Pest Megyi Hírlap, 1975. május (19. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-01 / 101. szám

1975. MÁJUS 1., CSÜTÖRTÖK kMAop Erőmüvesek Túlórák és emberek Az ezüst és kék színben vib­ráló Duna menti óriás gerin­cén sétálunk, mint apró han­gyák a százados tölgy baráz­dált testén. A hőerőmű min­dennapi életét éli. Talpunk alatt óriás turbinák zenéjének ütemére remeg a „föld” — azaz a vaspadló —, csőkígyók fénylő erdeje ontja a hőséget. Kalauzom, Fekete Károly, a Dunamenti Hőerőmű Válla­lat gazdasági igazgatója min­dent megtesz, hogy laikus lé­temre pontos fogalmat alkos­sak: miről „fecseg a felszín és hallgat a mély”. Nem tu­dom, miért tolul emlékezetem­be a szélesen hömpölygő Du­nát idéző József Attila-vers- sor, hiszen kísérőm a fúvókák- ról magyaráz — emitt süvít a kazántérbe a földgáz, ott az oiaj, a harmadikon meg a le­vegő. Az asszociáció mégis csak erősödik bennem, amikor egy tenyérnyi kerek kémlelő­nyílás ajtaját kinyitva benéz­hetek a 3—4 emeletnyi magas sárga-pirosan izzó kazán tűz- terébe, ahol több tíz kilométe­res hosszúságú, krómból és molibdénből készült csőrend­szert nyalogat a lángtenger. A vízmű tápszivattyúiból ér­kező víz 530 Celsius fok hő­mérsékletű, 160 atmoszféra nyomású gőzként robajlik a csőrendszerből a 215 mega­wattos óriás turbina lapátjai­ra, amelyet percenként 3 ezer fordulattal pörget. A generá­tor vezetékein már 13 ezer voltos feszültségű energiaío- lyam áramlik a transzformá­torba, innen 120 ezer voltra transzformálva érkezik az al- állomásra, amelynek vastra- verzerdeje félkörívben öleli körül az erőművet. Végül mint valami felhő után szomjazó óriássereg, a táj fölé magaso­dó 13 távvezeték tartószerke­zetein indul messzire — most már csendes durrogással — az éltető áram, hogy lakások tíz­es százezreiben világítson, üzemek hadának gépeit moz­gassa. Miért kiemelt beruházás? Embereket jobbára csak a központi vezérlőtermekben látni, ahol elektronikus agy jelzi a technikusoknak, mér­nököknek a berendezések tel­jesítményadatait, s ahol sza­bályozzák működésüket és a távvezetékekre jutó energia mennyiségét. 1960-ban kezdődött meg a Dunamenti Hőerőmű építése, az első ütemben 600 megawatt teljesítménnyel hét blokk ké­szült el. A bővítés 1970-ben indult újabb hat blokk üzem­be állítása volt a cél, összesen 1290 megawattal növeli ez a 8 milliárdos beruházás az energiatermelést, amely je­lenleg az ország energiaszük­ségletének 30 százalékát biz­tosítja. (A régi hét és az ed­dig elkészült 3 blokk együttes teljesítménye 1245 megawatt.) Jól érzékelteti az erőmű kor­szerűségét, hogy egyedül a bő­vítés meghaladja a tiszapal- konyai és a borsodi erőmű együttes teljesítményét. Az erőmű beruházása egyre gyorsuló ütemű. Hogy miért? Az ipari termelés növekedése következtében mintegy 10 évenként megduplázódik az elektromosenergia-igény. Ha a többletet importból pótolnánk, ez jóval drágább lenne. Ha fogyasztói korlátozást kellene bevezetni, az kilowattóránként 25—30 forintnyi társadalmi termék kiesést eredményezne! A beruházás hatalmas mé­retei, a bonyolult kooperációs kapcsolatok miatt — minden erőfeszítés ellenére — eddig valamennyi blokk némi ké­séssel állt üzembe. A bővítés, a Duna II. első egysége, a nyolcas blokk 7 hónap, a ki­lences 4 hónap, a tízes 3 hónap késedelemmel készült el. A nagyberuházások gyorsítására hozott kormányintézkedések eredményeként a 11-es blokk­nál tovább csökkentik az épí­tők a késedelmet, a 12-est már