Pest Megyi Hírlap, 1975. május (19. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-11 / 109. szám

1975. MÁJUS 11., VASÁRNAP yáriav 9 j-----rr-rr-----—-----r — pillant fel Ró­I — Későre jár! j zsa a vasaló mö­gill. — Későre, addig nem nyughattam, míg el nem kaptam ezt a süldőt — eme­li ki oldaltáskájából az üveges szemű nyulat —, idei, oiyan finom gyenge húsa lesz holnapra, mint a csuda. Ősz feje fölött áthúzza a táska szíját, leveti a foltos kabátot, táskástól viszi a nyulat. A kiszűrődő lámpafénynél a lu­gas alatt megnyúzza. Mire elkészül, Ró­zsa odakészíti a tálat, a pohárka bort, felteszi melegedni a levest. Csendesen kanalaznak. Mihály ke­nyeret szél, szalonnát aprít, tölt a sár­gászöld borból, Rózsa tojást üt, kavar- gat, ráönti a piruló szalonnadarabokra. Lassan falatoznak. — Levél jött Istvántól — szól Ró2sa ■—, és a rádió alól kihúzza a levelet. — Hazajön karácsonyra? — törölge- ti kezét Mihály, a pohárért nyúl. — Nem akar hazajönni, a barátai hívják. — Végre, lesz egy közös karácso­nyunk. — Ne beszélj így, hónapok óta nem láttam, írok neki, megszakad a szívem, ha nem jön az ünnepekre. — Értem egy pillanatra sem fáj a szived. Négy év óta itt bújkálok a há­zadban, ha jön a fiad, feléd sem nézhe­tek, egész nyáron csak akkor látlak, ha erre visz az utam. — István nem tudhat semmiről.. Ezt már sokszor elmondtam! — vág közbe erélyesen Rózsa. — Házas sorban levő férfi az már, megértheti, nem lehet így élni. — Ne kezdd újra! Írok neki, hazahí­vom. Mihály kedvetlenül az ablakhoz megy, Rózsa a vasaló fölé hajlik, meg­nyugszik, Mihály félrehúzza a füg­gönyt. — Hajnalra fagy lesz, elromlik az Idő. Lehullott már minden levél. Hol­nap pakolnak a régészek is. Azt mond­ják, majd tavaszon folytatják a kuta­tást. — Tüzelőd van otthon? Be tudsz fű­teni karácsonykor? — Fa van elégséges, van keresztem is, ami alatt áhítatoskodhatom. — Miket beszélsz te? — fordul Rózsa a fal mellett álló Mihály felé. — Keresztem, olyan, mint a tiéd, a régész elhajította, mert azt mondja, e századi. Tenyerében felmutatja a rozsdás fe­születet. Rózsa döbbentén néz a falra, majd Mihály tenyerére. A vasalót sar­kára állítja, arcáról elfut az összes vér, kezével homlokáról elkotorja előre hulló haját. — Olyan, mint ez itt a falon, ponto­san olyan — nyújtja Rózsa felé. Rózsa kezébe bújtatja, nézi, forgatja. — Hol vetted? — A kápolna kőlapján találtuk, le­omlott téglák, cserepek, csontok között. — Hát mégis elpusztult, elpusztult szegény... — mondja akadozva, asz­talra görnyedve Rózsa. Mihály ügyetle­nül tolja oda a széket, átkarolja remegő vállait, leülteti. Zokogása megtölti a szobát. TAKÁCS PÉTER: Andrej — A férjed? — Nem — néz fel könnyes, csodálko­zó szemmel Rózsa —, a férjem a fron­ton halt meg, hisz mondtam már ne­ked. — Nem a férjed? — Nem! István apja, egy lengyel, egy lengyel fiú, Andrej, csak te tudsz róla. Öt vártam évekig. Nem, nem tud­tam, hogy nem jutott át a határon. Ist­ván az ő fia, azért szőke, azért magas. A faluba összesúgtak, azért nem költöztem be soha. Itt éltem, itt vártam. Férfi te vagy az első, akit azóta megtűrök a há­zamban.---------■--------------------------------- Nem I — Akarsz róla beszélni ? | mu­-------- ' száj. — Most már akarok — nyeli el köny- nyeit Rózsa. Mihály szemben ül vele, a kicsiny vasdarabot nézegeti. — A fiamnak soha nem merném el­mondani, mással nem nagyon állok szóba. A férjem zaklatott, izgága ember volt, úgy hozott ide, anyám akaratával, tizenöt évesen. Soha egy pillanatra nem voltam boldog vele. Jött a háború, el­vitték. Egyedül gondoztam a rengeteg állatot, apám járt át a szomszéd faluból segíteni. A férjem, ha megjött, ivott, ve­rekedett, féltékeny volt. Apám látta, jól ismerem a határt. Ismerek minden utat, ahol az őrök között át lehet jutni. Kérdezte, útbaigazítanám-e egyik ba­rátját, egy ismerősét. Szökött katona volt. Segítettem. Az ország fele már szabad volt, mikor Andrejt hozta, ka­rácsony előtt egy héttel. — Ádám és Évakor kell átmenni, ak­kor minden csendes, sokan fognak ak­kor átszökni — mondta, és azzal el­ment. A legtöbb szökevény hátra ment, istállóban, padláson aludt. Andrej állt az ajtóban, szemével kísérte apám alak­ját a holdvilágnál. — Rendes ember, az utakon fényszó­róznak, lőnek minden mozgó pontra, nem félti az életét. — Nem félt ő soha, azért verték fél­holtra. I — Mosdani szereinek | ta, és az­. zaj j,ncjuit a konyhába. Vizet töltött a tálba, deré­kig vetkőzött, hatalmas, izmos karja, széles válla, göndör szőke haja, szép, férfias arca gyöngyözött a víztől. ■—rí Úszik a konyha, hé! — kiabáltam rá. — Majd feltőrlöm, hozz egy törölkö­zőt, puhát, mint anyám kendője. — Vörösre dörzsölte testét, otthono­san mozgott, felmosta a konyhát, inget cserélt a szekrényből, nevetett, hogy fe­szül a vállain. Megemelte a fedőket, tá­lalt, vacsorához hívott, nevetett álmél- kodásomon. — Kínzó napi munka után, az esti kapkodás, hogy minden rendben legyen, éjszaka félájult alvás — ebből állt az életem, soha egy csöpp öröm. A férjem hetente a hasamra csapott, „na, üres vagy még?”, ha jóllakottan oldalra for­dult. Utáltam mindent, a tisztátalan, bű­zét, azt, hogy még a macskát is többre tartotta nálam, mert az legalább nyá­vog, és nem beszél. És most itt van egy férfi, «»lyan, mint apám fiatalon, csak nem bozontos, fekete, éppoly kedves, vidám. Mesélte szökését két határon át, mesélte a hosszú két évet a gróféknál, ahol mindent ő szerelt, javított. — Itt is megjavítok mindent, aztán egy hét múlva megmutatod az utat. A szűk világban élő ember könnyen nem tudja hova tegye kezét, hova a lá­bát, hogyan nevessen, hogyan tartsa a fejét. Látta, hogy meg vagyok zavarod­va. — Karácsonyfád van már? — kérdez­te. — Még nincs, de minek is nekem? — Hol a fejsze, ha addig élek is, ho­zok egy fenyőfát. Tudtam, felesleges szólni, rohant, hozta az ágat. — Gyere, feldíszítjük. Süssél habos karikát! Dió a padláson? — Igen a padláson, a gyertya meg a fiókban. — Lesz mégis karácsonyom, egy hét­tel rövidebbre fogjuk ezt a keserves évet — mondta. Nevetve kötöztük az apróságokat, a pincéből bort hoztunk fel. Nyakláncát levette, felérti nyújtotta. — Ez a karácsonyi ajándék. — Zava­romban nem tudtam, hova kapjak, ezt a feszületet adtam cserébe, nevetve dugta hátizsákjába, és rázendített egy karácsonyi dalra. Éjfél lehetett, mikor kipirultan a kevéske bortól, a sok já­téktól, itt ültünk szemben egymással, habos karikát nyalogatva. i — Van férjed, ugye? — Igen, van. — Szereted? — Nem. — Szeretnék veled végtelenül boldog lenni. Ez az egy életünk