Pest Megyi Hírlap, 1975. április (19. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-13 / 86. szám
1975. ÁPRILIS 13., VASÁRNAP PEST MEGYÉÉRT EMLÉKÉRMESEK A közélet vonzásában Évről évre — az idén immáron hatodszorra — az április 4-i ünnepségsorozat egyik kiemelkedő eseménye a Pest megyei Tanács által alapított Pest megyéért emlékérmek átadása. A megyei tanács kiemelkedő társadalmi és közéleti tevékenységért adományozza az emlékérmet. Magas fokú erkölcsi elismerése ez a kitüntetettek személye révén mindazoknak, akik sokat tesznek a megye fejlődéséért, előrehaladásunkért. Az idén a százhalombattai megyei felszabadulási ünnepségen tízen kapták meg az emlékérmet, közülük ötöt ezúttal mutatunk be. Együtt a brigáddal — Véleményem szerint az ember őszinte közösségben sokkal többet képes adni, mintha egyedül dolgozna. Szüntelenül erre gondoltam, amikor üzemünkben 1959- ben megalakítottam az asszonyokból, fiatal lányokból álló Rakéta brigádot. Aranykoszorús szocialista brigád lettünk. Egyáltalán nem volt könnyű elnyerni e címet, hiszen rengeteg munka rejlik mögötte. De megérte. Az évek folyamán igazi társakká váltunk, színházba, moziba is együtt járunk. S most már utólag bevallom: bíztam az asszonyokban, de magam is meglepődtem néha, milyen rendkívüli erő rejlik e kis csapatban... Cseri Béláné tíz esztendeje dolgozik Vácott, a Híradás- technikai Anyagok Gyárában. A szőke hajú, agilis asszony ma már a ferritüzem csoport- vezetője, s emellett a Rákéi a brigád helyettes vezetője. Gazdag életút áll mögötte: 1969- ben és 1970-ben kiváló dolgozó lett, 1973-ban a Munka Érdemrend ezüst fokozatával tüntették ki, s most legutóbb pedig a Pest megyéért emlékérmet vehette át. Bármiről kérdezem, a harmadik mondat . után már azokról az asszonyokról beszél, akikkel együtt dolgozik a ferritüzemben. Teljes mértékben érthető ez a ragaszkodás, hiszen — arra kér, ezt feltétlenül írjuk meg — az eredményeket együtt érték el. Az első szóra megértették, hogy nem elegendő „csak” termelni, hanem — a gazdasági vezetők célkitűzéseit segítve — a minőséget is állandóan javítani kell. Tv- gyűrűket készítenek, s a selejt állandó csökkentése közös érdekük. A legtermészetesebb volt számukra, amikor kommunista műszakot szerveztek a váci művelődési központ építéséért. Amikor elkészült a Gábor József úti általános iskola, s átadásra készülődtek, a rakétások KISZ-korú brigádtagjai itt társadalmi munkában takarítottak, tisztították az ablakokat. Örömmel tették, hiszen Vác ismét egy nagyszerű létesítménnyel gazdagodott. Cseri Béláné azt mondja, soha nem feledkeznek meg egymásról. Szegő Istvánná esetét említi: a brigád egykori kiváló dolgozóját tavaly leszázalékolták, s meg kellett válniuk egymástól. Szocialista szerződést kötöttek vele: munkaidő után segítenek neki a takarításban, mosásban, s hivatalos ügyeit is elintézik. Ügy érzik, ez a legkevesebb, amivel tartoznak neki. Cseri Béláné az üzemi párt- bizottság nőfelelőse, valamint Vác XIX. körzetének (ez a tabáni rész) tanácstagja. Napi teendői után az emberek odahaza is felkeresik ügyesbajos problémáikkal. Mindig mindenkit meghallgat, mert úgy véli, a segítség valamennyiünknek jólesik, de az igazat kertelés nélkül meg kell mondani. Talán a fentiekből is kiderül, nem sok a szabad ideje. A család — két felnőtt lánya s a férje — megértő, jól tudják, ezt a munkát nem lehet időhöz kötni. S ha marad mégis néhány kitöltetlen perce, azt legszívesebben unokájával, a két- esztendős Attilával tölti. A fennállásának 25. évfordulóját ünneplő üzemi újság, a Fényszóró jubileumi ünnepségén „kihallgatást kértem" dr. Novak Béífltól, a Csepel Autógyár