Pest Megyi Hírlap, 1975. június (19. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-15 / 139. szám
8 'ijßifan 1915. JÚNIUS 15., VASÄRNAP RÉTHEI ERIKKEL LAJOS: Két kiáltvány Í Réthei PriKlkel Lajos Három történet a szabadság érkező hajnaláról c. írásával a Pest megyei felszabadulási irodalmi pályázaton különdijat nyert, ebből közöljük az alábbi részletet. VENDÉGSÉGBEN VOLTAM. Középszerű budai polgárcsaládnál, ebédre hivatalos vendég. Nagy szó! Vékony pénzű egyetemista, aki a • menzai Zilahi leves helyett — ahogyan mi akkoriban az ismert író Valamit visz a víz című regényére utalva a híg diákkonyhái levest neveztük —, most illatos, sárga tyúklevest kanalazhat. öcsémtől kevéssel előtte búcsúztam el. Utazott vissza szolgálati helyére. Katona, lejárt az eltávozása. Én meg siettem, hogy eleget tegyek a meghívásnak. A rádió műsorát hallgatva fogyasztottuk az adott körülmények között ünnepinek tekinthető, illatos ételt, aminek gyönyörűsége olyan érzésekkel töltött el, hogy el nem hittem volna, ezt a békességes hangulatot bármi is megzavarhatná. A rádió műsorát hirtelen megszakították. A bemondó tragikus hangsúllyal olvasta Horthy kormányzó üzenetét: Elhatároztam, hogy a magyar nemzet becsületét megőrzőm a volt szövetségessel szemben is,... eddigi ellenfeleinkkel előzetes fegyverszünetet kötünk és velük szemben minden ellenségeskedést megszüntetek... stb. MAR MAJDNEM felkiáltottam. Már majdnem felugrottam örömömben. Nem is tudom. hogyan maradtam csendben oly sokáig. Talán meg sem értettem elsőre, hogy miről is van szó? Vagy nem volt elég időm, hogy végiggondoljam mit is jelenthet mindez? Az asztalnál más Ugrott fel elsőnek. Miközben kanalát dü- hödten csapta az asztalra, taj- tékozva szidta a kormányzót. A hírt — amiíek úgy örültem ■— pocskondiázta mérgesen. A keserves döbbenet balém- foj tóttá a szót. Beszélni szerettem volna, de nem mertem. Kedvem lett volna szembeszállni. nyíltan kimutatni örömömet, de mérsékelnem kellett magamat. Vendég voltam, egyszerre a kiszolgáltatott, nincstelen vendég a polgári házban, ahol nem tehettem meg, hogy érzelmeimnek nyugodtan szabad utat engedjek. Az ebéd második fogására máig sem emlékszem, annyira vártam a végét, hogy szabaduljak, rohanjak. Mindegy, hova, csak másutt legyek, ahol szabadon örülhetek. Munkahelyemen levő szolgálati szobámban üzenet várt. Hívjam vissza sürgősen az alábbi telefonszámot. Ismeretlen szám, ismeretien hang. Nagyon fontos üzenet — mondta — valakitől, akinek a nevét most nem mondhatja meg, de vár, menjek sürgősen a Külső Bécsi út megadott házába. Gyorsan? Nem volt az olyan egyszerű. Beteg, ficamodott bokával, botra támaszkodva még lassan is nehezen botorkáltam akkoriban. SZAMOMRA meglehetősen idegen környék. Nagyon ridegnek találtam. Óbudának ezen a külső részén addig még nem is voltam. Akkor ott még járt a régi trolibusz, egyedül ott Budapesten. Akkor láttam ilyent először és utoljára a budapesti új trolibuszjáratok indulásáig. Csengettem az ismeretlen ház kapuján. Ismeretlen volt az is, aki kaput nyitott. Amikor a nevemet megmondtam, bevezetett. öcsém várt a lakásban. Már civilben volt. A ruha lötyögött rajta* nem volt nehéz kitalálni, hogy most kapta kölcsön. Elmondta hamarosan a ruhacsere történetét. ' Délelőtti búcsúzásunk után — mint akkoriban valamennyien, ha útra indultunk — kiállt ő is bajtársaival az országúira. Egyenruhában, ha az utazni iir! y'ó'nak renab“n voltak az iratai, nem jelentett problémát, hogy gyorsan kocsit kapjon, ha nem is a napjainkban megszokott kényelemmel. A bécsi út forgalmas volt, aki nem volt finnyás, annak hamar akadt jármű amivel utazhatott. őket német katonai kocsi vette fel hamarosan. A németek rádiót hallgattak. Amikor beolvasták a kormányzói proklamációt, a kocsi megállt. Az addig udvarias németek gyorsan modort változtattak, szitkozódva lezavarták őket kocsijukról. Fenyegetéseik nem voltak félreérthetők azok előtt, akik ismerték mozdulataikat, aki!