Pest Megyi Hírlap, 1975. április (19. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-13 / 86. szám
8 1975. ÁPRILIS 13., VASÁRNAP ’xMdtm BÁBA MIHÁLY> A nyúl meg a fogoly Népdalosok Radóczy Mária batikképe Sflll SZClott, sem azóta nem ▼olt olyan tél, mint ezerki- lencszázhuszonnyolcban. Már december közepén derékig érő hóban lábaltunk és olyan hóembert csináltunk a ta- nyaudvaron, hogy a fejét létrára állva tettük fel. A határ olyan volt, mintha subával terítették volna be. A szélfattyúk kedvükre nyar- galásztak, háborítatlanul sodorták, vitték, kergették magukkal a havat. Fergeteget kavartak. Sokszor nem tudtuk, hogy esik-e a hó, vagy csak a szél tombol. Vijjogtak, sivítottak, megzörgették az ajtókat, az ablakokat, le- szölkkentek a kéményen is. Ember, állat hetekig nem mozdult ki a fedél alól. Még a varjak is a faluba menekültek. Ijesztő károgá- sukat csak messziről hozta hírmondónak a szél. Engem sokszor a nyugtalanságom űzött ki az udvarra. Dideregve, reszketve is szerettem nézni, azt az ördögi táncot, mintha csak éreztem volna, hogy soha többé nem látok olyat. EjJj SZCr, amint ott 1 apuidban! a tanyafal mellett, láttam, hogy a szénakazalnál, amely a jeges hótól olyan volt, mint egy hatalmas jégcsap, egy borzas nyúl, meg egy fogoly lapult. Szegényes bundájukat felborzolta a szél, beletúrt, cibálta,' mint valami rossz kölyök. Nem bírtam tovább nézni. Beszaladtam a nagy hírrel.-— Édesapám, a szénakazal mellett egy nyúl van, meg egy fogoly — mondtam izgatottan. — összebújva. — Nyúl? Meg fogoly? ösz- szebújva? — kérdezte apám komoran és elgondolkozva bajszát pödörgette. — Hozzuk be, hozzuk be — kiabálták a testvéreim. — Csend — szólt rájuk apám. — Nem hozzuk be, majd elbújnak a szénakazalban. Vadnyúl, fogoly nem marad meg rabságban sohasem. — De nem tudnak elbújni, mert jeges a széna — aggodalmaskodtam. Apám elgondolkozva nézett rám. Homlokán gyűrűztek a ráncok. Bajszát simogatta, mint amikor töpreng, gondolkozik. Aztán felvette a nagykabátját, kucsmáját fülére húzta. — Öltözzetek fel és menjünk, nézzük meg. Kimentünk az udvarra. Az eresz alá álltunk. A szénakazal mellett még mindig ott gubbasztott a nyúl, s mellette, szorosan hozzábújva a borzas fogoly. Apám csodálkozva nézte a két mezei vadat. — Még ilyet sohasem láttam — mondta remegő hangon — a nyúl meg a fogoly, összebújva. Sohasem hallottam, hogy ilyesmiről apám, vagy nagyapám, már mint a ti dédapátok beszélt volna. Ez rosszat jelent. Roppant elcsodálkoztam ezen, mert dédapám negyvennyolcas katona volt, sokfelé járt, sokat megélt, sokat látott ember volt. Vajon mit jelent ez ? Milyen rosszat? Milyen veszedelmet? Nem töprenghettem sokáig, mert észrevettem, hogy apám bement a villáért, aztán lassan, birkózva a széllel, odament a szénakazalhoz. A nyúl kicsit felemelkedett, de láttam, hogy nem akar eliramodni, a fogoly meg csak kinyitotta tűzpontú szemét és mozdulatlan maradt. Még csak a szárnyát sem lebben- tette meg. Apám egy lépésnyire állt mellettük. Nézte őket. Biztosan nem tudta, hogy mit te- * gyen velük. Aztán felénk fordult: i — Hozzatok egy bádog tengerit, meg egy üvegben meleg vizet. Dugaszoljátok be, hogy ki ne folyjon. Siessetek. Elszaladtunk, hogy hozzuk, amit