vezérigazgatójától. Súgva. Hasonlóképpen kérdezte, mi célból. Portrécsokor készül a Pest megyéért emlékérem új tulajdonosairól, mondtam. „Nem lehetne a jövő héten?” Sajnos, nem, vasárnap már közölni akarjuk; inkább ma este. „Megbeszélésem van a Honvédban.” Holnap reggel? „Hét órára már tárgyaló partnerek jönnek hozzám a gyárba.” Később? „Tizenegykor nyílik az országgyűlés, s az másnap is tart.” Szombat pedig már nekem késő; nem lehetne itt — és most? Félrehúzódtunk, és belekezdett pályafutása történetébe: — Pest megyei gyerek voltam, kispesti. Ha emlékszik, Kispestet csak a felszabadulás után csatolták a fővároshoz... Az elemi iskola után vasesztergályos tanonc lettem, majd Csepelre mentem, a Weiss Manfléd cég repülőgépgyárába. Mi Jupiternek hívtuk, így isimerték a csepeliek. A felszabadulás után a demokratikus rendőrséghez kerültem, s ott vettek fel az MKP tagjai sorába, 1946-ban. öt évig szolgáltam különböző beosztásokban, majd Vörös Akadémiára küldött a párt. Amint elvégeztem, a Csepel Autógyárba helyezitek, én lettem a meó- főosztály vezetője. — Jött az ellenforradalom, s én jelentkeztem a karhatalomba. Ötvenkét júliusában aztán visszajöttem az autógyárba. Voltam anyagellátási főosztályvezető-helyettes, majd hajtóműgyáregység vezetője. 1965-ben áthelyeztek a Mechanikai Müvekbe termelési főosztályvezetőnek. Akkor „gyürkőzős” korszakát élte a gyár, s én nagyon jól éreztem magam. — Annál inkább meglepődtem aztán, amikor 1968. április elsején hívattak a megyei pártbizottságra és azt kérdezték: elvállalnám-e a budai -járási pártbizottság első titkári tisztségét? Elvállaltam. Tavaly július elsején pedig rámbízták a Csepel Autógyár vezetését Ennyi az egész. Hadd tegye hozzá a többit a krónikás. Mert van mit hozzátenni. Dr. Novák Béla egész életében megfogta a teher nehezebbik végét. 1957-ben ezért kapta meg a Munkás—paraszt Hatalomért Emlékérmet, 1972-ben a Munka Érdemrend arany fokozatát. Mint gazdasági vezető, mindenkor mérlegelte döntéseinek politikai jelentőségét; mint a főváros környéki agglomerációs gyűrű legnagyobb járásának első titkára, fáradhatatlanul munkálkodott a budai járás viszonylagos elmaradottságának felszámolásán, a lakosság szociális, kulturális helyzetének, élet- és munka- körülményeinek javításán; végül mint országgyűlési képviselő nagyon sokat tett választókörzete gazdasági fejlődéséért, kommunális és kereskedelmi ellátása színvonalának emeléséért. — Nem a személy az érdekes: o munka, a feladat, amire vállalkozik — teszi hozzá mindéhhez. Asszony a haj falótelepről Városom, Szentendre Műve Pest megye egyik legjelentősebb képzőművészeti alkotása. A szentendrei mozaik. Amely a maga nemében páratlan nemcsak e hazában, hanem a határokon túl is. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy jelen lehettem azon a beszélgetésen, amelyen a megye vezetői hét esztendővel ezelőtt felkérték e mű megalkotására. Akkor néhány nap haladékot kért, mielőtt igent vagy nemet mondott volna. — Mondd, ugye nem bántottam meg senkit? — kérdezte a látogatás végén, valami olyan őszinte zavarral, amely csak a nagyon tiszta embereknek adatik meg. — Nem mondhattam azonnal igent, hiszen a feladat olyan nagy, nem is tudtam pillanatnyilag, képes leszek-e megalkotására. Szentendre számomra valami szent dolog, nemcsak azért, mert itt teljesedett ki festészetem, azért is, mert négy hosszú évtized köt hozzá. Amikor tíz nap múlva kimondta az igent, bizonyságul, hogy mennyi töprengés, vívódás volt mögötte, vázlatok egész sorát rakta le a beleegyező szó mellé. Hogy miért emlegettem fel ezt a nagyon személyesnek tűnő/epizódot? Mert Barcsay Jenő a Pest megyéért Emlékérmet