Pest Megyi Hírlap, 1975. február (19. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-02 / 28. szám

1975. FEBRUÁR 2., VASÁRNAP

Harmincéves az Új Szó

Budapesten, a Lenin körút 9— 11. 6záiíi alatt, a Lapkiadó Vállalat székházának bejárati előterében márvány emléktábla hirdeti ezután, hogy e házban jelent meg az Üj Szó, a Szovjetunió Vörös Hadseregének magyar nyelvű Lapja, amelynek első száma 1945. február 2-án jutott el az olvasókhoz. Az évforduló alkalmából leplezték le szombaton az emléktáblát. Az ünnepségen —■ amelyet a Lapkiadó Vállalat és az MSZBT lapja, az Ország-Világ szerkesztősége rendezett — megjelent Várkonyi Péter államtitkár, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának elnöke, Fodor László, az MSZMP Központi Bizottságának osztályvezető-helyettese, Úszta Gyula, a Magyar Partizán Szövetség főtitkára. Jelen volt a Szovjetunió budapesti nagyköln a

30

FILLÉR

l tWCLYKU f. UUI • 94» FIBRVAU »

KIADJA A HADHAKEI.T VÖRÖS MA DSKHI-iU POLITIKAI OSZTÁLYA

Frontszakadás

KM hP. clAtt in*.t! mit I VMf ntdtrrrs Unudlu Uencytlüfvi.:b,ii O Kr lc(-Pfrosio;«rlíb«n. Átok on a InMuiUvoVoa, amelyek N< melóiul e íkltfeibet H • nímet lárJrot- ■or, Btrlu kct is a IcckönM* esnek. Crtlietú. lofv a német fcadvetetű’cir a

Hgyelmtt eteknek at trt- nonaltíink Mtntcttr. Éveken «I itt V*»' » uttbU H betonW. a lectókéMmebb erúditménvvonaUt. ln «at- gmatOkiiotta kadostlllyainak óva- rí*fél. Ery« a védelmi vonalról küruÜijÜl** * h'A>

■ bnumotaM kktj ;

M Vörös Hadsereg 120 kilométernyire Berlintől

H Szovjet Tudósító Iroda tiad/Jrtentésetból

1945 január 31

kalae». knánmasaabv« *m- | Tárná fTk*rnr knrtetékM a nlt- ■ nrnwianiine.

>aair II.*n aifact.l: J riteli .ll.n««r. „u. afinnaMkv | KallnnUi «»"uínd na

vétségé képviseletében I. Aboi- mov első titkár, sajtóattasé.

Deák Lívia, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a budapesti VTI. kerületi pártbizottság első titkára leplezte le az emléktáblát és mondott beszédet. Az egykori munkatársak közül most az ünnepségen is köszönthették Gyáros Lászlót, Ráth Károlyt és Lévai Bélát.

(Az alábbiakban Lévai Béla visszaemlékezését közöljük.)

H

allhattuk és olvashattuk a napokban: abból az alkalomból, hogy most 30 esztendeje, 1945. február 2-án jelent meg a szovjet hadsereg magyar nyelvű lapjának, az Üj Szónak első száma, az Athenaeum Nyomdában különlenyomat készült erről a magyar sajtótörténetben is oly értékes lappéldányról.

Az Üj Szónak már az „előtörténete” is rendkívül izgalmas. A 4. Ukrán Fronton Illés Béla és Kassai Géza szerkesztésében megjelent Magyar Űj- ság és a 2. ukrán hadseregcsoport kiadásában, Ráth Károly és Bolgár Elek szerkesztésében készült (és még Debrecenben egyesült) frontlapok voltak az elődök. A Magyar Üjság első száma 1944. szeptember 26-án Lvovban hagyta el a nyomdagépet, majd mozgó frontnyóimda állította elő, hadifogolyból lett antifasiszta

nyomdászok munkája nyomán, igazi hadikörülmények között, a Kárpátok felé előnyomuló, majd áttörő seregek soraiban.

M

i volt e lapok, az akkor még csak félig felszabadult Budapesten megjelent Űj Szó jelentősége?

A frontokon elsősorban a még harcoló magyar csapatok katonáinak felvilágosítását szolgálta a szovjet hadsereglap. A hol felderítők és partizánok által a vonalakon átjuttatott, hol az ún. „agitgrá- nátokban” átlőtt (!) újság magyarázta az urai által háborúba kényszeritett honvédeknek és tisztjeiknek, hogy rossz ügyet, idegen ügyet és vesztett ügyet szolgálnak. Fordítsák hát szembe fegyvereiket a fasisztákkal, de legalábbis hagyják abba az értelmeden és kilátástalan harcot. Egész kötelékek átállása, hadifoglyok ezreinek tanúságtétele igazolja, hogy ez a tevékenység is hatásos volt és sok életet mentett meg.

Később a már felszabadult országrészek lakosságának ez a lap mondhatta el elsőnek az igazságot a frontok helyzetéről és — a két és fél évtizedes hazugsághadjárat után — a Szovjetunióról, politikájáról, életéről, tudományáról, kultúrájáról. Az Üj Szó szervezte

meg és tartotta a kapcsolatot a hadifoglyok és hozzátartozóik között. Az Üj Szó segített felidézni és erősíteni a magyar forradalmi hagyományokat, a közvélemény elé tárni a náci Németország okozta károkat. Munkatársai — emigrációból jött, s a szovjet hadseregben szolgált kommunisták és antifasiszta harcra jelentkezett volt hadifoglyok — legfőbb feladatuknak az új, demokratikus Magyarország építésének segítését tartották. Ezért őrködtek a fasizmus maradványainak szétzúzásán, a fegyverszüneti egyezmény szellemének és rendelkezéseinek megtartásán. S hogy kevésbé „elvi” kérdést is említsen e sorok írója, hadd emlékeztessen arra a sokirányú tevékenységre, amely a nagyszerű főszerkesztő, Illés Béla irányításával tudósaink, művészeink háború utáni életkörülményeinek javításáért oly eredményesen folyt.

A feladatát 1948 tavaszáig teljesítő lapra bizonyára tisztelettel emlékeznek a hasábjain oly szívesen látott neves újságírók, és az olvasók is, akiknek körében az Üj Szó gyorsan népszerűvé, közkedvelt, tekintélyes orgánummá vált.

Lévai Béla

A brigádvezető

/■ t- v. . *•

; MUNKÁK

ÉS MINDENNAPOK

'

y •• • 1 ,..fc

Szocialista brigádvezetőről szeretnék írni. Rövid tanácskozás a Ganz Műszerművek Árammérőgyára gödöllői szak- szervezeti bizottságának elnökével és a munkaverseny- felelősével, aztán megszületik a döntés: Fogarasi József lesz az én emberem. Az Alkotmány szerszámkészítő szocialista brigád vezetője. Maga is fizikai dolgozó, csoportvezető, egyike a gyár legjobb szakmunkásainak. Amellett törzs- gárdista, a szakszervezeti bizottság társadalmi tanácsának vezetője.

— A szerszámkészítő műhely — magyarázza Császár Imre vegyi labor-vezető, a szakszervezeti bizottság elnöke — valósággal a gyár szive. Érthető: ha nincs szerszám — nincs gyártás. Az Alkotmány brigád még a műhelyen belül is roppant fontos munkát végez: a sajtolószerszámok készítését, illetve — most már inkább — javítását.

Az történt ugyanis, hogy tavaly tavasszal átszervezték az üzemet: más-más műhelyre profilírozták a szerszámkészítést és a javítást. A hétszeres szocialista Alkotmány brigád az utóbbit kapta feladatul. Vezetője, Fogarasi József azonban változatlanul gyakran kap megbízást egy-egy új szerszám elkészítésére.

Az újítások „bábái"

— Tudja — folytatja rokonszenves hévvel Császár Imre —, ennek a brigádnak két nagy erénye van: mindig határidőre teljesíti feladatait, és maga gondoskodik a szakemberutánpótlás képzéséről. Húsz éve, hogy ebbe a műhelybe kívülről szakembereket nemigen vettek fel! No persze, időnként aztán „eret vágunk” a brigádon; ez történt tavaly tavasszal is, amikor öt embert vittek el az átszervezéskor más, kiemelten fontos

munkaterületekre. így maradtak aztán 14-ből — kilencen.

Fogarasd József szemmel láthatóan kényelmetlenül érzi magát: újságcikk? Minek? Vele soha nem történtek rendkívüli események, nem hajtott végre hőstetteket, az élete olyan, mint a többi munkásé, és — vágja Iá a végső tromfot — még csak nem is párttag, írjak inkább — javasolja hirtelen — az új festőüzemükről. Hogy milyen szép, egészséges, korszerű.

Császár Imre kisegít:

— Beszéljünk talán a brigádról, arról úgyis érdemes. Ez a brigád szokta elkészíteni az elfogadott újításokhoz szükséges szerszámokat...

Fogarasi József — észre sem véve, hogy „lépre ment” —, készségesen folytatja:

— Legutóbb például a fémrészek öntéséhez szükséges szerszámokat készítettük el, s

nyék zöldellnek. Hosszú szárú, nagy levelű kálák, díszsások, futók, pöttyös diffen- bachiák. A kérdésre, hogy ki a brigád főkertésze, Zsigri István jelentkezik. Az egyetlen brigádbeli fiatal, akinek nem hosszú a haja. Mondanám: ahogyan egy családapához illik, de rajta kívül még akad néhány ifjú atya a brigádban — vállig érő hajjal. Itt van például Parádi József, húsz évesnek nézném, s kiderül, hogy öt éves kislánya van.

— Okos embernek általában lánya van — mondják hangsúlyosan. Kiderül, hogy a brigád minden házas tagja — okos ember.

— És a brigádvezetőjük? Milyen ember? — fordítom komolyra a szót.

Zsigri István nem sokat gondolkozik a válaszon:

— Olyan, akit emberileg, szakmailag nyugodtan példaképünknek tekinthetünk. A szakmájában ezermester, s amellett segítőkész, fáradhatatlan társadalmi munkás.

— Ügy tudom, egyike azon keveseknek, akik — talán ha húszán vannak a gyárban — kiemelt bért kapnak. Akad vajon olyan, aki ezt irígyli tőle?

— Nézze: mindenki szeretne többet keresni, jobban élni — kezdi Zsigri István. Most az egyszer azonban szavába vágok:

— És igyekszik is minden-: ki többet, jobban dolgozni?

Megadja magát, nevet:

— No, azt nem.

Másfajta ifjúság

A fiúk is nevetnek, és Foga-: rasi József szeme apai szeretettel pihen meg rajtuk. Uramisten, mennyire más az életük, mint az övé volt! 1949 decemberében került haza fogságból, 26 évesen.

társ. Nem őt keresi? Mások is csak az ő engedélyével nyilatkozhatnak, de ahogy gondolja, én idehívom, akiket megnevezett.

A belépő párttitkár segítségemre siet. Kinyitja a szobáját, hogy ott nyugodtan beszélgethessek az általam megnevezett emberekkel.

— Miről is akar írni?

Megmondom.

— Akkor jókat választott — nyugtat meg.

Egymás után jönnek. Mindhárman ötven év körüli, bajszos, szikár emberek, a külsejükben semmi „parasztos”. Természetes mozdulattal ülnek le a szkáj fotelokba.

A kérdésem váratlanul éri őket, zavartan hallgatnak. Várok. A középen ülő szemében egyszercsak összeszűkül a pupilla és elnyomja a cigarettáját.

— Tudja, olyan volt ez, mint gyermekkoromban az iskolá- bamenés — kezdi kicsit remegő hangon —, legtöbbünk nem akart, ugye. Azután imitt- amott megnyakaltak minket és lett-e kárunk belőle? Annak nagyobb, aki elmaradt az iskolából

— Hány hold földjük volt?

— Nekem tíz, és hozzá tizenegy gyerekem — néz rám.

— Nekem meg tizenkettő és öten voltunk a családban — mondja a mellettem ülő.

— Én nyolc holdat műveltem és hárman voltunk otthon — válaszolja a harmadik.

— Ügy mondták, hogy magukon volt akkor a falu szeme.

— Az volt a baj. Senki nem a saját tanyája előtt söprögetett' és egy akaraton csak a kocsmában volfak a pohár emelge- tésénél. A kisgazdák mit vesztettek? Semmit. Aztán meg az ember a disztnótornak is ne- kikészülödik. Nem megy az úgy, hogy bele a kést. Előtte fát, üstöt, meg lábast készít. Ez pedig, úgy gondoltuk, csak nagyobb dolog mint egy disznóölés. Semmi biztosat nem láttunk....

— Egyik napon — vág a szavába a mellette ülő — bemondta a hangosbemondó,

hogy jönnek az agitátorok és fogadjuk őket szeretettel. Feje tetejére állt az egész falu. Az emberek meg ugratták egymást. Majd így lesz, majd úgy lesz. Gondolni kellett arra is, hogy ki legyen, azaz ki lehet az elnök — tagolja lassan a velem szemközt ülő. — Mi öt-tíz holdon tudtunk gazdálkodni, de ha mind belépünk, az 2800 lesz. Oda olyan szakember kellett, aki előre lát, megbirkózik a nagyobb számokkal is. Azonkívül a sokféle ember nyelvét kibírja, kéréseit teljesíti vagy elutasítja. Ezekre is gondolni kellett akkor.

— És a másik az — szól a mellettem levő —, hogy az amúgy különben egyformán jó kaszás-kapás tíz-tizenöt parasztember, amikor egymás mellé áll a sorba, ugyanennyi civakodó lesz belőle.

— Végül is mi történt?

— Beléptünk. Szépen sorjában aláírtuk, igaz, és vittem a hónom alatt a kötelet. Ügy gondoltam, hogy utána felakasztom magam. Aztán a kocs- máros megvette tőlem egy liter borért. De becsapott, mert teljesen új volt a kötél.

— Mikor volt ismét annyi az évi jövedelmük, mint a magángazdálkodás utolsó évében?

— Ügy nyolc-tíz év múlva.

— Ha visszaadnák most a földjét és gazdálkodhatna egyedül, elfogadná?

— Kellene a fenének — nevetik el magukat. — Hogy küszködjünk rajta, dolgozzunk látástól vakulásig?

— Mi a véleménye most az elmúlt tizenöt évről?

— Nyolc-tíz órát dolgozom. Otthon tv-t nézek, kirándulhatunk a tsz buszán, fehér- csempés fürdőszobában mosom le magamról a napi mocskot. A brigádmunkát is megszoktam. Csak gyorsabban telik így a nap többedma- gunkkal.

— így, így — bólogatnak a többiek is.

A református papot keresem. A nagytiszteletű „hozott- isten”-ként saját termésű borral kínáL

— Azt mondják, hogy sokat segített az agitátoroknak a szervezéskor...

— Mi, a haladó református egyház pásztorai, semmiképp nem elleneztük az újat. Híveinket a társadalom fejlődésében minden igyekezetünkkel támogattuk. Előtte tíz éve már tanácstag voltam és aktíva a Hazafias Népfrontban is.

— A község lakosainak többsége református. Jöttek-e tanácsot kérni, hogy mit csináljanak?

— Nagyon sokan kerestek fel személyesen és én akkor azt monditam, hogy o vasárnapi istentiszteleten válaszolok. A vallásunk lehetővé teszi, hogy a szentbeszéd textusait mi válasszuk. Két napig keresgéltem, míg végül János evangéliumának 13. részéből olvastam fel azt, amit Jézus mondott a tanítványainak nagy csütörtök éjjelén, amikor megmosta a lábukat, s azok csodálkozva néztek rá: „Amit én most teszek, azt ti nem értitek, de eljön majd az idő, mikor megértitek”.

— Hogyan reagáltak erre?

— Először történt meg, hogy az istentisztelet alatt valaki hangosan megkérdezett: „Hogyan érti ezt tiszteletes úr?” Erre én azt válaszoltam, amit Ézsaiás próféta mondott a híveinek: „Szántsatok magatoknak új ugart”.

— A belépés után jött-e valaki reklamálni, hogy rossz volt a tanács, és nem használt a szentlélek áldása?

— Egy ember. Amikor a faluba kerültem, mint fiatal pan, az akkori szokás szerint a legmódosabb gazda hozott ide lovas kocsin. Nos, ez a hívem mondta, hogy: „Tört volna el a lovam lába, amikor idehoztam.”

— Messze van a tsz-iroda?

— kérdeztem az utcán álló mikrobusz vezetőjétől.

— Nincs, de beviszem, ha felszáll. Kit keres?

Mondom, hogy kát.

— Maga is a kitüntetés ügyében jött, vagy nem? Tudja, K. furcsa egy ember. Annak idején miatta csúszott egy hetet a szervezés. Elbújt — most meg ö az egyik legjobb brigádvezető.

A tsz-iirodában közük velem, hogy rosszkor jöttem, K. kéthetes külföldi jutalomádü- lésen van. A fiával azonban beszélhetek; a tsz ösztöndíjasaként nemrégen szerzett diplomát.

Az elnökhelyettesi szoba ajtaján levő név ismerősnek tűnik. Jegyzeteim szerint a mostani elnökhelyettes egyike volt azoknak az agitációban részt vevő pártmunkásoknak, akik „ha annyira jónak hiszi a kolhozt, miért nem jön akkor ide” kérdésekre elvállalta az egyik tsz vezetését.

— Volt az elején minden — mondja most. — Keserűség, ökölrázás. A régi haragosok nem akartak egy brigádban dolgozni. Aztán szép kerek történetek az újságokban, meg a rádióban, hogy nem akar indulni a paraszt. Ez csak olaj volt a tűzre. Nem értették, miért gyötrődik, tépelődik és miért nem fütyörészve, dalolva fordít hátat a sok száz év Ismert útjának. Idő kellett ahhoz, hogy örömmel üljön a traktorra, és szántson a nagytáblás „mienk” földeken.

— A belépni nem akaró nagygazdákkal milyen változás történt?

— Rövid időn belül felmérték a lehetőségeket, és ha már dolgozni úgyis kellett, igyekeztek a nagygazdák tudásával ellátni feladatukat. Közülük többen brigádvezetők vagy elnökök lettek. A közös munkák, esvüttes erőfeszítések vállalásával közelebb Ikerültek egymáshoz, s ezáltal megváltozott a gondolkodásmódjuk, életszemléletük.

vállaltuk a javításukat, felújításukat is.

— Milyen fémrészek?

— Az árammérők kapocstestének fémrészeit azélőtt sárgaréz profilanyagból darabolással állították elő. A sárgaréz importanyag, jórészt tőkés országokból szerezzük be, s a darabolás részint nehéz fizikai munka, részint jelentős veszteséggel jár. A gyárban egy öttagú műszaki kollektíva újítást dolgozott ki, hogy profilanyag helyett rézbugából és rézhulladékból, házilag, öntéssel mindjárt pontos méretre állítsuk elő a kapocstestek fémrészeit. Az öntéshez — vagy ahogy szakmai nyelven nevezik: fröccsöléshez — mi csináltuk meg a szerszámokat.

— Mennyi ebből a megtakarítás?

— Hatjegyű számmal lehet kifejezni — mondja Császár Imre.

— Hogy áll a brigád a nem termelési-gazdasági jellegű felajánlásokkal?

— Nehéz most erre válaszolni, amíg el nem készül a brigádmozgalom értékelése — szabódik Fogarasi József. — A felajánlásokat ugyanis tavaly, az év elején és 14 emberre számítva tettük. Aztán jött az átszervezés, kilencen maradtunk, s ráadásul éppen a legtapasztaltabb, szakmailag

legerősebb embereinket vitték el.

A brigádnaplót hívjuk segítségül, s csakhamar kiderül, hogy a kollektíva négy tagja vállalkozott szakközépiskolai szintű továbbtanulásra.

— Teljesítik, amit vállaltak?

— Hogyne: Zsigri István tavaly már leérettségizett, Po- zsár József, Sára Mihály és Jónás István pedig most másodéves.

Több munkáért kiemelt bér

A műhely az alagsorban van, ám a brigád tagjai „belopták” a gépek közé a természetet. Pontosabban egy darabját: a munkapadok fö- i lötti ablakokban évelő növé... — Akkor visszamentem régi helyemre, a Ganz Rt Számlálógyárába. Aztán felépült a gödöllői gyár, s engem idehelyeztek. Itt ismerkedtem meg a feleségemmel. Két évig Pestről jártunk ki, aztán a gyártól kaptunk egy szolgálati lakást. Kislányunk született, de még pici korában súlyosan megbetegedett, állandó gondozásra szorul. A feleségem akkor kilépett a gyárból, és 14 éven át egyetlen keresetből éltünk. Csak nyolcadik éve kezdett el ismét keresni, bedolgozást vállalt a GÖFÉM-nél. Hát én aztán megfogtam a munka végét: újítottam, túlóráztam, hajtottam magam. A havi fizetésemből éltünk, a többletet — az újítási díjat, túlórapénzt, jutalmat — félre tettük. Házra gyűjtöttünk. Aztán elkezdődött az építkezés, azon is magam csináltam, amit lehetett. Igaz, el is tartott hosz- szú évekig. Végre azért csak elkészült a kétszoba-összkom- fortos ház, sőt, még egy szo- ba-konyhás szárny is, a szüleimnek. Most már könnyebben élünk, nem kell annyi mindenről lemondanunk, mint húsz éven át. Két évtizedig nem jártunk sehova; nem voltunk színházban, sem üdülőben, hiszen a szabadságomat a házépítkezésen töltöttem. Élelemben először, két éve jutottunk el külföldre a feleségemmel: egy bécsi kirándulásra. Én 26 éves koromban a semmiről indultam: egy szál ruhám volt, meg a két kezem. Ezek a fiatalok — mutat körbe a műhelyben — ezt már nem is szeretik hallani, any- nyira más körülmények között élnek. Jó szakma van a kezükben, szépen öltözködnek, szórakoznak, az egyiknek motorja van, a másik lakásra, kocsira gyűjt, ők már hírből sem ismerik a félelmet, a létbizonytalanságot.

Egy satukart csavargat szórakozottan, gondolatai harminc-negyven évet szállnak visszafelé. De nehéz is volt az út — a hat kiváló dolgozó kitüntetésig! ...

Nyíri Éva

Tizenöt év. Átlépve a kamaszkor küszöbét, múltjukat nem tagadják meg ezek az emberek, de nem is vállalnák a régit.

Hajnal László Gábor

♦