Pest Megyi Hírlap, 1975. február (19. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-23 / 46. szám
8 ‘^MAan 1975. FEBRUAR 23., VASÁRNAP _4AoU P«t megyében Kiss Irén költői indulása Nem festő lett Kiss Irén, hanem költő — pedig gimnazista korában Ráckevén mindkét lehetőség előtte állt. Kocsis László festőművész irányította, gondozta rajzkészségét, mely hirtelen átváltott a lírai teremtés valóságává. Budapesten, 1947-ben született — ifjúságának felnevelő tája a szigetszentmártoni Duna-szakasz, melyben a csönd és szabadság határait járta be a versek nélkülözhetetlen előzményeként. Elsődleges élménye Ady, az ő egyetemességéből közelíti egyre függetlenebbül önmagát. Az akadályok előrehaladásának állomásai: felvételizett az egri tanárképző főiskolán — komikus eposzt is írt ebből az alkalomból — de Eger ostroma ezúttal sem sikerült, így és ezért került az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, ahol magyar—olasz szakos diplomát szerzett. A magyar rádióban dolgozik és újságíró-tanfolyamot végez, de közben — mindig költő. Amikor műszaki rajzoló volt a Csepel Autógyárban, akkor is verset írt a hosszúra nyúlt esték számára fennmaradt tágasságában, most is. Kocsis László után Kardos Tibor egyetemi tanár figyelt fel lírai pamflet- jeire, ő indítványozta Kiss Irén szerzői estjét 1971-ben az Egyetemi Színpadon. Bejárta az utat a Pest megyei Hírlapban megjelent 1963-as glosszáitól az első versek sikeréig. Most állítja össze első verskötetét, mintegy kétszáz olasz költeményt fordított magyarra. Lírai termése a Magyar Nemzetben, az Elet és Irodalomban, a Világosságban és a Ne mondj le semmiről című antológiában jelent meg, ahol Zelk Zoltán mutatta be értő alapossággal: Vérbeli költő, s annyira az, hogy nem formát, hanem formálókészséget, nem hangot, hanem hangütést, nem a már elmondottat, hanem az elmondandóhoz szükséges nekigyürkőzést — vagyis költészetet tanul elődöktől, s kortársaktól is. ... S az általa vallott Ady-hatás? Az is szerencséje. Mert azt tanulja Adytól: akkor vers a vers, ha teli szenvedéllyel, ha minden sora izzik. S ha persze még nem is minden verse ilyen, van verse néhány, melyre rámondhatjuk: csupa szenvedély, csupa izzás. így adja át a költészet stafétabotját Zelk Zoltán Kiss Irénnek, akiről — bízunk benne —: hamarosan elmondhatjuk, hogy elindult egy ember Szigetszentmártonból és a magyar költészet időtlen otthonába érkezik. Losonci Miklós KISS ÍREN: Lakodalom hetyke vőlegény faggyúzott szája utat talál pitvarsöpréstől kedvszakadásig áll itt a bál sok a menyasszony, viszik is körbe agyonforog nehezült disznó-mosollyal tépik a sógorok kövér is, jó is, az utolsó is párjára lel a körben táncod egymagad járod szűk itt a hely reggelig járják, bekötik jócskán egymás fejét egyedül hallod, egyedül látod csak a zenét. Merénylet ritka, csoportos felvonulás lesz megszakadnak a házak falai a lakosok hitvány kényszertől hajtva kipréselődnek akkor a közutakra s ki sem kerülhetik egymás kezét a szeretet terrorja suhog a városon ezen az egyéni bűntudat sem segít. Diagnózis a rugalmas határok a személyiség tudatában elrekeszíették a boldogságot s mivel nem tudta mivel ér föl minden nap ordított de sosem egész tüdejéből Vándorlegény Radóczy Mária batikképe VIKTOR POLTARACKIJ: — Milyen ügyes fiú vagy! — örvendezett / Olga. Reggeli után folytatták. Amikor egy sűrű bokor ágait széthúzva, virágokkal pompázó tisztást pillantottak meg, Olga lelkesedése a tetőfokára hágott. — Gyönyörű! Gyönyörű! — kiáltotta. Letették a kosarat, Olga leült egy mogyoróbokor alá, Mitya melléje telepedett, majd végigfeküdt a selymes füvön. Néhány percnyi csend támadt, majd hirtelen Olga felsikoltott: — Jaj! Egy tücsök, vagy kullancs! Egyik kezével a ruháját markolta a mellén, a másikkal a fiú keze után kapott. — Segíts! De nem kellett segíteni; egy kis katicabogarat húzott elő a blúza alóL — Azt hittem, hogy kullancs... úgy megijedtem! Nézd, hogy ver a szívem! ^ tátí kezét a melléhez húzta. Mitya remegő ujjaival érezte a lány testének ruganyos domborulatát és hogy valóban; milyen kétségbeesetten ver a szíve! Olga hirtelen, váratlanul halk sóhajjal hanyattesett, a szemei, lecsukódtak. Mitya nagyon megijedt. Érhetetlen volt számára, mi történhetett. Talán a nagy meleg, vagy a nehéz erdei levegő.. . vagy az ijedelem ... ? „Talán meg is halhat!” Kétségbeesetten rohant a közeli forráshoz, sapkájába vizet merített, futott vissza és a vizet a lány arcába loccsantotta. Olga felnyitotta a szemét. Lábánál ott feküdt a felborított kosár, amelyből kigurultak az áfonyaszemek. — Mi történt velem? — kérdezte bágyadtan, nedves arcát és haját törölgetve. — Talán a nagy meleg ártott meg ... — Menjünk haza... — mondta szomorúan Olga és felállt. — Szedjük össze az áfonyát. — Menjünk! — mondta ismét és elindult, anélkül, hogy az áfonyát felszedték volna. ^ két elviselhetetlenül hosszú volt és Mitya a szokásosnál is korábban indult el haza szombat délután. Mintha nem is lenne fontos, kérdezte anyjától; — Hát Olga hogy van? — Olga? Ö még kedden elutazott. Visz- sza... — Elutazott?! — Igen. Elutazott... Azóta se látta... Csak annyit tudott, hogy elvégezte az iskolát, férjhez ment és nem jött vissza többé. — Mire gondoltál, kedves? — hallotta hirtelen a felesége hangját, amint az utolsó szemeket rakta már be az üvegbe. — Eszembe jutott valami.. . Az, hogy egyszer a kosárból kiborult az áfonya és nem szedtük fel... Antalfy István fordítása MILOS MACOUREK: A pápaszemes kígyó Mikor megszületik egy kis pápaszemes kígyó, van nagy csodálkozás, hogy máris szemüveget hord. Az egészen kis pápaszemes kígyónak természetesen nincs szüksége pápaszemre, napersze. Lát, az igaz, de nem tudja, mit lát. Ahhoz még túl kicsi, hogy tudja, mit lát. És így — mondjuk meg őszintén — tulajdonképpen semmit sem lát, és a pápaszemnek semmi hasznát nem veszi. De talán mindig ilyen kicsi marad? Nő, növöget és rontja a szemeit, rontja pedig annál inkább, mivel pápaszemet hord, bár az égvilágon semmi szüksége rá. És így, mikor már kezdi sejteni, hogy mit lát maga körül, mikor eléri azt a veszélyes kort, hogy lát valamit, szerencsére már rosz- szak a szemei, nem lát az égvilágon semmit, és egy idő múltán szemüvegre van szüksége. És íme — a pápaszem épp kéznél van És így az öreg pápaszemes kígyók ülnek szépen pápaszemmel orrukon, újságot olvasnak, hosszú téli estéken felolvassák a híreket szegény kis pápaszemes kígyóknak, akik semmit sem látnak és el sem tudnak képzelni semmit csak fülelnek és már előre örülnek, hogy milyen szép lesz, ha majd ők is megöregszenek és látni fognak valamit. Csak néha akad egy-egy kis pápaszemes kígyó, ak megkérdi az öreg pápaszemes kígyótól, miért kel a pápaszemes kígyóknak először tönkretenniük szemüket, hogy lássanak de az öreg pápaszemes kígyó azt válaszolja: — Csak ne beszélj, természet nagyon is bölcsen van berendezve, any- nyira bölcsen, hogy nem is hinnéd. Bojtár Endre fordítása SIKLÓS JANOS: Ot esztendeje mondtam Ungváron, hogy majd egyszer én is újra mesélek neked, kedves Tánya, mert ott, akkor, összetalálkozásunk szédületé, a csodálkozás fölszínes semmiségén túl nem jutottam. Leveleidben azóta mindannyiszor számon kéred az én elhamarkodott ígéretemet. Utóbb már úgy válaszolsz, hogy azért hallgatok, mert elapadt bennem a mesélő kedvben fürdő lélek gyerekkori derűje, megkövesed- tek az érzések a rám rakódott esztendők terhe alatt. Ha rosszul ismernélek, most a sértés tüskéi hullanának toliamból, de hát én jól'megismertelek. Sebeimet kötöző kezed nyomát már csak a jobb vállamon végighúzódó forradás csíkja őrzi, de szép gyerekarcod < tisztasága, kicsit csodálkozó tekintetedből a szilvakók szemed szomorú pillantása megmaradt. Amikor hajdan elbúcsúztunk, a hathetes együttlét után, azt mondtam magamban, hogy elmegyek! majd Ukrajnába, megkereslek Kijevben és beváltom ígéretemet: feleségül veszlek. „Soha többé nem találkozunk” — mondtad nekem 1945. január végén —, amikor elbúcsúztunk. Hogyan is gondolhattam volna, hogy az a magas, jó- tartású, fehér hajú hölgy, aki a magyar nyelv kérdéseiről beszélget velem Ungváron, azonos az ukrán ápolónővel, Tányával? Csak folyton a kezemet nézted, meg az arcomat és növekvő zavarodat észrevettem, s a furcsa viselkedés okán kérdeztem: mi az, ami ennyi figyelemreméltó rajtam? „Elárult a kezed” — mondtad nekem és hirtelen, 'mint a világos villám fényében, a fehér bóbitás Levél Tányának — Részlet a készülő Rózsetűz kötetből — ápolónő arcát láttam magam előtt: Tánya? Most tehát mesélek neked. Milyen nagy áldás az, ha van kivel beszélgetni. Mesélni az életet. A,: .mikor 1945. január végén elvezényeltek a szegedi hospitálból, néhány nap után elszöktem onnan. Annyira egyhangú és unalmas lett az egész kórház, hogy egy késő este köszönés nélkül otthagytam. A tél vége felé aztán egészen begyógyult a váll- sebem. Én is beiratkoztam az ifjúsági szervezetbe és a régi főispán villájának zeneszobájában én lettem a graima- fonkezelő. Nem tudtam táncolni, de valamilyen benső gátlásosság vissza is fogott attól a jövő jelölő témák fölötti kitárulkozó lelkesedéstől. Lehet, hogy a háború li- dérce kínzott még akkor is. Mindenki táncolt, gyűlésezett, a vezetőség örökösen ülésezett, én meg a lemezeket és a tűt cserélgettem a grama- fonon. Új rend érkezéséről beszéltek a szónokok; gyorsan pörögtek a politikai események, ismerős idősek a városi fórumokon tettek-vettek, intézkedtek. Jól benne jártunk már a tavaszban, és egy éjszaka az országúton összeakadtam Tombácz Imre bácsival, a szomszédunkkal. Jó barátságban voltunk, mert apámmal egyívásúak és egy- elvűek voltak. Tombácz akkor már az ideiglenes nemzetgyűlés tagja volt. Hazafelé tartott ő is a Somogyi telepre, a várostól négy-öt kilométerre. Jó kedvű volt, •mert belém karolt és mindjárt faggatni kezdett, hogy mit és mit nem csinálok. Bizonytalanul felelgettem, a tisztelettel kevert csodálkozás azonban bennem ma- rasztotta az igazi bajomat. Nem mertem előhozni. A máskor szűkszavú ember most, a szép, csillagos éjszakában egészen jókedvűen, fesztelenül beszélt és beszélt... az ideiglenes nemzetgyűlésről, a szakszervezetekről, és sok egyéb napi kérdésről. Egyszer aztán átváltott más témára és számomra meghökkentően sejtelmes jövőt rajzolt föl a csillagos égboltra. Azt mondta, hogy a csillagokon, amelyek ezer és millió fényévre vannak tőlünk, olyan, vagy másfajta lények élnek, mint mi. Csak nem érünk el oda, mert a Föld vonzáskörét még nem tudjuk áttörni. Pedig ezt egyszer majd megvalósítja az emberiség. Mindjárt átcsapott egy párhuzamos témára; az urak tanult emberek, mi sajnos, nem vagyunk azok és ez a mi nagy hátrányunk, tán azok is maradunk, életünk végéig. Nektek már, fiam — bökdöste meg a kabátom hajtókáját —, többet kell tudni, mert semmire sem mentek. I^angyos széi simogatta az út menti fákat. Orgona-, barackvirágillatot font koránk, azután sodorta tovább a körtöltés alján. Messziről zörgő, katonai teherkocsi csikorgó fékezéssel lassított és tőlünk nem messzire megállt a villanylámpa alatt. Szovjet katonák fürgén ugráltak a kövezetre és a hátsó kereket puf- folták, alighanem kilyukadt. Néhány napja fejeződött be a háború. A kábulatból ocsúdó emberek számára ez a hír az élet rendbehozhatóságának reményét hozta. Győzött az élet — a halál fölött! Sztálin hadparancsban jelentette be a fasizmus teljes katonai vereségét. A gondolatokban, lelkekben a bizakodás öröme mocor- gott. Nem láttam a homályban a sokat szenvedett illegális harcos megborozdált, magas homlokát, apró, szürkésbarna szemét, de lassan, bizonytalanul fogalmazott mondataiból — amelyeket már vagy egy órája hallgattam figyelemmel, séta közben — megállapítottam, hogy érzéseivel küszködik. Szép, magas fiúk sürögtek-fo- rogtak és hangoskodtak a re- perálásra váró autó körül. Egyik-másik arcára villanásnyi fényt vetett az utcai lámpa világa. Még gyerekek voltak, talán nálam — akkori húszesztendősnél — is fiatalabbak. — Megszenvedtek, nagyon megszenvedtek rövid kis életükért — préselte a szavakat az öreg. — Tanultak, dolgoztak, de valószínű, közülük sokan még sarkonlesőt játszottak 1941-ben, a támadás idején. Most meg itt vannak. Évekig lövészárkokban, hómezőkön, forró pusztákban, ismeretlen erdőkben élni. Évekig nem mosakodni rendesen és asztalhoz sem ülni, halált hozó percek, órák és évek közt járni; szinte fölf oghatatlan, hogyan bírták ezek a gyerekek ... Nagy erkölcsi és lelkierejű fiúk, akik alig indult életüket föláldozzák, hogy vele mentsék a hazát. Pedig szívesebben játszottak, tanultak, dolgoztak volna ptthon, mint Sztálingrádtól Berlinig, végigharcoljanak ezer kilométereket. Nem is tudni, hogy menynyi anya várja, siratja szép fiát, de hiába — nem hallja többé a hazatoppanó gyerek vidám köszönését! Hallgattam. Ilyen természetes őszinteséggel, s töprengő ember érzéseiből szőtt gond©Áfonya ... Amikor a csomagot kibontotta és a felesége hozzálátott, hogy valami üvegbe átrakja, hirtelen szokatlan élességgel tűnt eléje egy régi nyár emléke. Tizenhét éves volt akkor és a szülővárosától húsz kilométerre levő fűrésztelepen dolgozott. A hét elején utazott ki és csak a hét végén haza. Az egyik szombaton már odahaza, ingét ledobva mosakodott az udvaron, amikor a szomszéd ház lépcsőjén Olgát pillantotta meg. Nyeszterovék lányát, aki vele egyidős volt, technikumba járt és tavaly nyár óta nem volt itthon. Könnyű nyári ruha volt rajta, sötét haja fiúsán rövidre vágva. — Szevasz Mitya! — köszöntötte a lány. Mosolygott és a kerítéshez lépett. — A sétakertbe készülsz? — Oda. — Menjünk együtt! A sétakert jóformán az egyetlen szórakozóhely volt a kisvárosban, ahol szombat- és vasárnaponként fúvószenekar játszott. Itt találkozott a város fiatalsága. — Karolj belém... — ajánlotta Olga kifelé menet, pedig a karolás íratlan szabályok szerint is csak akkor volt szokás, ha a fiú és a lány között mélyek' a kapcsolatok. Mitya még soha egy lánnyal se ment karonfogva. Később Olga azt kérte, hogy táncoljanak. — Nincs kedvem. Te csak táncolj... Olga táncolt, előbb Szuska Nyikityinnel, majd egy ismeretlen fiúval, s amikor visszajött, ragyogó szemmel, kifulladva mondta: — Teljesen elszédültem... Sétáljunk egyet! — Haza kell mennem... — Máris? — Korán kelek. Áfonyáért megyek. — Áfonyáért? Vigyél magaddal! — Messze megyek. — Nem baj... ... Másnap hajnalban óvatosan bekopogott Nyeszterovék ablakán. Néhány perc múlva jött Olga, még álmosan, papucsban, kinőtt kötényruhájában. — Mehetünk... — mondta. Majd kérdőn tette hozzá: — Nem tévedünk el? — Jól ismerem az erdőt! Szép út ygzetett ki a városból. Olga lelkesedett. Az erdőben, ahol szinte feketéllett az érett áfonyától, letették a kosarakat és szedni kezdték a gyümölcsöt. Mitya megmutatta a lánynak, hogyan kell szedni. Húzd végig az ágon az ujjaidat, könnyedén, és az érett gyümölcs a markodba hullik... _ ? érkezett Koleszovékhoz mesz- sziről, kis kosárban szárított áfonya. Ott, ahonnan Dimitrij Va- sziljevics Koleszov Moszkvába jött, ez a gyümölcs bőséges mennyiségben terem.