elsősorban azért a városért kapta, amelyet any- nyir<i szeret, amely nélkül nem tudná elképzelni festői életét. Ö ezt egyik beszélgetésünk alkalmával így fogalmazta meg: — Amikor először jártam itt, megragadott szépsége, hangulata. A város dombos környéke gyermekkorom mezőségi tájait juttatta eszembe : a fátlan, óriás térformák hatalmas feszültsége, a geológiai erők türemlése áhítatot keltő látvány volt. Munkához láttam, hogy ennek az élménynek formáját megtanuljam és érzéki teni tudjam ... Sík és tér — látszólag hideg és merev geometriai fogalmak. Barcsaynál azonban művészetté emelkednek, mert képein o konstrukció tisztaságát áthatja a Ura melege. A színek szépsége, az élet melegségével vonja be ezeket a képeket. A felszabadult színélmények, s a művészetté fogalmazott rend teremtik meg művei hangulatát: a formák egymáshoz kapcsolódó arányrendje az, ami lenyűgöz és felemel egyszerre, ugyanakkor gondolkodásra késztet és véleményformálásra inspirál. Hogy ez mennyire így Igaz, azt élete fő műve, a szentendrei mozaik bizonyítja leginkább. Élete munkásságának az összegezése ez a mozaik, amely Szentendre nélkül talán sohasem született volna meg. Elég egy pillantást vetni rá — már végleges helyén. a felszabadulási ünnepre felavatott megyei művelődési központban — s a szemlélőben máris elevenen élnek az egymásra torlódó szentendrei utcák, sikátorok, jellegzetes házak, vagy éppen a várost ölelő dombok sík-tér ellentmondásai. Ez Barcsay Jenő művészete, amely annyira hozzá tartozik a városhoz, mint törékeny alakja, amikor végigsétál mindig szemlélődve, mindig új témát keresve a macskaköves utcákon. Szentendre nélküle szegényebb lenne, mint ahogy ő is kevesebbnek érezné magát e város nélkül. A hajtatóház végéhez ragasztott alacsony helyiségben jókora hagymahegy körül kuporognak vagy tízen. A köszöntésre éppen csak- felnéznek, tisztítják, csomóba kötik a pórét; ugyan kit keresne itt az eltévedt idegen. Mire segítségemre siet a csömöri Haladás Tsz párttitkára, már sejtem, hogy az á szürke fejkendős, gumicsizmás, fakult munkaköpenyt viselő asszony, aki felém indul, Vereczky Pálné, a Tyeréskova szocialista brigád vezetője. — Látom, írni szeretne — mutat a jegyzetfüzetemre —, üljön ide, az asztal mellé — kínál hellyel az apró telepvezetői irodában, összekulcsolt kezét az ölébe ejti, ami alighanem ritkán esik meg vele, a kérges, erős kéz erről árulkodik. — Mikor tudta meg, hogy Pest megyéért emlékérmet kap? — Éppen szabadnapos Voltam, amikor a járástól jött egy elvtárs a párttitkárunkkal, kérdezték, megkaptam-e a meghívót. Milyen meghívót? — néztem rájuk. No, akkor csak azt kérjük — mondták —, hogy ha megjön a meghívó, feltétlenül tessék majd elmenni, ah(j- va szól. Másnap hozta is a postás: minden téeszből, községből hívnak valakit a százhalombattai megyei ünnepségre — gondoltam, persze hogy elmegyek, hiszen ez nagy megtiszteltetés. Hanem, amikor a nevemet hallottam a hangszóróból, elhomályosult előttem a világ. Ki sem mertem nyitni a dossziét, amiben a kitüntetés és a jutalom volt, csak amikor Bíró elvtárs, a megyei pártbizottság titkára odajött hozzám, és megkérdezte, megnéztem-e már, mi van benne ... — Mit szóltak a munkatársak, a család? — Amikor megjöttem, elmondtam a brigádnak, kicsit féltem, hogy megharagszanak. — Megharagszanak!? — Igen,- négy évvel ezelőtt miniszteri kiváló dolgozó kitüntetést kaptam, és volt, áld A feladat nem szűnt meg A munka, amit húsz év alatt végzett, tengernyi. Még elgondolni, felsorolni is sok. Tanított és tanult — néhány év alatt tanári diplomát szerzett a tanítói mellé —, szervezte és vezette a népművelést — megyeszerte híres együttest alapított és látott el munkával —; mint községi és megyei tanácstag éveken át fáradhatatlanul részt vett a közéletben. Közben megírt két nagy tanulmányt faluja múltjáról és felnevelt két szép gyereket. Ezek persze csak a mérleg főbb tételei. Kimaradt belőle például az úttörővezetés és a vöröskeresztes-munka, ami önmagában sem volt kevés. ’ Joggal kérdezhetjük hát Kalácska Lászlónétól, a kemencéi általános iskola igazgatóhelyettesétől, hogyan győzte mindezt erővel, energiával, idővel? — Annak idején, 1954-ben, amikor a pályámat kezdtem, azzal az elképzeléssel jöttem ide, hogy nemcsak az Iskolában leszek tanító, hanem az egész faluban. Azóta is ehhez tartom magam, ezt érzem hivatásom, a pedagógusi küldetés lényegének. Igaz, közben megváltozott a világ és a falu is. Valamikor a tanító volt szlnte az egyetlen írástudó ember a községekben. Érthető hát, hogy a szó szoros értelmében a nép tanítójának kellett lennie. Ma már a pedagógus csak egy tagja a növekvő falusi értelmiségnek, s a lakosság nem az az írástudatlan közösség, mint régen. Ennek következtében a néptanító klasszikus szerepe átalakult. De nem szűnt meg. Aid akar, ma is találhat munkát bőségesen az iskola falain kívül, mint ahogyan találnak például a kollégáim is. Egyikük fotoszakkört, a másik kertbarátkört vezet, a harmadik TIT-előadásokat szervez. Erre a munkára szükség van és szükség lesz a jövőben is. — Az átalakulás csak az iskolán kívüli munkát érinti? — Szó sincs róla. A változásokkal természetszerűleg az iskolában és a gyerekek között is lépten-nyomon találkozhatunk. A mai gyerekek az iskolán kívüli világtól tudásban is jóval többet kapnak, mint akár húsz évvel ezelőtt. Gondoljunk csak a tévére, rádióra. Ennek következtében persze nemcsak többet tudnak ezek a mai gyerekek, hanem fel- szabadultabbak, bátrabbak, közvetlenebbek. A pedagógus számára ez azt jelenti, hogy ■felkészültebbnek, sokoldalúbbnak kell lennie, mint régen. Annál inkább jogos első kérdésünk: hogyan bírta? — Csak úgy, hogy itthon segítettek. Édesanyám, a férjem, aki maga is pedagógus, és ahogyan egy kicsit megnőttek, segített a két gyerek, László és Gábor is. Enélkül valóban képtelen lettem volna annyifelé és annyifélét dolgozni. ferdén nézett rám, s csak azt kérdezte: aztán mennyi pénz jár azzal? De most mindenki velem örült, érezték, hogy az elismerés nemcsak nekem szól. Van, aki nem érti, miért vállalom a pártcsoportbizalmi funkciót, miért vagyok a szociális bizottság elnöke — betegeket látogatunk, segélyeket adunk —, miért megyek el, és szervezem magam is szíwel- lélekkel a közösségi életet. Én mindig a két kezemmel kerestem a kenyeremet, négy gyereket neveltem fel tisztességgel. Mindet taníttattam. Az egyik lányom számítástechnikai intézetben gépíró, a nagyobbik fiam technikumot végzett, boltvezető, a kisebbik fiú — 25 éves — most végez a műszaki egyetemen, építész- mérnök lesz, a kisebbik lányom dísznövény- és kertészszakmunkásnak tanul. A férjem 11 éve halt meg, a háború után fogságban volt, két kicsivel maradtam egyedül. Amikor hazajött nagybetegen, leszázalékolták. Mozdonyvezető volt. Tizenöt éve dolgozom a téeszben, és ennek a rendszernek köszönhetem, hogy a gyerekeimből ember lett. A tiszaalpári szülői házban mi heten voltunk testvérek, nekünk akkoriban nem adta meg a sors a lehetőséget. A hajtatóházban már zöldeü- nek a paradicsompalánták. Látni, hogyan fejlődnek. Ez a legnagyobb gyönyörűség a világon — ezt olvasom a szeméből. A kertészkedést sosem tanulta, de oktathatná. A portrékat írták: Falus Gábor, Kovács György Attila, Nyiri Éva, Ökrös László és Prukner Pál. A felvételeket Nagy Iván. készítette:
