Pest Megyi Hírlap, 1975. április (19. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-03 / 78. szám
+ \ . A szabadság mindennapjai A Pest megyei Hírlap melléklete a felszabadulás 30. évfordulóián fNllltllllllllllllllllllll|||||||iii|||||||||||||||||ii|||||||||||||||||||||||||||||i||||||||||||||||l||l|l|,,|Ui,|ff,|||,|||||,,|||,||ff|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||B|||||||||||||a|||V, íjtiiiiintittitimiiiiiittiMiiiimitiimiiiiimiiitfttitimitiiifiiimmimiiiiiiiimiiiiiiitiifiiiiiifiiititttifiiii ILLYÉS GYULA: Három nemzedék sa. Mindenkinek tudnia kell, hogy az életben sok küzdelem vár rá, és hogy csak a kitartó, becsületes munka teremtheti meg a jólétet biztosító szocialista társadalmat." Így, nyílt szóval, őszinte beszéddel hívott fel az Ideiglenes Központi Bizottság a Kommunista Ifjúsági Szövetség megalakítására, s az ebben a néhány mondatban is megnyilatkozó politikai gyakorlat volt a forrása a három nemzedék nemcsak céljaiban, hanem érzelmi indíttatásában is mind jobban közeledő együttes küzdelmének. T apunk ezt követő olda-LJ lain a három nemzedékről próbálunk úgy szólni, hogy felvillantsuk életük, küzdelmeik, sikereik és kudarcaik, gondjaik és örömeik néhány vonását. Ahhoz, hogy hű, minden részletre kiterjedő képet adjunk, meg kellene írni a mindig szűkös újságoldalakon a huszadik század történelmét. Mert nincs a nyomdafesték rögzítette sorsokban egyetlen sem, amelybe ne szólt volna bele döntően a történelem. Amit történelemnek nevezünk, az az összegeződés. Társadalmi és gazdasági viszonyok, küzdelmek összegeződése. E viszonyokban, ezekben a küzdelmekben emberi sorsok százezrei, milliói rejlenek. A sorsok sokfélék, s mégis megegyezőek. Azonosak abban, hogy kétféle időszámításhoz kötődik a létezés; a felszabadulás előtt, a felszabadulás után. Személyes élményként azonban csak két nemzedéknél van e vízválasztóként működő sorsforduló jelen. A harmadik emlékként kapta, kapja, apák, anyák szájából, tankönyvek-lapjairól, regények, színművek mondataiból. Ne- kiR: már.iáftjjétetieíí át 'a- jelrendszer, melyet az idősebbek használnak. Ök értetlenül hallgatják, amikor a negyven körüliek, a még idősebbek azt mondják: ... és akkor hivatott a gyárban a katonai parancsnok, azt mondta, ha még egyszer kinyitom a pofám, beosztat a menetszázadba... Bólogatnak a többiek, s hallgat a tizen- meg a huszonéves. Miről beszélnek? Miről beszélnek, amikor azt mondják: addig könyörgött anyám, míg fölvettek inasnak, s örült, mert a mester napjában egyszer enni is adott. Mi az, hogy: ... és akkor nem tudtuk kifizetni a tandíjat, így maradtam ki a polgáriból...?! Fél szavakból, elharapott mondatokból, szemvillanásokból csak azok értenek, akik saját élményeik kútjából merítve kiegészítik, kiegészíthet tik a közlendőt. Akik tehát átélték azt, amit a másik, akik ismerik saját bőrükön is azt, amiről a másik beszél. Miért lennének kötelesek a harmadik nemzedékbeliek érteni e számukra idegent? Azt kell érteniük, ami nem puszta emlék, hanem máig ható valóság. A küzdés és a tudatos harc viszonyát. Az elégedetlenség és az osz.tály- harc minőségbeli eltérését. A forradalmárság öröklődő szent szenvedélyességét, de vele együtt annak változó tartalmát. Nem sebeinket kell tisztelniük, hanem a küzdelmet, amelyben e sebeket szereztük! Ne halottaink sírját lássák felmagasztosulónak, hanem az ügyet, melyért azok életüket adták! Ne a forradalmárok puskája, sipkája, plakátja legyen számukra a tettek tüzét meggyújtó kovakő, hanem e forradalmár elődök hite, elszántsága, odaadása, cselekedeteiknek regimentje. És fordítva se legyen másként. Ne a hangosságot vegyük észre, hanem a