Pest Megyi Hírlap, 1975. augusztus (19. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-03 / 181. szám

1975. AUGUSZTUS 3., VASÄRNAP 4 TV-FIG YELŐ Csontvár}'. {}gy tűnik, újab­ban téma lett Csontváry, á különös életű és művészetű festő; különböző műfajú al­kotások témája. Ebben az évadban mutatták be Hidas— Seregi Gsontváry-balettjét az Operaházban, olvashattunk ró­la, hogy Huszárik Zoltán, a Szindbád rendezője, Csontvá- ry-filmre készül, s most a te­levízió bizonyára igen népes nézőközönsége előtt jelent meg a festő és kora. De valóban megjelent-e? Testi, fizikai külsőségeiben mindenesetre, hiszen Öze ha­jós szuggesztív játékkal és ki­tűnő maszkkal (írjuk ide a maszkmester, Sommer Katalin nevét) elevenítette meg a festőt. Hiteles volt az első je­lenet művészkávéházi környe­zete is (Szinyéi-Merse, Rippl- Rónai, Fényes Adolf, Lechner Ödön, Pólya Tibor s más festő­művészek ismét csak pompá­san sikerült maszkjaival), ér­dekes volt a kudarcba fulladt kiállítás operatőri-rendezői megoldása, vagy a festő vizio- nálása — egészében azonban nem mondható sikerültnek ez a munka. Az alcímben ugyan ez állt: „Jelenetek egy festő életéből’’, de ezek a jelenetek — az említett kávéházi szín s a kiállítás-jelenet nagy átok­monológja kivételével — nem tudták igazán felidézni a festőt és problémáit. Itt ugyanis va­lójában nem is annyira az élet­rajzi mozzanatokat kellett fel­villantani, mint azokat a moz­gatórugókat, amelyek Csontvá­ry festészetét létrehozták, majd ezt a festészetet már a mű­vész életében szinte meg nem történtté tették. És ezekben az okokban nem a Pólya Tibor telefontréfája volt az igazi. Ennél sokkal mélyebb, társa­dalmi, művészetelméleti, esz­tétikai okokról volt szó, amint azt Németh Lajos művészet- történész, Csontváry legjobb értője, reneszánszának egyik elindítója, egy kiemelkedő Csontváry-monográfia szerző­je okos, tömör bevezetőjében felvázolta. Nos, mindezeket le kellett volna fordítani egy te­levíziós műfaj nyelvére, áb­rázolni kellett volna az * egzakt és precíz tudományos megállapítások igazságait egy más — művészi — meg­közelítés eszközeivel. Ez azon­ban sem a forgatókönyvet író Kovásznál Györgynek, sem a rendező Várkonyi Gábornak nem sikerült igazán. Magyarán: sem az írói, sem a rendezői munka nem állott azon a szin­ten, amelyen egy ilyen bo­nyolult és mélyen drámai té­mát adekvát módon meg kell közelíteni. A külsőségek, a gyakran látott megoldások (a vízió-jelenetben például ha­tározottan az operaházi tánc­játék bizonyos elemei, ötletei is), egyfajta modorosság (amely Várkonyi rendezéseire fiatal kora ellenére máris jellemző kezd lenni) fedte el sok esetben a mélyebb gon­dolatokat, vagy — mint a jel­zetten is kitalált, képzeletbeli népbiztosjelenetben — Csont- várytól is, művészetétől is és egy 19-es közoktatási népbiz­toshelyettestől is idegen esz­mei összefüggéseket, egy-két megfogalmazásban vulgarizált marxista tételeket hangsúlyo­zott A záróötlet pedig, a hato­dik jelenetet az úgynevezett főcím, a szereplők és más köz­reműködők listájának felsoro­lásával azonosító, s ezzel az értő, megbecsülő utókort is e névsorhoz kötő ötlet nem is volt egészen ízléses. Riporter kerestetik. Elkezdő­dött a negyedik Riporter ke­restetik, s hónapokon keresz­tül minden héten találkozni fogunk majd a részvevőkkel és a zsűrivel, no meg a már az első adásban higgadt jóságos, körültekintő játékvezetőnek bizonyult Vértessy Sándorral. Az első, bemutatkozásnak is, versenynek is szánt adás után még