Pest Megyi Hírlap, 1975. július (19. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-06 / 157. szám
8 %Wdap 1975. JÚLIUS 6., VASÄRNAP-AtUá Put megejt I even Heiling György abonyi készülődése Heiling György Abonyban született, Nagykőrösön végezte a tanítóképzőt, Szegeden kapott rajztanári diplomát, a Nag István csoport tagja és többszöri díjazottja — 36 éves, fiata: tehetséges festő. Első önálló kiállítása Abonyban nyílt me, 1974-ben, ahol pályakezdése óta dolgozik. Csöndes ember, de nagyon tudja, hogy mit akar, s attó iRetn tágít. Ennek a szilárd magatartásnak köszönheti szün télén előrehaladását. Életvitele nem ismer megtorpanást, mindez rendszerességének, szorgalmának, emberi-festői komolyságának állandó energiáiból adódik. Előttünk áll Hei ling György, aki fest, és a festés örömeire neveli abonyi szak körének felnőtt és fiatal tagjait, aki szeptembertől júniusig nevelőtanár, de nyáron festő, s két hónap alatt hazánk különböző művésztelepein annyit dolgozik, mint más esztendő alatt, s gyűjt is annyi vizuális termést. Kettős élethivatása megtanította gazdálkodni az idővel. E kép nélküli huzamos pihenők talán még jót is tesznek az ő esetében, mert szomjassá serkentik új, mindig új festményekre. Így ténylegesen minden új nyár új Heiling-képeket érlel, mert mindig új hevülettel gyürkőzik a képeknek — mentesülve a kényelmes képzelet zavaraitól. Minden nyár új tájat is jelent, s az ú táj új sorozatot sarjaszt. Zebegény tusrajzok finom hálózatával ajándékozta meg, Sopronban az idő méltóságteljes boltíveit fedezte fel, Tokaj tüzes színek egészséges forgatagává várta, Keszthely dombhullám- Bálvány zását is festményben véglegeAz elmúlt évben — s az idén különösen — visszatér Abonyba a szó festői értelmében. A Kerekes kút esztétika rendjében a népi karakter tárgy alakító ereje gyűjtődik csönd, béke, méltóság, harmónia, a síkká terülő gömböly- ded abonyi táj egyedi nyugalma; az abonyi temető kopjafáiban a múlt Bálvány-tekintetét összegezi meglepő rajzi erővei. Része van abban, hogy Abonyi Horváth József festői palettáját valaki átvette, és társaival — Bakosi Lászlóval és Barnóth Zoltánnal jó úton jár, s remélem, hamarosan az országos köztudat részese lesz az abonyi festők munkássága. Losonci Miklós Kút Heiling György alkotásai PAKOLITZ ISTVÁN: Szinkópa Igazán nem csoda ' hogy a másoló cseribarát — 6zent szöveg ide szent szöveg oda — jól elkerítette a Rézangyal-át mikor a körmére égett gyertyacsonkot odavágta és a lelkiismeretfurdaló sötétben rázendített egy zsolozsmára BABA MIHÁLY: Leíckezett a villamosmegállónál, lecsavarta az ablakot, kihajolt és kiáltott az út közepén emelkedő kis járdaszigeten topogó két lánynak. — A Boráros tér felé megyek. A két lány egymásra pillantott. Menjenek vagy ne menjenek? — kérdezte tekintetük, aztán összenevettek és egyszerre indultak a teherautóhoz. A sofőr udvariasan kinyitotta a fülke ajtaját, és helyet mutatott maga mellett. — Tessék. Nem luxuskocsi, de most jó. Minek várnának ott a villamosra ebben a ronda időben. És el is férünk, ha egy kicsit ósszehúzódunk — nevetett. Fiatal volt, szeme csillogott, tekintete ide-oda röppent, hol a lányokra lesett, hol a visszapillantó tükörbe, hol meg az utca felé, mintha mindent egyszerre akarna tudni, látni. — Köszönjük — mondták a lányok. Fészkelődtek egy kicsit, aztán hátradőltek a magas ülésen. A fülkében kellemes meleg volit. A villamosra várva jól átfáztak, a szél fújt, arcukba verte az esőt, és bebújt kabátjuk alá is. Hálásan pislogtak a sofőrre. — Ugyan már — legyintett a fiatalember. — Hát nem mindegy ennek a kocsinak, hogy hányán ülünk benne? Még így jobb is. Nem szeretek egyedül fuvarozgatni. Beindította a motort, és lassan, óvatosan vezetett a sötétedő estében. Az ablaktisztító szüntelenül seperte tekintetük elől az esőt. — Na, itt van az igazi májusi esős időszak, igaz? — fordult egy pillanatra a lányokhoz, akik úgy ültek mellette, mint két ázott madár, és riadtan pislogtak vissza. — Ha a szél nem fújna ... — röppent fel az első mondat félénken. — De fúj — mondta a sofőr, és az utca keresztezésénél egészen lelassított. — De fúj, mert táncolni való kedve van, az ördög vigye el. Városban semmi ez, de kint a pusztán! Tyű, az anyja sze- mit, majdnem felborítja a kocsit. A ponyva úgy csattog, mintha golyószóró vagy géppuska kelepelne mögöttem. De az a legrosszabb, ha egyedül van az ember... Hirtelen rátaposott a (ékpedálra. A kocsi zökkent. A két lány most látta, hogy egy öregember botorkál át az úttesten. . — Hej, apuskám, ilyen időben minek sétálgatsz az utcán? Ej, na, menj csak — int a felnéző, megtorpanó férfinak. — Biztosan a lányokhoz sietsz. Na, csak siess, én ráérek. Nekem nincs randim. Kösz, hogy átértél. Mehetünk — nevetgélt, és a teherautó ismét nekilendült. A két lány szótlanul üldögélt a sofőr mellett. A fiú ide-oda lesett, várt egy kicsit, hogy a lányok is mondjanak már valamit, de mivel hallgattak, visz- szatért a korábbi gondolatához. — Igen, az a legrosszabb, ha egyedül van az ember. Nincs kihez szólni. A szél szüntelenül, egyhangúan dobol, az ember füle már zúg tőle, semmit sem Reggeltől sétálunk... hall, csak azt a folytonos dobolást, ami elzsongítja, s ez a monoton zaj ránehezedik az ember szemhéjára. Ha nem pislog szüntelenül, elalszik, a feje lekó- kad, ráhajlik a kormányra, és a kocsi meg megy a maga útján, neki egy másik kocsinak, vagy bele az árokba. Szóval, ezért nem szeretek egyedül kocsi - kázni. Ha van valaki az ember mellett, mégha csendben ül, mint maguk, akkor is jobb, van kire nézni, van kihez szólni. Igaz? — Hm. Igen. A sofőr bal kezével elengedte a volánt, és megvakarta a tarkóját. Ej, ezekből nem szedek ki egy ép mondatot, gondolta. Pedig nem csúnyácska ázott verebek. Nem ám! — A szövődéből? — faggatózott most már. — Igen. — Együtt dolgoznak? — Együtt. — Jó maguknak — lehajolt, egy tiszta rongyot emelt fel és megtörölte a homályos üveget. — Reggel szépen bemennek a gyárba, átöltöznek, aztán a tiszta üzemben egész nap csak sétálgatnak. Reggeltől estig. A két lány hangosan felnevetett. — Ahogy a pilóták azt elképzelik! A sofőr szeme felcsillant. Jól van, csipognak már a kis verebecskék. — Miért? Talán nem így van? De irigylem magukat! — Azt megteheti — bátorkodott neki az ajtónál ülő lány — de kár. Hiszen magának a legjobb. Mindig kocsival jár, gyalog egy lépést sem tesz. Ha esik, ha fúj, a melegben üldögél. Mint most is. Mi meg ... — Na, na. És, ha kivágnak vidékre? Ha egy héten kétszer kell lemenni Szegedre ilyen időben ? És ha bedöglik a kocsi az országúton, két falu között, ahol még egy tanya sincs? Azelőtt még legalább tanya volt, de most már az sincs, vagy legalábbis nagyon kevés van ... Szóval, ott didereghet az ember az országúton, amíg nem üzen valakivel az autómentőért, és az be nem húzza valahová. — Járt már így? Kötekedő volt a hang. A sofőr jobbra kapta tekintetét. — Én? Még nem. Tíz éve vezetek, de az én kocsim még nem döglött be az úton. Én, ha vidékre megyek, egy órával indulás előtt felhajtom a motorház tetejét és piszmogok a motorral, ha semmi baja sincs, akkor is. Nekem még karambolom sem volt... — De most lesz — rebbent meg a sofőr mellett ülő lány —, mert megint átszalad valaki előttünk az úttesten. — Hess madár, hess — nevetett a sofőr. — Ne vígy engem kísértésbe. Kigyúltak az útszéli lámpák. A fénykörben szépen lehetett látni a sűrűn szitáló esőt. — Lám, ezért is jó maguknak. Ott bizony nincs veszély, nincs karambol, nem idegeskednek, nem szidják a járókelőket, azok se magukat, mert a volánnál ülnek. Nem igaz? — Nem — vágta rá az ajtónál ülő lány. — És miért nem, ha szabad kérdeznem? Hm? — kérdezte kötekedve a sofőr. — A, hiába is mondanám, úgysem értené meg. — Hátha. — A férfiak ezt nem akarják megérteni. Egyik sem. Mert nincs szívük. Azt hiszik, hogy bemegyünk a szövődébe és reggeltől estig fehér köpenyben sétálunk! — Talán nem? — De igen. Csakhogy arra nem gondolnak, hogy hatkor kelünk, hétre ki- villamosozunk a gyárba, ott megállás nélkül nyolc órát sétálunk, aztán megint egy órácska telik el állva, mire hazaérünk. Ez már tíz óra — állva 1 És akkor jön otthon a takarítás, főzés, mosás, vasalás. Ez is elvesz két órát. Ez már tizenkettő, és még egy cseppet sem pihentünk. Nekünk még jó, de az asz- szonyoknak, akiknek gyerekük vau, százszor rosszabb, mert az otthoni műszakuk igen hosszú. Sokszor alig bírok már állni. Alig várom, hogy leüljek, hogy vízszintesen kinyújthassam a lábamat. A sofőr meglepetten pj8i0g0tt a két lányra. Az ördög vigye el, erre sohasem gondoltam. — Tudja mit, kedves... — ránézett az ajtó mellett ülő lányra, megkérdezte a nevét. — Márta vagyok. — Joli — biccentett a mellette ülő is. — Én meg Fazekas Ferenc. A szakik Sárgarigó Ferkónak hívnak, mert mindig fütyörészek... Szóval, kedves Márta, jöjjön pilótának. Ha akarja, szólok a főnökömnek. Már három haveromat bevittem, magát is sikerül, biztosan. Nos? — Dehogy megyek! — kacagott a lány. — Azért hagyjam ott a jó meleg szövődét, hogy itt koslassak és rázas- sam magamat egész nap? Csak nem képzeli komolyan? Inkább reggeltől estig sétálunk, minthogy itt csücsülges- sünk, igaz Joli? — bökte oldalba kun-- cogva barátnőjét. A kocsi lassított, a járda mellé kanyarodott. — Megérkeztünk. Mondják csak, nem érnek rá holnap hat után? Egy fekete mellett elbeszélgetnénk. A két lány tekintete megint összevillant. — Hát... esetleg hétig, fél nyolcig — mondta a bőbeszédű Márta. — Rendicsek. A Liliputiban. Ott ni — mutatott előre a sofőr. A két lány ügyesen, könnyedén kiugrott a járdára. A sofőrnek akkor villant eszébe, hogy holnap vidéki úton lesz, ki tudja, mikor jön vissza. Kihajolt, kiabált. — Lányok, lányok... A két lány megtorpant. — Holnap nem jó, vidéken grasszá- lok. Szerdán, szerdán hatkor. A két lány nevetve intett vissza: jó, szerdán hatkor a Liliputiban. A kocsi megrándult, indult tovább a sűrűn szitáló esőben. A sárgarigó pilóta fütyörészni kezdett. A visszapillantó tükörben látta, hogy a lányók kétszer is visszanéztek. VASZILIJ SUKSIN: Makar Zserepcov------------. egész héten a Makar | házakat járta,--------------- és megfontoian , tudálékosan tanította az mbereket a jóra és a türe- emre. Tanította, hogyan kell lni — lehetőleg vidáman, de rtelmesen. Ö hordta szét a falubeliekek a leveleket. Tudatában olt munkája fontosságának, era szégyellte, hogy egészsé- es. ötvenéves férfi létére a eveleket és az újságokat ordja. No meg a nyugdíjat z öregeknek. Nyugodt, megfontolt lépték- cél járt az utcán. Valaki megszólította: — Nincsen, Makar? — Láthatod — elmegyek melletted, tehát nincs. — Hogyhogy nincs? Itt az deje. Átkozott fajzatok. Makar odament a kerítés- \ez, táskáját felakasztotta egy caróra, rágyújtott. — Mennyi a lakossága a zovjetuniónak? Az öregasszony nem tudta. — Az ördög tudja, meny- yi! Biztosan sok. Sok. — Makar sem tud- pontosan, mennyi. — És mindenkinek ki kell adni a yugdíjat. — Hogyhogy mindenkinek? dindenki fizetést kap. — No, helytelenül fejeztem ki magam. Annak aki megszolgálta. Igen? — No, mit kezded már megint? — Nyugalom. Az állam egy nappal később adja ki a nyugdíjadat, és már felemeled a hangod. Méregbe jössz, hogy rossz rádnézni. Az államnak millió ilyen van, mint te Kérdezem én, van nektek lelkiismeretetek? Hát nem tudtok várni egy-két napot? Képzeljétek magatokat a másik fél helyébe ... Az öregasszonyok megsértődtek. Az öregemberek elküldték Makart. Makar ment tovább. — Szemjon, voltál a fiadnál? — Voltam... — Mi van vele? — Semmi. Iszik, mint azelőtt. Megint elzavarták a munkahelyéről a naplopót. — Te meg biztosan lehordtád. Az anyád erre-arra ... . — Hát mit mondjak neki? Petya, fiacskám, igyál csak kedvedre?... — Ugyan már! Ilyen szavakat nem is ismersz. Hozzászoktál, hogy a szavakkal is törni-zúzni kell, mind a rúddal ... Ostoba, téged is husánggal tanítottak gyerekkorodtól, azt hiszed, mindig így kell. Most egészen más az élet... — Azelőtt úgy ittak, ahogy ő vedel? Más az élet... — Képzeld magad a helyébe. Fiatal, belevetette magát a szabad életbe, egy kis pénze is van. Ha csak egy hétre elmész a városba, már hazavágyódsz, ő meg már hány éve ott van. Elmegy a moziba, lát egy falut... és elmegy inni. Mindezt meg kell érteni. — Csak kritizálni tudsz, te mihaszna. A magad háza előtt söpörj, ne mindig ezt a nótát fújd. Járkálsz a faluban és összevissza fecsegsz... Te szélkelep. — Titeket tanítlak, ostobák. Utazz el hozzá, Petykához, ülj le vele iszogatni... — Olyan a fejed, mint a káptalan. — Igen. Igyál vele. Utána szépen, finoman a lelkére lehet beszélni: hagyd abba, fiacskám, hagyd abba, lelkem. Hiszen mindannyian iszunk ünnepnapokon ... Ha jön egy ünnep — lehet inni, ha elmúlik — dolgozni kell, nem inni. Igen. Hogyan lehetne másképp? El kell vele beszélgetni, meg kell győzni. Meglátod, kedves szóval gyorsabban eléred a célod. — Nyírfahusánggal kellene a fejébe verni, nem kedves szóval. — No lám. Ezért mondom: kosok vagytok. Szarv nő a homlokukon — és elégedettek: lehet öklelni vele. De hát te ember vagy, értelmet kaptál, türelmes szót... — Menj már!... — Eh, ti. Makar ment tovább, __________________ feleséI Iván Szolomin I ge,----------------------------- Naszty a fiút szült. Iván veszekedni kezdett Nasztyával, hogyan nevezzék az újszülöttet. Iván azt akarta, hogy a fiú is Iván legyen: Iván Iváno- vics Szolomin. Násztya azt akarta, hogy Valerik. A házastársak komolyan összevesztek. Ekkor hozta nekik Makar a levelet Nasztya nővérétől, aki férjével Magadanban élt, és azt írta a leveleiben, hogy jól élnek, csak forrásvíz nincs a házukban, de különben minden van, „de megértitek, csak konzervben, mert itt az éghajlat zord”. Makar üdvözölte a szülőket. Azok persze előtte is egymásnak estek — mindkettő fújta a magáét. — Iván!... Ivánnak már csak téged hívnak, meg Bo- londoska-Ivanuskát a mesében. Ha belehalok, sem lesz Ványka. Magad is Bolondoska- Ivanuska vagy... — Bolond vagy te! Ebben a dologban most visszatértek a régihez. Nézd meg a városokban ... Makar hegyezni kezdte a fülét — megérezte a zsákmányt. — Csak nyugalom, Iván — mondta Ivánnak. — Ne csúi