határidőre és az utolsót határidő előtt egy hónappal szeretnék átadni. Ennek érdekében a Munka­ügyi Minisztérium, a kormány utasítására, jelentős túlóra­keretet biztosított az építésben érdekelt KGM, NIM és ÉVM tárcákhoz tartozó vállalatok számára népgazdasági érdek­ből. Roppant feladatok Máris helyesbítenünk kell tehát első benyomásainkat; ahol alig-alig láttunk embere­ket, az az erőmű működő egy­sége. A bővítésen a munka menetétől függően naponta 50—60 vállalat 1500—3000 munkása dolgozik, mégpedig feszített ütemben. Munkájukat — 3—4 generálkivitelező irá­nyításával — napról napra javuló * szervezettség, szoros együttműködés jellemzi. A ha­talmas kazánokat a Léva mel­letti Ses Tlmácse szolvák ka­zángyár munkásai készítik és szerelik össze a helyszínen, a turbinák a Láng Gépgyáriban, a generátorok a Ganz Villa­mossági Művek csarnokaiban „épülnek”, majd szétszerelt állapotban érkeznek Százha­lombattára. Az építészeti mun­kák fővállalkozója az ÉM 26-os és 22-es vállalat. A mun­ka üteme a kivitelezőkre le­bontott részhatáridőre épül. A határidők betartásának egyik biztosítéka az együttmű­ködők szocialista szerződése. Ezt erősíti a KISZ-védnökség is, amelyet az ifjúsági szövet­ség központi bizottsága irá­nyít tizenhárom éve, s nap­jainkban elsősorban a kritikus pontok keresésére, a buktatók feloldására koncentrálódik. A kivitelezők számára engedélye­zett túlóra hasznosítását azon­ban közgazdasági szabályozók­kal is ösztönzik: ha nem sike­rül a határidőket betartani, a többletbér a részesedési alapot csökkenti. Mindezek ellenére nem szá­molhatnánk be kedvező ered­ményekről az itt dolgozó erő­művesek helytállása, áldozat- vállalása nélkül. A hosszú hó­napokon át folytatott túlórá­zást a mégoly jelentős, mint­egy 40 százalékos keresetnöve­kedésért sem vállalnák, hiszen ezt már erősen megérzi a csa­lád, sőt a fizikai és a szellemi erőnlét. Berczy Béla, a Villamos Laboratórium művezetője, az „ágyraj árók” egyike. Tízéves kislánya, hétéves fia és felesé­ge jószerivel már csak tele­fonból ismeri a hangját. Végén csattan az ostor! — Negyvenhaton dolgozunk itt, a védelmi-vezérléstechni­kai gyengeáramú csoportok­ban. Feladatunk „békeidőben” az erőmű villamos védelmi be­rendezéseinek, automatikainak üzemben tartása, a megtermelt energia biztonságos kivitele a hálózatra — mondja. A bővítés sok mindent je­lent számunkra, mindenek­előtt nagyon sok túlórát, hi­szen mi vagyunk „az ostor végén”. Itt kell behozni — amennyire lehet — a koráb­ban keletkezett határidőcsú­szásokat éspedig nem roham­munkával, hanem a szokásos­nál jóval több munkával. A beruházás mostani lépcsője az új, korszerű technikát képvi­seli, ezért a bonyolult beren­dezések megismerése minden képpen új feladatot is jelent. Menet közben kiszűrjük az esetleges tervezési hibákat, mi vesszük *át az összeszerelt berendezéseket, felszereljük, hitelesítjük a védelmi és a sza­bályozó automatikákat amíg elérkezik az „éles próba” pil­lanata. Ez az utolsó munkafá­zis, utolsóként kapjuk meg munkaterületet, ezért feszítet­tebb nálunk maga a készenlét és a hajrá is. Most a tizen­egyes blokk üzembe állításán dolgozunk, a ventillátorok, olaj szivattyúk, vízszivattyúk, tápturbinák különleges motor jainak elektromos védelmét szereljük. Harc az idővel Az erőmű 39 szocialista bri­gádja közül kettő, a Március 15. és a Jubileumi szocialista brigád birodalma ez a patika- tisztaságú laboratórium. Az előbbi az idén alakult és