Pest Megyi Hírlap, 1975. április (19. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-27 / 98. szám
1975. ÁPRILIS 27.. VASÁRNAP 8 kMiíop S llholóh j^esl meg g éhen A csend művésze Deim Pál Szentendrén született 1932-ben. A Képzőművészeti Főiskolát 1983-ban végezte el, grafikusként. Több egyéni kiállítása volt, többek között a Mednyánszky-teremben (1965), a Ferenczy Múzeumban (1968), és a Műcsarnokban (1974). Tanulmányúton volt: a Szovjetunióban, Belgiumban, Franciaországban és Jugoszláviában. Mestereinek Barcsay Jenőt, Vajda Lajost és Gadányi Jenőt tartja. A pécsi IV. országos kisplasztika) biennálén 1974-ben I. díjat kapott. A szentendi'ei új művésztelepen él és dolgozik. » Művészete jellegzetesen szentendrei. Finom színkultúrája, rajzkészsége és érett látásmódja lehetővé teszik, hogy emlékeit egyéni formaelemekké alakítsa. Első kísérleteihez idősebb helyi mesterek adtak segítséget. Különösen Barcsay volt és van nagy hatással tanítványára. Helyismerete is lehetővé teszi, hogy művészete hiteles és meggyőző legyen. Egyszerre kíván hatni az érzelemre és az értelemre. Mértéktartása, önmagához való szigorúsága és kritikai érzéke különösen rokonszenvessé teszik, hiszen fiatal művészeinknél — sok esetben — pont ezek a nélkülözhetetlen jegyek hiányoznak. A művészet világában rövid idő (10 év) alatt egységes — Zárt — életművet alakított ki. A változatok tudatps ismétlése is ezt bizonyítja. Egyszerű tárgyakat, motívumokat fedez föl számunkra, és azokat a rájuk jellemző tér-idő viszonylatában ábrázolja. A merev, bábszerű figurák, a zárt körvonalú — síkokból kristályosodó — raszteres szerkezetek és az ezüstös kékszürke színek a csend érzetét szuggerálják. Míg Van Gogh vadul örvénylő ecsetvonásaival a mozgást akarta érzéketetni, míg Vasarely olyan rajzokat készít, amelyek ingereket adnak a szemnek, hogy mozgást lássunk, addig Deim — anélkül, hogy ezzel a párhuzammal minősítenénk — statikussá merevíti a dolgokat. Szóltunk mestereiről, de ide kívánkozik még Le Corbusier és Henry Moore neve is, hiszen Deim stilizált — misztikus —, kugliszerű figuráinak is vannak elődeik, amelyek ezeknél a művészeknél jelentkeztek először. Századunk misztikumát a tudományos-technikai fejlődés távlatai adják. Ezek ébreszthetik a művészt arra a fölismerésre, hogy például „milyen hatalmas és ugyanakkor milyen kicsiny az ember”. Deim művészete a modern építészet, a grafika és a kisplasztika lebontásaként is értelmezhető. Néha azonban, amikor nem sikerül vagy nem akar érzelmi töltést adni, művei hideg, mérnöki szerkesztéseknek, konstruktivista ötleteknek hatnak, mert érzékelhetetlenné, sterillé válik az a magasabb rendű tisztaság, amelyet közvetíteni szeretne. Kezdetben a tempera és a fa volt az anyaga, majd alugra- fikálcat készített, s újabban bronzzal és szeriografikával is kísérletezik. „Egyszerű motívumokból kihozni a forma minden lehetőségét. Mint ahogy a cseppben is benne van a tenger, egy motívumban is a teljesség. Csak ki kell bontani” — vgllja. Amikor ez sikerül, valóban értékesei alkot; egyedi problémái egyetemessé, a jövő megsejtésévé válnak. Menyhárt László Deim Pál alkotásai: Plasztika II Térszervezés III. Luza alatt a banyhánd sziiltüitem Lakatos Demeter csángó költő megjelenő kötete elé I gen, magyar nyelven szól a lenti cím. A Keleú- Kárpátak külső lejtőjén — Moiavacan. — elő északi csángók nyelvjárásán így éneiéit Lakatos Demeter népi lökő. Sajnos, már csak éneiéit, mert az