Pest Megyi Hírlap, 1975. május (19. évfolyam, 101-126. szám)
1975-05-18 / 115. szám
8 1975. MÁJUS 18., VASÁRNAP Szánthó Imre: Szánthó Imrét grafikusként jól ismerik az olvasók, munkásságát április 20-i számunkban mutattuk be. Most prózai írását közöljük, amellyel a Pest megyei felszabadulási irodalmi pályázaton III. dijat nyert. Írásának illusztrációit természetesen saját maga alkotta. Nem sakkal múlott karácsony, Szentendrét vastagon belepte a hó, a Dunán havas jégtáblákon varjak utaztak Pest felé. A természet is oroszossá vált — stílusosan. Az első orosz katonákat a Pannónia utcában láttam meg. A nagyapámnak beszóltam az ebédlőbe, ahol olvasgatott — Nagyapa, megjöttek az oroszok, öt perc múlva itt lesznek. — Golyószárót húztak maguk mögött, vászonbatyu volt a hátukon,- de nem jöttek se aznap, se másnap. Harmadnap még ágyban hélyéltem, mikor két magas, elegánsan öltözött tiszt lépett be a szobába. Nagyanyám, aki valamicskét értett a szavaikból, megértette velük, hogy ón nem vagyok katona, diákgyerek vagyok, az unokája. Német katonákat kerestek, mosolyogva tisztelegitek és békésen elmentek. Fogytán volt a kenyerünk, vásárolni indultam. A házakon cirillbetűs útbaigazító feliratok jelezték az új világot. Harmonikázó, nevetős, korombeli gyerekek voltak a katonáit, szőkék, turcsiorrú- ak, keskeny szemű, mongolos arcú fiúk, és csodálkozva láttam köztük lányokat is, katonalányokat, piruló orcával, fegyveresen, s mindegyik Berlinbe készülődött. Kenyérért álltam sort, már latyakosra tapostuk a havat, kora reggel volt, délre se lesz még kenyér, de reménykedve, vacogva álltunk. Rémes hírek kerengtek, hol, mi történt, kit hogyan, mit vittek el, de meséltek ajándékozókról, kenyeret adó, gyerekekkel játszadozó katonákról is. Olyan nevetséges volt a pékség cégtáblája. Négy-ötféle péksütemény, hatalmas kalács, kuglóf, mákosbeigli, akkurátusán kipingálva. Fe- hérbelű, óriási kenyér kínál- gatta látványát, házi sütésű, friss, ropogós, nagy választókban, rendelésre, házhoz szállítjuk. nevetséges felirattal. El is nevettem magam. Katanaautó jött, eszeveszetten dudált, félre lökték a sort, és négyünket magával vitt a nevetőszemű óriás- kucsmás sofőr: — Davaj, davaj, malenkij roboti — és máris raktuk, dobáltuk a kockára sütött kenyereket a teherautóra. A pékségben meleg volt, hatszáznegyven kenyeret raktunk fel, faszénnel írták a falra a pékek és a katonák is. Vita kerekedett, dühös szavak lökdösődtek a levegőben, a pékek a maguk csalós igazát bizonygatták, egyre reményte- lenebbül. Ekkor felvettem egy szenet, és a hályogos falra egy meztelen lányt firkáltam, a vitatott két kenyeret a hóna alá rajzolva, hogy egyezzen a leltár. A sofőr katona hátranyomta fülessapkáját és elnevette magát,- s rámbökve kérdezte: — Artiszt? Tü riszavaty? — A tolmácshoz szólt, Trie- ber bácsihoz, ki nemrég még a városházán ímokoskodott, és most büszkén tolmácsolt. — Azt kérdezi, művész vagy? — Tessék azt mondani, diák vagyok és tudok rajzolni, de van egy artista igazolványom, s ebben cirill betűkkel is benne van, hogy artista vagyok. — Elővettem a tárcámból és megmutattam. — Á, dokumemt, harasó, artiszt, artiszt! Én is — felelte, és megveregette a vállamat, nevetve leparolázott. Felpakoltunk, felvett maga mellé a sofőrfülkébe és elindította a viharvert For- dot. Útközben kézzel-lábbal mutogattam, hol lakom, és szeretnék hazamenni — ha üres kézzel is. A ház előtt leálltunk, egy kenyeret adott és mosolyogva a házunkra mutatott és érthetően így szólt: — Jövök este. Telitek-múltak a napok, a vendég egyre csak késett, mígnem egyik este kopogtak, két géppisztolyos katona batyuval pakoltan állt nagyanyám előtt. Nagyapám rosz- szat jósolgatva sopánkodott: — Addig marháskodsz, míg bajba nem jutunk, most sötét este jönnek ránk az oroszok, baj lesz, meglásd! A két legény lepakolt, tea, kávé, cukor, liszt és kenyér került elő a bugyrokból. Nagyanyám spiiituszforralón teát csinált, rumosat, szíves szeretettel az ajándékokért. Beszélgetni kezdtünk — ceruzával, papíron. Honnan jött, mit csinált, hol sebesült meg, mama — papa meghalt, háború kaput, megy Berlinbe, cirkuszban bűvész volt, artiszt. Teáztumk, nagyanyám valami harapnivalót is elővarázsolt, nagyapám, a nyugdíjas színész félelme is elült, szerepet alakított, öreg cigánymuzsikust, ki úrfiaknak hegedül, rá is kezdett, magyarnótákat játszott. Békés este volt a nagy háború közepette. Portrét rajzoltam emlékbe a két katonáról, címet cseréltünk, eltettem írását, hogy ha majd lehet, írunk egymásnak, barátsággal. Harminc év távolából köd- lött fel az emlék, Grisa? Andrej? Misa? — miért hazudjak, hogy hogyan is hívták az én artista kollégámat, már pontosan nem tudom, én Gri- sára emlékezem. Többet nem találkoztam vele. Mikor Moszkvában jártam, eszembe jutott a metrón Grisa. Melyik nagyapa lehet ő, merthogy nagyapa, gyermekkacajt gyöngyöztető, fagyit ajándékozó, Télapó-mo- solyú Grisa bátyó — remélem. Emlékezem Rád akkor is, ha fű, fa, virág vagy, mikor borús őszökön az öreg temetőben — tudom, nem szokásotok — gyertyát gyújtok a csillagos sírokén. Élj szívemben, és remélem, az életben is jó egészségnek örvendsz. Tudatom mindenkivel: adja hírül minden Grisának, Andrejnek, hogy jelentkezzék az az egy a kétszázmillióból, aki Szentendrén “járt, Magyarországon, Budapest felett, a Dunánál, és ott egy gyerkőc lerajzolta, hogy egy a tízmillióból élőszóval köszönthesse, e sorok írója, emlékező barátsággal. ' Ültem otthon, és néztem a ■ televíziót. Ám hirtelen valaki rámcsengetett Sietve ajtót nyitok, és kit látok magam előtt? A barátomat. Látom az arcáról azt is, hogy valami nincs rendben körülötte. — Tudod, kérlek, tudod — kiabálta már a küszöbön, hogy válók a feleségemtől?! — Nyugodj csak meg kérlek, nyugodj meg — mondom neki. — Mostanában a válás a divat. Te meg úgy látszik nem akarsz elmaradni a kor divatjától. — Hát igen. De te még azt sem tudod, hogy miért akarunk válni. — Igaz is! Miért? ' — Ö... A nejem..i Hogy is mondjam, hogy pontosan megértsd ... Igen megvan: a feleségem színvak __Nem képe s különbséget tenni a színek között! Mondtam a barátomnak — kérlek, én nem akarok beleavatkozni a magánéletetekbe. De én nem tudom pontosan felfogni, hogy milyen értelemben is színvak a feleséged? Egyáltalán, hogy érted te azt, hogy színvakság? — Ne játszd az eszedet! Nem tudod, mi a színvakság? <— A házaséletben nincsenek tapasztalataim. Mint te is nagyon jól tudod, nőtlen vagyok. — Ez itt nem bír semmiféle jelentőséggel. Ez egészen más dolog, nem az, amire te gondolsz. Színvak, a szemeivel színvak, — A szemeivel? — Igen. Színvak az az ember, aki nem képes megkülönböztetni a különböző színeket. Neki a piros is, a kék is, az ibolyaszínű is pettyes. — Az lehetetlen! — Erre becsületszavamat adom! Ajándékozol neki piros rózsát, ő azt hiszi, hogy nefelejcs színű. Elviszi az ember üdülni a Fekete-tengerre, neki tökéletesen mindegy, mert azt hiszi, hogy az északi üdülőövezetben, a Fehér-tengernél üdül! — Hát így ez külön haszon is lehet. Vidd el a Fehér-tengerhez, ott jóval kevesebbe kerül az üdülés. ÁLEKSZANDR KURLANDSZKtJ: A színvakság haszna az neki tökéletesen egyre megy!... Ha több színűt válogatsz össze, akkor is... És ez így van a parfőmökkel is. Tökéletesen mindegy, hogy „Fehér orgonára”, „Vörös mákra”, vagy „Arany gyöngyvirágra” szórod a pénzt! — De várj csak barátocs- kám! A parfőmöket nem a színük szerint válogatják • és osztályozzák, hanem az illatuk szerint! — Ezt meg hogy érted? Ez meg nekem magos ... — A választás végtelenül egyszerű. Becsavarod a parfő- mös üveg tetejét, beleszagolsz, és kész! — És miért kell beleszagolni? — Hogy ki tudd választani a neked legjobban megfelelő illatot. — Miféle illatot? — Köztudott, hogy minden gondolkodni A barátom kezdett: — Te nem érted ezt... Neked tökéletesen mindegy... De én nem tudok tovább így élni! Te nem tudod elképzelni, hogy mennyi kínszenvedés együtt élni egy színvakkal. Ajándékozol neki virágot. Hogy milyet, Magány ár BF'*«' •* /. V i- • { # •f • ■j V * J «*> —>Í\ 3ÍÖ tl&v, 'sí, A . • yr.-ül-&f Jóba Éva grafikája illatnak megvan a sajátos aromája! így valamennyi különbözik a másiktól! — Én ezt eddig sohasem tapasztaltam __Szerintem valame nnyinek teljesen egyforma az illata. — Igen. — Szerinted teljesen egyforma?! Akkor hogyan különbözteted meg őket egymástól? — A színük alapján. Egyik sárgás, a másik rózsaszínű, a harmadik fehér. — Es az illata? — Miféle illat? — Mondtam már, hogy valamennyi parfőmnek sajátos illata van. — Sajátos, sajátos, de milyen? Mi az, hogy illat? Egyáltalán mi az? Mi az az illat, amellyel te itt engem gyötörsz. Megmondtam neked világosan, hogy minden parfőmnek teljesen egyforma az illata. — Figyelj rám jól — mondtam barátomnak. — Nagyon sajnállak, de meg kell, hogy mondjam: valami baja van a szaglószerveidnek ... A tény az, hogy valóban minden parfőmnek megvan a maga sajátos illata. — Ez a szín igazság? — Ez a színtiszta igazság. — Becsületszavadra? — Becsületszavamra. Gondolkodott, majd így szólt: — Tudod mit? Az. az érzésem, hogy a feleségem ezt már régen tudja rólam. — Látod, és mégis szeret téged! — Igen. Hibát követtem el ellene... Ezután rám nézett, elmosolyodott, és örömében kitört: — Vedd úgy, hogy ez az egész egy nagy ostobaság! A fontos az, hogy szeretjük egymást. A többi egyáltalán nem bír semmiféle jelentőséggel! Mindkettőnknek van fogyatékossága ... És aztán ? Egy kis időre elhallgatott, majd ismét megszólalt: — Hamarosan születésnapja lesz... Ajándékot fogok neki venni. Értékeset. Egy televíziót. Régen álmodozik már színes televízióról. Az meg, hogy színvak, az még előnnyel is jár. Odalépett hozzám es suttogva folytatta: — A megvásárolt televízióról azt fogom neki mondani, hogy színes. A kegyes csaláson úgy sem fog rajtakapni soha. Sigér Imre fordítása T ompán puffant a zsák, s a nyirkos földön széjjelgurultak —a száraz kukoricatövek. Bámészan néztem a földmorzsalékos tüzelőt, aztán megráztam a széles rizseszsákot, a maradékot is kiöntöttem, hogy szárítsa még a délelőtti nap. Beléptem a gang alá és húztam egy pár nyeletet a kerek fülű cserépkannából. Lavórt vittem az udvarra, aztán mo— A múlt vasárnap sem voltam. — Nem voltál? — Nem. — Hát hová mentél? — Majálisolni. — Majálisolniii? — Oda. — Arra van eszed, de csutkát hordani... az nem tetszik a fiatalúrnak. — Elvisz a rendőr; ha most is mulasztok. önbecsülésüket is, nekik édesmindegy, mit tart róluk a világ. Lenézem őket és társadalmi söpredéknek tekintem. Meg őszintén szólva lopni nem tudok, koldulni szégyellek, mások becsapásához nincs elég rafinériám. Voltaképpen én semmi komoly dologra nem születtem. Legfeljebb arra, hogy elhordjam az ebédet az úréktól az igazgatói irodába, meg visszavigyem a moSIKLOS JANOS, Májusi díszlépés sakodáshoz láttam, hátamon, nyakamon porcé, földes veríték mintázta a zsák helyét. Vasárnap volt. — Tán befejezted? — kérdezte apám kelletlen, csudál- kozó hangon. — Be. 4 Nem szólt vissza, csöndesen megfordult, felemelte áz üres zsákot, azután elindult a földekre kiszántott kukoricacsutkát szedni a zsendülő búzából. Ez a téli tüzelőnk nagyobbik fele, ilyenkor takaros kis asztagot gyűjtünk egybe, hogy kitartson legalább a tél derekáig. Naponta tízszer-tizenkétszer fordulunk, mert ha nerti serénykedünk, könnyen hoppon maradunk... gyorsan elhordják a fürge lábú szomszédok. — Eriggy apád után! — küldött anyám, amikor látta a sok zsákkal érkező szomszédokat a kert alján haladni. — Leventébe megyék. — Az isten verje meg a leventédet! — Bár vinne el örökre — kiabált rám anyám. A szomszédok megálltak, figyelték az izgága lármát. — Ugyan, hagyja abba! — szóltam rá erélyesen. — Ezt tudod... letromfolni az anyádat. Nem válaszoltam. Szégyelltem, meg igazam tudatában, de főként mérgemben hagytam el a vitát, mert féltem, hogy olyat találok mondani, amit azután már nem tudok jóvátenni. D olgozott bennem az epe, amiért nálunk mindig civakodás van, soha nem egyezik a szó. Mindegyik mást akar, soha nem egyfelé jár a gondolat... ki az isten szeret ilyen családban élni. El is mennék valahová, de az a baj, hogy nincsen lehetőségem... mesterség nélkül, ismeretség híján. .. Kóborlóit, csavargók közé meg nem érdemes beállni, mert ezek már elvesztették satlant, kis fát készítsek föl, gyújtást vágjak... öntsem föl koksszal a nagyládát... Még szerencse, hogy a nagyságos asszony beprotezsált a gyárba anyaghordozónak... és talán ott is azért tartanak, mert tisztelik a nagyságát. Ezek a bánatos gondolatok nem most fortyantak föl először, már néhányszor megfogalmazódott az én életem szomorúsága. Fölhúztam új fehér ingem, ünneplő cipóm, szép szürke nadrágom és köszönés nélkül mentem el otthonról a leventébe. Egyre csak évődtem a szegénység teremtette cí- vódáson és jó félúton jártam, mire tisztáztam magammal tudjisten hányadszor, hogy nem hibás itt senki. Megsajnáltam anyámat, fehér ingemet kimosta, ropogósra keményítette és kivasalta,» pedig nem kértem. Ösz- szegyűrődött a majálison a melegben, meg a sok bolondozásban. Még soha nem voltam ilyen helyen: Szabó Pis- / ta, a Bakay-gyár gerebene- zője csalt el engem meg Szűcs Pétert is, a szomszédunkat. Azt mondta, hogy ez a munkások ünnepe és az a jó, hogy ebben az évben vasárnapra esik, mert ilyenkor reggeltől estig kint lehetünk a ligetben. Sok csinos lány lesz ottan, még a havi búcsún sincs annyi. így aztán levente helyett a ligetbe mentünk. S okan voltak kint. Sétáltak, ültek a füvön, beszélgettek. A parkok hű- sében lányok szemeztek velünk, s én nagyon büszke voltam fehér ingemre, elegáns és szép szürke nadrágomra. Ügy találtam, hogy az én öltözékem a legszebb, s ezt anyám kezemunkája teremtette elő. Sokat áldoz értem, pedig már tizenkilenc éves elmúltam... „Szegény anyám, de szeretném boldoggá tenni. Istenem, de szerencsétlenek vagyunk. Tehetetlen, semmi emberek. Velünk úgy játszik az élet, ahogy akar” — gondoltam magamban, és újra elhatároztam, hogy veszek sorsjegyet, hátha egyszer any- nyit nyerek, amennyivel megszüntethetem szüleim kínját, és testvéreim nyomorúságát. Legszívesebben visszafordultam volna csutkahordásra, hogy örömet szerezzek nekik, mert nincs tisztább lelkinyugvás. mint mások boldogsága, amelyet én szereztem. „Biztosan minden ember ilyen, örül annak, ha jót tehet a rászorulóval. Csak a felnőttekben van valami irigység, vagy a fene tudja mi, de azok nem olyanok mint a felnövő gyerekek” — elmélkedtem magamban, miközben beértem egy csoport fiút a kis ér alatt.