nem lehet sokat mondani sem a versenyzőkről, sem a műsorról — azon kí­vül, hogy meglehetősen hosszúnak tűnt az egy óra negyven perces adás. Na­gyon izgalmas dolgoknak kell történniük a képernyőn ahhoz, hogy ennyi ideig lekössék > a nézők figyelmét. Erről ezúttal csak nyomokban volt szó. T. I. A jogokat is tanulni kell í ­MUNKÁK . ■ ■ . • . ... . .. ­ÉS MINDENNAPOK i-íst'V A szombati felhőszakadás alaposan otthagyta a nyomát a pártirodán: áll a víz a beton­padlón és a tárgyalóasztal te­tején. Valami cső tori át a mennyezetet, körötte, a lyültön zuhoghatott befelé az égi ál­dás. Hétfő reggel lévén, mi fe­deztük fel elsőnek. Szunyogh Lajosné felmosórongyot kerít, s gyakorlott, széles mozdula­tokkal rendbeteszi az irodát. Történt pedig mindez a Be­ton- és Vasbetonipari Művek szentendrei gyárában. Annak is a Siómé gravitációs csőgyár­tó üzemében. Gyereklány a gyárban Szunyoghné kerek 25 esz­tendeje dolgozik ebben a gyár­ban — élete első munkahelyén. Tizenöt éves volt, amikor belé­pett, épp hogy elhagyta az ál­talános iskolát. Anyja után jött, aki már akkor itt kereste meg öt félárvájának a kenyeret, amikor még Andreának ne­vezték a gyárat, s kútgyűrűket, mczaiklapokat készített. — Apámat bomba ölte meg, a második világháborúban, ló­hajtó volt egy szentendrei fu­varosnál, gondolhatja, mi ma­radt utána. Én voltam a máso­dik a sorban. így hát. amíg anyánk dolgozott, én pesztrál- tam a kisebbeket. Két keze összekulcsolva, ölé­ben pihen. Körmei töredezettek, kézfeje eres: a gyerekfejjel kezdett munka stigmái. — A lapüzembe kerültem, tömítőnek. A lyukacsos-rücskös mozaiklapok felületét tömí- tettük cement-mészkő keve­rékkel, olyasféle művelet volt ez. mint a falnak a glettelés. Itt, a gyárban ismerkedtem meg egy segédmunkással, s két év múlva megesküdtünk. Ti­zennyolc éves voltam, a férjem húsz. Csak a két kezünk volt a vagyonunk. Anyósomékhoz költöztünk, Tahitótfaluba. „Több is lehetett volna" A betonpadló ütemesen re­zeg alattunk: lenn a csarnok­ban dübörögnek a csőgyártó­gépek. A Siómé gravitációs cső­üzem az első félévi tervét egy és negyedmillió forinttal túl­teljesítette: 33,99 millió helyett 35,25 milliós értéket termelt. — Lehetett volna több is — mondja Hallgató Sándor, az alapszervezet párttitkára —, ha ... Ha a gyárban nem lenne létszámhiány ... Ha az üzem­csarnokok padlózata síma, egyenletes volna, s az érlelésre felállított csövek nem repe­deznének, deformálódnának... Ha a dolgozók több gonddal, figyelemmel zsaluznák ki a csöveket, ha a targoncások óvatosabban raknák le őket... Ha a gravitációs csőgyártógép forgófeje nem szakítaná meg az anyagot, és így tovább. Most jött vissza öthónaoos pártiskoláról, s mindjárt fejest ugrott a gon dók b a - ba jokb a. A Siome-üzemben ez idő alatt ugyanis kísérleti normát ve­zettek be, majd július elsejétől véglegesítették, csakhogy nem elég körültekintéssel. — A kollektív szerződés előírja, hogy a dolgozókat rész­letesen tájékoztatni kell az új normaelszámolásról — nem történt meg. De a gazdasági vezetést sem tájékoztatták, hogy csökkent a termelés, ala­csonyabb lett a minőségi szor­zó, s hogy a gyártóknak 300— 500. a kiszállítóknak 400—500 forinttal csökkent a kerese­tük. Arra jöttem vissza, hogy az emberek egymás után adják be a felmondásukat! Hallgató Sándort szemláto­mást még most is gutaütés ke­rülgeti, pedig azóta az intéz­kedések egész sora követte egy­mást az ügyben. Kikerülni a szoba-konyhából — A következő évben meg­született a fiam — február­ban