elmúlt év őszén elhunyt a Szeret folyó menti Szabófalván (Saibaoani). Nyáron még boldogan újságolta, nogy a bukaresti Kriierion Kiadó megjelenteti egy verséskö- tetét. Sajnos, nem érhette meg dédelgetett nagy álmát. A Kortárs márciusi számúján Puskánál Géza Egy nép- iöitő emlékére című írásában a kötet előmunkálatairól számolt be, melyet még ő végzett. Parkas Árpád romániai magyar író előkészítette a kiadást, ■nőst már várjuk a mű megje- .enését. Lakatos Demetert 1934-ben Dsída Jenő fedezte fel, aki a Colozsvárott megjelent Keleti Újságban Látjátok feleim szümtükkel... címmel mutatta be a költőt, és közölte első versét. Aztán kevés szó esett róla, mint ahogy magával a csángósággal is — egy-két kutatón kívül — csak az 1940-es évek közepétől kezdtek komo- yabban foglalkozni a felszabadult Románia és Magyarország folkloristái. Újvári Lajos a Kortárs 1970. évi 5. számában Hamuban parázs című írásában megdöbbentő erővel hozott hírt Szabófalváról. A festőművész- xó altkor azt a célt tűzte ki, hogy „miképpen lehetne ezt a derék csángót tágabb körben is bemutatni, hogy tisztelő be- csüiésünk és a megható élmény, mely. szokatlan és furcsa írásait olvasván megindít, ne csak kévésünké, de sokunké legyen, kik vele bár egy nyelven beszélünk, mégsem értjük egymást tökéletesen.” Valóban ennek a nyelvnek szövedékéből csak többszöri olvasás után értjük meg a mondanivalót, csak újabb és újabb értelmezéssel ízlelhetjük a nyelv zamatét, észlelhetjük színeit. Mintha a Halotti beszéd térne vissza, a szavak csengése, a ritmus elkápráztat. Nem tudjuk, hol vagyunk, amikor e verseket olvassuk. Ott érezzük magunkat az etelközi dombokon, ahol „arany kalászuk a mez Und hintáznak, és leányuk feltürkezve aratnak. lenek szóval a leghinek felkötik kövér kiviket a táblába, hogy illik.” Aztán elvonulnak előttünk a fehér háziszőttesbe öltözött lányok, akik a termést betakarítják: „Itt a bornak és kinernek országa, hol a potak is furuiál lankába. > Leányak feérítnak vásznat pótoknál, pásztor luzák alatt nyárand szundilcál.” Ez a nyelv ma már történelem. Emlék, nagybecsű érték, hisz Lakatos Demeter volt az utoisó északi-csángó nyelven verselő költő, aki a XII—XIII. század nyelvén szólt még egyszer. Nem ismerjük pontosan a Szeret és Moldva folyók között élő néptöredék eredetét, lehet, hogy a csángók az etelközi magyarság ottmaradotitai, vagy talán a kunok leszármazottai. A századok 1 óta elszigetelt anyanyelvet nem frissítette fel a nyelvújítás, nem voltak magyar iskolák, ahol művelhették volna a gondolatkifejezésüket, nem voltak tanítóik, zömükben írni-olvasni sem tudtak. Csak imáikban, meséikben, balladáikban, babonáikban a száj- hagyományok erejével ápolták nyelvkincsüket. A tájnyelvbe egyre több román szót kevernek, de ha halljuk őket, a középkori ősi ritmus lüktetését érezzük. Ez a nyelvjárás a jellegzetes sziszegésével, a szavak gyors pörgésével elüt a déli, vagy éppenséggel a szé- kelyes nyelvjárástól. Míg utóbbiakat a Kárpátok szorosain kivándorló, sorsukat megváltoztatni akaró erdélyi menekültek hada állandóan frissítette, az északiak elzárkóztak és így nagyrészt megmaradt az ősi nyelv öt faluban, Román város környékén. L akatos Demeter nem volt nagy költő. Ű magát a „falu kültüének” nevezte, de tiszta lírája, egyszerűségével megtestesítője egy ősi életnek. Elkápráztatta az ősz, a banyha, a fonó, a táj, a dombok,, a természet. Szavai végén az and, ánd, ond ősi csengés. Mezőn helyett mezün, nyár