mondandót. Ne a szavakon lovagoljunk, hanem a szándékokat mérlegeljük. Ne a haj hosszát, az öltözéket, a zenei stílust firtassuk, hanem azt, merre és miért igyekeznek gyermekeink. Ne a magunk képére formált holnapot ígérjük nekik, hanem segítsük őket hogy megalkothassák a sajá holnapjukat. A hhoz, hogy összeforrjon együtt küzdjön a fórra dalmárok három nemzedéke, nem határozatok kellettek, nem csak azok. Hanem egy napról napra ismétlődő, következetes, az apró tetteket nem csupán megbecsülő, hanem előtérbe állító politika. Annak felismerése és elfogadtatása, hogy a forradalmi küzdelem nem személyes birtoka, tulajdona egyetlen nemzedéknek sem, hanem joga, járandósága mindháromnak. Nem lehet a holnapot azok nélkül építeni, akiké lesz! Még nem mindannyian értjük ezt. Türelmetlenkedünk gyermekeinkkel, s közben mindent megadunk nekik. Korholjuk őket, hogy nem becsülik eléggé mai világunk ezerféle vonását. Ügy tűnik: sokszor mt nem tudjuk, hogyan szóljunk gyermekeinkhez, s rajtuk kérjük számon tétovaságunk következményeit. A forradalmárok három nemzedéke összeforrottan küzd a pártban. Alapja, biztosítéka, ösztönzője ez annak, hogy a legjobbakat, a társadalomért, a közösségért, a szocializmusért legtöbbet tevőket kövesse a nemzedékek egésze. A példa csak akkor válik példává, ha követőkre talál. Ha változásra sarkall, ha jobbra biztat. Nem hónapok, még csak nem is évek kérdése ez. Évtizedek kellenek hozzá. A mai három nemzedékből addigra új három nemzedék lesz. A fiúkból apák, a lányokból anyák válnak, s mai apákból, anyákból nagyapák, nagyanyák. A biológia törvénye ez. Mi azonban már tudjuk, mert gyakoroljuk, hogy vannak más, nemzedékeket eggyé gyúró törvények is. A szocialista társadalom fejlődésének törvényei ezek. Mészáros Ottó telenjei, a forradalom közkatonái. Mindenki tábornok akar lenni, de a hadsereg közkatonákból áll. A három nemzedék sem különbözik ettől. Ám éppen ez teszi egyik nemzedéket a másiknál előbbre jutóvá, hogy a közkatonák tömege új módon gondolkozik, új módon ítéli meg az adott és eljövendő világ dolgait. Egyetlen nemzedék sem tudott olyan világot átadni az utána jövőnek, amelyen már nincs jobbítani, tökélesíteni való. Csakhogy míg korábban a nemzedékek egy más világért szálltak harcba, vállalták a küzdés minden áldozatát, a ma felnövekvő nemzedék, az éppen felnőtt nemzedék egy már meglevő világ tökéletesítését tartja, vallja a maga dolgának, küldetésének, szent kötelezettségének. S ez az a kötelék, mely együvé fogja a három nemzedéket. /'"'sak emlékeken nem lehet egy nemzedéket fölnevelni. Az emlékeknek — a múltnak, a hagyományoknak, az örökség megőrzésre méltó részének — megvan a szerepük, ahogy kisded számára az anyatejnek. Ám bármennyire is drága az anyai emlő, nem ad, nem adhat örökös táplálékot. Nemzedékek görcsös igyekezete volt: gyermekit a saját képére formálja. Magához tegye hasonlatossá, magához mérve ítélje meg. Nem ment, nem sikerülhetett. Üj gondolkodásmód — dió- lektikus gondolatmenet — kellett ahhoz,s hogy fölismerhessük: akkor igazi örökösök utódaink, ha nem akarnak senkihez sem hasonlítani, ha kiformálják a maguk egyetlen, csak rájuk érvényes nemzedéki arculatát. S e különbözőség lehetősége hordja magában az azonosulás szándékát. AÁt: boggal ééJ meÖNtÁhd.- de a módszer, az út nemzedékenként változik, átalakul, mert ha nem, az a baj, az a nagy hiba, az köti röghöz, szegezi földhöz a szárnyalni kezdő nemzedéket. Voltak csalóka pillanataink, amikor úgy gondoltuk, azt hittük, ha gyermekeink — unokáink — nem veszik át szóról szóra, pontról pontra, darabról darabra mindazt, amit mi fontosnak, életünk kitéphetetlen részének érzünk, ítélünk, akkor magát az ügyet hagyják cserben. Akkor az ügytől, s így tőlünk szakadnak el. Azzal tennék ezt, ha megmaradnának hű utánzóknak, ha pusztán ismétlői, s nem újraalko- tói lennének a cselekedetsoroknak. Nem az forrasztja össze a nemzedékeket, hogy mindenki ugyanezt cselekedte, hanem az, hogy minden nemzedék megtette — megtegye — ugyanazért a maga dolgát! TV/T inden nemzedéknek a maga szenvedései fájnak a legjobban, valamennyi nemzedéknek a maga küzdelme volt A Küzdelem. Torzít ez a nézőpont? Igen. Ám az érzelmek elfogadható befolyását helyrebillenti, kiegyensúlyozza az értelem. Ez diktálja, hogy ne kívánjuk az új nemzedéktől: szenvedjen meg azért, amiért mi megszenvedtünk. Ne furcsálljuk, ne fogadjuk értetlenül, hogy ök — ők, ötmillióan! — képtelenek bármit kezdeni olyan szavakkal, mint amilyen az elnyomás, a munkanélküliség, a közmunka, a részvény, az osztalék, a csendőr. Mind többen vannak azok, akik már nem lepődnek meg. Akik belátták: attól, hogy a szótár némely lapjait . kicserélte a történelem, a nyelv az maradt, ami volt. Csak gazdagodott. Csak emberibb hangú lett. A közösség gondolatait jobban kifejező. Mondandójában, hangjában új volt az — szakítás egy hibás gyakorlattal —, amit így fogalmazott meg 1957. március 11-én a Magyar Szocialista Munkáspárt Ideiglenes Központi Bizottsága: „Csak a demagógok, a nép ellenségei ígérnek nyakló nélkül fűt-fát, mert eszük ágában sincs az ígéretek beváltáTavaszelő Bútorozatlan, mész-szagú, huzatos még, szél-járta még, — se ablak rajta, se zsalu — mily óriási távlatú — ha bele-beledörg az ég — ez a tavaszt-váró vidék, ez a gyalulás-, fölmosás- illatú világ, amely épp most szellőzi ki hidegét! Oh tágas, tiszta Épület, fogadj be, készülő Lakás! Még beföstetlen kikelet, kinyíló év, köszöntelek, fáradt és meghatott lakó — Mi működik már, mi a jó? Mutasd, hol van a kapcsoló, hadd csavarjam föl ragyogó napodat, tejszín holdadat, tündér csillag-csillárodat! Be ölég volt már a sötét, a jég, a hóvihar, a fagy! Oh, központi fűtésű lég-, és meleg- és fényvezeték, épülj fölénk, kék boltozat, te szabadság és menedék, — csúnyán kifagytunk az úton. Meddig lakom itt, nem tudom. De úgy kell már a nyugalom, ablak és festmény a falon, könyv és gyümölcs az asztalon s az az ártatlan kényelem, hogy itt ül s beszélget velem néhány barátom, őszülő és ifjú, akiket elért a förgeteg, de földerít majd a jóidő! , = „Erőnk egyik forrása, hogy = pártunkban összeforrottan él E és együtt küzd a kommunista E forradalmárok három nemzeti ti éke.” i (Kádár János vitazáró be- = széde a párt XI. kongresszu- E sán.) A hogy a pártban, úgy az or- szágban is egyszerre jelen van a három nemzedék. De hiszen ez természetes biológiai jelenség! Mindig, mindenkor egyszerre éltek, élnek nagyszülők, szülők és gyermekek. Biológiai valóságuk azonban más, mint társadalmi együttlétük. Valamennyi nemzedék a saját útját szeretné járni. Valamennyi nemzedék rájön, hogy bár törhet új irányba utat, elődei lépteitől kedve szerint nem függetlenítheti magát. Ha tetszik, ha nem: örököl. Hazánkban a népesség fele harminc évnél fiatalabb! Történelmünkben először teremtődött meg a lehetősége annak, hogy a jelenlevő három nemzedék ugyanazt akarhassa.- A három nemzedéknek — s minden jövőbeni három nemzedéknek — emberségre, ösz- szetartozásra, az egy mindenkiért, mindenki egyért lenini igazságának nemes gyakorlására módot, kedvet, biztatást adó társadalmi, gazdasági berendezkedést: fejlett szocialista Magyarországot. ]U iről beszélhet egymásnak a három nemzedék? Semmiségekről, tehát a történelemről. Mert ami történelem, az végső soron semmiségeknek tűnő apróságokból áll. „Schwarcz Ignác hatvan pár aratója sztrájkba lépett. Először azt kérték, hogy engedtessék el a búzakeresztek be- hordása. Midőn et elengedtetett, akkor azt követelték, hogy aratórészeik legelőször hordassanak be. A sztrájk a szerződés kölcsönös felbontásával végződött. A sztrájk szervezőjét 400 korona pénz- büntetésre és 60 napi elzárásra ítélték.” 1903. A főkapitányság ösz- szefoglaló jelentése a szocia- lisztikus fölmunkásmozgal- ... makrói. Innét a fentebbi idézet. Mit kezdjenykezdhet.vele a £ mai húszé vési1' Más világba, más valóságba született. Él, s nem tudja mindazt, ami világra jöttét megelőzte. Tudnia kellene? Ne tudja. Érezze! Hallja ki az öregek szavából a küzdést, a torokszoríHp félelem ellenére is véghezvitt tettet. Mert volt félsz. Nem lesz kenyér, nem lesz fedél, cipőre, ruhára semmi sem jut. És mégis: sztrájk! Ki volt az aratók összefogásának szervezője? Nem ez a fontos. Hanem az, hogy voltak, példát adtak fiainknak, lányainknak, tanúságot a jövendőnek, hogy semmivel nem kisebbek, hátrább állók, mint akik majd utánuk jönnek. A küzdés az, ami érdemes a megőrizésre, szívünkben, agyunkban a meggyökereztetésre. A küzdés, hogy tíz yagy hatvan ember szembenézett a hatalommal, vállalta a megtorlást, a meghurcolást, a bizonytalant, a nélkülözést, az éhséget. Miről beszélhet egymásnak a három nemzedék? Erről is beszélnie kell egy- j mással! S ha a nagyszülők kezét lefogta az elmúlás, akkor mozduljon az apák, anyák karja. Húzzon ki egy papírlapot a sok száz hasonló közül, s tegye az asztalra. Hátha rátéved a harmadik nemzedék tekintete, hátha végigolvassa. „A magyar kir. csendőrség nyomozó osztályparancsnokságának heti összesítő jelentése, 1941. június 27. A dunakeszi-alsógödi szabad Duna-strandra kiránduló budapesti ifjúmunkások, kisebb- nagyobb csoportokba összeverődve, kommunista irányzatú szemináriumokat és vitákat rendeznek a szabadban. A dunakeszi-alsógödi szabad Duna- strandon június 22-re virradóra ismeretlen egyének SX.10 cm nagyságú géppapírra írógéppel sokszorosított szövegű kommunista röpiratokat szórtak. A röpirat szövege a következő: „Elvtársak! Harcolhatok az európai dolgozókit le- igázó hitlerista, fasiszta, imperialista hódítók ellen! Éljen a Szovjetunió!”. Ki gépelte a 8X10 centiméter nagyságú géppapírra a szöveget? Ki adta tovább, ki szórta szét? A mozgalom névMOTTÖ: Vannak emberek, akiknek a magánügy közügy. Vannak olyan emberek is, akiknek a közügy magánügy. Nem gyógyult meg többé. Az élet őrült já- | téka nem engedte, hogy folytassa azt az öldök- = lő iramot, amit alig 50 éves koráig megélt. Vé- | ge. Márczis Antal elbúcsúzott. Hiába várták | vissza a dabasi Fehér Akác Tsz-be. Sokan úgy | érezték, becsapta őket. Hisz minden szeretetü- | két, bizalmukat beléhelyezték, és ő fogta ma- = gát és áthajózott egy csendesebb világba. Itt | maradt a tagság, a vezetőség tanácsai nélkül, | vezetése nélkül, itt maradt a párttagság sok év- I tizedes párttapasztalata nélkül. De itt hagyta | gondolatait, alkotását, módszereit, és ami a 1 legfontosabb, a vezetése alatt felvirágzott sző-f vetkezetet, egyszóval az eredményeket. i Megrendültem a hírtől, azonnal leutaztam | Dabasra, és talán legkedvesebb tanítványával, | a tsz akkori főkönyvelőjével (ma már a sző- f vetkezet elnöke), Kakucsi Gabriellával talál-1 koztam. = Ö megpróbált beszélni, de percenként a sírás |, szorongatta a torkát. Aztán lassan megnyu-1 godott. — Az ember utálja az elkoptatott szava- | kát. Oly sokszor hamisan cseng a ravatalnál a | dicséret. Valahogy úgy érzem, hogy a veszte- f séget kinek-kinek önmagában kell elszámolnia, f A szomorúságra nincsen mérce. Az elnök (még 1 most is így hívja Márczis Antalt) utálta a si-| ránkozást. Ezért én is csak azt keresem, ho-f gyan vigyük tovább azokat a gondolatokat,! amiket sohasem akart ránk hagyományozni,! mert nem érezte szentenciának, de mi mégis | sokat tanultunk belőle. | — Döbbenten állok, és alig-alig tudom el-| hinni, hogy nincs. Szörnyű önző ember va- i gyök. Most nem tudom leforgatni a filmet, pe-l dig úgy számítottam rá, hogy végre csinálha-f tok egy „megszállott” emberről portréfilmet. I A különleges helyzet, különleges iróniája, hogy I még haragszom is. Hát nem nevetséges? f — Gyere,-nézzünk, körül a szövetkezetben, i Lesz még itt jó mozi — mondta Kakucsi Gab- ; riella. | Elindultunk azon az úton, amin oly sokszori; kettesben, hármasban barangoltunk. Aztán el-f köszöntem, Gabi még utánam szólt: — Hagyd itt a forgatókönyvet. Hadd olvas-1 sák el az emberek a szövetkezetben. Hadd ol-1 vassák minél többen, hogy miről szólt volna ez I' a film. i. ★ Elmeséltem a történetet a lap főszerkesztő-1 jének, aki azt mondta: | — Igaza van Kakucsi Gabriellának. Minél | többen olvassák! — És úgy döntött, hogy hal már film nem is lett belőle, a forgatókönyvet §' ismerhessék meg a lap olvasói. (A 10. olda-1 Ion). |, Mikor először jártam Dabason, két dolog hökkentett meg. Az egyik a szinte gyárszerű, modern gazdaság tartalmi és formai gazdagsága, a másik egy mosolygó arcú, gyerekesen csillogó szemű, megfontolt beszédű vezető. Egy napig bolyongtam a Fehér Akác Termelőszövetkezet birodalmában. Én városi ember vagyok, és azt hittem magamról, hogy nem is érdekelhet egy falusi gazdaság. Mikor hazatértem ezernyi élménnyel gazdagodva, rájöttem, hogy mennyi minden hiányzik aszfaltélményeim közül. Azt is tudtam, hogy ez a látogatás gondolatokat indított el bennem, és miután televíziós szerkesztő riporter vagyok, ezek a gondolatok film-képi megoldásokban fejeződtek ki. Tudtam, hogy filmet fogok készíteni erről a gazdagságról és erről az emberről. Az egyszeri látogatásból emberi kapcsolat, az emberi kapcsolatból barátság lett. Sokszor találkoztunk kint a szövetkezetben, jártuk együtt a határt, kedves, piros autójával bebarangoltuk a dabasi hektárokat. Megállt növendékállatok mellett, s megsimogatta őket, képes volt az elérzékenyedésre, ami a mai neurotikus világban nem csekély érdem. Aztán büszkén, szemében pajkos fényekkel mutatta az energiaközpontot, a tsz gépparkját. És megszületett a témából a forgatókönyv. Elolvasta a forgatókönyvet, személyét túlságosan „szépnek” találta benne, kifogásolta a szereplését, és mindent át akart hárítani a tagságra, a vezetőségre, ami siker volt, s magára vállalta ebben a tévedéseket, a gyarló emberi elbizonytalankodásokat. Aztán mégis megegyeztünk. Ennek a filmnek arról kell szólnia: miként vállalja a kockázatot egy vezető, hogyan lehet egy kollektíva bizalmára méltó. Teltek, múltak a napok, és a televízió gépezetében érett a forgatás időpontja. Mikor megtudtam, hogy mikor kezdődik a film forgatása, telefonáltam Dabasra. — Jó napot kívánok. Regős István beszél a televízióból. — Jó napot kívánok, itt a Fehér Akác Tsz. Tessék! (Tulajdonképpen vártam, hogy a telefonos minden kérdezősködés nélkül kapcsoljon, hiszen ezt oly sokszor tette már. Ehelyett furcsán nyomasztó, süket csend következett.) — Márczis elvtárssal szeretnék beszélni. — Nem tudom adni, sajnos, beteg, kórházban van. — Mikorra várják vissza? — Tulajdonképpen el se engedtük volna, és átfandóan visszavárjuk. De nem tudom, hogy mikorra gyógyul meg. «iiiimtimiiiiiiiiiitiiiiiiifiiiimitmiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiimiiimiiiiiiitmiii Egy tsz-elnök emlékére A szélcsend unalmas