elő­ször nyerte el a címet, a má­sodik ötéves múltra tekinthet vissza, tulajdonosa a zöld-, a bronz- és az ezüstkoszorús oklevélnek. Most szocialista üzemrészt szerveznek, hogy kongresszusi eredményeiket újabbakkal tetézzék. A régi egységek karbantartása mellett vállalták a beruházás részha- táridőinek rövidítését: az ő érdemük is, hogy már most egy-egy blokk elkészülte a korábbi időnek felére csök­kent. Vállalták, hogy a külföl­di berendezéseket maguk he­lyezik üzembe — így jobban megismerkedhetünk ezekkel a berendezésekkel és karbantar­tásuk is egyszerűbb lesz — mondják a jövőre gondolva. Pedig munkájuk mindénkép­pen sűrűsödik enélkül is. A DHV január elsejétől időnként csúcseröműként működik, s ez több hibalehetőséget rejt ma­gában, mint az eddigi folya­matos üzemelés. Mégsem ismerik a fluktuá­ció szót. A 12 éves erőmű it­teni gárdájának zöme átlago­san hat éve a helyén van. Ezek a fiatalok. A középkor- osztályúak többsége 18—20 éve dolgozik az erőműves szakmá­ban s a törzsgárdatagok átla­gosan nyolc éve kötötték bol­dogulásukat a százhalombat­tai óriáshoz. Balázs János fő­művezető és Berczy Béla Soós Eleket, Bálint Dezsőt, Imre Antalt, Fehér Bélát, ördög Józsefet és Kancsal Jánost említi kapásból. ★ Az ezüst és kék színben vib­ráló Duna menti óriás gerin­cén sétálunk, mint apró han­gyák a százados tölgy baráz­dált testén. A hőerőmű min­dennapi életét éli. Talpunk alatt óriás turbinák zenéjének ütemére remeg a föld, zöldellő szántók felett huzalok szorítá­sában zizegve indul messzire az éltető áram. Kovács György Attila Mire valók a könyvek? Beszélgetés az olvasásról egy 70 éves dabasi parasztasszonnyal Éva néni az ország leghosz- szabb utcájában lakik. Dabason van ez az utca. A napjainkra eggyé vált, össze­nőtt hajdani három falut, Gyált, Dabast, Sárit köti ösz- sze, és tizenhárom kilomé­ter hosszú. Ebben az utcában áll, a valamikori Sáriban, az az öreg ház, amelybe Éva né­ni 53 esztendővel ezelőtt, 1922-ban, férjhezmenetelekor, fiatalasszonyként, 18 évesen, mint Zsolnai Benedekné, be­költözött. A nádtetős, szabad- kéményes, kemencés, szigorú épület máig őrzi a régi élet formáit és gyakorlatát. Nyá­ron a konyha nyitott kémé­nyéből éppúgy füst száll föl, télen a fehérre meszelt szög­letes-kockás kemence épp­úgy melegíti a nagyszobát, mint minden esztendőben 1846 óta, amikor a Zsolnaiak fel­építették. Hasonló ház a kör­nyéken sincs sok, talán ha egész Dabason négyet talál­hatnánk. Vezetőségi ülésen Itt lakik Éva néni. De nincs otthon. A szomszédok mond­ják, a Fehér Akác Tsz-ben van, vezetőségi ülésen. Nyug­díjas már, persze, hogy az, de azért még ma is aktív, tevé­keny tagja a tsz vezetőségé­nek. Irány a tsz. Nincs mesz- sze az öreg háztól, mindösz- sze egy kilométer. Mi az a dabasi főutca 13 kilométeré­hez képest? A vezetőségi ülésen fontos dolgokról van szó, éppen a május elsejei előkészületek­ről. A tanácskozás elhúzó­dik, Várni kell. Amikor vég­re találkozom Zsolnai Bene- deknével, mondom, nem a ter­melőszövetkezet dolgairól akarok szót váltani, nem a nyugdíjas, mégis mindig dol­gozó vezetőségi tag munkája után érdeklődöm. A könyvek­ről, az olvasásról akarok be­szélgetni. Zsolnai Benedeknél ugyan­is én, akárcsak a megye és az ország, a televízió képer­nyőjéről ismertem meg. A legutóbbi kívánságműsor egyik riportjában szerepelt, s bár csak néhány szót mondott, mégis feltűnést keltett. Éva néni, a 70 esztendős paraszt­asszony ugyanis nem operet­tet vagy