helyett niárand, tájain helyett táiaind, tél helyett télend stb. alakot használ. Az s helyett sz-et használnak: Menünk sz jövünk, migisz. A mássalhangzó utáni sz náluk c-re változik: szokeor (sokszor). És minit ember? Amolyan agrárproletár, aztán cseléd, pásztor, a felszabadulás után gépkocsivezető és gyári munkás volt. Mindig vállalta a népe számára kimért sorsot: „Moldovának szép tájainál születtem. Másznak ünüit a bonyliánd üresztem. Sak a Zisten tudja hányszor nem ettem, Migisz luza alatt niárand sziiltüitem. Mezünd niztem égisz niáránd a búzát Tariszniámba edni tettek pulickát. Szokcor átkoztam gondomban a gazdát, Migisz szeretem haló.lig Moldovát. N épe életének hű tol mácsoló ja maradt, egész életén át népe jobb sorsáért küzdött. Tekintélyét csakhamar kivívta. Szerették a szegény románok is, mert tudta, hogy a csángók sorsa éppúgy a bojároktól függ, mint a román cselédeké. A felszabadulás után azok között találLAKATOS DEMETER: juk, akik a Gróza-kormány idején — a lenini nemzetiségi politika alapján — síkraszáll- nak az anyanyelvi oktatásért, Ott van a nagy építkezéseken, a békési erőműnél, Brassóban, Bacauban, Jasiban és másutt, hogy munkája nyomán nagyobb kenyér jusson az egykori szegény csángó asztalokra. Mindenhonnan hazatért. Várták a szelíd dombok, a család, Juliska, a jó feleség, Szabófalva. Leginkább az őszt szerette, mely megnyugtatta fáradt testét. pihentette lelkét. A csángóknál a nap nem nyugszik le, csak „leszen- tül”. Leszen tült egy tartalmas élet napja. Hisszük, hogy a megjelenő kötet tartalmaz olyan verseket, melyeket megőriz az idő „Mert a gond sak hodzs írni. Kereszed szemmibe a sziépeL Vigaszta’d versvei a niépet.” Ágii bíró Béla Üsznek kültüe maradak Üsznek kültüe maradak, míg iélek. Ip ha, telek isz utána érkeznek. Mert az üsznek stafirunghiát imádam. lenekembe, verszeimbe áldazam. Szülükert, mikar meg lérik, szeretem. Örül neki, minha lelkem a vérsem. Mert a szülüszembe érzem szürotkaf, Iszten áldászát viszeli benne bor. Bor pincébe áll a Muzám, faluba. Itt jól érzem magam, mind a fonuba. Mikar szenekend ösztekend liba sül, és muszt fő, mind a mesekbe tűz nélkül. Innét a kültü igazánd nem mehet. Tündérek szolgálnak mindig oboi to .ingemet. Koncsu borokkal a leányak foragnak, sutumba, mig edszer, edszer csukáinak. Ürítik a bort csuparba, zene szül. Hardund ienekel a cigány huzza jól. Leának, leghinek táncainak mulatnak. Kik medzsék nélkül táblákba forgudnak. Élvezem az üszt a falund nagyon sziép. Miuta füld áldászát veszi, máma niép. Nem mig fárand mezünd hiába igazánd, Panaszkodik, nem fér búza padlásánd. Kolozsvári Grandpierre Emil: Szappan és szilvaíz Ötödik gimnazista koromban orvosolhatatlan elvetemültségem miatt internátusba adtak. A kolozsvári református kollégium internátusába. Anyám kijelentette, hogy nem bír velem, apám hivatalos elfoglaltsága miatt nem igen ért rá nevelésemmel vesződni. Mindketten azt remélték, hogy az internátus rendje majd megtör, megfegyelmez. Ez a számítás ugyan nem vált valóra, mert ha lehet, még jobban elromlottam ez év alatt. De azért nem mondhatnám, hogy haszontalanul telt az idő. Egész nyáron hallottam a fenyegetést, hogy ősszel bentlakó leszek, de annyi mindenfélével fenyegettek nap nap után, hogy egykönnyen semmi sem rémített meg. Miért ijedtem volna meg a bentlakástól, amikor minden félelem nélkül fogadtam % fenyítést, hogy utcaseprőnek adnak, kutyapecérnek, vagy odaajándékoznak a vándorcigányoknak. Sem