% mint_ bécsi úti lakosok látták márt hogyan hajtják ki hazájukból az embereket megalázva, sűrű sorokban. Mint újra, és újra, megborzadva látták a mozdulatokat, hallották a jól ismert hangot. AMIKOR az autó továbbment, és ők ott maradtak hoppon, csak álltak tanácstalanul, egy asszony jelent meg mellettük. — Nem tanácsos maguknak most itt ácsorogni! Továbbme- nésre ne is gondoljanak. Nálunk biztonságban lesznek. Át is öltözködhetnek. Így kerültek ebbe a házba, barátságos, megértő emberek közé, ahova hívásukra m'st én is megérkeztem. Hol aggodalmaskodó, hol bizakodó beszélgetés közben az idő gyorsan haladt. Október volt, már korán esteledett. Mikorra öcsém sorsáról döntöttünk és hazaindulásomra sor került, jócskán esteledett. Útközben légiriadó légiriadót követett és mintha az utca képe is megváltozott volna. Amíg korábban a csukaszürke ruhás légósok uralták ilyenkor az utcákat, most mintha elsötétült volna, feketévé lett az utca! Fekete ruhás, karszalagos suhancok igazoltatták durván a járókelőket. Lázasain futkostak, hatalmi mámortól részegülten intézkedtek. Arpínt a Kisrókus' utca sarkán befordultam, egy tépett, beszennyezett papírlapot sodort felém a szél. Már a szedése is felhívta magára a figyelmemet. FELVETTEM, zsebregyűr- temv de csak otthon mertem elővenni. ... Fegyverrel kell szembe- S2állnunk a bérgyilkos söpredékkel, amely a terror és népelnyomás minden eszközével taszítja sírba nemzetünket. A Békepárt röpcédulájának tépett darabja volt, rajta a napi nyugtalanságomra kapott válasszal. TAKÁTS GYULA: Csak annyit tégy Már el nem adhatod soha! S ha csillaga már nem lehetsz, csak annyit tégy, a vak enyészet fölé néhány szót szegezz! Az okos öntudat és akarat szavát, hogy nyelvünk és testünk szerint nőve, mint makk csónakjából a tölgy bontsunk vitorlát a zord időbe... Leányfej Papp Albert grafikája BENCZE JÓZSEF: Ciikorrépakapálds Holdalakú kapa vasa a domb hátán ragyog reggel. Horváth Gyula az asztalos beékelte tölgyfa-szeggel. Réklis anyám s terhes ángyom ' ^ csuhcj szatyrot földre téve ráállnák a rendre: — lüktet szívük fürge dobverése. A derekuk nagykendővel fujtóra van átalkötvc, isiászos lábuk szára idegük van ketté törve. A csisztai meleg fürdőt látogatják meg szekéren, többet ér, mint javasasszony kelekótya rossz beszéde. Elvásott a válluk bérce annyit vitték már a kapát, naptól színvak szemük előtt zöld karéjban ég a világ. Nincs tovább Különös történetet mond el a sok kötetes, Bihari Klára József Attila-díjas írónő újabb regénye, pedig szereplői hétköznapi emberek. A férj — a főszereplő, akivel végigéljük, pontosabban újraéljük a bonyodalmakat — Nagy István vállalati jogtanácsos, sokgyerekes munkáscsalád fia, aki apjának a gyermekeit jobb sorsra szánó kemény kitartása, saját tehetsége és igyekezete meg viszonylag szerencsés körülmények folytán tisztviselői álláshoz, érettségi bizonyítványhoz és jogi diplomához jutott a háború küszöbén. Elvette egy feltörekvő kerületi elöljárósági altiszt kisasszonynak nevelt, jóhangú lányát, aki kedvelt magyamóta-énekesnő lett, emellett jó háziasszony és pedáns anya. Kiegyésúlyozott, sőt boldog házaséletet éltek huszonhat évig, s akkor elváltak. A „Nincs tovább” története