Pest Megyi Hírlap, 1975. május (19. évfolyam, 101-126. szám)
1975-05-04 / 103. szám
1975. MÁJUS 4., VASÁRNAP %töida» DUDÁS KALMAN: Nyitány Az ibolya, e röpke jeladás után — evőé! hangszereli hamaros újhodás az egyetemes zenekart — a zöldlángfényű robbanás elé nemcsak a kitakart venyige pirkanó színe nemcsak az enyves csillogás a rügyeken, a levegő lobogóselyme, fűz ezüstje a felhőszeplőtelen ég a som, az aranyeső szökőárjai a domb ivén nemcsak a szólaló nyitnikék — lelkesebben biz a gyermekek leckehagyó kerge kedve meg a fiatalok pillaközén meghitten és irizáltan fényesedő tüzek az első ütemek ebben a sugaras nyitányban TÖRŐ ISTVÁN: Azon az úton karjaink cölöpök lettek lábaink hidak voltak meneteléstől merevedtek sebeink beforrottak félelmek tövise átdöf jelzéseink kitagadottak felzokog bennünk a gyermek: homlokunk párás csillag fényét nyeli az éjszaka vágyaink kitölthetetlenek emlékeink tüzes karikák éveink fölé kerekedtek arcunk elrejti lényünk s míg oda elérünk csontjainkig kell levetkőznünk — Mi v égre äek én ltt> ezen a földön? Ahogy a madarak: építettem fészket, kibéleltem belül kényelmes bútorokkal. Most az OTP-nek törleszteni a család kényelmét. Egy másodperc múlva indulok. Jaj, hol a kulcs? De hiszen a kezemben van! Megőrjít ez az örökös rohanás, kapkodás. Mióta elhagyta ötvenedik évét, azóta így beszélget reggelenként magában Mihály. Ezek a jó napok, ilyenkor simán megy minden. Ha rosz- szat álmodik, ha mérgesen kel, akkor csak káromkodik, akkor semmi nem sikerül. Olyankor bent is rosszul megy a munka. — Jó reggelt Mihály! Megyünk? — csatlakozik Mihályhoz egy sofőrbundás férfi. — Reggelt. Megyünk. Mi mindig csak megyünk, egy hajszállal sem előbb, egy hajszállal sem később. — Nézd, a Gulics .Pista megveszett! — jóízűen, ha- hotázva nevet. — Megint bedöglött a motorja. Milyen szerelő az ilyen, akinek mindig rossz a motorja? A barbár hogyan rugdossa azt a szegény kis kecskét. — Rugdossa, mint bolond tehén a fiát Figyeld csak, beszél is. — Kitaposom a beled, te dög! — bokáig sáros csizmájáról dió nagyságú sárdarabok röpködnek, öklével is bokszolja a tehetetlen kismotort. Kezéből kiserken a vér, a sárhányók az ég felé fordulnak és védekező gyerekkézként a kormány is felfelé áll. Kezéből a hóra csepegő vér érdekes ábrákat rajzol. Zúzmaraizakállas fák állnak sorfalat az állomásig. De nincs idő bámészkodni, menni kell tovább. Mihályék újból csak a vonaton szólalnak meg. — Te Miska! Estére meg- karikázhatnánk a disznót, mert nem bírok vele. Egész várat, épített az akólba. Attól félek, hogy megbolondul és elmegy világot látni. — Átnézek majd. A nagykéseket is meg kéne fenni. Szóltak a Bihariék, hogy három hét múlva levágják a nagyobbik disznót. Gyönyörű állat. A pörkölőt is meg kell csinálni. Az idén már csak gázzal pörkölök. Nagyon jól megcsinálta a Tóth pörkölő- jét a Pista vejem. — Ügyes gyerek. Mondd csak, nem jön vissza a műhelybe? — Ö akar, de lassan meggyőzik, hogy neki tanulni kell. FARKAS ILONA: Bejárók A lányom is biztatja, hogy tanuljon, majd beosztja jobban a fizetést. Mert legalább ezer forinttal kevesebbet kap. Még géppel sem szereti mosni azokat az olajos göncöket. Mindig mondom neki, mit csinálnál, ha abban kellene lenned egész nap? Nem értik ezt a nők. A Pista,jól érezte magát abban a magától megálló göncben. Szereti a szakmáját. Ha elmegy iskolába, a Tóni fog a helyére kerülni a szereidéből. Ö lesz a KISZ-bizot'tság titkára. A kártyások zsebét szinte süti a kártya, de itt szó sem lehet kártyázásról. Még az ülések közötti részeken is állnak. Az első ablak mellett az anyja ölében egy hároméves forma kisgyerek ül. Anyja alszik, ő meg kiartóan leheli a vastag jegű ablakot, de az sehogy nem akarja engedni, hogy a kicsi kilásson. Bent is alig lehet látni a füsttől. Mihály a kicsit nézi, sehogy nem tudja megállapítani, hogy fiú vagy kislány. Piros kiskabát, vastag szőrmés sapka, pirospozsgás arc és két értelmes, élénk szemecske. Ennyi az egész gyerek. — Szegényke korán elkezdi a bejárást. — Még jó, hogy az anyja tud aludni. Ügyes gyereknek néz ki. Azért szörnyű dolog lehet hajnalban felkelteni egy ilyen csöppséget?! — mondja Mihály. Az asszony kinyitja a szemét és panaszkodni kezd a két férfinak. — Ildikó már négy órakor fönt van, sokszor ő ébreszt minket. A községben csak nyolcszáz férőhely volt az óvodában. Ezren így vagy másként próbáljuk megoldani az elhelyezést. De nekem nem is • lett volna jó az óvoda otthon, mert reggel hatkor már a gyárban kell lennem átöltözve. Otthon meg akkor nyitnak. Kell nagyon a pénz, muszáj mindkettőnknek dolgozni. OTP-re van minden, a lakástól kezdve. — Miért nem hivatkozott arra, hogy bejáró? — kérdi Mihály. — Azt hiszi, hogy egyedül vagyok bejáró? A vonat hol előre, hol hátra lódul, majd megáll. Ajtócsapkodások, sokan leszáll- nak. Mindenki kíváncsian vár a hírekre. Két dolog történhetett: nem engedik be őket a városba, vagy elgázolt valakit a vonat. Most indulnak az első buszok, villamosok a külvárosból. Ideges feszültség mindenkiben. Elkésnek vagy beérnék? Ez a kérdés befelé és kifelé, van aki megindul a villamosmegálló felé, van aki marad. Néhány perc múlva mindenki tudja, hogy mi történt. Aki közel van a baleset színhelyéhez, megnézi a három felé vágott férfit. Megnézik sokan még akkor is, ha rosszul lesznek a látványtól. Mihály is leugrik a vonatról, előre lépkqtl a tömegig. Arra gondol, hogy ilyesmi történhet vele is bármikor. Egy kis figyelmetlenség, egy kis mámor és hiába várják otthon. Ennyi ember szidná, bámulná és viccelődne az ő halálán is. Talán még azt is mondanák, hogy nem kár érte, ő már megette a kenyere javát. — Ez az ember meghalt. Vége. Ezt hiába várják haza. Most megborzongunk, egészen fel sem tudjuk fogni, hiszen fiatal volt, előtte volt a világ, ő igazán élhetett volna még. Közben bosszankodunk, hogy miért éppen a mi vonatunk elé került, ön- gyilkosság? Véletlen? Neki már nem számít semmi, de nekünk menni kell, mi el fogunk késni a munkahelyünkről, pedig ma sem indultunk egy hajszállal sem később, mint tegnap, tegnapelőtt. Idős asszonyok jajgatnák, szörnyülködnek. Az ajtó mellett egy bőszoknyás asszony ül, mellette áll egy hosszú hajú fiatalember, alá az esethez méltatlan cinizmussal ugratja az idős asszonyokat. Negyven perc múlva megjelenik a kalauz. — Kalauz bácsi! — szólítja meg a bőszoknyás asszony a nála legalább negyven évvel fiatalabb embert. — Parancsol, asszonyom? — hadarja a fiatalember. — Tényleg felboncolják ezt a szerencsétlent itt a síneken? — Ugyan, mama! Már in dulunk is. Még időben beér a piacra, ha szerencséje lesz, helyet is kap, Kevesen maradtak a vonaton. A következő vonat a sarkunkban. Lassan beforró sodtak a fűtőtestek. Ildikó elaludt édesanyja ölében. Valami szépet álmodhat, mert ujjacskái játékosan mozognak, lábacskáival nagyokat rúg a levegőbe és mosolyog. Naphosszat lovon ültem a gyakorlótéren. A zsebembe dohányt szórtam, papírt tettem, és megfogadtam, hogy csak akkor gyújtok rá, ha lóháton, egy kézzel, a zsebemben meg tudom sodorni a cigarettát. — Megtanultad? — Nem akartam megtanulni. És ez nem olyan volt, mint amikor itt is, ott is lovagiasan, fegyverrel a kézben állnak a felek egymással szemben. Panajot elhallgatott. Kis idő múlva hozzátette: — Olyan volt ez nekem, mint amikor Napóleon öt nappal a lemondása után a fontainebleau-i palotában elbúcsúzott Caulincourt-tól, a harci táskájából egy kis ópiumoldatos üveget húzott elő, amiben az a gyorsan ható méreg volt, amit Yvan doktorral készíttetett a malo- jaroszlaveci csata után, amikor csaknem fogságba esett, és kiitta az egészet... Gáspár egy idő után úgy érezte: az ő arca is lőporfüstös. Szótlanul hallgatta a barátját. A háború. A csodálatos eldőlések a padláson, miközben kitartóan zúgtak fenn a bombázók, a légnyomás, ami a kert felőli oldalon lesodorta a cserepeket, és szétforgácsolta a tetőléceket. Az erőteljes karcsapások a Dunán oda és vissza. Panajot lázba hozta önmagát. Arca megkeményedett és erőt sugárzó lett, vele szemben minden ellentmondás, de még egyetlen szelídebb szó is értelmetlenné vált. Trinitrotoluolról, uránkemencékről és plutóniumművekről kezdett beszélni. Merő láng, füst, forróság és gyilkos fény lett egyszerre a világ. Gáspár közbe akart szólni, hogy hazugság és félrevezetés az egész, mert az oxigén nyolc protonja és nyolc neutronja sokkal több és tisztességesebb energiát képes leadni, mint a deutérium és a lítium egyesüléséből származó halálos hidrogénenergiák, és ha majd el lehet bontani az oxigént, akkor az erőművek a levegőből, meg a tengervízből... Panajot elhallgatott. Kissé fáradtnak tűnt. Gáspár közel hajolt hozzá, szinte át az asztalon. — JÓ VOlna, ha mind találkoznánk, mi régiek — szólalt meg biztatóan. — Lukács például megnősült és három gyerek van... Kulcsár autót vett. Egy kék színű autót, és vasárnap azzal hordozza a családját kirándulni... Haraszti orvos. Idegeket gyógyít, és nagyokat iszik velünk... Időről időre ösz- szejövünk, csak te hiányzol. A többiek engem bíztak meg, hogy nyomozzalak ki, és beszéljek veled ... Panajot nem válaszolt. A messzeségbe figyelt: szürke vonallal lezuhant egy bomba. Arcán elmosódtak a vonalak, lőporfüst volt az egész. A bajusza megmegrándult, mint aki parancsra vár türelmetlenül. Srapnellokra, lőelemekre gondolt, s hogy miképpen lehetne ezeket magával vinni a baráti összejövetelekre. — Keveset tudok rólatok — mondta csöndesen. — Többet is' tudhatnál — bíztatta Gáspár. — Igen, igen, de ti se sokat tudtok rólam. — Csak annyit, ami régen történt velünk. Panajot elkedvetlenedett, majd gyanakodva nézett régi osztálytársára. — Valid be, hogy te találtad ki az egészet! — Mit? — Ezt a találkozást. Meg amit a töb- biekről mondtál itt nekem. Gáspár nem válaszolt, sajnálkozva csóválta a fejét. Panajot az asztalt bámulta. — Csak az a baj — szólalt meg egy idő múlva —, hogy engem tulajdonképpen nem is érdekelnek a többiek. — Mégis az első hívásra idejöttél. — Miattad jöttem. — Miattam? — Az ördög tudja... Téged valahogyan megőriztelek az emlékezetemben. Úgy maradtál meg, mint akiben volt hajlandóság, de nem volt elég ereje, hogy kiváljon a többi közül. Komolyan vettél mindent, az is tetszett, de kevés volt az akaratod. A kitartó erőd. Ez volt nálad a legnagyobb baj... — Akár miattam is eljöhetnél egyszer közénk. Mondjuk, a jövő héten, szerda este. Panajot a fejét rázta. Ismét a régi volt, mint hajdan a padláson. — Nem lehet. Olyan ez, kérlek, mint amikor a távcsövemen át látom, hogy az ellenséges üteget áttelepítették - egy másik tüzelőállásba. Ez az üteg egy órával előbb levert száz emberemet, és tudom, hogy egy óra múlva megint tüzelni fog... Kint sötétedett. A pincér a zsebébe nyúlt, megcsörgette az aprópénzt. — Sajnos, nem érdekel a találkozótok — mondta Panajot búcsúzóul kint a szobornál, visszanyerve teljes magabiztosságát. — Ti semmit se változtatok. Miről tudnék én veletek egy egész estén át beszélni? A villanyrendőrnél, ahoi zöld jelzésre vártak, Panajot hirtelen előredugta az állát. A meleg gépszagban lőporfüstöket keresett. Nem is törődött tovább Gáspárral, rövid, magabiztos mozdulattal odabiccentett neki, majd áttört az utca másik oldalára, mintha erős karcsapásaival a Dunát szelte volna át. Befúródott a gyanútlan utcai tömegbe, vitte magával a napóleoni csaták stratégiáját és a hidrogénbomba képleteket. Jól szabott, szürke ruhája, fegyelmezett tartása megtévesztő volt, és a hatalmas esti tömegben, az élettől lüktető városban egyedül csak Gáspár tudta, hogy Panajotot egykor úgy tisztelték, mint akinél nagyobb hős nem létezik a világon — egyszer mégis megtörtént a padláson, hogy igaziból is szerették volna, ha meghal. Győzelmes béke Czinke Ferenc grafikája Becs Ernő: 1945. május 8. A légcsavarok még inogtak, még feszültek. A kabinok sisakja alatt pilóták várakoztak és jajgató morzejelek láza kínozta őket. A házak falánál gézbe-zsugorítva guggoltak a sebesültek, homályos üvegen át hunyorgott rájuk a májusi nap. Mankójukra néztek a nyomorékok és kitárták ablakukat a vonagló-szájú özvegyek. Menekülő gauleiterek vacogtak a szurdokokban és félelmükben francia konyakot ittak. A völgyekben a győztesek serege áradt, akik áttörtek a téli erdőkön és átgázoltak Pomeránia vasra vert laktanyáin. Szél táncolt a tátongó Appellplatzokon, a táborok rabjai a városok felé mentele, millió társuli hevert már a folyók fövenyében és a kemencék füstje fekete madárként lengett a kontinens fölött. A megvert sereg roncsa füstölt, minit a -felrobbant szerkezetek, Göbbels pléh torkai örökre elnémultak a térdepelő tereken. Szerte Európában, ahol az ártatlanók keresztje égett és porba temetkeztek a zsongó városok, ezen a napon az erdők szélére merészkedtek az őzek és a szarvasok leheveredtek az elcsöndesült tisztásokon. Tavaszi napfényben