ezt, sem azt nem tették meg, így abban sem hittem, hogy el kell költöznöm hazulról. Csak akkor Ijedtem meg, amikor egy derűs szeptemberi napon anyám csomagolni kezdte a holmimat. Egyetlen szót sem szólt, ha véletlenül be nem megyek a szobába, meg sem tudtam volna, hogy mi készül ellenem. Anyám a szekrény előtt tettvett. Egy széken nyitott bőrönd feküdt, abba rakosgatta fehérneműmet. Az ajtófélfához támaszkodtam, s nem szóltam én sem, holott nagyon furdalt a kíváncsiság. Anyám vésztjóslóan nyugodt volt. Lassanként megértettem, hogy ennek fele sem tréfa. A torkom összeszorult, kis híján sírva fakadtam. De végül erőt vettem magamon, s úgy tettem, mintha a dolog a legkevésbé sem érdekelne. Meghúzódtam a kocsi sarkában, s meg sem szólaltam az egész hosszú úton, hazulról a kollégiumig. Azelőtt sohasem fordultam meg internátusi szobában. Nem éppen barátságos kép fogadott, amikor beléptünk a régimódi tölgyfaajtón. Egy ütött-kopott, szegényes szobát láttam négy magas vasággyal, amelyeknek alsó részét ki lehetett húzni, ott aludtak az alsósok, egy X lábú asztalt, kétoldalt két hosszú padot. Szemben a két ablak között egy apró asztal mellett, nyitott könyv előtt a szobafőnök üldögélt. Parajdi úr. Öt már ismertem, legalábbis látásból. Hosszú, nyurga fiú volt, a kollégium legjobb magasugrója. Most felállott, s bemutatkozott anyámnak. Aztán segített kihúzni az ágy fiókját. Anyám berakta holmimat, megcsókolt s elment. Parajdi úr, mintha ott sem volnék, tovább olvasta könyvét. Nem tudtam, mihez fogjak. Leültem a padra, s magam elé bámultam. Zavarom azonban nem tartott hosszú ideig. Már másnap oly otthonosan mozogtam az internátusbán, mintha gyerekkorom óta ott élnék. Vacsora után nem volt szabad elhagynunk szobánkat. Ez volt az esti szilencium ideje. A délutáni szilencium alatt ugyancsak a szobában kellett tartózkodni. Ennek a rendszernek az lett volna a hivatása, hogy rákényszerítse a bentlakókat a tanulásra. De tanulni az internátusi szobákban akkor is bajosan lehetett, ha valaki elszántan akart. Belőlem az elszántság tökéletesen hiányzott. Nem akartam tanulni, és nem is tanultam. Valamivel azonban el kellett pusztítani az időt. Parajdi úrtól nem volt mit tartanom, őt a magasugráson kívül egyedül a detektívregények érdekelték, ezeket bújta naphosszat. A tanulásról, az iskoláról szakasztott úgy gondolkodott, mint mi. Ha valamelyikünket tanuláson érte, rosszallólag csóválta a fejét. — Idáig süllyedtünk? — mondogatta. Eleinte kimondhatatlanul nehezen telt az idő. Éreztem, hogy ha nem találok ki valamit, előbb-utóbb belebolondulok a szilenciumi végeérhetetlen üres órákba. Aztán rájöttem, hogy az internátusi életnek is megvannak a maga jó oldalai. A szórakozásnak olyan lehetőségéit rejtegeti, amelyekre az otthon szabadságában még gondolni sem lehet. A diákcsínyek voltak ezek a lehetőségek. E csínyek közül kettőre még ma is büszke vagyok. Ezekről számolok be. Mindkettőt önmagam találtam föl, magam erejéből, s ez csak fokozza büszkeségemet. Lehet ugyan, hogy mások is rájöttek, ez azonban mit sem változtat a tényen, hogy nekem senki sem segített sem ötlettel, sem útmutatással. A kollégium lépcsői tölgyfából voltak, a sok diák járkálása öblösre koptatta őket. Nagyon kellett vigyázni lefele menet, mert könnyűszerrel kicsúsztak az ember lába alól. Akár a többi diák, én is megtanultam rohanni ezeken a lépcsőkön, ez a nyaktörő mulatság volt egyik legkedvesebb szórakozásunk. Egy