voltaképpen azt fejti föl, hogy miért váltak el ennyi év után. Közbejött egy harmadik — gondolja az olvasó. Ha így lenne, egy szokványos háromszög történetét kapnánk. Ám ilyen értelemben nem jött közbe senki. Pusztán a véletlen.'' Amiért elváltak, az mégis sokkal több a véletlennél, ami fölidézi Nagy Istvánban a múltat. Egész életét, ifjúságát, udvarlását, kora házasságukat a háború végső éveiben: mindezt fölfejti, vé- giggondoltatja vele egy megjegyzésből származó bonyodalom, amely az üdülőben hangzik el egy üdülőtársuk, új ismerősük szájából. Ez a véletlen indítja meg Nagyban az emlékezet elemző gépezetét, s magában végigélve, immár más nézőpontból új- ramérlegelve, feleségével és az új ismerőssel szembesítve felismeréseit, megerősítést nyer, hogy felesége mint katonaszökevényt följelentette, amikor a nyilas rémuralom hónapjaiban a behívóval eltávozott hazulról, s aztán nem adott életjelet. Miért tette ezt? Erre keres magyarázatot, felidézve a helyzeteket, a magatartásokat. Az olvasó e sorokban a feljelentés szónál már bizonyára úgy gondolja: ez éppen elég magyarázat. Igaza van. S ha csak ennyi lenne a regényben, akkor talán nem is lenne érdemes elolvasni. De nemcsak cselekménnyel — emberekkel van dolgunk. Érdekesebb, fontosabb az, ahogy múlt és jelen újraéléséből kibontakozik a változó ember egyéni jelleme, ahogy így más szemszögből vizsgálva Nagy István rájön arra, amit korábban nem látott meg, nem akart vagy nem tudott meglátni. Mert attól, hogy az asszony fiatalon nyilas apja befolyására és a háborús hisztériát keltő propaganda hatására cselekedett-e, nyilvánvalóan nem független emberi minősége, így újraelemezve tűnik fel Nagynak felesége meghatározó tulajdonsága: a kíméletlen hasonulni vágyás a rangos úri réteghez, ami konszolidált körülmények között esetleg csak az úrhatnamság, a karrierizmus vagy a kispolgári- ság címkéjével ellátható palackban feszeng. Ám ebből a palackból bőven táplálkozott a fasizmus. Ennek a magatartásnak persze széles skálája van, s ha nem is mindig és minden változatában huzatja meg a, vészharangot, sőt nem is tűnik ki ügyes mimikrijei mögül, exponálása ma is aktuális. Emlékezetesen villantja meg Bihari Klára egy másik vonását, amikor a válás terítékre kerül a Nagy családban, s a felnőtt gyerekek, Kolos és Emőke részvételével beszélik meg. Kolos elmarasztalja apját, hogy „egyedül csak magára gondol”, mert úgymond „bármi legyen is a válás valódi oka”, az „kétes és félreérthető”. S hogy miért? Mert nem gondol arra, hogy ezzel „lehetetlen helyzetbe” hozza fiát jobb polgári körök maradványába tartozó apósa és anyósa előtt, vagyis nem kerüli a feltűnést, nem őrzi a látszatot. Bihari Klára érdekesen bonyolítja a történetet. Legfeljebb az bukkan fel az olvasóban, hogyan lehetséges huszonhat évig észre nem venni ilyen emberi árulást, illetve valószínű-e ennyi idő után a hirtelen „megvilágosodás”. A véletlen s amit az feltár, sajnálatosan kétséges, de olvasmányosan elemző, elgondolkodtató. N. F. B. A mi házaink a vasúti töltés közeié- ben volt. Azon túl, ameddig a szem ellát, szántóföldek. Mikor a kanyarban a fák közül nagyot sípolva kidugta szürke orját a kilencórás kismotor, akkor aki a mezőn kapált, leült reggélizni. Amikor pedig délután a négyórás motor jött, mjndenki tudta, hogy hamarosan indulni kell haza. Így volt ez mindig. Ezen a tavaszon, 1944-ben. felborult a rend. Sokat késtek a vonatok, nem ritkán teljesen el is maradtak. Hol itt, hol ott vesztegeltek a bombázások miatt Már senki sem ment szívesen a városba. Aki tehette, nem ment sehová a