Pest Megyi Hírlap, 1975. február (19. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-16 / 40. szám

T!)75. FEBRUÁR lß., VASÁRNAP uBcni TE xMnav Somoskő Parkvárosban Mészáros Géza tolirajzai te, de egészen más hangsúly- lyaL — A nézőket mellbe kell vágni, igenis! — enekedte Hu- bácsika. Érdekes, kecskeszakáll ide, kecakeszaikáll oda,' Medve most el tudta képzelni Hu- bécskát a kereszten. Igaz, most sem' Jézusként, Huhács- kaként. Áthajolt az asztalon a rajz­hoz. — Ez egy 630 tonnás K:sselring~gép. Úgynevezett idős-gép... Köabeénekelt Hubácska: — Nekem nem kell idős gép! Nekem modem, csülogó-villo- gó gépek kellenek. Érezte Medve, hogy forró- ság önti el. — Ne beszélj! — mondta. — Neked csillogó- villogó, modern gépek kelle­nek! — Rá döngetett az asz­talra. — De munkások tíz­ezred még mindig ilyen „idős” gépeken dolgoznak ám! — Megrázta magát, egy kissé le­higgadt, újra áthajolt a rajz­hoz. — Ez itt az indítókar. Ezt támasztotta ki Kovácsné. Hogy ne kelljen mindig oda­lépnie. Na, ha ez ki van tá­masztva, akkor a medve meg­állás nélkül jár fel-alá ... — A medve? — i kérdezte Hubácska szórakozottan, alig figyelt oda. — Hát ez a nagy tuskó, ami fel-alá jár, azt hívják medvé­nek. Ez préseli 630 tonnás erővel a fészekbe tett munka­darabot — Áhá. — Tehát, mikor kitámaszt­ják az indítókart, akkor tu­lajdonképpen. automatáztat- ják a gépet. És ilyenkor, mi­vel ezeken áz „idős” gépeken védőrács nincs, könnyen be­következhet baleset. Ha az indítókart nem támasztják ki, akkor a gép csak akkor működik, amíg az indítókart tartják. A medve és az indí­tókor olyan távolságra van egymástól, hogy ez már ön­magában kizárja a balesetet. Osak hát mindig ellépni az indítókarig... visszalépni... hátrafordulni anyagért az elő­készítő asztalhoz... Hirtelen elhallgatott, ész­revette, Figura már-már elal­szik. \ \ — Tilos volt a gépeket au­tomatáztatoi, vagy sem? — kérdezte Hubácska szigorúan. BENCZE JÓZSEF VERSEI: Apám Forradalmat vívtál itt az életért, gonddal marakodtál csillagpénzedért. Lötyögő szekéren fényes tarisznyádat, már az égen látom arany taligádat. Angyalok, mennyei kisasszonyok jönnek tufa-kisszékedről tőlünk elpörölnek. Újlaki nagyanyám Újlaki nagyanyám hagyta ránk a kendőt, benne babusgattak soványka jövendőt Fogára is fogta hócsillagos télen, törött varjú szárnya gubancolt mesébe. — Igen. Mert te született HUNYADI ISTVÁN■ tehetség vagy, Csaba. 11UI\ l/UJl ui Kziiv. __ Gondolkodott egy darabig. . * — Vesz nekem spirálfüze­T 7 __ tét, amilyen a festőknek is V 3 O'VOtI- van? » J w ^A — De mennyire. Akár ket­^ » Hozta a szivacsot,. s az ib-. of1 -é~-ú riket szappanos lével. Más-; tlj/j Lv'JJt'H.Wx nap megkapta a mappákat. C? Csaba lett a jobb kezem, , . önkéntes segítőtársam. Na­Mióta nyugdíjba mentem, kokat, amíg fölérnek a tize- ponta szedte fel a csikket és nem tudok mit kezdeni a sza- .dikre. Szívességből. más szemetet a felvonóban, bad időmmel. Cél és foglala- Tüstént átláttam rajta, mi- — Látja, szaki bácsi? Ez a tosság nélkül csellengek va- féle húrokat kell pengessek, rendetlen felnőttek: műve. Re- donatúj, szövetkezeti laká- — Hozd a szivacsot és tűn- mélem, tisztességre tanítja., somban. Fejcsóválva fülelek tesd el művészi sziporkái- őket i*! a szomszéd Holubár-csemete dat. ' Így vált a kis betyárból robbanó játékaira, a lármá- — Művészit mondott? pandúr, azaz tisztességőr. san puffogó csatagépekre. Kissé fölszökik a vérnyomá­som ilyenkor. Mihelyt kidu­gom az orrom komfortos, másfél szobámból, zakatol­ni kezd a szívem. Szomszé­daim lármásak, csapkodják a liftajtót, hőbörögnek a kony­hában. Finnyás vagyok a nyu­galomra, nem mondom. El­határoztam, hogy fölemelem szavamat a közcsend érde­kében. Egyenest a lakótáb­lára függesztettem „jószom­szédi tanácsaimat”. Kitértem a nyitva felejtett fürdőcsa­pokra, a felvonó kiszerelt nyomógombjára, a házas­társi összekoccanásokra, ’ al­vásidőben. Vagy elolvassák, vagy nem. Számítottam lakó­társaim .bizonyos fokú helyes­lésére, semmiképp se arra, hogy Ujjal mutassanak rám, hogy kötözködő, flúgos pa­sas vaskók. Kilétem se rej­tettem véka alá: Nemoda Bu­da Gáspár, nyugalmazott cső­szerelő. Elmondhatom, nem is csa­lódtam. Megtapsolták a lakógyűlé­sen, bátor kiállásomért. Töb­ben kijelentették, fiogy nekik is eszükbe jutott mindez, csak • idejük nem volt a szabatos megfogalmazásra. ‘ Tüstént vállon ragadott a gondnok és megkérdezte: — Nyugdíjas maga, ked­ves lakótárs? — Az vagyok — mondtam büszkén és főleg gyanútla­nul. — Időmilliomos! Tálán unatkozik is. — Előfordul, hogy őszinte legyek — Helyes, helyes. Maga lesz a házbah a vagyon- és tisz­tességőr, mind a tíz emele­ten. Vállalja? — és fölragyo­gott a képe. — Mi, miféle tisztességőr? — hebegtem. — Léha és nyegle csíny­tevőket fülön csípő szakszol­gálatos. Nagy kitüntetés, Nemoda szaki. Testére szabott foglalkozás. Magától értetődően elvál­laltam. Azóta percig se unat- kozok. Reggel hatkor kiülök hor­dozható székemmel a folyosó­ra és figyelek. Elcsípem a rendbontókat in flagranti. Éj­félig vagyok szolgálatban, tíz-tíz perc étkezési időt le­számítva. Napi ötórai alvás untig elég, ami a koromat illeti. Viszem a hordozható székem emelettől emeletig, „ne térjünk vissza az őser­dőbe” című* naplómmal a zse­bemben, s ez fölér napi több órás tornagyakorlattal. Ügy szaladok föl a tizedikre, mint a zerge. * - 1 Tisztességszolgálatom a Csintalan Csaba-gyerek eseté­vel kezdődött. Észrevettem Csabit, hogy különféle rajzo­latokat sikerít a felvonó fa­burkolatéra, szénnel. Én bi­zony elcsíptem a kis rend­bontót: — Te rajzoltad? A fejét fölvetve állta a te­kintetem: — Én rajzoltam. Aztán mi a hézag, szaki bácsi? — Lépcsőházba, y liftfalra nem rajzolunk. Köztulajdon. — Ha köztulajdon, akkor az enyém is — vélte Csaba és hozzátette: — Járt maga külföldön? — Nem jártam. — No lássa. Ott krétával rajzolnak a járdára a fes­tők. A plakátokra is, ha va­lami nem tetszik. — De te nem vagy festő, se karikaturista. * Csaba kidöntötte a mellét. — Művész vagyok, szabad­művész. Szórakoztatom a la­OROSZ LÁSZLÓ': Kiszolgáltatottan A szobát nehéz, fülledt szag töltötte be. Erez­/t hető volt, hogy a friss levegő csak ajtónyi- /—§ táskor jut be. A kétszárnyú ablakon stop­H polt csipkés függöny. A háromajtós, rozoga biedermeier szekrény mellett hatalmas velencei tükör csorbítatlan verte vissza a beszűrődő fényt. A dívány felett családi fotókópia. Bozontos szem­öldökű, harcsabajuszú férfi, középen sovány, mosoly­gós siheder, mellette hosszúkás orrú, ovális arcú, fi­nom vonású nő. Több mint harminc éve készült fény­kép. Akkor még együtt és boldog volt a család. — A fiam, nem engedem! __Hová viszik?... Az is tenért, hisz még gyerek... Emberek, a fiam!... Fonnyadt, eres kezével a levegőbe csapkodott, tij- —.jai görcsösen ökölbe szorultak, aztán lassan, ernyedten szétváltak, majd a karja is élettelenül hullott vissza a rózsaszín paplanra. . Gáspár néni már megint a fiával álmodott. Har­minc esztendeje, hogy egyedül maradt, s azóta gyak­ran álmodik szeretteivel. A törékeny, inas kis test oldalt fordult, keskeny ujjaival az éjjeli szekrény tetején matatott bátorta­lanul, míg rá nem akadt szemüvegére. Az okulárét orrára igazította, halk sóhajokkal kísért erőlködéssel felült. Kíváncsian nézte a málladozó szőnyegen elnyúlt. tacskót. A kutya meghallva gazdája mocorgását, felugrott s már húzta, ráncigálta is a takarót. — Jól van na, jól van. — fudpm, ki akarsz menni. Jól van kiskutyám, megyünk már —• dünnyögött az öregasszony, miköz­ben a*tacskó fejét simogatta reszketős kezével. A fakó lépcsőház félhomályában alig látott. Vi­gyázva botorkált a lépcsőn. Egyik kezével a botjára támaszkodott, másikkal pedig a pórázt szorongatta. A kapun kiérve, szabadon engedte a tacskót, az meg örömében körbe ugrándozta. Aztán megiramodott a járda mentén. ­Már a saroknál járt, mikor Gáspár néni rárikol­tott: — Csibész, Csibész, állj meg! A tacskó lassított, majd megtorpant. Ebben a pillanatban a ház mögül egy nagyra nőtt suhanc buk­kant elő. Odaugrott a kutyához, megmarkolta, s már rohant is velp tovább. Az öregasszony első bénultságából föleszmélve, kiáltozni kezdett. — Tolvaj, gyilkos, tolvaj, segítség! — Hörögve, akadozva tört föl belőle a hang. — A kiskutyám — ismételgette, fogyó erővel, egy­re halkabban. Az utca néma volt. Csak a lámpák tompa fénye csillogott a tócsák ezüstjén. T7 * § f osszas erőlködés után sikerült a lakás ajtaját m ff kinyitnia. A szoba sarkában beleroskadt kö­rn m pott plüss foteljába. Kiégett szemekkel me­redt maga elé, majd sovány, ráncos arcát felemelve, tekintetével körbejárta az üres lakást, s a családi fényképnél megakadt. A fia mosolygott rá. A kép, mint álmaiban oly gyakran, most is a múltat, az el nem felejthetőt, magányában társul szegődő emlékeket elevenítette fel benne. Az óvóhely pincéjéből L-alakú lépcsősor vezetett az udvarba. Ezen lökdösték .fel Karcsit. „Schnell... Schnell, vorwärts!” — pattogtak dob­hártyáján a kemény német szavak. S ő ájultan csú­szott le a karosszékből... asárnap volt. A reggeli nap egy sugárnya­lábja keresztül siklott a függöny hasadásán, hosszú csíkot rajzolt a rózsaszín paplanra, majd felszaladt a falra. Gáspár néni csendes éberséggel feküdt az ágyon. Valami mintha az ajtót kaparná. Felült, s fülelt. * De hisz nyüszít is. Oh istenem — sóhajtott —t csak nem, csak nem a Csibész? ... « *í ft got. Hát például a humor! Hol itt a humor? Pedig hát tőled azt ítrtuk ... Nézte Medve Figura hado­nászó kezét. Hadonászó kezé­nek négy ujját. „Ha ennek kellene egy Kisselring mellett melóznia. Csak egy napot. Egy sima napot. Minden konflik­tus nélkül. Simán, egy sima napot”; Egy kicsit beljebb húzódott, nézte az egyre in­kább belelendülő Figurát. Hubácska bólogatott. Aztán bólogatva az óráját nézte. „Világos, efcek végeztek ve­le is, a témával is, Kovácsaié­val is.” Medve még. közelebb csusz- szant. Már ott ült Figura mel­lett. Már hem a kezet nézte, nem az ujjakat, így közelről Figura füle lépett elő fősze­replőként. Az a szép, gondo­san körülnyírt füle. Figura beszélt, Hubácsika bólogatott. Nem volt élőre elhatározott, még Medvét is váratlanul ért«, mikor egyszercsak ott volt Figura füle a fogai kö­zött. Reccentek a porcok. Ir­tó jó foga volt Medvének. Hubácsika nem ‘bólogatott, Figura ordított. Medve elhajolt, összekapta jegyzeteit, Figura füléből hi­ányzott egy darab. Medve még mindig a foga között szorongatta. Így morogta csu­kott szájjal: — Neked is egy kis hepiend! Elfehérült arccal rántotta le az asztalterítőt Figura, és a füléhez szorította, csörömpöl­ve gurultak szerteszét az üve­gek, poharak, hamutartók. Medve kiugrott a bokszból, s nekiiramodott a futószőnye­gen. Utána Figura a terítővei, mint egy szellem, hátul meg Hubácsika kiabált: — Figura füle! Fogják meg! Viszi Fi­gura fülét! Elfogni! Figura füle... A csapóajtónál Medve egy pillanatra ■ visszafordult, kihullatta a füldarabot a fo­gai közül a szőnyegre, és be­lekiáltotta a közeledő Figura pofájába: — Aztán majd kapsz tőlem egy magnót. Hogy teljes le­gyen a hepiended! . Azzal kiugrott a csúcsforga­lomban nyüzsgő utcára, és el­tűnt. a tömésben. — Tilos. Persze. De mégis mindenki automatáztatta őket. És mindenki tudott rólti. Ez benne a pláne. Hisz el­mondtam már mindent... — Hát én ezt néni értem — mondta Hubácska. — Ha egy­szer tilos, akkor miért? — Mindenesetre nem trucc- bóL Most felébredt Figura, és Figurában a dramaturg. — A truec szó — mondta — a Magyar értelmező kézi­szótárban csillaggal jelölt. A csillaggal jelölt szavak pedig helytelenek, kerülendők, illet­ve fölöslegesek. Hubácska ismét bólogatni kezdett. — Ez borzasztó — nyögte Medve. Kitöltötte a maradék sörét, és lezuhintotta. Rágyúj­tott, belemeredt a füstbe. Valahol hátul a seprű még mindig percegett. Figura előrekönyökölt. — Nézd, Medve, akarod, hogy egészen őszinte legyek? Medve nem felelt, nem is szívta, ette a cigarettáját, el­nyomta, újabbra gyújtott. s — Na mondjam, vagy ne mondjam? Medve eltűnt a füstben, hallgatott. — Ne mondjam? — Mondd! — morogta Vég­re Medve. — Kovácsné elveszti három ujját, rendben ... — Négyet — mondta Med­ve, és a saját jobb kezén mu­tatta, hova zuhant a medve 630 tonnás erővel. — Jó, négyet. De aztán né­mi ^huzavona után mégiscsak megkapja a kártérítést a vál­lalattól. Sima ügy. Sőt, a pénzen magnót vesz a lányá­nak. Hepiend. Megdöbbenésében Med­ve önkéntelenül Figura után mondta: — Hepiend. — Aztán még egyszer: — Hepiend... Hubácska automatikusan bólogatott. „Automatáztatja magát — gondolta Medve. — Valahol kítámasztotta magá­ban a bólogatókart”. Egy kissé elködösült minden,, és nemcsak a füsttől. — Hol itt a konfliktus... a drámai mag... á drámai magnak ki kell pattannia, úgv is mondhatnám, virágba szökkennie. Mi azt hittük, kellően feldúsítod az anya-

Next

/
Oldalképek
Tartalom