Pest Megyi Hírlap, 1975. július (19. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-13 / 163. szám
8 1975. XÜLIUS 13., VASÁRNAP Ihotóf? f-^eóí tnecjijélen Puszta vacs festője — Romhányi Elemér í Az ország földrajzi közepe — Pest megye széle Pusztává cs. A Coburg herceg birtokán zsellérek éltek a Ferdinánd, Antónia, Viktória, Csett, Péter, Pál majorokban A török pusztítás után telepesek érkeztek az északi megyékből és Galíciából. A természet drámai csöndje és harmóniája valamit megéreztet ma is a századok summásainak szegénységéből; erről tudósítanak a romok és az erdőben meghúzódó temető kopjafái is. Korunk lendülete a hernádi tsz korszerűen művelt szőlőültetvényeiben és az új központi iskolában szerkeszt látható jeleket. Fák, nyájak, őzek zsúfolódnak a romtemplom átlyuggatott tornya köré, ahonnan a híres puszta- vacsi paraszt-Krisztus került budapesti közgyűjteménybe. Ezt az ősi forrásokból és napjaink heroizmusából szerveződő nagyon szép vidéket, madárdalos tájat, vaddisznók túrta erdőket, emberi munkával épülő új orvosi rendelőt alakítja festészetté pusztavacsi sorozatában Romhányi Elemér tanár. Imponáló szorgalommal örökíti meg a romokra vetkőző majorok egyedi környezetét, a történelem és a táj épületekben és tárgyakban fennmaradt üzenetét. A Tél itt varjúeső, tőlük íeketéllik a fehér táj, a Romkereszt bogáncsok között rozsdásodik, Rakita bácsi Parasztportré-ja a pusztavacsi sors és magatartás hordozója, a tekintet józanságot, bölcsességet sugároz. Romhányi Elemér Pusztavacs Camalettója; sürgős gyorsasággal feljegyzi e viharosan átalakuló táj ősi szerkezetét, s ezzel aikarva-akaratlan képekben ír történelmet a jövendőnek. Ilyen buzgalmában festette jneg az ország földrajzi középpontjának pusztavacsi tuskóját, s az onnan felderengő falu házsorának színes plasztikáját. Romhányi Elemér Monoron született 1924-ben. Monori, vasadi tárgyú képeihez most rangosán sorakozik fel pusztavacsi sorozata, melyben átélve érzékeli a hajdani cselédek emberré növekvő gyermekeit, unokáit. Alkotásában a táj, a környezet segíti, a Nagy István csoportban eltöltött évek, művésztelepek emlékei és az a tény, hogy édesapja néhai Regula Nándor patkoló- és géplakatos kovács volt, akinek fia, Romhányi Elemér most tesz kísérletet arra, hogy a monori, vasadi, pusztavacsi tájat képein megörökítse a boldog és szegénységet nem ismerő utókornak. L. M. Pusztavacsi táj — tuskóval Parasztportré MEZEY KATALIN: Tetőterasz bent matat inkább a szobában mintsem leskedő öregnek nézzék aztán egyszercsak mégis odakint s újra ott a kerítés mögött kezében ásó, locsoló mégsem hiszik el hogy kertészkedik. SÓLYOM LÁSZLÓ: Boldog ember vagyok Igen, kérem, én néhány hónapja boldog ember vagyok. Nem érzem ugyan magam semmivel sem jobban, mint az elmúlt egy-két évtizedben bármikor, de mégis történhetett valami, csali én nem vettem észre. Az utóbbi időben ugyanis több ízben közölték velem szavahihető és hozzáértő illetők, hogy „boldog ember vagy”. Elmondok néhány esetet, nehogy azt tessék hinni, hogy csak dicsekszem. Még az ősszel a moziból kijövet találkoztam Matild nénivel, aki így fordult hozzám nagy sóhajtva: — Borzasztó volt ez a film, ugye? Én egyébként is depresz- sziós vagyok, és most ráadásul ez a szívtépő stressz... Vagy csak az én lelikületemre van ilyen hatással? — Nem, nem — válaszoltam —, engem sem vidított föl. sőt levert, és nyomaszt... — És deprimált, igaz? — Nem, azt nem. — Boldog ember vagy, fiacskám ! — közölte irigykedve Matild néni. Karácsony előtt a Belvárosban találkoztam Bér Balázs barátommal. Épp kiszállt a kettőhúszas Mercijé- böl, és jött felém. Jött felém, de nem vett észre, mert a földet nézte, lógatta az orrát, magában motyogott. — Hát neked mi bajod? — fogtam meg, s a szeme közé néztem. — Mégis mit gondolsz? — kérdezte vissza. — Történt valami ...? — Semmi különös, de mitől legyen jó kedvem? — Értem, rossz a hangulatod. Van ez így! — Üres tekintettel elnézett a vállam fölött, és legyintett. — Velem is előfordul — folytattam vigasztalóén —, hogy bal lábbal kelek föl, hogy rossz kedvem van, hogy lehangolt, meg el- kenődött vagyok. — És szplines is? — Nem, azt nem. — Boldog ember vagy! — mosolygott rám keserű irigységgel Balázs, és vállamat megveregetve elsietett. A színház büféjében találkoztam Jenő öcsémmel. — N^m, nem adok Kezet, nem akarlak megfertőzni — hárította el a felé nyújtott jobbomat. — Influenza? — kérdeztem. — Azt, hál’ isten, megúsztam, de... Nem hallod a hangomon ... ? — Egy kicsit — valóban —, mintha rekedt lennél. — Ha csak rekedt lennék, de a nózikám is ... — Az semmi, én is most lábaltam ki a náthából, előtte meg volt egy kiadós légcsőhurutom. — Az is valami? Nekem bronchiti- szem van. Volt neked már bronchi tiszed ? — Nem, nem emlékszem rá, hogy lett volna. — Boldog ember vagy! — bólogatott Jenő, és elköszönt, de nem adott kezet, nehogy megfertőzzön a bronchitiszével. És ez így megy állandóan. Megkapom a „boldog ember vagy” minősítést, mert én csupán „majd szétrobbanok”, de ideges nem vágyók, mert igaz, hogy olykor visz- szasírom a régi szép időket, de nosztalgiám nincs soha, és mert előfordul, hogy okkal, ok nélkül jó kedvem kerekedik, de a túláradó örömet még hírből sem ismerem. Szó mi szó, any- nyian mondják, hogy kezdem magam is elhinni. Talán lehet benne valami: boldog ember vagyok. Hartai Zsuzsa rajza FARKAS ILONA: Almok agyra járói Arcunk aszalódik, kedvünk fonnyadozik napon felejtett retekként. Mosogatóiéként kiöntjük tegnapról maradt fáradtságunkat, magunk elé kapjuk köténynek a sietséget, oda se nézünk, idegeinkben időzített a nap minden perce. Aprócska dicséretek pirosra sütik arcunk soványka kalácsait. Várakozásunk kint ül a ház előtt, várja, lesi a szerencsét, de — évszázadok óta tudjuk — véletlen sem fordul be ebbe a kakastaréj-cakikozású utcába. Hajunkon napozik a nyár, árnyak sokszemélyes sátraiban rovarok laknak. Szobáinkban penészedik a csend, észre sem vesszük, itt csak az álmok ágyra járói vagyunk. Halántékunkon dobolnak csillagok, fülünkben csengetnek babonák, míg barackot nyomkod a csend fejére hortyogásunk. BÁRÁNY TAMÁS: KÉT MONOLÓG EGY ASSZONY MESÉLI HA VALAKI, te aztán tudod, szivem, hogyan éltünk mi az elmúlt két és fél évtizedben! Pólika néniéknek volt az a négyszobás, gyönyörű lakásuk a Városligetnél, emlékszel, és amikor negyvenöt tavaszán Ferkóval összeházasodtunk, odamentünk hozzájuk lakni, s hidd el, még ők voltak noldogak, hogy legalább a családból valaki, nem vadidegenek, hiszen érted ... Kaptunk egy szobát, Pólika néniék ket- ;őt jelentettek az elöljáróságon, és megvolt az öröm: ne- tünk, hogy van hol megölelnünk egymást, és Pólika néniéknek is, hogy ezzel az ügyes fogással mégiscsak átmentettek hármat a négy szobájukból, a gyönyörű lakásból, amely még csak egy puskalövést sem kapott az ostromkor, negyvenöt nyarán, a romváros kellős közepén, porcelánjaival, vitrinjeivel, nippjeivel és keleti falvédőivel a valószínűtlen béke idilli hangulatát lehelte. De ez a hangulat nem tarait sokáig. Mi májusban kötöztünk be, júniusban megje- entek Vargáék, a szomszéd utcából, és egy írást lobogtatok, hogy az elöljáróság lakáshivatala hozzánk utalta be őket. Szegény Pólika néni sírt, átkozódott, rohant ügyvédhez, ismerőshöz, protekcióért a fellebbezéshez, de képzelheted az eredményt: tizenöt nap múlva Vargáék a két gyerekükkel úgy beköltöztek, mint a pinty! Szegény Pólika néni mindenesetre okult az ügyből, és amikor jól kisírta magát, elment az ügyvédhez, aki felvilágosította: férjével ketten élvén, most már a megmaradt két szobájuk sincs biztosítva — ha nem akar újabb kényszer-társbérletet, vegyen oda valakit a másik szobába. Akkor költözött hozzánk Sanyi, Pólika néni sógorának egyetemista fia. ŐSZRE KIALAKULT az életünk: a fürdőszoba ötkor Vargáéké, fél hatkor Ferkémé, hatkor Ervin bácsié, aki akkor még dolgozott, valamelyik bankba járt be, fél hétkor az enyém, hétkor a Varga-gyerekeké, fél nyolckor Sanyié és nyolc után Pólika nénié... Meséljem? Nem mesélem, fiam. Talán elég, ha annyit mondok: kilencen jártunk egy vécére... Kilencen ? Miket beszélek! Hiszen esztendőre Var- gáéknak megjött a harmadik gyerek, két év múlva Sanyi megnősült, három év múlva ott is a kicsi, és negyvenkilencben nekem is meghozta a gólya Mariannt... Szóval öt- venben már tizenhármán voltunk — és képzeld el a szárítóinkat! Három-négy éven át egyfolytában a pelenkák... El tudod képzelni ? Á, nem, ne is fáradj — a képzelet ehhez szegény! Csodálod hát, hogy egyébre sem tudtunk gondolni az elszaladt két évtizedben, mint a lakásügyünkre? Esténként, ha fáradtan hazazuhantunk Fer- kómmal, összedugtuk a fejünket, mit is lehetne csinálni... Te, nekünk mindig volt témánk; huszonöt év alatt egyetlen percünk nem volt, hogy unatkoztunk volna! A Varga-gyerekek viselt dolgai! Pólika néni raplijai... Szegény Ervin bácsi rossz bélműködése ... Sanyiék veszekedései a szomszéd szobában ... Vagy amikor nem tudtunk aludni, mert Sanyi hajnalig járkált, a vizsgáira készült, és hangosan memorizált... Jaj, hogy mit kellett nekünk ez alatt a huszonöt év alatt nyelni! De ez mind nem volt fontos, hidd el! Mint a bajtársak, olyanok voltunk Ferkómmal — ez volt a fontos! Hiszed, nem hiszed: huszonöt év alatt egyetlen rossz szó, egyetlen szúrós tekintet, de még egy türelmetlen pisszenés sem volt köztünk! Csak ültünk estén- kint az egyetlen szobánkban, Mariann ágya mellett, fogtuk egymás kezét és halkan tanakodtunk ... És gyűjtöttünk, fiam, hogy egyszer szabaduljunk ebből a pokolból, amely körülöttünk bugyborékolt! MAR-MAR együtt volt a pénz egy lakáscseréhez, amivel talán kitörhettünk volna onnét, amikor csoda történt: Vargáék lakást kaptak, tekintettel a három gyerekre és a tizennégy éve benyújtott lakáskérelemre. Pólika néni akkor szinte tér- denállva könyörgött, hogy ne menjünk, mert megint csak betesznek valakit... Hiába magyaráztuk, hogy ilyesmi már nincs: csak zokogott, és istenkedett, hogy a Dunának megy, ha elköltözünk. No, maradtunk, az egyetlen szobánkban persze, mert Sanyiéknál közben megjött a második gyerek, s így jogot nyervén a második szobára, Vargáék üres helyét ők foglalták el. Sebaj, gondoltuk, s gyűjtöttünk tovább. Gyűlt is a pénz, bár nehezen, hisz Mariann is növekedett, iskola, ruhák, tánc, különórák — de ezt magad is ösrnered. Csakhogy, amit akartunk, ketten akartuk Ferkóval, s nagyon akartuk, hát csak kerekedett az a summa, és néhány év múlva talán már elzarándokolhattunk volna az OTÉPÉ-hez, 4 • • Öregség