faluból. Bizonytalan volt, hogyan vergődik haza. A városban a nagyobb gyárakat hadiüzemmé nyilvánították. Onnan nem lehetett kijépni, a nyári mezei munkákra, aratásba menni. Oda járni kellett! Már azok irigyelték Csányinét, akik a télen kinevették. Apróság miatt küldték el a gyárból. Küldték? Ügy zavarták el! Onnan, ahonnan néhány hónap múlva megszökni sem lehetett! A tavasszal már ő nevetett a balszerencséjén. Igazán semmiségért küldték el akkor. Mikuláskor éjszakai műszakban dolgozott. Éjfélkor szólt a mester, hogy a kormányzó úrnak nevenapja van, tiszteletére egy percre le kell állítani a gépeket. Csányiné bosszankodott. Ha áll a gép, nem halad a munka, a fizetés is kevesebb. Meg is jegyezte, hogy ez úgyis felesleges. A kormányzó úr aligha fogja megtudni, hogy ők álltak a tiszteletére, különben is, lehet, hogy éppen ... Kimondta, amit — szerinte — esetleg éppen akkor csinál. Meghallotta ezt a mester. Egy óra sem telt bele, s Csányiné máris kívül volt a gyárkapun — a munkakönyvével együtt. Megfenyegették, hogy többet a gyár közelébe se merészkedjen, meg örüljön, hogy csupa jószívű magyar emberrel van dolga és nem adják át a rendőrségnek. Azon a tavaszon sokan nem bánták volna, ha ilyen könnyűszerrel megszabadulhatnak a gyártól, a várostól, az állandó rettegéstől a bombázások miatt. Bár a menetrend szerinti vonatok elmaradoztak, lett mégis akkora forgalom a kicsi vasúti pályán, amilyent korábban el sem tudtunk képzelni. |V| ájus volt. Elegáns pullmankocsikból álló szerelvények jöttek. A többi gyerekkel együtt, az őrséget kijátszva bekukucskálgattunk a leeresztett ablakokon. A pompás, plüssel bevont emeletes ágyakon hitlerista tisztek feküdtek. Fáradt, komor arcuk, a semmibe bámuló, közömbös tekintetük nem illett a pompába, ami körülvette őket. Szokatlan volt őket ilyennek látni. Eleinte nem is értettük, mert megszoktuk, hogy mindig büszkék, fennhéjázok, vidámak, elegánsak voltak azelőtt. Ilyen kényelmes hálókocsikból álló szerelvény nem sok jött. Kiszámíthatatlan összevisszaságban más szerelvények jöttek kelet felől. Csupa nyitott tehervagon. Sok jött. Napokig csupa ilyen kúszott lomhán előttünk. Tele német katonákkal. Beesett arcú, lesoványodott, elcsigázott emberekkel. Gyámoltalanok, elesettek voltak. Sokan köztük sebesültek. A légiriadók miatt gyakran kénytelenek voltak megállni. Ilyenkor a környékbeliek, akik éppen arra jártak, meg egy csomó gyerek odasereglett a vagonokhoz. Sokan le is szálltak, odajöttek közénk, és örültek, ha a férfiak cigarettával kínálták őket. Ócska Levente cigarettával, meg annál is silányabb, maguk vágta dohánnyal. Míg a katonák cigarettáztak, az emberek az állomásfőnököt biztatták, hogy beszéljen velük, jól beszélt németül. Cserébe mondjanak valami hírt a háború felől. Valami igazat! Hogy állnak a végső győzelemmel? Mi van a csoda- fegyverrel? És mikor állítják meg az oroszokat? Ettől a katonák szeme vadul megcsillant borostás arcukon. Mint a késpenge! Egyik másik, a merészebbre szitkozódott: „Győzelem nincs! Csak tetű! Az van!” Kiábrándultán mondogatták: „Hitlernek van ám az apja... ! Meg a hatvanévesek!...” Nézzük csak meg, kiket visznek kifelé a frontra. A hatvanéveseket! Németországban már azokat sorozzák! Ez Hitler csodafegyvere! Az oroszok pedig jönnek! Az oroszokat nem lehet megállítani! Majd akkor állnak meg, ha maguk akarnak! ök már tudták. Szevasztopolból jöttek. üzeket a szerelvényeket később any- nyi tábori csendőr kísérte, mintha bűnözőket szállítottak volna. Ha megállni kényszerült a vonat, a csendőrök SÁLLÁ I JÜLIANNÁ: A BÖGRE (REGENYRESZUST)
