Pest Megyi Hírlap, 1975. július (19. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-20 / 169. szám
I 1975. JCLIUS 20., VASÁRNAP %/&top Korok — arcok Németh Miklós grafikái WEÖRES SÁNDOR: Hármas-egység Mikor a favágitón a halomba döntött egészséges törzset, reves féreglakta odvat, medúza-forma kérdő-fenyegető péterszeges szétágazó tövet éles goromba \ visítású fűrész, mintha heves sírással magzat kelne, darabolja, egykedvűen villog, semmire se les: nem érzi egyik és nem bánja másik hogy pusztul, pusztít; élősejt meg érc oly magasságot érint öntudatlan, hol a tett önnön hiányára ásít, cselekvés-szenvedés közös egész; favágó dolga, mit mért művel ottan. A hivatalnok kapott egy pofont Utoljára gyerekkorában kapott az apjától, de arra már csak homályosan emlékezett. Azóta senkitől és most egyszerre váratlanul felképelték. Az a nap is pontosan úgy kezdődött, mint a többi. Reggel még semmi jel nem mutatott az eljövendő pofonra és délben is nyugodtan ebédelt a vállalati étkezdében. A pofon csak este kilenc körül csattant el, mikor egy kiló kenyérrel a hóna alatt a közértből igyekezett hazafelé. Ahogy befordult az utcájukba, két férfi állította meg. Egyiküknek forradás volt az arcán és mély torokhangon beszélt. — Szakikám — mondta —, adj egy falást a brúgódból. És nagy kezével a kenyér után nyúlt. A hivatalnok ösztönösen hátra lépett és megdöbbent hangon közölte, hogy nem érti mit akarnak tőle. — Egy harapást a kenyeredből — szólt most már fenyegetően a forradásos arcú —, vagy talán sajnálod...?! — Nem sajnálom kérem, de nem értem, mi jogon és egyáltalán, hogy juthat eszébe valakinek az utcán,.. Ekkor kapta a pofont. Visz- szakézből, inkább csak meg- legyintette a másik, de ez is éppen elég volt ahhoz, hogy felrepedjen a szája széle, a lendülettől egy szemóttar- tónak essen és a kenyér a hólétől csatakos aszfaltra guruljon. A forradásos arcú mintha csak erre várt volna. Rálépett a kenyérre, lángossá tiporta és közben dühös gúnnyal sziszegte a hivatalnok felé: — Na, most már zabálha- tod, te piszok! Vakard fel, ha tudod, te nyavalyás... Nyald fel innen, te disznó...! A másik, aki eddig szó nélkül cigarettázta végig az eseményeket, most megfogta a forradásos arcú karját. — Ne marháskodj, Franyó — dörmögte atyai gyöngédséggel —, hagyd már a francba az egészet, hisz látszik az ürgén, hogy becsinált... Lépjünk le inkább, mert jöhetnek! Elfricskázta a csikket és akár egy kíváncsiságból ott időzött járókelő, akinek semTÓTH-MATHÉ MIKLÓS: A bosszú hogy lehet elkerülni egy ilyen pofont? Ha egy ilyen alak, mint ez a forradásos arcú pofozkodni akar, akkor az pofoz, ott nincs mese! Dehát nem lehet ez ellen védekezni? Ha esetleg fegyver van nála, altkor előveszi és ráfogja... De mikor fogja rá? Amikor kért a kenyérből...?! Talán mégis adni kellett volna... ha akkor letör egy darabot... Éjszakákon keresztül nem aludt és ha nagy nehezen sikerült elszunnyadnia, sokszor álmodott a forradásos arcúval. Óriásnak látta, aki egymásra dobált hatalmas kenyereken nevetve ropta a táncot és ő babszemjankóvá zsugorodva próbált előle menekülni. Igyekezett befúrni magát az egyik kenyérbe, de olyan volt a héja, mint a kiszáradt tómeder, és hiába kaparta, rágta, nem tudott belülkerülni a meleg, ragacsos