magyar nótát kért a tévésektől, hanem Gorkijt idézte és Bajor Gizit szerette volna látni-haliani. Négyévesen iskolába Nyilvánvaló volt, hogy e kívánság mögött olyan kivé­teles olvasottság áll, amely­nek érdemes utánajárni. Ezért jöttem. Visszamegyünk hát a Bik- sza Miklós utcai öreg házba Az udvaron kapirgáló tyú­kok, s egy szelíd korcs kutya A Dunamemi Hőerőműből induló 400 kilovoltos távvezetékek közül most tovább építik az ezyiket lőtér és Győr között, javítva a Dunántúl villamos energia-ellátását. Ez a távvezeték-hálózat rsatlako- zik majd a magyar—csehszlovák kooperációban, 1858-ban épülő Pod—Blskuticc hálózathoz is. láncon. Éva néni odabent gyorsan rendet csinál. — Széjjelség van Itt — mondja. — Ma még nem ér­tem rá takarítani. Aztán behív a házba. Most már nyugodtan beszélgethe­tünk, a könyvekről. — Előbb talán a betűről — igazít helyre —, hiszen a könyv azzal kezdődik, S az sem volt mindennapos, aho­gyan én a betűkkel megis­merkedtem. Kiderül aztán, hogy már négyéves korában járt iskolá­ba. Igaz, nem rendes tanuló­ként. A bátyja nagyon sok­szor elvezette kézenfogva az iskolába, és a tanító megen­gedte, hogy csendben ott ül­jön a többi gyerek között. Nem volt ez rendes tanu­lás, csak amolyan kíváncsi leskelődés-hallgatózás. De azért sokat tanult közben is, és ami a legfontosabb: ez­zel vált lehetővé, hogy egy esztendővel a tanköteles kor előtt, ötévesen beírassák az iskolába. Úgy járt iskolába, mint a többi sári—dabasi gyerek. Azaz, amikor kinyílt az idő, megjött a tavasz, akkor már nem járt. Mint a többiek, ő is dolgozott a mezőn. Egyszer tanfelügyelő érke­zett az iskolához. Ott akkor már egyetlen gyerek sem volt. A tanító kétségbeesésében ér­te, Bálint Éváért küldött, hogy bizonyíthassa, nem így telt el az egész esztendő. A kis Évát a táblához állította, de úgy, hogy Ha kell, súghasson, segíthessen. Erre azonban nem volt szükség. Bálint Éva szé­pen megfelelt a kérdésekre, megmentette a többi gyerek, az iskola, és talán a tanító becsületét is. Mese, ponyva, irodalom Bálint Éva szeretett tanul­ni. Mindent, amiről az akkori iskolában szó esett. A leg­jobban mégis a könyveket, az olvasást szerette. — Az első könyv? — Az Ezeregyéjszaka meséi Először mesekönyveket olvas­tam, de olvastam én, persze jóval később, már nagylány koromban, ponyvákat, füze­tes kiadványokat is: A Kol­dus grófnét például — száz­négy füzetből állt — a száz- harminchat füzetes Katinka, a vértanúk lánya című soro­zatot, és még nagyon sok ha­sonló kiadványt. — Mi a véleménye ma a ponyváról? — Amikor észrevettem, hogy a lányom, aki szintén szenve­délyes olvasó lett, érdeklő­dik az izgalmasnak hitt pony­vák iránt, összegyűjtöttem a füzeteket és az egészet eléget­tem. Nem akartam, hogy ilyen könyveket olvasson. — És a komoly irodalom? A kérdésre könyvek, nevek, címek tömegével válaszol. Még felsorolásukat sem kí­sérlem meg. A magyar és a világirodalom nagy szerzői és nagy könyvei, régiek és mai­ak szerepelnek benne, Jókai, és Veres Péter éppúgy, mint Tolsztoj és Csehov. — Hogyan tudott ennyit olvasni? gad annyit azzal a sok olva­sással. A férjem se szerette. Én azonban nem törődtem ezzel. Igaz, kezdetben az ol­vasás értelmével sem törőd­tem. Azért őlvastam, mert szerettem a könyvet. De az­után, ahogyan teltek az évek, ahogyan egyre több könyv került a hátam mögé, ma­gamtól rájöttem, minden­nek mélyebb értelme van. Aki olvas, az tanul, s ter­mészetszerűleg többet tud, mint aki soha nem vesz köny­vet a kezébe. De a tudás nem önmagában a legfontosabb, hanem azért, mert a birto­kában másképpen, jobban, igazabban, reálisabban lát­hatjuk a világot. Aki olvas, annak lassan átalakul, meg­változik a gondolkodásmódja, jobban el tud igazodni a vi­lágban. Én például a köny­veknek is köszönhetem, hogy annakidején a szövetkezet mellé álltam. Olvasmányaim­ból sok máson kívül azt is megtanultam ugyanis, hogy az idő kerekét nem lehet megállítani. S azt is a köny­veknek köszönhetem, hogy a magam módján mindig igye­keztem valamit tenni az em­berekért, a faluért. Ha mást nem, legalább az olvasásra biztattam őket, írókról, köny­vekről beszéltem nekik. — Többnyire éjszaka. A család már aludt, én meg éj­félig is olvastam a plafonról lelógó petróleumlámpa fé­nyénél, fél kézemmel ma­gasra emelve a könyvet, hogy jobban lássak. Az ember lassan átalakul Közben mutatja a könyve­it. Többségük természetesen modem kiadvány. De van kö­zöttük egy ritkaság is: az 1732-ben kiadott első szlovák biblia. Éva néni ugyanis Sá­liban szlovákul is megta­nult, szlovák nyelvű könyve­ket is rendszeresen olvas. — Miért olvasott ennyit? Volt ennek valami értelme, haszna? — Itt a faluban is mond­ták nekem, nem sokan, de mondták, minek töröd ma­Beépülve a falusi életbe És most álljunk meg egy pillanatra. Nem tudom, meny­nyire tűnik hitelesnek ez a szöveg egy 70 éves paraszt­asszony szájából. Éva néni mondataiban teljes termé­szetességgel szerepeltek olyan nevek, mint Kopernikusz, Ga­lilei, olyan szavak, mint fi­lozófia, reális, és mindegyik pontosan a helyén. Nem be­szélve a fogalmazásról, Éva néni stillsztikailag is hibát­lan, szép beszédéről. Éva nénivel úgy lehet be­szélgetni könyvekről, meg ter­mészetesen minden másról, a világ dolgairól, mint egy is­kolázott emberrel. S ami ez­zel teljesen egyet jelent: a könyvekből szerzett tudás­anyag szervesen és természe­tesen épült bele a falusi élet mindennapjainak rendjébe. A könyvek hatása nem idegen anyagként, különálló vala­miként hatott, hanem össze­olvadt a paraszti hétközna­pokkal. De ez — bármennyire fon­tos is —, még nem minden. Aktív közösségi-közéleti ma­gatartását is, ha nem is ki­zárólagosan, végeredményben a könyveknek köszönheti. En­nek a tevékeny életnek csali egyik része vezetőségi mun­kája a tsz-ben. A másik ré­sze, ami közvetlen környe­zetében rejlik. Háza éppen az iskola mellett áll, s Éva néni sohasem sajnálja a fá­radságot, hogy foglalkozzon a gyerekekkel, könyveket ajánljon és adjon nekik, hogy beszámoljon olvasmányairól, akárcsak a felnőtteknek. Zsolnai Benedekné, akár­csak a többi parasztosszony, ő is napkeltétől napnyugtáig dolgozott a földeken; öt gye­reke közül az egyik egészen fiatalon, 22 éves korában meghalt, férje egy baleset miatt két esztendővel ezelőt­ti haláláig hét éven át nyom­ta az ágyat. És sok gonddal küszködik Éva néni még ma is. Az öreg házban súlyosan beteg 30 éves fiával lakik együtt. Hogy életkedvét, aktivitá­sát e gondok és csapások nem tudták megtörni, erős egyéni­ségének köszönheti. De talán egy kicsit a könyvek is hoz­zájárultak ehhez. Az a tudás, amit olvasmányaiból szer­zett. És az a magatartás, amit á könyvek is formáltak, ala­kítottak benne. Mire valók tehát a köny­vek? Erre: a világban, a va­lóságban való jobb eligazo­dásra, az élet megismerésé­re és megváltoztatására, a tartalmas, szép emberi élet kialakítására. Ökrös László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom