Pest Megyi Hírlap, 1975. február (19. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-13 / 37. szám
4 iXGYEM Ttäg/W W sEfunap 1975. FEBRUAR 13., CSÜTÖRTÖK 30 esstend A HÍDFŐ 1944 decemberében érte et a Dunát az az utászdandár, amelyben a húszéves Galimzján Sagvalijev őrvezető szolgált. Az egyik este a dandártörzsre hivatták, és közölték vele; őt jelölték ki a pontonos kezelőlegénység parancsnokának. Hídfőt kellett elfoglalniuk a Duna jobb partján, s gyalogos deszan- tot és tüzérséget kellett partra szállítaniuk. ...Éjszaka. A ponton a Duna folyása mentén úszott. Fokozatosan közeledett a szemben levő parthoz. — Csak ne vegyenek észre bennünket! Sikerüljön partra szállnunk! — gondolta. Már nincs messze a part. Jó, hogy az éjszaka ilyen koromsötét. A hold kerek korongja azonban hirtelen fénnyel borította el a folyó víztükrét. Abban a pillanatban tűzeső zúdult a pontonra. Köröskörül forrt a víz. — Géppuskák! Tűz! — vezényelt. Tíz géppuska zúdította tüzét az ellenségre, elnémítva a parton elhelyezett állásokat. A ponton a parttól 70 méternyire zátonyra futott. Az ellenség fokozta a tüzet. Egyetlen perc gondolkodási idő sem volt. A hazáért! — kiáltotta hangosan Galimzján, és elsőnek ugrott a vízbe. Az utászok és az időközben csónakokon és pontonokon odaérkező deszant század követte. Sagvalijev pontosan irányzott géppisztolysorozattal megsemmisítette az ellenséges kézi géppuska kezelő személyzetét, amelyik el akarta vágni a deszantosok útját. A katonák a parton kézitusába bocsátkoztak a hitleristákkal. A parancsnok alakja hol itt, hol ott tűnt fel. Géppisztolysorozatokkal, gránátokkal pusztította az ellenséget. Hirtelen mindkét lábában éles fájdalmat érzett. Tudta, hogy sorozat találta el. A földön fekve, vérezve is tovább küzdött. Amikor az utolsó fasiszta katonát is visszaszorították a magaslatról, a szovjet katonák kiépítették a hídfőállást. Sagvalijev leadta az előre megbeszélt jelet: a hídfőt elfoglaltuk, majd elveszítette eszméletét. A kórházban tért magához. Sokáig kellett feküdnie, sebesülése súlyos volt. A kórházban tudta meg, hogy a szovjet csapatok sikerrel keltek át a Dunán, és befejezték a budapesti fasiszta csoportosítás bekerítését. A 6. dandár utászai közül többen részesültek kitüntetésben. Sagvalijev a Szovjetunió Hőse megtisztelő címet kapta. N. Zajcev (APN) £. ILLYÉS GYULA: Buda, 1945. január Hajlongva jönnek hegyi házamig a katonák, van ki letérdel, négykézláb kúszik a havon át. Lent ködlő, ősz tengerré válva fői Pest, a világ, mögülem bomba és akna fütyöl: a Hármas-hegy húsz ágyúja kiált. Front közt vagyunk. Lépek föl és alá a balkonon. Bizton vagyok. Körültem a halál az oltalom. Bujdostam s íme várrá vált a házam, mióta rom. Kopek, gondolom, most gyertek utánam, mióta golyó kopog kapumon. t Mióta vendég csak olyan jöhet, mint a gránát, amely bevágta tegnap a gyerekszoba falát. Bevágta! — ülök a kihalt hegyen, élem tovább, vas-zom-xnögéts méhésze, csöndesen, elrettentő remeteség korát. Fogoly vagyok, — de soha szabadabb sorsom előtt. Meghalhatok, — de nem volt soha rab reménykedőbb. Hetes borostám félig bár fehér: lakzit ülök, nagy nászt naponta, mátkám a veszély: soha ilyen pezsdítő szeretőt! Neki köszönöm a fő férfi jót, az örömet, hogy — szállnak bár gyilkos jelek, golyók, nem rettegek, hogy bennem itt, — ha mindent vesztenék — embert lelek, hogy — dongj, világ! — új sorsot ád az ég, minden reggelre bátrabb életet! és fóvúros A nyolcadik kerület bérházának hosszú körgangján kopogtam végig. A fekete, semmit tükröző ablakokban megjelent egy-egy fej, csak egyből nem tekintett ki senki. Milyen tétován mentem a sarokba bújt ajtó felé: vajon lesz-e, aki kinyitja. Lassítottam: féltem sietni. Az ablakok sorra nyíltak, kíváncsi arcok bújtak elő. Volt, aki kijött, s a rozoga korlátnak támaszkodott, átadva magát a békés bámészkodó sinak. Kezdtem otthon érezni magam. Akkor is így álltak a szomszédok a gangon, amikor apám egyszer este becsengetett nagyanyámék sarok- ajtaján. Belépett, de csak egyik lábával. Nagy, markos jobbjával adott egy nagy pofont, majd hangos robajjal berántotta kívülről a reszkető ajtót, s eltűnt az estében. Az ablakok remegését, no meg ijedt szívem dörombölését ma is húsom- ban-véremben érzem. A pofon jogos volt, de akkor nem ismertem be. Az iskolából vonattal jártam haza, és lekéstem a déli járatot. Nem őgyelegtem az utcán, a váróban sem volt kedvem az unatkozáshoz, húzott is valami nagyanyámék- hoz, amúgy is közel a Keletihez a ház, őket választottam. Csak épp annyi időre ugrottam fel, hogy majd a következő vonattal... E lment még egy azután, és én maradtam. Otthon vártak, ismertek a pontosságomról, legalább telefonáltunk volna, ha késve is... Apám pofonja nemcsák azért sikerült oly nagyra, mert akkora Góliáttól kiosi ütést nem is remélhettem, hanem azért is, mert akkor szakadt fel belőle a visszafojtott düh, amikor mosolyt erőltető arcomba nézett, látta, hogy sem az iskola, sem a mentő, egyik kórház sem vezette félre: élek, és tényleg, ahogy a különböző intézményekben mondták, előkerültem. A gang, a körfolyosó élte napjait. Kicsit megfakult arcok néztek rám, kicsit csodálkozó szemek: lám, életben maradt... Latorcai néni meg is jegyezte: csakhogy hazahozta az isten... Isten? — méltatlankodott Minden nap Alpároé —, hol bujkált olyan sokáig a maga istene?... ' V alami nyugalom szállt meg: ha csak itt vitatkoznak, akkor nagy baj nem lehet, akkor... nagyanyámmal nem történhetett semmi. Becsöngettem. Csend. Azután újra: fáradtan, lassan nyikordult benn az ebédlőajtó, cseppet sem sietősen közelgett valaki. Félrehúzta a függönyt, nein úgy mint rég, amikor sejthette, ki érkezik, most nem érkezhetett olyan, akit várt, tán egy feketéző, egy kolduló szegényember, amilyen tucatszám próbálkozik naponta. Hirtelen rántotta fel a zöld lakkja- kopott ajtót, amelynek két tábláját is kék papír helyettesítette: nagy- néném volt. Kiáltott — mit is? — nem volt értelme, vagy csak nem emlékszem. De már erre előjött a másik nagynéném is, mögötte nagymama. Körülállták, öleltek, kérdeztek, sopánkodtak összevissza, felelni sem tudtam annyi mindenre, különben is én akartam kérdezni... ők meg sírtak, nevettek. Megvagy?... és édesanyád él? többen is azt mondták,' hogy látták, amikor meghaltatok. Hogy vagy?'egészséges vagy?, jaj, meg sem lehet ismerni ... Még ilyet, ilyen váratlanul !,.. Néztem őket, egykedvűen-szomo- rúan. Ü gy vágytam ezt a pillanatot, bár hinni sem hittem a haláltáborban, hogy egyszer bekövetkezhet, ki hitt ott az élvemara- dásban. És most itthon vagyok Budapesten, egész 35 kilós magammal, kisemmizve, mert még a viszontlátásnak sem tudok örülni. Nagyanyámék is csalódtak, várták, hogy nevessek, vagy legalább sírjak, vagy mondjak valamit, én meg mintha megkukultam volna, elfelejtettem a kerek mondatokat, alig futja belőlem igenre, nemre. Enni tesznek elém, eszembe jutnak az éhező napok, a kínkeserves órák, amikor fennhangon meséltem nagyanyám fosizílós kalácséról, amit senki nem tud olyan foszlósra keleszteni, a fasírtjáról, aminek az ízét mindig ott éreztem a számban ... Alig eszem. Unszolnak. Elém .raknák az egész lelkűket, csak mosolyt csaljanak belőLem. 1945. június 30. volt. M ár napok teltek el, s ők még minden lépésem kisérték: alszom-e, nem vagyok-e éhes, mire vágyom, mintha lett volna valamijük bármit teljesíteni. Azt hitték, beteg vagyok, mert csak betegekkel fordulhat elő, hogy napokig egykedvűen bámulnak maguk elé. Nem értették szegények, hogyan nem örül az életnek valaki, hogyan nem a szabadon sütő napnak, az első 6-os villamosnak, az első szervezésnek: takarítsuk el a romokat. Azt pedig végképp nem értették, hagy amikor semmi nagy esemény nem hatott rám, egyszercsak elkezdtem sírni. Épp akkor, amikor egy reggel sápadt, tojásszegény kalácsot tettek teám mellé. Dehogy hasonlított az íze a százszor felidézett kalácsra, de kalács volt mégis, nagymama sütötte. És én sírtam. Egy év óta először. Velem sínt mindenki. Talán megértették, hogy ez az a pillanat, amikor az étet újra visszaszólít belém, mert már érezni, fájni tudott valami. Elmúlóban a fásultság, a búskomorság ... Budapest február 13-án szabadult. Az egész ország április 4-én, a győzelem napját május 9-éh ünnepeljük. A mi koncentrációs táborunk rácsai április 25-én omlottak le. Haza 1945. június 30-án értem. S néhány nappal később éreztem először az igazi felszabadulást, amikorra testem-lelkem egyaránt felfogta a szabadságot. E '” s azóta mindennap ünneplem a fasizmus megsemmisítésének, egy új élet születésének ünnepét. Hol csak hétköznapi munkával, hol egy bölcsődeavatással, egy útszakasz megjavításával — mert mindennap történik valami, amit piros betűvel kellene feljegyezni. Minden nap egy-egy évforduló. Sági Agnes HETI FILMJEGYZET Budapesten harcoltak Fővárosunk felszabadulásának harmincadik évfordulója adta az aktualitást egy 1967-ben készült tv-film, a megtörtént eseményeken alapuló Budapesten harcoltak felújításához. Szőnyi G. Sándor .filmje tömörítve, rövidebb formában kerül most a mozivásznon a nézők elé. A háború utolsó _ évében működött híres Szír ellenálló csoport tagjairól és tetteiről készült film főszerepeiben Dávid Kiss Ferencet, Koncz Gábort és Madaras Józsefet láthatjuk. Szalad, szalad a külváros Jelenet a Szalad, szalad a külváros című filmből. Természetesen nem a külváros szalad, hanem a lakóit Azok viszont nagyon. Kora reggel be a városba (Párizsba), a munkahelyre, busszal, vonattal, metróval, állandó kialvatlanságtól s az elkésés miatti félelemtől gyötörten, reggeli nélkül, idegesen, már a munkakezdés előtt kifáradtam S rohanással telik el a késő délután is: üzletekbe, vásárcsanokba, aztán megint a metró, a vonat, a busz. S otthon a pihenésből nem lesz semmi, mert a szomszéd éppen lemezeket bogét a papírvékony falon túl, vagy autót, motort túráztat a ház előtt, esetlég csak veszekszik a feleségével. Külvárosban lakni maga a téboly — legalábbis abban a francia filmben így van, melyet Gerard Pires rendezett. S ha a filmvígjáték szabályai szerint vari is némi túlzás ebben a megállapításban, any- nyi kétségtelen, hogy a komédia létező jelenségeket pécéz ki, s nagyon is valódiak azok az okok, melyek a külvárosban lakók életét megkeserítik. Pires láthatóan jól ismeri ezeket a problémákat és ezeket az embereket. S van elegendő humorérzéke is hozzá, hogy szellemesen csipkelődve mutassa be a külváros lakóit és életüket. A film legjobb oldala éppen ez, az ötletekben, finom poénokban és harsány nevetésre késztető gegekben egyaránt dúskáló forgató- könyv és rendezés. Pires és színészei mernek felszabadultan bolondozni, mernek könnyedek és lendületesek lenni. Egy filmvígjátékban nem éppen hátrány, ha nevetni lehet rajta, s ha kitűnő a tempója és jó a ritmusa. A Szalad, szalad a külváros ilyen film. Nem akar az urbanizációs problémák mélyére ásni, nem akarja megoldani a valóban súlyos gondokat, csupán arra vállalkozik, hogy másfél órán át jó hangulatban tartsa a nézőt, s eközben felvillantson előtte néhány nem is olyan mulatságos dolgot — is. Mivel pedig ennek a vállalt feladatnak jó szakmai felkészültséggel és jó színészek segítségével eleget is tesz, a Szalad, szalad a külváros egyike az utóbbi hónapokban látott legszórakozta-* tóbb filmvígjátékoknak. Rivaldafény Talán különös megállapítás egy Chaplin-filmről azt mondani, hogy nem eléggé Chaplint, de a Chaplin-sorozat legújabb darabjaként bemutatott Rivaldafény esetében sajnos, pontosan erről van szó. Pedig hát erről a filmről — mivel az ismert okok miatt nem láthattuk bemutatásakor, 1952-ben, így csak leírások és hallomások alapján — legendák keringtek. Sokan úgy emlegették, mint Chaplin életművének egyik legkiemelkedőbb darabját. Nos, a film most itt van, s nerp igazolja az elragadtatott véleményeket. Nem azért, mert maga a történet banális. Ha azt vesszük, banális volt mondjuk az Aranyláz vagy a Nagyvárosi fények meséje is. Attól a Rivaldafény még lehetne a fentiekhez hasonló remekmű, mert hősei a kiöregedett, lecsúszott, alkoholistává züllött bohóc, Calvero, meg a nehéz sorsú, de rendkívül tehetséges, fiatal, szép táncosnő, Theresa, s mert a fiatal lány beleszeret az öreg bohócba, aki régóta várt és kirobbanó sikert arató jutalomjátékán szívrohamot kap és épp akkor hal meg, amikor a kis Theresa csodálatos szólóját adja elő a szin- padon. Szentimentalizmust minden Chaplin-f'űmben találunk, még A diktátor ügye- fogyott kis borbélya és talpraesett cselédlánya közti félszeg szerelem sem mentes ettől. De a Rivaldafényben már alapvonássá duzzad az érzelgősség, s ugyanakkor nem ellensúlyozza semmi más. Itt nincs groteszkéles társadalombírálat, nincs humanista hitvallás a haladás és az emberi jogok mellett. Nem látjuk a kapitalista társadalmat sem olyan leleplező fényben mint a korábbi nagy művekben. Itt csak az öreg bohóc és a fiatal táncosnő ezerszer látott történetének egy újabb variációjával találkozunk, a bajazzó-téma chaplini változatával. Hogy Chaplin nagy művész, remek komédiás, jó rendező, azt most is bebizonyítja. S ha azt csinálja, amitől Chaplin lett, ami benne a maradandó és sajátos filmművészi nagyság, akkor most is kitűnő. A music hall, a zenés angol népszínház gyakorlatából hozott óriási mozgáskultúrájával és ötletességével most is megnevettet és elszórakoztat, de miután a film többi része sem nem kapcsolódik ezekhez a betétekhez, sem el nem éri ezek mesterségbeli szintjét, a Rivaldafény gyakorlatilag két külön filmre esik szét. Hogy ennek a Chaplinnél merőben szokatlan szerkesztésbeli törésnek mik az okai, azt hosszan elemezhetnénk. Talán elég, ha annyit említünk, hogy ebben a filmben tett először engedményeket a hollywoodi „álomgyárak” ízlésdiktatúrájának, s nem is véletlenül, mivel a Rivaldafény készítésének idejére esnek azok a keserű csatározások, melyeknek végső következményeként Chaplin otthagyta az Egyesült Államokat. Ahogy mondani szokták: kifogásaink persze csak Chaplin szintjén érvényesek. Azaz: másnál talán nem esnének oly súlyosan a latba a bizonytalankodások, a dramaturgiai lazaságok, az érzelmes- ségbe csúszó jelenetek. De Chaplin az Chaplin, s tőle, remekművek egész sora után, újabb és újabb remekműveket várnánk. A Rivaldafény nem a legjobb Chaplint mutatja — de azért ez is az ő műve, és ez nem keveset jelent. Takács István 9