van, szeretnék még egyszer ölelni, csókolni, szeretni. Megfogtam a kezét, megszorítottam, ér­tésére adtam, hogy mindent elfogadok. Egy hét az életem, ennyi volt mindösz- sze. Egy hét boldogság. Szenteste útjára engedtem, azt mondta, a kápolnában gyülekeznek, és együtt megy át min­denki. Nem hallottam semmi gyanús zajt. Vártam. A férjem halálhírét egy hét múlva hozta egyik barátja. Andrejt vártam. Májusban vége volt a háború­nak. István megmozdult. Istvánnak hív­tam, mint apámat. Egészséges, szép fiút neveltem belőle. Hat éve már, hogy el­ment, tanul, dolgozik. Négy éve, hogy befogadtalak.-------------------------- asztalt és ágyat I — Bcfogadr.il, | adtál, de ha jön a-------------*----------- fiú, voníthatok, mi nt a kivert kutya. — Sajnállak, de nem anyának való dolog mosakodni a fia előtt. — Jó járású esze van a fiúnak, en­gedd, hogy beszéljek vele, szót értünk, mi férfiak. — Nem bánom, beszélj vele. Tavaszi nap Kiss Attila rajza OLÁH JÁNOS: Példabeszéd Engem nem tanítottak madarat látni; ez a fészektől elváló és visszatérő vonal ott jár mégis a jövőben. 'Egyre tágabb köröket írunk a mélyarcú otthonok fölé, fénybe hunyt szemünk az önmagába mélyült völgyhöz lesz hasonló, de útunk veszélyes kanyarulatán túl már a jólismert nappalok fogadnak: megtaláljuk a visszatérés örök csodálatát. VLKEY TAMÁS: Kérlelő Ahogy betetőzi a mozdulat királyi díszét álomszerűén az enyhe kék, sírnék egy dalt, hogy visszajöjj Te hasonlíthatatlan s mégis oly egyszerű ne hagyj el. 7.6 év tavaszán kiosztották a földet. A ' prilis 6-án jelent meg a Földigénylő Bizottság Muca János vezetésével, és megkezdte a munkát. Tag­jai között a cselédek kénvise­letében ott volt László Pál. Harminc év távlatából csak képekre emlékezem. Láttam a láncot, vetőölet. mérőszala­got. amivel részekre osztották a birtokot. Hallottam a balták zuhogását. amikor a karókat leverték. Arcokra emlékezem, kemény, fájdalmas vonásokra, könnves szemekre, gyermek­lármára, kacagásra. A 95 családból először csak öt merészkedett ki a mérés­hez. Féltek az emberek, hátha visszajön az uraság. De har­madnap már mindenki jött. Akkor került sor László Pali bátvám földjének kimérésére is. Ö, Észten néném meg a hat gyerek, az nvolc. Nvolc holdat kaotak. Földiük egészen ki­nyúlt az országúiig. Az asszonyok csak messzi­ről nézték a munkát, de Esz­ter néném ott volt. Csendesen lénegetett a csípős szélben a fekete kalanot. ünneplő ruhát viselő férfiak mögött. Feje az­zal a fekete kendővel volt be­kötve, amelyikben egy eszten­dőben egyszer a faluba szokott menni a templomba hálaadás­ra. Kezében imakönyvet tar­tott és fekete szélű zsebken­dőt. Amikor László Pali bátyám leverte az utolsó karót, Esz­ter néni letérdelt és sírt. Felhő futott a nap elé, esőcsepoeket vágott az arcunkba. Pali bácsi eleresztett fejszéje belesüppedt a zsíros fekete földbe. Gömye- déshez szokott teste kiegye­nesedett, és így szólt: — Boldog vagyok! Megér­tem, amire vágytam! Boldog­gá tehetem a családom életét! Kutyák a mezsgyén a vérem felnyalhatják, de a földem vissza nem adom! Nagy csend követte szavait. Tudtam, amit ő megígér, az úgy is lesz. Néhány nap múlva már égett a munka az emberek ke­ze alatt. Sietni kellett. A ta­nyában 6 ló maradt, a hetedi­ket, egy sántát az oroszok ad­ták. Pali bátyám teste ismét meggömyedt. Befogta magát az eke elé. Ö húzta, Eszter né­ném és a gyerekek tolták. Hullt róluk a veríték, de mosolyog­tak. Csodáltam őket akkor is, mint ahogyan csodáltam egész gyermekkoromban. A z én családom útja töret­len volt. Mi is kaptunk földet, de szüleim ha­mar belátták, hogy saját erőnkből keveset tudunk ter­melni. Ősszel, mikor a hadi­fogságból hazatért katonák ta- gosítva kérték a földjüket, mi is csatlakoztunk hozzájuk, és elsőként léptünk be a termelő- szövetkezetbe. Pali bátyámék kimaradtak. Nekik nem kellett a közös, csak a maguké. Én iskolába kerültem Buda­pestre. ösztöndíjat kaptam, kollégiumot. Elvégeztem az egyetemet. Ritkán jöttem haza, többnyire segíteni. Üj házat építettünk, bevezettük a vizet, villanyt. , Megváltozott a környék is. Lebontották a cselédsort, új, modern tanyaközpont jött lét­re. 1958-ban, mikor országosan megindult a földek szocializá­lása, a kisárútermelésről a nagyüzemi' gazdálkodásra va­ló áttérés sok helyen nehéz időszaka, minket, fiatal értel­miségi párttagokat is falura küldtek segíteni. Én a saját falumat választottam. Jó volt apámmal járni az ismerősöket, meggyőzni őket a nagyüzemi gazdálkodás szük­ségességéről, a fejlődés útjáról. Komoly problémánk nem volt, csak László Pálra gon­doltunk nehéz szívvel, aki még mindig egyénileg gazdálko­dott. Gyermekei szétszéledtek: a lányok férjhez mentek, há­rom fia Pestre, Pali egykori barátom, a faluba költözött. A nyolc holdhoz ketten marad­tak Eszter nénémmel, aki már nyolcvanharmadik évét tapos­ta, és szívesen aláírta volna a nyilatkozatot, de a fia nem en­gedte. Mikor három évvel ez­előtt hívták őket a tsz-be, mindenkire megharagudott, és azt mondta: — Soha! I f tolsó nap mentünk hoz- , zájuk. Alkonyodott. A novemberi szürke dél­után egyre sűrűbb és nehe­zebb lett. Köd ereszkedett az utcákra, kertekre. Nedves, sáros, hideg volt minden. Ku­tyákat ráztunk le magunkról, szárkúpok mellett haladtunk el, míg elértük az udvar mé­lyén fekvő házukat. Gyer­mekkorom két fényes alak­jára gondoltam közben, vár­tam a velük való találkozást. Alig léptünk be a konyhá­ba. — Eszter néném hol van? — kérdeztem. Csak vállrándítás volt rá a felelet. Hideg indult a szívem felé. Ez nem az a László Pál, akit én ismerek. A beszélgetésre alig tudok figyelni. Nézem a csöpp, üveg nélküli petróleumlámpát, melyből szabadon száll a korom, meg a pernye, feke­tére festve a falat, mennye­zetet, fullasztóan sűrűvé téve a levegőt. Nézem a sarokba támasztott kukoricaszárat, a hideg tűzhelyet, a piszkos bá­ránybőrrel letakart deszka­ágyat. » Végre mégis megértem apám lassú meggondolt beszédét. — Eredményeinket hason­lítsd össze a tiéddel, hiszen mindennap magad előtt látod! Nézd a száz házból álló ta­nyaközpontot, a villanyt, a tsz gépeit, állatait, az új isko­lát, egészséges, szépen öltö­zött gyermekeinket! — Velünk voltál mindig! Együtt voltunk cselédek, ka­tonák. 18-ban együtt tűztünk sapkánkra őszirózsát, aztán hazajöttünk, hogy felosszuk a gróf úr birtokát. Emlékeztes­selek tovább, menekülésünk­re és eskünkre, hogy utolsó csepp vérünket adjuk a földért és a szabadságért! — Elég! — kiáltott a házi­gazda. — Ne mondd tovább! 1945-ben én is tagja voltam a földigénylő bizottságnak. Könnyeimmel áztattam a föl­dem, mikor először azt mond­tam: Enyém. — Akkor álltái meg — foly­tatta apám könyörtelenül. — Mert makacsnak kellett len­ned egész életedben, nem tud­tad, hogy lehetnek percek, mi­kor a makacsság bűn. Tíz körömmel a földbe kapasz­kodni már a megállást je­lenti. Szenvedélyes szerelmed a föld iránt ködöt vont a sze­med elé, ezen keresztül a fénytörés más, az igazságot másképpen látod. Apáink földéhsége benned teljese­dett ki. S te. aki példaképünk voltál erőben, bátorságban, áldozatok tételében, lemarad­tál tőlünk. — Nincs közöm a tsz-hez, megférek mellette. Nem bán­talak titeket, ti se bántsatok engem! Rajtam kívül még négy egyénileg gazdálkodó család van kint az országút mellett, — Tegnap mind a négy be­lépett a tsz-be — szólt apám változatlanul halkan és las­san. — Hát így vagyunk! — kiáltotta az öreg haragosan. — Mindnyájan elhagytatok! Magamra hagytatok! Azt mondjátok, a szövetkezetben könnyebb? Hát ne legyen ne­kem könnyebb! Azt mondjá­tok, fejlettebb mezőgazdasá­got akartok? Nem kell sem­mi új! Nem kellenek a gé­pek! Mióta eszemet tudom, hajnalban kelek, későn fek­szem. Pihenésem is a mun­kából áll. Csak azért éltem, hogy elmondhassam vala­mire: az enyém. Nem adom a földem! Ha erőszakkal jöt­tök, erőszakkal felelek! Az utolsó szavakat már úgy hörögte, hogy alig kapott le­vegőt. Mintha egész életé­nek fájdalma, évszázadok minden paraszti terhe, könv- nye nyomná, úgy görnyedt össze. Kezét leengedte. El­fáradt. Szavainak már csak súlyát érezte, de igazságát nem. Az ajtóhoz botorkált, ki­nyitotta : — Menjetek! Mint éles kés a kenyeret, úgy vágta ketté a friss levegő a kormos füstöt. A lámpa sárga lángja meglibbent, és elaludt. Szótlanul haladtunk a sö­tétben az utcai lámpák vi­dáman hívogató fénye felé. Mázsás kő nyomott, éreztem, még nincs vége a mai esté­nek. A kukoricaszárkúpok felől mintha gyenge sírást, halk nyögdécselést hallottunk vol­na. Megkerültem az egyi­ket, elemlámpával rávilágí­tottam. Egy kunyhó volt, keskeny bejárattal. A követ­kező pillanatban bent térdel­tem Eszter néném előtt. Mint mikor az állatát béklyóba verik, úgy erősítették neki is egyik lábát vaspánttal egy cölöphöz. A szárizikről apró csöppekben hullt csapzott ősz hajára a víz, lefolyt ar­cára, könnyel vegyülve be­nedvesítette kezét, ruháját. — Ne haragudjatok rá! — ingatta csendesen Eszter nő­nem a fejét. S zarka csörgött a köze­lemben. Májusi nap ra­gyogott az égen és las­san visszatért belém is a fény. Megfordultam, és ismét ke­resztül haladva a községen, mintegy ötszáz hektár föl­det karéjba fogva, a másik oldalról próbáltam megkö­zelíteni a kukoricaföldeken dolgozó gépeket. A kanális hídján túl utam gyalog foly­tattam. Az erdő felől rigó­fütty hangzott. Törött fű­szálak keserű illata kevere­dett a levegőben a fenyők friss gyaniaillatával. Gépek dohogását hozta tá­volról a szél. Ott dolgozik a legfiatalabbik László Pali, a harmadik nemzedék. Erősen, fiatalon. Neki nem jelent gon­dot a mezőgazdaság nagy­ipari termelése, a tsz ter­jeszkedése, mert nincsenek korábbról emlékei. Emlékezni mi szoktunk, akik sok mindent láttunk. Mi sem mindig. Csak néha, egy önkéntelen képzettársítás sorén újra éljük, érezzük, látjuk, halljuk, amit a múlt belénk égetett.

Next

/
Oldalképek
Tartalom