bélbe. És a forradásos arcú lába egyre közelebb került, hogy rálépjen és agyontapossa. Ilyenkor mindig jajgatva felébredt. — Mi van veled? — kérdezte egyszer a felesége. — Mostanában nagyon nyugtalanul alszol. Csak nem történt valami a munkahelyen? — Nem történt — nyugtatta meg —, semmi sem történt. Mi történhetne a munkahelyen? Legfeljebb nem kapok prémiumot, de pofont sem! —. Pofont? Hogy jut ilyesmi eszedbe? — Csak úgy! Eszembe jutott, hogy milyen érdekes lenne, ha az igazgató végigpofozná a beosztottakat, mikor nem dolgoznak jól. Képzeld el, minden pénteken sorba állnának a heti pofonokért és a titkárnő egyenként szólítaná a bűnösöket. X. kartárs öt pofon, Z. kartárs nyolc, Y kartárs tizenhat... — Nahát, hogy neked mik jutnak eszedbe! És mi lenne a jutalom? Puszi az igazgatótól? Vagy erre a célra egy jó nőt szerződtetne a vállalat? Azt hiszem, ti örömmel beleegyeznétek! Ha jött haza a munkából, figyelte az utcán az embereket. Vajon, ki akarja megpo- foznd? Egyszer egy férfi állította meg, tüzet kért tőle, de annyira reszketett a keze, hogy a cigaretta helyett majdnem az ismeretlen sálját gyújtotta meg. Állandóan a forra- dásos arcút kereste a szemével és ha meglátott egy hasonló formájút, remegni kezdett a térde, a szíve gyorsabban vert és úgy érezte, ott helyben összeesik. Ha akkor adok a kenyérből ... Ha akkor adok... Esetleg nekiadom az egészet... Igen, mégis neki kellett volna adnom az egészet! Verekedni, sosem verekedett életében. Még gimnazista korában is kerülte a tettleges- séget. Ösztönösen irtózott mindenféle brutalitástól és most mégis egyre többször látta maga előtt a forradásos arcút bevert pofával. Ott fetren- gett a csatakos aszfalton, ahová ő fektette egy jól irányzott ökölcsapással és aztán irgalmatlanul rúgdosta, ahol érte. Szégyellte, hogy állandóan ez jár az eszében, de nem tudott menekülni a gondolattól, hogy ezt a valóságban Is megcselekedje. Igen, de hogyan? Negyvenéves, nyeszlett kis ember volt, és a forradásos arcú, mint egy mozgó hirdetőoszlop. Egyenlőtlen küzdelem lenne és nem kétséges, melyikük húzná a rövidebbet! De a kapott pofon bekísérte a hivatalba, aztán haza ment mi köze az ügyhöz, nyugodtan tovább sétált. Ugyanekkor egy taxi is bekanyarodott az utcába és néhány lépésre állt meg tőlük. Talán ez mentette meg a hivatalnokot egy újabb pofontól,' mert erre a forradásos arcú is jobbnak látta, ha követi a haverját. Egy köpést ugyan még megeresztett áldozata felé, de ez már csak amolyan „köszönésnek” hatott, E ttől a naptól kezdve a hivatalnok élete kétfelé vált: pofon előtti szakaszra és pofon utánira. Belső időszámítását a pofonhoz mérte, ámi ott égett az arcán és sokszor azon kapta magát rajta, hogy figyeli a feleségét, a gyereket, a munkatársait: vajon azok látják-e a helyét, tudnak-e róla? Közben számtalanszor végiggondolta az eseményeket, pedig minden idegszálával azon volt, hogy felejteni tudjon, mégis örökké azon az estén töprengett. Ha adtam volna a kenyérből ... ha adtam volna a kenyérből... ha adtam volna... — állandóan ez motoszkált a fejében, bár tudta, jól, hogy itt a kenyérkérdés csak ok volt az ütésre. De ha mégis... ? Ha letör egy darabot... esetleg nem is egy darabot, hanem fogja, és odaadja az egészet. — Parancsoljon — mondta volna —, én elmegyek és veszek másikat. De nem... ez nem lett volna jó! Akkor talán éppen azért kapja a pofont, mert ezáltal koldusnak, vagy csavargónak tekinti a forradásos arcút és az megalázva érezheti magát. És ha viccesen fogja fel a dolgot? Belemegy a játékba, sőt azt mondja: Fiúk, ki eszik kenyeret magába? Megyek és hozok valamit. Szeretitek a tepertőt? — Nem, ez se jó megoldás! — Tepertővel akarsz tömni? — kérdezte volna a forradásos arcú. — Akkor előbb csinálok belőled tepertőt, te varangy! — Dehát akkor mi lett volna jó? Egyáltalán, fék magukat. Manci megkönnyebbülten indult haza, de nénje utána hujántott az ajtóból — Várjál hé, majd megfelejtettem. Gyere csak közelebb. Manci visszasietett és sebtében szól: — Mondjad, mert rámsötétedik. Amaz kö'zelhajolt, egészen a füléhez és súgta: — Itt járt a Répás Veszti, aztán aszonta, hogy rettentően sajnál, hogy a bolond Jozsóhoz mentél. Még most is szeret, csak te nem veszed észre. — Mondjad neki' hogy hamarább gondolta volna — válaszolt hangosan és már iramodott is a tanyai dűlő irányába. Alig haladt néhány lépést a poros nyomon, a nénje újra utána szólt. — Hallod-e, még egyet mondok — és már szaladt a toporgó menyecske után. — Jaj, hagyjál az utamra. Félek a sötétben, annyi katona jár meg repülő ebben az istentelen háborús világban. — Jól van na... mögfelejtöttem. Azt is mondta a Veszti, hogy miért nincs néktek három esztendő után gyerökö- tök. Aszontam, hogy kérdözze mög tü- led.. — Kérdezze mög a nagyanyját! — szólt haragosan Manci, és elsietett a homályos szürkeségbe. Az út órajárás gyalogszerrel Manci szedte a lábát, hogy ne érje úton a fekete este. Szép nyárutó volt. langyos szürkület, amikor az ember szívesebben nézelődik a mezőn, mint bent a petrós- büdös konyhában. Manci most olyan különösnek, furcsának találta az estét, mint egyszer lánykorában, amikor a Veszti hazakísérte. Éppen ilyen langyos este volt. és a csillagok is fényesen álltak az égen. Veszter mondta neki, hogy nézze már, olyan mintha pöttyös ernyőt borítana a földre valamilyen láthatatlan kéz, és a nagy ernyő alatt nyugodtan lepihennek az emberek, állatok meg a virágok. Reggelre eltűnik a csillagos nagy ernyő, föléled minden, mozog, robog a világ, hogy estére újra a csöndesen nyíló sziporkás ernyő alá bújjon pihenni. — Nem mertem szólni — állapította meg halkan —, olyan tanult gazdász ez a Veszter. hogy én csak semmit se szólhatok mellette. Ahogyan fogytak a százméterek Manci mögött, úgy érkezett közelebb magas, széles termete, szőke göndör haja. széles egészséges arca, friss, fürge járása: már a háta mögött érezte Vesztért. — Milyen finoman tudott simogatni — állapította meg Manci, és önkénytelenül megtapogatta arcát, ahol egyszer- kótszer a legény simította. Kétszer kísérte el a kapuig a fiú, és aztán bejelentés nélkül elmaradt. Hiába leste Manci esténként a fő utcán őgye- legve vagy sietős léptekkel villogva, mintha dolga akadna, mert Veszter csak a fejét biccentette, és tovább ment a maga útján. Most meg úgy érezte, hogy ketten lépkednek a dűlőúton, a csöndes estében, szótlanul és így is beszélnek, értelmes gondolatokat cserélnek, mintha nem is vízió, hanem valóság lenne. — Visszajöttél Veszter? — kérdezte a fiútól. — Látod. Itt vagyok, mert nem találtam jóravaló lányt. — Elkéstél, én már asszony vagyok. — Tudom... de... de az nem baj.. 1 majd... Elharapta a fiú szájába adott mondatot Megijedt. — Kísértés készül — mormolta, és újfent sebesre fogta a járást. Olyan gyorsan ment, hogy nehezen kapkodta a levegőt. Képzelete kísértésétől szaladt, mintha a fiú nyomában lépdelne. A tanya udvarán állt Jozsó. a kutyával bajmolódott, mivel a lánca fölkeveredett az eperfára, és nem tudta szabadjára engedni. — Gyüssz mán? -t- szólt az asszonynak, amikor meglátta. A hörgős-repedezett hangoktól megborzongott. — Látja — vágta oda, és sietett a konyhába. Magasra csavarta a petróleumlámpa lángját, melegítette a délről maradt levest. kemény csülökvéget tett az asztalra. Szótlanul vacsoráztak. Most vette észre először, hogy Jozsó úgy csámcsog, olyan lassan, mint amikor a szomjas kutya iszik a vályúból. Forgatja, gyürkéit a szájában, néhány foga közt a kemény bőrkét, és olyan kínlódással nyeli el a falatot, akár a rágós copákot. Félszemmel nézte a asztalnál ülő embert és olyan furcsának találta, mintha egy kolduló barát ülne ott: feje tetején a teliholdra hasonlító kopaszsággal, négyhetes szakállával, fehéren maradt, apadt homlokával, nagy piszkos tenyerével. Megborzongott — Tüll íflZOl — kérdezte az ember, mivel észrevette, hogy az asszony megrázkódott. — Álmos vagyok. — Pedig reggel korán kelünk, törjük a kukoricát. Manci nem felelt. Derámolta az asztalt, megvackolta az ágyakat, és lebújt szótlanul, ahogyan megszokta. Jozsó még téblábolt egy ideig, aztán ő is lefeküdt. Az asszony lehunyta szemét és a sötétben cifra, világos kis karikák táncoltak, összefogódzkodtak, körcsárdást jártak, újra széjjel váltak: az egyik karika nőtt, nőtt. annyira, hogy már nem is látta egészen és a karika közepén előbújt a Veszti arca. Szépen, borotváltan, tisztán, legényesen nevetett, Pont Man- cira nevetett. A karikák eltűntek és Veszter megindult feléje. Leült az ágy szélére és szótlanul nézte Manci arcát. Simogatta kontyos, kenderszőke, dús haját. Olyan lágyan, tapintatosan, mint régen. — Miért nincs még gyereked. Mancikám? — kérdezte suttogva. — Nem tudom, Vesztikém — szólt az asszony.-*■ Menjél el orvoshoz, vizsgáljon meg — ajánlotta Veszti. — Jó, majd elmegyek. — Elkísérlek. Óvárra menjünk. — Jó. Csak a faluban ne tudják. — Majd vigyázunk. — Mikor menjünk? — Holnap, a reggeli vonattal. A gőzös utáni kocsiba szállók. — Ott leszek — suttogta Manci. Jozsó meglibbentette az asszony pokrócát, kezét a combjára tette és közelebb csúszott. Manci fölérzett és néhány pillanatig zavártan kereste a helyzet értelmét. Megcsapta Jozsó odvas fogainak szaga, ettől megremegett, hajától a lá- baújjáig. — Menjék a fenébe. Ráz a hideg, holnap orvoshoz megyek. — Jól van, na. — Jobban tenné, ha hetenként föltisztálkodna. mint más ember. Jozsó vihogott, mint akinek tetszik az asszony korholása. KÍS illő múlva csönd ereszkedett a házra, csak Jozsó gurgulázó álma zavarta a nesztelen éjszaksát. Manci óvatosan kilépett az ágyból, összefogta magán a nyűtt hálóréklit és zajtalanul ment ki a gangra. A deszkapadkára támaszkodott, össze-vissza gondolatok kergetőztek benne, nem értette magát, az életet, utálta a földet, a tizenhat láncot meg a Jozsót. és később megmagyarázhatatlanul jött édes érzés ringatta. Nézte, nézte a szép pöttyös ernyőt. Figyelte a csöndes éjjel nyugalmát. vele a zsúfolt buszon és követte mindenhová, ahová ment. Úgy, viselte akár egy ragtapaszt, amit lekaparni csak a bőrével együtt tudna. Talán még azzal sem, mert már beleragadt a húsába, a vérébe, az agyába, szinte minden más gondolatot betapasztva, csak azt az egyet nem, 1 hogy meg kell vernie a forradásos arcút! ’s akkor a hivatalnok el- L határozta, hogy felkészül p erre. Megtanul cselgán- csozni meg bokszolni, reg- gelenkint pedig súlyzózik, ex- panderezik, hogy erősödjön. Ügy érezte magát, mint a mesebeli legkisebb fiú, aki a sárkány ellen indul viadalra és a győzelem érdekében elszánt hittel párosult makacs türelemre van szüksége. öt évig tartott a kemény felkészülés. Ennek érdekében minden szabad idejét a nagy ügynek szentelte. Az első időben állandóan bedagadt szemmel, összevert képpel járt és sajgó tagokkal az örökös izomláztól, de Ősszeszorított foggal viselt el minden fájdalmat. Minden korábbi szórakozásról is lemondott. Nein járt színházba, kiállításokra, nem olvasott, nem találkozott a barátaival, nem kereste a meghitt magányos sétákat Budán és a feleségének megígért két külföldi utazásból sem lett semmi. Családi élete ezért fokozatosan megromlott, hiszen otthon állandóan fáradt, ingerült volt és a gyerekére is csak nagyritkán mosolygott. A felesége nem értette ezt a különös változást nála, hiszen mindig szelíd, romantikára hajló embernek ismerte, aki még a sportközvetítéseket sem nézte a televízióban, most meg állandóan cselgáncsozni, bokszolni jár, hajnalban meg nehéz súlyzókat emelget a konyhában. És ha kérdezte, miért teszi ezt, csak hallgatás volt a válasz. Lassan úgy érezte, egy idegennel él együtt, akinek már az ismerős vonásai is kezdtek belemosódni a múltba. öt év alatt többször látta a forradásos arcút a hivatalnok. Két utcával arrébb egy kisvendéglő volt a törzshelye. Megtörtént, hogy egymás mellett mentek el, de a forradásos arcú rá sem nézett, Nem ismer meg — gondolta keserűen a hivatalnok. — Megpofozott és már meg sem ismer, ügyet sem vet rám. Dehát mi volt neki az a pofon? Semmi. Csak annyi, mint más embernek a köszönés. Egy kis szórakozás a haverja mu- lattatására. Vajon azóta hány áldozata lehet már? De nem baj, mert már nemsokára megkapja a magáét! Azt hiszem, egyhamar nem fogja kiheverni! És egy este, pontosan öt évre az elszenvedett pofon után lesbe állt a kisvendéglő előtt és zárás után megvárta a forradásos arcút. Egyedül botladozott ki az ajtón, látszott rajta, hogy erősen részeg. Amikor megfelelő távolságra imbolygott már a törzshelyétől, a hivatalnok lassan elébe került és egy sokat gyakorolt cselgáncsfogással egyetlen szó nélkül elfektette. A meglepett férfi) igyekezett föl- tápászkodni, de egy állhegy- re mért balegyenes újra visz- szadöntötte az aszfaltra és ekkor a hivatalnok belerúgott. Úgy, ahogy évekkel ezelőtt olyan sokszor megálmodta. Csak most nem a képzeletében, hanem eleven érző valójában fetrengett, szuszogott, nyögött előtte egy ember. És ő rúgdosta, ahol érte. D e különös, furcsa döbbenettel eszmélt rá, hogy akárhogy rúgdossa, nem érez elégtételt! Csak valami soha nem tapasztalt, végtelen szomorúságot. t
