, sötét, meleg csöndben gubbasztott, már csak arra tudott gondolni, hogy megfullad. Hogy kinyitja majd az ajtót, mert nem bírja tovább. — Ne őrülj meg, Mackó! — hallotta a nőt, és utána reccsent a dívány. — Várj még Várj egy pillanatra ... — Egy óra múlva visszajön a sofőr. — Mondtam, hogy jöjjünk a te kocsiddal. I — Rossz. Csak holnapra csinálják meg. — örültek vagyunk... Este úgyis átjöttél volna. Mikor mondod meg már a nagyokos, művelt feleségednek? — Már tudja. Még gondolkodik a váláson, azt mondta. — Nem igaz. — Nem szoktam neked hazudni, de úgysem válik el, meg- haondtam előre. — Én pedig azt mondtam.. Beléfojtották a többit. Csönd lett. Aztán reccsent a dívány. Ivánt a düh és a szégyen fojtogatta. Szóval átverték.. Szóval tudta, hogy szeretője van, nekem mégis azt mondta, nem olyan egyszerű. Ennek egy padlót dörgölő nagyokos feleség kell, annak a szerencsétlennek meg... Félti padlóját, meg ezeket a rothadt, naftalinszagú ruháit.. Átvert... De nagy szemetek ezek!... Csak kibírjam, míg elmennek. Talán egy óra alatt nem fulladok meg. Lehajtotta a fejét, tenyerét óvatosan a fülére szorította. Az úristenit! Hol nap nagykorú leszek, és közben megfulladok egy szekrény ben. Nem mehetek ki. Övato san kell lélegezni. Nyugodtan lassan. Csak nehogy megful ladjak... Barcsay Jenő: Tanulmány GARÁI GÁBOR: A fürdő ősszel Sápadt füvön dérmarta barna lombok. A fürdőből rég elszálltak a nimfák. Azott falak, kopasz fál^ közt bolyongok; torz ábráik a tél jöttét tanítják. Ml volt itt nyáron! Forogtak a testek tajtékos zöld vizekben, szédületben; karok és lábak izzón keveregtek. Most egy fakó kis mozdulat se rebben. Meghűlt a szél is, krákog az avarban. Tócsa lett a víz, borzong, nem világít. Csak az emlék sugárzik változatlan fénnyel a tavaszi föltámadásig. TASN ADI VARGA ÉVA: NEMERE ISTVÁN: Tégla Látogatás Eljöttél hozzám. Nézd csak, mind zöldellnek kint a fák, igen, most az ablakból látod, hogy ejt rájuk a nap glóriát. Varia bútor, odafentről neon világít, nincs meggyfa, amit átölelnénk, nincs gyöngyvirág, hullámzó pázsit. Egyforma lépcsők vezetnek hozzám kék szegéllyél, a tetőn antenna sbtétllk. Györkön ilyenkor gólya fészkel! Itt a pálinka, műanyag tál, kalács fehérük. De ugye nem feledted még el a gyerekkori fonott régit? Ülj a fotelba, Ügy ringat, mint a györki hinta Fe’nőttek lettünk. S nincs már óra, mely kettőnkre rá-tiktakolna. ! CSANKO LAJOS: Régi szeretőm Keresem, keresem régi szeretőmet, a boldogítómat és szívenverőmet, csak álmomban élő régi szeretőmet, aki életem volt és a temetőm lett. Keresem, keresem régi szeretőmet, a siratgatómat és kinevetőmet, aki az élet volt, teli intelemmel, aki régen áldott altatgató csenddel, aki volt a másik tiszta, jó világom, aki melegítő fény volt a világon, keresem, keresem ifjúságom benne, s mi rajta játék volt, most hull rá szívemre. Mi benne játék volt, — ó de mégis élet, a gyermekszerelmek a sírig elérnek, velünk járnak mindig és reánk találnak, égve magasztalnak életnek-halálnak. B ázat akartam építeni.í Tégla kellett. Sok i tégla. 1 Már enyém volt a föld, 1 ahol a falakat fel szándé- ' sóztam húzni. Dombolda- on, az erdőszéltől nem messze. Csak egy szomszédom volt; ígérte, hogy vigyáz majd a téglákra, míg összegyűlnek. Tavasszal elmentem a földmérőkhöz. Jártuk a mezőket, falvak határát. Nyáron bele is izzadtunk, eső is megverte hátunkat, ősszel, mikor vége lett, fizettek. Vettem ezer téglát, s kis kocsimon hazavittem. Télen nem lehetett dolgozni sehol. Fűzfavesszőt szereztem, kosarat fontam. Kunyhómba bevert az eső, sésőbb elrekesztette a hó. Meleg ételt hetente egyszer ettem. A szomszéd olykor kijött, szánakozva: meghalsz, ha sokáig így élsz. Nem feleltem neki, csak magamban mondtam: könnyen beszél az, akinek már szép, nagy meleg háza van, kertje, mindene. Tavasszal eladtam a kosarakat, vettem megint téglát. Aztán nekieredtem munkát keresni. Ahol kapálni kellett, kapáltam. Másutt csatornát ástam, mert azt ástak. Őszbe fordult már az idő, gyümölcsszedés ideje jött, aztán szüret. Dolgoztam, vidáman. Zsebemben gyűlt a pénz. Hatszor fordultam a kis kézikocsival a városból, míg hazavittem az összes téglát. Tányérokat mosogattam, féléjszakákon át, délután meg csomagokat cipeltem a pályaudvaron, vagy vagonokat raktam ki. Nagyon fáztam. Nyáron megint sokszor fordultam a kocsival. Háznyi téglarakás várt rám, mikor utóljára jöttem. Testemben fáradtság lüktetett, még irigykedve néztem a szomszéd házát: milyen magas, fehér, tágas. De az enyém is olyan lesz, még olyanabb. Annyit kínlódtam már. Körülvevő falak melege, saját ablakon át látott világra, jólismert földecske naponta ezer lépéssel lemért látására vágyom. Egy házra, melyben én lakom. És nekifogtam. A fürdőszobába Indult, amikor hirtelen a bejárati ajtó felől csoszogást hallott és kulcszörgést. — Sohasem tudom, melyik a lakáskulcsom — dörmögte egy férfi, és női kuncogás hallatszott a kulcszörgés közben. Iván berohant a szobába. Egy pillanatra olyan ideges lett, hogy legszívesebben kiugrott volna az ablakon. Harmadik emeletről ezt nem nagyon lehet — gondolta. — Hazajött a férje. Csütörtök van. Nem lehet a férje. — Kézbe kapta az ingét, nadrágját, a cipőjét meg berúgta az ágy alá. Mégis a férje, a Józsika, csak neki lehet kulcsa Növel jött. Egy nő is van vele. — Odarohant a szekrényhez, félretolta a ruhákat, kabátokat, alájuk kuporodott, és behúzta az ajtót. / TARASZOV: Vadászati bárány A folyó partján sétáltam, önfeledten szívtam magamba a friss levegőt. Hirtelen egy mogorva öregember tűnt fel. Amint közelembe ért, láttam, hogy a nyakában egy bárányt cipel. — Hová igyekszik ezzel az állattal? — kérdem szívélyesen. — Vadászatra! — feleli. — Áldozati bárányról már hallottam, de vadászati bárányt még sohasem láttam — mondom, miközben fürkészve nézem a göndör szőrű bárányt. — És mire vadászik ez a jámbor jószág? Nyúlra vagy vadkacsára? — Pézsmapocokra — mondja az öreg, és simogatóan hordozza végig tekintetét segítőtársán. Én meg az öreget méregettem, hogy vajon józan-e, vagy valami egyéb baja lehet. — És hogy lehet ezzel a szelíd jószággal vadászni az óvatos pézsmapocokra? — kérdem, hogy eloszlassam kételyeimet. — Nagyon egyszerűen — mondja az öreg, és megigazítja a bárány nyakán a kötelet. — A vadászati báránnyal odamegyünk a pézsmapocokfarm vezetőjéhez, ő pedig kijelöli nekem a vadászterületet, kimegyek oda, kirakom a csapdákat, begyűjtőm az elfogott állatokat, lerántom a bőrüket, eladom őket, felmarkolom a pénzt, és kész. — És a bárány? — Miféle bárány? — Miféle? Miféle? Hát ez a vadászati bárány. Ezzel mi lesz? — Ki törődik egy ilyen jószággal. A bárány különben is ostoba állat, eltéved a nádasban. — Akkor meg mi értelme van, hogy magával viszi a vadászatra? — csodál- kozok rá még jobban a hallottakra. Most az öreg nézett úgy rám, mintha be lennék rúgva, vagy mintha hiányozna egy kerekem, majd így szólt: — Bárány nélkül nem szabad. Tilos! — mondta némi hallgatás után, majd elhúzta a vállát és folytatta: — Oda- megyek a vadászati báránnyal a pézsmapocokfarm vezetőjéhez, ő kijelöli a vadászterületet, kimegyek oda, kirakom a csapdákat, begyűjtőm a csapdába esett állatokat, lerántom a bőrüket, eladom őket, felmarkolom a pénzt, és köszönök az árnyékomnak. — És a bárány? — Miféle bárány? Mit hozod folyton elő nekem azt a bárányt? Mondtam neked, hogy a bárány ostoba állat, és eltévedt. Nem tudott kikeveredni a nádtengerből. Érted már, te tökfilkó!?! — Értem már — mondtam, és azt gondoltam: Az ördögbe is. Az öreg ezt a bárányt nézi pézsmapocoknak, ennek a borét rántja le. Másként miért cipelné a nyakában? Siger Imre fordítása