szerelt le a katonaságtól, s most újra itt dolgozik, a tmk- lakatosműhely szakmunkása, — esztendővel később a lá­nyom. ö a papírgyárban szak­munkás. Most már istenes, hogy négyen keresünk, de amíg kicsik voltak!... Tudja, ne­kem az egész eddigi életem spórolásban telt el. Először szo­ba-konyhabútorra, hogy leg­alább annyink legyen, aztán telekre, most meg építőanyag­ra, hogy végre a magunkéba kerülhessünk. Dehát. hol van az még! — toldja meg só­hajtva. — A vállalattól nem számít­hat segítségre? — Nem akarja az ember; ti­zenöt évnek aláírni? Inkább építsünk magunk, azt mondja. — De hiszen mind a ketten negyedszázada dolgoznak eb­ben az üzemben. Mire az a 15 év letelik, amennyit vállalni kell a munkáslakásépítési köl­csönért. maga nyugdíjba megy. a férje pedig közel lesz a nyug­díjkorhatárhoz. Csak nem akarnak nyugdíj előtt szakmát, munkahelyet változtatni?! Az­tán meg, kinek segítsen a gyár, ha nem annak, akinek egész családja itt dolgozik? — Mégpedig nem is akár­hogyan — szól közbe Hallgató Sándor. — Jolika egyike a leg­jobb munkásainknak! Pontos, megbízható. fáradhatatlan. Ugyanezt mondhatom róla a pártmunkában: amivel meg­bízzák. annak végére jár. — Tizenhét évesen lettem szervezett munkás, ötvenhét­ben pedig szakszervezeti bi­zalminak választottak. Így kezdődött a mozgalmi pálya­futásom — mondja Szunyogh Lajosné. — Négy esztendeje úgy döntöttem: megkérem az elvtársakat, vegyenek fel ma­guk közé, a pártba. Rövidesen pártbizailmi lettem. Két eszter deje beválasztottak az Építők Szakszervezete Központi Ve­zetőségébe. Végül az idén nagy megtiszteltetés ért: előbb a győri pártvezetőség majd a városi pártbizottság tagja let­tem. Hajnali ébresztő Szunyoghné két műszakban dolgozik, aztán bevásárol, és Szentendrétől Tahitótfaluig ci­peli a húst, friss kenyeret, fel­vágottfélét. — Nálunk egyetlen húsbolt van, egyműszakos nyitvatar- tással. Ha délelőttös műszakból megyek haza, már zárva ta­lálom. Hétfőnként az ABC- élelmiszeráruház is bezár két órakor. Mindennap főzök, mert olcsóbb, mint a hidegvacsora, s a nagymosást is magam csi­nálom, mert mifelénk nincsen Patyolat. A házimunkámat csak mosógép könnyíti, azon, meg a fridzsideren kívül nem is férne el egyéb a szoba­konyhában. Délelőttös héten hajnali négykor kelek, s igen­csak erőlködöm este, el ne aludjam a tv előtt. — Mikor volt üdülni utol­jára? Legyint: — Soha! Kirándulni szok­tunk a brigáddal. Voltunk Szombathelyen, Sopronban, Kőszegen, máskor Veszprém­ben és Balaton környékén, jár­tunk Debrecenben, Egerben. Amióta egy szocialista brigád­ban vagyunk a férjemmel, az­óta együtt járunk kirándulás­ra. — Szórakozás? — Színház, néha olykor a Dobó István szocialista brigád­dal, egyszer-egyszer baráti társasággal... Jó helyen kell beszélni ■— Dolgos asszony ez a Joli, bárki példát vehet róla — mondja a párttitkára —, csak... A Bach-korszakot felvál­tó Schmerling-korszak betyárvilágának leg­művészibb emléke a „Bogár Imre nótája”. De a nótaszerző história szálainak kibogozását elvé­gezve, a szabatos értelmezés érdekében engedtessék meg, hogy a múlt század második felének e töredékes vázlatraj­zát — utólag — a történelmi­gazdasági előzményekkel ki­egészítsük. Történetünknél jóval ko­rábban, már a XVIII—XIX. század fordulóján szélsőséges indulatokat: gyűlöletet és pár­tolást kiváltó életforma lett a szabad legény, a lovas- és fu­tóbetyár sorsa, amely hovato­vább az elmaradott, állandósu­ló és növekvő válságokkal küz­dő termelési viszonyok, s az ezekre épült társadalmi rend egyik legkirívóbb kórtünetévé burjánzott. Hazánkban a XVIII. század végén a földrablás soha nem tapasztalt méreteket öltött. A jobbágyok megkárosítására, a hitványabb földek betelepíté­sére jó alkalom volt a gyakori telekcsere, vagy az a Werbő- czy-törvényében gyökerező el­járás, amikor földesúri tulaj­donjogra hivatkozva a jobbá­gyokat ellenszolgáltatás nélkül, esetleg csekély becslési érték ellenében fosztották meg ve­rejtékben kitermelt irtásföld­jeiktől. Az egyik uraság feltö­rette és bevettette a jobbá­gyokkal addig közösen hasz­nált legelőt, a másik, harma­dik, negyedik — engedetlenség vagy igaerő hiányának ürü­gyén — így a szolgáltatások teljesítésére való alkalmatlan­ság „jogcímén” egyszerűen megfosztotta jobbágyait föld­jüktől. Bár már a törvényes robot !s szinte elviselhetetlen terhe­BEKES ISTVÁN: (ßor^dr Jenire nótái\ két rótt a jobbágyságra, a föl­desurak gyakorta erőszakkal kényszerítették jobbágyaikat tetézett robot teljesítésére. A munkaerejében megcsappant, mindennapi kenyerét kínnal- keserwel előteremtő jobbágy- parasztság kétségbeesetten kapkodott uzsorakölcsönök után, amelyek maga meg csa­ládja jövőjét végképpen alá­ásták. De a betevő falatért való re­ménytelen küzdelmen felül, súlyos véráldozatok is tizedel­ték ez időben a haza jobbágy­népét. A francia forradalom ellen létrehozott 1792. évi első koalíciós háborútól kezdve 1815-ig, a Waterlooi ütközetig, tehát huszonhárom év alatt, a magyar szentkorona alá tar­tozó területekről a lakosság fé­lelmetes százaléka: megköze­lítőleg egymillió ember telje­sített szolgálatot a császári hadseregben. A szerte Európá­ban, német, holland, belga, francia, osztrák, olasz és len­gyel csataterekre hurcolt, a feudális rend, s a Habsburg- uralom védelmében véreztetett újonc-fiatalságot toborzás, ka­tonafogadás útján állították ki — papíron, mert a valóság­ban a hadkiegészítés módszere katonafogadásból rendszeres katonafogdosásba fajult. A hadkiegészítés e szörnyű módját Berzeviczy Gergely, s az életteljes rajzai alapján Acsády Ignác summázta a leg- d öbbene tesebben. „Amint az országgyűlés megállapította — írja. A ma­gyar jobbágyság története-ben —, szétosztották az újonc juta­lékot vármegyék, ezek meg községek szerint. Az újoncok kiállítása a községekben az­után a csalás, kizsákmányolás, erőszak undorító rendszerévé alakult, amelyben a földesúr vagy tisztje, a plébános, a szolgabíró, a falusi bíró össze­játszottak. A szolgabíró álla­pította meg a napot, illetve az éjszakát, amikor az újoncállí­tásnak meg kell történnie. Er­re az elöljáróság titokban meg­tette az előkészületeit, mire éj­jel a fogdmegek az előre megje­lölt házakba törtek, s a szülő vagy feleség karjából ragad­ták ki a kijelölt áldozatot. Rettentő zaj, kiabálás sírás-rí- vás támadt, néha a jelölt el­lenállt, s véres verekedés ke­letkezett. Végre azonban meg­kötözték s elhurcolták. Mások tömegesen elszöktek. Mindig sokkal többet fogdostak össze, mint amennyi ki volt róva, mert nem lehetett tudni, kit fog a vizsgálat alkalmasnak találni. Az elhurcoltak család­ja eközben pénzzel igyekezett övéit kiszabadítani, ami tö­méntelen visszaélésre, a sze­génység kirablására vezetett... Általában a korrupció és pro­tekció uralkodott a hadkiegé­szítés e módjában. Az urak, gazdatisztjeik, a plébánosok saját házukban rejtették azo­kat, akik megígérték, hogy ha a katonaságtól megmentik őket ingyen szolgálnak nekik. Így az újoncozás mindig való­ságos istencsapássá vált, mely anyagi és erkölcsi tekintetben borzasztó bajokkal járt.” Növelte a nyomorba szorított parasztság veszedelmét a vár­megyék rendelkezése, amely szigorúan tilalmazta, hogy a verbunkosok „házzal bíró vagy helyes gazdát” fogadjanak meg katonának. E tilalomra tekintettel a hadfogadók első­sorban a „kóborlókra”, a mun­kát kereső, nincstelen parasz­tokra vetették magukat, s az osztrák császári katonaságot hazánkban! a földjüktől meg­fosztott „csavargók”, munka­eszközeiktől elválasztott „do- logtalanok”, a földesúri ön­kény, deres, tömlöc elől futott „passzus nélkül járók” kény­szertáborává tették. A gerincet roppantó kizsák­mányolás ellen a jobbágyság a robotmunka megtagadásá­val, elhanyagolásával, elván­dorlással védekezett, az úri- székek kegyetlen testi fenyíté­ke, a vármegye tömlöcöztetése, s az évtizedeket vagy legalább is hosszú éveket felőrlő ke­mény katonasors elől pedig mind gyakrabban bújdosásba, betyáréletbe menekült. Egy­korú statisztikai adatok és becslések szerint a XVIII. század végén Magyarországon minden száztizenharmadik ember koldus volt s ezt az arányt még növelte a csavar­gók rablók, betyárok száma. Gyula város története-nek írója Scherer Ferenc szerint: Békés vármegyében, ahol a „külső bátorság” fenntartása a pusztabírák és a megyei per- zekutorok, pusztai betyárüldö­ző fegyveresek feladata volt, „1803-ban ... a szerfelett elha- tálmasodott tolvaj lások és ha­Bctyárüldüzű: prrzekutor tiszt. ramiáskodások meggátlása vé­gett” a pusztabíráknak rész'e- tes rendszabályokat adtak ki. „1804-ben a megye megszapo­rította a perzekutorok szá­mát ... 1807-ben elrendelte, hogy a ... perzekutorok a tol­vajok üldözésében szorgalma­san eljárjanak. Főképpen azok­ra legyenek különös figyelem­mel, akik éjjel-nappal jó pa­ripákon, cifra nyeregszerszá­mokkal, baltával, ostorral nyargalásznak ...” 1809-ben megerősített vigyázást hirdet­tek „a szökött katonákra, be­tyárokra és zsiványokra, to­vábbá a korcsmákra, malmok­ra, pásztorok kunyhóira, s a gyanús házakra is, hogy .sem­mi tikos társaságok tanácsko­zásai s veszedelmes beszédek ne folyhassanak’. Puskapor, golyóbis és serét árulását az egész megyében” csak egy ki­jelölt gyulai vasárus boltjá­ban, tehát jól ellenőrizhető he­lyen engedtél: meg. (Folytatjuk) Habozik mielőtt folytatja: — Csak? — Egy kicsit nagyszájú — mondja, s szembe fordul Szu- nyoghnéval. — Igaz megvan hozzá az erkölcsi alapja — magyarázza Hallgató Sándor, — csak azt kell még megta­nulnia, hogy jó helyen beszél­jen: ott, ahol meg is tudják oldani a problémákat. — Volt példa az ellenkező­jére talán? — Sajnos, — bólint Szu­nyogh Lajosné, — különösen az Időben, amíg a titkár elv­társ iskolán volt. Igazságtalan­nak találtuk a prémiumelosz­tást: a gyártók aránytalanul többet kaptak mint a kiszállí­tók, pedig a munkájuk szoro­san összefügg és egyformán fontos. Jöttek hozzám az em­berek, hiszen a pártban is, a szakszervezetben is bizalmi­juk vagyok, panaszkodtak. Én meg hiába kerestem az igazu­kat, nem találtam. Ügy látszik, rossz helyen kutattam. Szemmel láthatóan bántja a dolog, a párttitkár vigasztalja: — Ezt is tanulni kell, Jo­lika, mint a vízzárógép-keze- lést: helyesen élni a demokra­tikus jogokkal. A pártbizott­ság ehhez jó iskola lesz meg­lásd. A nagy csarnokban elcsen­desül a gépzúgás: műszakvál­tás következik. A beton fölött vibrál a levegő odakinn: ár­nyékban 31 fok van. Szép ilyenkor a Szentendrei­sziget. Nyíri Éva

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom