Pest Megyi Hírlap, 1975. június (19. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-29 / 151. szám
8 «era f xzlmap 1975. JÚNIUS 29., VASÄRNAP-Alkotók Pest megyeien Batári-Séday művészházaspár Nagymaros változatos domborzatának motorikus ereje révén több festő képzeletének felgyorsítója, így évtizede a Határi—Séday művészházaspárnak is. Batári László a Nyírség szülötte, első élményei a dombos, csöndes Nyírpazonyhoz kapcsolódnak, ahol tömör fényben virágoznak az almafák. Később Nagymaros lett festőotthona. Szenvedélyesen pontos. A táj hatalmas, színes szőnyeg az értelmezésében, olyan hímzett évszaköltözet, mely a természet és az ember közös produktuma, hiszen a Dunakanyar komor méltóságát telepített gyümölcsösök, málnások, házak szelídítik az ember tevékeny átalakításaival. Azt a folyamatot is feljegyzi minden Batári-kép, ahogy a táj a fény, a föld és az ember közös energiáival elnyeri végső arculatát. Az ősi hegyek, a millióéves folyam művészetének állandó képi jelzője, de szinte a portré elemző erejével érzékelteti az ember keze által művelt nagymarosi, visegrádi dombok pontos felületi karakterét. Hosszú elemzéssel vizsgálta a természet minden egységét, ennek a szabatosságnak köszönheti, hogy az alma-, dió-, meggy-, akác- és bodzafák egyedi szín- és formaarculatukkal képeznek sajátos színfoltot, ismeri Nagymaros minden töredékét, „lelket, szívet simogató világát”, ahogy műtermében számomra szóban is megfogalmazta a dűlőutakhoz, vízmosásokhoz, mandulafák virágzásához kapcsolt ragaszkodását. A természet örök szépségét a Kapuhegy tagozott pompájával láttatja. Batári László az a festő, aki Nagymaros ünnepi látványát leginkább megragadja a Börzsöny formáinak nagyvonalú méltóságával. Megrendítő a Don-kanyar halálba kergetett magyar katonáiról feljegyzett rajzsorozata, mely mindegyik vádirat a fasizmus kegyetlensége ellen. E szenvedést jegyző szigorú rajzok püffedt lábú mezítlábasokat idéznek a hóviharból, s különösen döbbenetes a bajonettjét ajkába szúró figura, aki véresre horzsolódva könyörgi ki magától az ébrenlétet, mert az elalvás: halál. E rajzok Nemeskürihy könyve újabb kiadásának illusztrációi lennének, annál is inkább, mivel Batári megjárta a poklot, rajzai, jegyzetei hitelesek. Séday Mária Budapesten született, és Berény Róbert, Bernáth Aurél, Hincz Gyula tanítványaként végzett 1953- ban a Képzőművészeti Főiskolán. Értékei csöndesek, de igaziak, aki csak a harsogást szereti, könnyen elhalad mellettük, pedig fénylenek, de születésüket nem azonnal fedezzük fel. A mi hibánkból, mert szerénysége csöndet von a csöndre, rejtőzik. Keresésére indulunk, s rátalálunk művészetének halk sugárzására. Ö tényleg színekkel beszélget, virágokkal, Török fürdővel, budai hegyekkel, arcokkal, kendős nénikékkel, nagymarosi kertek ben&őségével. Nem siet, van ideje. Minden csendélete elmélyült, olyan meghitt, őszinte és szerves a kapcsolata tájakkal és tárgyakkal, évszakokkal és emberekkel. Igen választékosán és szeretettel ábrázolja egyik festményén a Nagymarosi tanítónő-1, Szende Lászlónét, másikon édesapját, akinek megtört profilja az öregség bölcsességét tükrözi. Séday Mária a gyermeknevelés titán most kezd igazán festőileg élni, most kezdi átadni képi üzenetekkel vallomásait a világról és az ember dolgairól. Várjuk és igényeljük bátor léptű teljes kibontakozását, melyben Nagymaros kimeríthetetlen látványkincse is segíti. _ ___ __ I L osonci Miklós Séday Mária: Xagymarosi tanítónő SZÁLKÁI RÖZSÁ: Újra élünk! Naplórészlet egy fiatal tanítónő feljegyzéseiből 1945-ben A szerző alábbi írásával a Pest megyei felszabadulási irodalmi pályázaton különdíjat nyert. Amikor a járás községeinek monográfiáját állítottuk össze 1966-ban, akkor derült ki, hogy a budai járás területén, Páty községben kezdődött meg elsőnek a háború után az oktatás-nevelés egy tanerővel. Ez voltam én. — De szép is volt! Élni, dolgozni, biztatni, segíteni. Ezt nem tudja megérteni más, csak mi, tegnapi asszonyok. Talán majd később, idővel a maiak és holnapiak is megértik, akiknek már — nagyon remélem —, regény vagy mese lesz ez az igaz történet, amelyhez hasonló akkoriban számtalan előfordult Így legyen!! 1945. március 22. csütörtök A front tovább vonult. Már csak a szovjet komman- dantúra és néhány katona tartózkodik a faluban. Az idő gyönyörű! Meleg, szinte májusi napok. Az emberek mozgolódnak. Ássák a kerteket, vetnek, — takarítanak a házban, és kint az utcán. A dermedtség múlóban. Élünk, és élni akarunk! Nekünk is tennünk kell valamit! De mit tehet egy tanítónő, ami másoknak is hasznos? Fiatalok vagyunk, az a kis kapálás, kötés, házimunka kevés! Nem sokáig kellett gondolkodnom, mi lehet most az én feladatom. Húgommal, (alá V. éves tanftónőjelölt) — elmentünk az iskolába, körülnézni. — Az ablakok betörve, padnak nyoma sincs! Bokáig gázolunk a törmelékben, homokban, piszokban. A valamikor hófehér falak most sötétszürkék. A háború itt is meghagyta a nyomát. És nincs pénz! Nincs szappan, nincs semmi! Mit tegyünk?! Eszembe jut, hogy a faluban egyetlenegy helyen, a szovjet kommandantúrán tartanak meszet. Mi lenne, ha a szovjetektől kérnénk? De nem ismerek ott senkit! Mint a villám ötlik fel az újabb gondolat: Pócs Gizus (jelenleg Krauszné) bejáratos a kommandántra. A front alatt ott varrt, jól ismeri őket. Megkérem, jöjjön el velem az oroszokhoz. Szívesen elkísért. A kommandómnak előadom (orosz, magyar és német keveréknyelven) — mi járatban, és- ki vagyok. Megérti. Igen barátságos. — Tanítani szeretnék, de ... mészre volna szükségem, és nincs sehol. Gondoltam, az Önök segítségét kérem! A kommandántnak tetszik az ötlet. — Hány vödör mészre van szüksége? — Két vödörrel kérnék. — Elég lesz? — Ö, igen! Köszönöm. Ocseny szpasziva! — Jó munkát! Ha bármire szüksége van, forduljon bizalommal hozzánk! — Nagyon köszönöm. Egy órán belül húgommal már cipeltük a két vödör meszet, ami nem is volt túl könnyű, — de mi volt ez akkor nekünk!! Másnap ismét húgommal, egy falubeli asszonnyal és egy V. osztályos kis tanítványunkkal megkezdtük a takarítást. Hordtuk ki a törmeléket, meszeltünk, súroltunk. — Kérésemre a falubeli asztalosok fényképekről leszedett és egyéb szedett- vetett üvegdarabkákkal beüvegezték az osztály ablakát. Volt már mozaikablakunk is, amit az én korosztályom olyan jól ismer. 1945. április 3,. kedd Huszonöt gyermekkel megkezdtük a tanítást. Otthonról hozott zsámolyokon ültek, s mivel padunk sem volt, téglákra helyezett deszkán írtak. Használt, széjjelszabdalt papírdarabokra, dirib-darab ceruzával dolgoztunk. Fog ez menni! — a nehezén már túl vagyunk! Egykét héten belül majd meglátják a szülők, hogy a sok mende-monda nem igaz, s elküldik a gyerekeket újra az iskolába. Ez így lesz! így kell lennie! G. SZABÓ LÁSZLÓ: Szamóca-sirató Földhöz lapult piroslő levélkék lappangó vércseppek az avar alatt rég letarolt szamócák színné-finomult halotti beszéde Egymás szájából téptük-martuk az ízes pelyhes ragyáktól illatos bogyót a havasi réteken merőleges sugarak alatt A láthatáron kopasz Nap görget maga előtt tömör fagyokat — tavaszt se várva visszatérek törhetetlen hegyeim alá Utazás hétköznapon Németh Miklós tusrajza 'í'rt a cseresznye, mentünk a Vasutas udvarába szüretelni. Leszállt az este, csillagok gyúltak, de a hold nem látszott, a csoda tudja, merre jár néha — egész éjjel nem bújik elő. Gurko késett, mint mindig. Fél órát kellett rá vámunk. Biztosan megint otthon fogták segíteni, és most deszkát gyalul a műhelyben. — Az apja három nap alatt csinál egy kaptárt — mondta Toni. — Nyílásokkal, mindennel. Negyedik nap festi, és kész. — Gurko szerint hat óra alatt is ösz- sze tudja ütni — jegyeztem meg. — Mínusz fél óra ebédszünet. — Hiszi a piszi! — mondta Toni meggyőződéssel. — Ha tudja, miért nem csinálja? — Mert akkor lemenne az ára — magyarázta. — Mindjárt más, ha azt mondja az ember, hogy öt napig törte magát. Többet adnak érte. — Lehet, hogy igazad van — engedett Toni. — Gurko apja jobban érti ezeket a dolgokat, mint mi. Az utcán meleg volt, és sötét, csak Koljo, a borbély műhelye előtt hunyorgott egy utcai lámpa. A többinek már rég elláttuk a baját csúzlival. Ezt is kiszemeltük már, de eddig valahogy mindig megúszta. Ahogy rákerült volna a sor, mindig közbejött valami fontosabb dolog. Mint például most. Cseresznyét szedni százszor érdekesebb, mint lámpát tömi, bár egyszer azért annak is eljön a sora. Tgaz, hogy mióta elcsentük a nagy x szalámit, amiről kiderült, hogy fűrészpor a tölteléke, megfogadtuk, hogy ilyesmit nem csinálunk többet. De a cseresznye, az egészen más. Először is, itt van a mi utcánkban, itt nő és érik, s éz jogot ad hozzá. Ha mi le nem szedjük, leszedik a Cvetna utcai gyerekek, ráadásul le is tapossák az egész udvart. Amellett a cseresznye tiszta ügy, tudod, hogy nincs fűrészporból, tudod, merről kell megközelíteni szedéskor, tudod, mikor a legfinomabb ... A cseresznyével minden egyszerű. Az utca felső végéről füttyszó hallatszott, Hamarosan megjött Gurko, lihegve és nagyokat fújtatva. — Elég lesz már a kaptár, hékás! — mondta Toni. — Tón már a levesbe is azt főzitek? Hiszen legalább egy millió kaptárt csináltatok. Azt hiszed, van Bulgáriában egymillió méh? — Miért ne lehetne? — szóltam közbe. — Nem tudhatod! — Persze, te megszámoltad! — bosz- szankodott Toni. — Egyenként, számológéppel! — Végeztünk a kaptárokkal! — jelentette ki ünnepélyesen Gurko. — Egészen mást csinálunk!... — Ugyan mit? — kérdeztük Tonival majdnem egyszerre. — Ha kész lesz, meglátjátok — válaszolta kitérően Gurko. — Hát barát az ilyen? — mondta Toni. — Fél órája várunk itt rá, ő meg ötöl-hatol, és nem mondja meg, min dolgoznak. — Szép kis barát, mondhatom! — tó- dítottam én is. P urko megvakarta a fejét, vizsgálód- va nézett ránk, hogy komolyan haragszunk-e, aztán így szólt: — Jól van na, megmondom. H i n t ó t csinálunk. — Micsodát? — kérdeztük hitetlen- ksdvs — Hintót — felelte Gurko. — Talán nem tudjátok, mi az? — Nem vagy te részeg, hé? — kérdezte kételkedve Toni. — Tudod, mit beszélsz? — Tudom hát! Miért? — Ugyan, minek csináljátok azokat a hintókat? Talán munkába fog járni rajta valaki? Az egész utca megszakad a nevetéstől! — A villamos vonalakon járatják majd őket — fűztem hozzá. — És csak bérlettel lehet rajtuk utazni. — Értetek is ti a hintókhoz! — mérgelődött Gurko. — Te meg, ha olyan jól értesz hozzá, mondd meg, minek csináljátok? Tón a szomszéd faluba fogtok átjárni rajta? — A múzeumnak csináljuk! — mondta Gurko fölényesen. — Valamikor régen volt egy ilyen hintó, és mi most megcsináljuk a mását. Műszaki rajzról. Bosszantott bennünket, hogy Gurko úgy beszél, mint egy professzor, s megkérdeztük: — Na, megyünk végre cseresznyázni? SZTÁNISZLÁV SZTRÁTIEV: Cseresznyetolvajok Sztanl szláv Sztratiev 1941-ben, Szófiában született. A Kliment Ohrldszki állami egyetem bolgár nyelv és irodalom szakát végezte el, közben újságíróként dolgozott a Na- rodna Miladezs (Népi Ifjúság) és a Sztarsel (Gólya) című lapok szerkesztőségében. Művei: A magános szélmalmok, Két vadkacsa a fák között, Utazás börönd nélkül. Szatirikus novellái a Trójai Jó és az Éneklő hajó címmel jelentek meg. Első és kimagasló sikerét a színpadon 1974-ben érte el a Római fürdő című vígjátékával, amelyet a szófiai Szatíra Színház mutatott be. Magyarul két novellája jelent meg a Még egyszer — delfinekről című antológiában. Batári László: Nagymaros