kért. ö meg a villával lefeszítette a kazalról a jeges havat, aztán egy nagy lyukat tépett a kazal oldalába. A kitépett szénát a lába alá gyűrte, de még így is tépte, cibálta a szél. Amikor elkészült a menedékházikóval, megfogta a nyulat, meg a foglyot és betette a puha fészekbe. Szegények csak riadtan nézték, hogy mi történik velük. Menekülésre nem is gondoltak. Kihoztuk a tengerit, meg az üveg meleg vizet. Apám a bádogot beépítette a szénába, az üveget meg a két dermedt vjad alá tette. — Ez majd felmelegíti őket. Naponta kétszer kell cserélni, másképpen nem tudnak itt megmelegedni — magyarázta. — Megszokják a helyet és semmi bajuk nem lesz. Ha bevinnénk, néhány nap múlva végük lenne, ezek nem tudják megszokni a rabságot. Uy kis ideig ott álldogáltunk, de aztán minket is bekergetett a téli vihar. Másnap reggel mentem az üvegért. Jéghideg volt, de nem fagyott be. A nyúl a szénát, a fészkét rágcsálta, a fogoly meg tollászkodott. A tengeri még érintetlen volt. Amikor visszavittem a forró vízzel telt üveget és a fészekbe tettem, rögtön mellé telepedtek. Délután ugyanez történt. És mintha vidámabbak lettek volna. Már tőlem sem féltek úgy, nem húzódtak hátra a sarokba. Láttam, hogy nagyon örülnek a fűtőtestnek. Most már éjszakára is cseréltük a vizet. Apám az egyik reggel vidáman jött be. — Na, megfordul az idő. — Elállt a vihar? — Nem. — Hát? Csak pödörgette a bajuszát mosolyogva. — A nyúl meg a fogoly kijöttek a fészkükből. Az ablaküvegen nvűó jégvirágra leheltünk. Felrémlett előttünk az udvar. Ott szökdécselt a nyúl, mögötte meg méltóságteljesen lépkedett a fogoly. Ki akartunk szaladni, de apánk nem engedett. — Maradjatok, még elriasztanátok őket. Csak akkor mehettünk ki, amikor elvonultak az udvarról. De nem mentek el. Ott ültek a fészek szélén. Kíváncsian lestek felénk. Amikor közelebb mentünk, megmozdultak, beljebb húzódtak. És valóban megfordult az időjárás. Elült a szél, megenyhült a lég, a hó meg nagy pelyhekben szálldogált. Ettől kezdve reggelente csak azt lestük: kijött-e a fészkéből a nyúl meg a fogoly. Ha nem láttuk, már tudtuk, hogy megint csikorgó napok következnek. Így ment ez február végéig. A két hívatlan vendégünk szabadon, békességben élt velünk, a mi örömünkre. Egy reggel azonban hiába vártuk őket, nem jöttek elő. Nyugtalanok lettünk. Csak nem történt valami bajuk? Odarohantunk a fészekhez. Üres volt. A nyomokra lettünk figyelmesek. Mentünk, amerre vezetett. Nem kellett messzire menni. A nyomok a fehér határba vesztek. Nem messze a tanyánktól, a csőszdombon, két fekete pontot láttunk, ök voltak. A nyúl meg a fogoly. Némán, szomorúan néztük a két háládat- lant. Észre sem vettük, hogy apánk ott áll mögöttünk, ö is a két vendégünket nézte, de apánk nem volt szomorú, szeme csillogott az örömtől, mosolygott, bajuszát pödörgette.- Vége a léinek _ mond. ta boldogan. — Nemsokára itt a tavasz Ök már tudják, ők már érzik, azért mentek el... A fogoly felrebbent, a nyúl meg nekiiramodott a határnak. Talán tudták, hogy mi nézzük őket. Egy pillanat alatt elvesztek a szikrázó fehérségben. Könnyes lett a szemem — a szikrázó hótóL A tavasz csakugyan gyorsan, váratlanul köszöntött be. Apámnak hát igaza lett megint. Igen, apámnak mindig igaza volt, mint a másoknak nem ártó, csendes, igaz embereknek. Furcsa, de erre a fogoly meg a nyúl tanított meg, akiket apám még akkor sem fosztott meg a szabadságuktól, amikor azok kint majdnem megfagytak, mert mint mondta: ember, állat, jobban szereti a nehéz szabadságot, mint a víg, könnyű rabságot. SZALAM KADIRZADE: Újítási módszerek fl/jusza, a „Gyermekek Jff öröme" nevű gyár já- ték üzemrészlegének dolgozója, kezében egy csomó limlommal benyitott a főtechnológus irodájába. — Mi újság? — kérdezte Atakisijev, a főtechnológus. — Semmi különös, csupán lenne egy újítási javaslatom. — Éspedig? — Egyszerű. Látott már a főtechnológus elvtárs vízhatlan kabátot? Olyat, ami egyszerre kabát is, esőköpeny is. Régebben nem gyártottak ilyet. — Igen — szólt Atakisijev. —iRégen a kabát csak kabát volt, az esőköpeny csak eső- köpeny. Ma viszont kétfunk- ciójú: kabát is, köpeny is egy füst alatt. — leemelt! Közeledünk a témához. Nos, ugyanez vonatkozik a bútorokra is. Mert manapság a bárszekrény ugye szekrényke és italtároló is egyszerre. No aztán a rekamié! Ággyá alakítható kerevet... — Igazad van — bólintott Atakisijev. — De mit akarsz tulajdonképpen? — Csak annyit: meddig porosodnak még gyermekjátékaink a pultokon? Mikor fogunk már végre valami újat, divatosat gyártani? — Mondasz valamit... De mi az elképzelésed? — Újítási javaslatom mindössze annyi: kombinatív módszerek alapján gyártsunk modern játékokat. — Ide nézzen — mutatott Musza a kezében levő limlomokra: ez itt egy elefánt törzse, a fej viszont kutyáé. A játékot nevezhetjük „Kutyelefánt”-nak. Ez viszont az oroszlán és ló kombinációja alapján jött létre: „L eócsida”. Es Musza elkezdte kirakosgatni a felemás játékokat. Sorolta elnevezésüket: „Szarvasiá” — szarvas és szamár keveréke ... „Cocasicc” — macska és malac ... „Gyikmókus”, „Mókusgyík” — mókus, gyík- farkincával... — Nem is rossz — szólt lelkesen a főtechnológus. — Es mit gondolsz, megveszik ezeket a torzszülötteket? A gyerekek nem viszolyognak ezektől a felemás figuráktól? — Meglehet, hogy először nem lesz sikere. Az ember minden eshetőségre számítson. Csakhogy! Ezeket a játékokat én a selejtből állítottam össze. Két rosszból kijön egy jó, és ezzel már csináltunk valamit ... valami újat ugye ... — Vedd úgy, hogy a javaslatodat elfogadtam. Egy pillanat! Mennyit kérsz az újításodért? — Már kiszámítottam: ösz- szesen négyszázhatvannyolc rubelt és hetvenkilenc kopejkát. Egy fillérrel se többet!... Musza zsebrevágta az előleget és munkához látott. Macskák, medvék, elefántok, nyúlok, lovak, kutyák, tigrisek törzsére más állatok feje került — és fordítva. Felismer- hetetlen hibridállat-figurák „születtek”. A kreációt piacra dobták, de senki sem vásárolta. A gyerekek amint meglátták, ordítva menekültek. A kutyafejű elefántok, az elefántfejú kutyák — a kutyának se kellettek. A gyár minőségi és mennyiségi mutatója meredeken esett. Végül is Atakisijev kénytelen volt átadni főtechnológust székét másnak. ... Az új főtechnológus módfelett törte a fejét: hogyan másszon ki ebből a slamaszti- kából? Egy reggelen beállított hozzá Musza. Kezében megszámlálhatatlan limlom. Vörös bajsza alatt mosolygott, megtörölte izzadt homlokát, majd így szólt: — Főtechnológus elvtárs, lenne egy remek javaslatom ... — Hallgatom ... — A főtechnológus elvtárs is tudja: az utóbbi időben gyárunk olyan játéktermékeket gyárt, amitől elijednek a gyerekek. De hát ez természetes is. Azok a hibridfigurák, amit elődje engedélyeztetett — bagót sem érnek. Szerintem ami oroszlán, az legyen oroszlán. Ha róka, akkor: róka. A gyermeknek csak az igazi utánzat, a természetes tetszhet. Az állat legyen olyan, mint az állatkertben. Ha a divat után megyünk, a második negyedévben sem kapunk prémiumot ... — Igaza van — szólt az új főtechnológus. Vegye úgy, hogy a javaslatát elfogadom. Apropó! Mennyit kér érte? — En már előre kiszámítottam — mondta Musza. — Pontosan négyszázhatvannyolc rubel hetvenkilenc kopejkát. Egy fillérrel sem többet!... (Baraté Rozália fordítása) 70 éve született A mindenséggel mérd magad H etven esztendeje, 1905. április 11-én született József Attila, akinek alakja ma már a magyar költészet „nemzeti panteonjában” foglal helyet Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Vörösmarty Mihály. Petőfi Sándor, Arany János és Ady Endre oldalán. Nehéz arra gondolni, hogy e hetven évből, amely születése óta eltelt, s amely ma már korántsem számít az emberi életkor végső határának, mindössze harminckét esztendőt töltött az élők között, amíg 1937. deceinber 3-án fiatal életét dobta oda a balatonszárszói tehervonat kerekei alá. Akár ma is közöttünk lehetne, mint az élő magyar költészet „nagy öregje”, első mestere. Fiatalok vennék körül, megoecsülő figyelem fogadná új verseit. Valóban, a modern magyar költészetnek micsoda kincse és további lehetősége veszett el ott, a szárszói sínek között. Mert a. mű, amelyet rövid élete során létrehozott, maga is a magyar líra egyik legszebb és leggazdagabb fejezete. József Attila költői pályája ritka Ívben futott a legmagasabbra, és ritka tragédiával szakadt félbe. Mint a legendák, a mítoszok, a népmesék hőseié. A magyar társadalom mélyvilágából indult, a Ferencváros nyomorúságos proletárházainak egyikében született. Apja, szappanfőző munkás, korán elvándorolt. Mint az újabb kutatásokból kiderült, Romániában telepedett le, jóval túlélte költő fiát, és nem is sejtette, hogy gyermekéből a magyar irodalom egyik legnagyobb alkotó egyénisége lett. Anyja mosónő volt, nehezen kereste a család, a három gyerek kenyerét. Ifjúsága a gyermeki kalandok sorozata. Kisgyermek korában vidékre került, libapásztorkodott, s még nevét is elorozták tőle, mondván, hogy Attila név nem létezik. Aztán tanult, dolgozott, volt csősz és hajósinas. Később egyetemi hallgató és tisztviselő. Közben voltak sorsának pihenői is; Makón, ahol barátok, emberséges tanárok foglalkoztak vele, s felfigyelt verseire a Szegeden élő költő: Juhász Gyula. Vagy Párizsban, ahol a francia munkásmozgalommal és a modern irodalommal ismerkedett. Ám ezek a pihenők csak átmenetiek voltak és rövidek. Magára hagyatva, szegényen és tehetetlenül vállalt József Attila hivatást, és kötött életre szóló szövetséget azzal az osztállyal, amelyből származott. A proletariátus költője lett. Kapcsolatot talált a magyar kommunista mozgalommal, mozgalmi munkát végzett, és szocialista eszméket hordozó verseiben, a Külvárosi éj és A város peremén soraiban, fejezte ki osztályának, az egész dolgozó népnek sorsát, szenvedéseit és kívánságait. A német fasizmus uralomra jutása után, az egész Európát, a magyarságot is elözönléssel fenyegető terjeszkedésének árnyékában pedig az antifasiszta nemzeti összefogás, az „irodalmi népfront” klasszikus költője lett. Verseiben, a Hazám, a Dunánál és a Levegőt című költeményekre gondolok, a magyarság történelmi sorskérdéseit fogalmazta meg, a dolgozó osztályok felemelkedését és a szomszédos népekkel az összefogást sürgette. Szocialista költőként adott nemzeti programot. Ebben is a jelen szocialista irodalmának mestere. József Attila költészetében összegződött mindaz a tapasztalat és felismerés, amit változatos és zsúfolt pályáján szerzett és kialakított. Lírája ezért lehetett egész világ, amelyben jelen vannak a magyar élet és a nagyvilág tapasztalatai, az emberiség kulturális öröksége és a huszadik század szellemi vívmányai. Jelen van a szocialista világnézet, a modern költészet, a magyar népi hagyomány, mindaz, amit századunk korszerű ismeretekkel és eszmékkel felfegyverkezett írástudója élményben és gondolatban összegyűjthetett. Nem véletlen, hogy mai költészetünkben annyian és annyi felől választották éppen őt mesterüknek. Különösen a felszabadulás után indult költőnemzedékek tagjai közül, akik — Juhász Ferenciül Ágh Istvánig és Nagy Lászlótól Kiss Benedekig — rendre az ő költészetének erőterében alakították ki vállalkozásaikat és feladataikat. A költői küldetés tudatát. Mert József Attila bizonyára nem költői stílusával és formáival, nem szemléletével és megoldásaival hatott a leginkább — bár ebben is csodálatos —, hanem költői erkölcsével. Azzal, hogy fenntartás nélkül vállalta a közösségi művész hivatását, áldozatul dobta magát abba a küzdelembe, amelyet a történelem kényszerített a kor írástudóira. Nem kereste a kényelmet, a pihenést, elutasított minden megalkuvást, és halálos betegen is végezte feladatait. Ebben roppant össze azután, a kíméletlen hajszában, az önemésztő küzdelemben, s ezért dobta oda magát, mintegy áldozatul, ama tehervonat kerekei alá. Morális szigorában és tisztaságában a legnagyobbra vállalkozott. „Ehess, ihass, ölelhess, alhass! A mindenséggel mérd magad!” — írta híres Ars poeticájában. Valóban ebben látta a küldetés értelmét, a költőnek szerinte a világmindenségben kell az embert, az emberiséget elhelyeznie, helyét, sorsát és jövőjét megkeresnie. Ebben az igényben, amely egyszerre jelent etikát és filozófiát, valóban a világköltészet legnagyobb klasszikusainak gondjában és vágyában osztozott. Harminckét esztendő alatt érte el a legtöbbet, amit költő egyáltalán valóra válthat lehetőségeiből. Mint a magyar líra másik üstököse, Petőfi Sándor, ő is meg tudta fogalmazni korának szenvedéseit és kívánságait, a magyar nép és az emberiség reményeit. Ma is közöttünk lehetne — harmincnyolc éve halott. És így lett a magyar költészet örök fiatalja, aki olvasóinak kénzeletében ma is fiatalkori arcképéről néz reánk. Tekintetében bátorság, felelősség és szabadság — ugyanaz a belső tűz és erő, amely költészetében is alakot ölt. Pomogáts Béla Dési Huber István híres szénrajza a költőről.
