Pest Megyi Hírlap, 1975. január (19. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-01 / 1. szám
8 1975. JANUAR 1., SZERDA NEMES GYÖRGY: Mama Életfa az arcát, aztán eligazította a takarót. Az érettségi még elég jól sikerült, de az egyetemi fölvételi a magyar—könyvtáros- szakra már kevésbé. Pedig elképzelte, hogy ül majd a városi könyvtárban, lehetőleg a gyerekkönyvtárban, ő hozzá jönnek tanácsért a kisfiúk és a kislányok, szabad idejében végigolvassa a meséskönyveket meg az ifjúsági könyveket, hogy könnyebb legyen a tanácsadás. Az elképzelésből csak a fehér köpeny maradt és a gyerekek. Ezek a gyerekek úgyan kisebbek, mint amilyeneket maga köré képzelt. De lehet ő még könyvtáros. vagy tanár, egy tizenkilenc éves lány még mindent elérhet. Saját gyerekei is lehetnek. Banditól? Miért ne? Ha elég türelmesen szeretik egymást. Ez persze, távolabbi dolog. Elébb le kell, hogy teljék Bandi külföldi ösztöndíjas ideje, mennyi is? Még másfél év, jobb róla nem beszélni. Bandinak szép nagy fekete szeme van. Mindig miagáin érzi a tekintetét. A bölcsőde vezetősége is hozzájárult, anyu se törődött vele (különben se látja egész nap anyut), hogy erre az egy hét szabadságra kihozza Ferkét. A padlásról leszedte régi szánkóját, s nagy szántúráikat tettek. Ferkó ügyesen ragadta meg a szánkó fogóját, ő meg szaladt, csizmája meg-megcsúszott a havon. Otthon meséskönyvekből olvasott föl a gyereknek, aki szinte döbbenten figyelt két nagy szemével, s csak időn- kint vette ki szájából egy pillanatra a hüvelykujját. — Tetszik? — kérdezte. Ferkó nem válaszolt, de a szeme elárulta, hogy érti a kérdést — Nem baj, majd egyszer válaszolsz, ha már tudsz beszélni. Szopd csak az ujjad, én egy olyan mama vagyok, aki nem bánja, hogy szopod az ujjad. L etelt a hét, Ferlcóval együtt tért vissza a bölcsődébe. A gyerek a játékok között totyogott, de szívesebben szeretett a földön ülni és bámulni. Odament a kisfiúhoz, szándékosan meigállt közvetlenül mellette. Óriásnak látszhatott, ha a földön kuporgó törpe fölnéz a magasba. Ferkó rátette a kezét a cipőjére. Csaknem ugyanazzal a mozdulattal, mint hónapokkal ezelőtt, de mégsem ugyanazzal. — Mi van, Ferkó? Akarsz valamit mondani? A gyerek csak nézett rá, nem felelt. Odahúzott egy kis széket, közvetlenül Ferkó mellé, s leült rá. — Gyerekek, ne énekeljünk egy kicsit? Nyolcan-tízen is odarohantak. A legszemfülesebb, Szilvi, már kapaszkodott is, hogy az ölébe kuporodjon. De Ferkó megelőzte. Mint a magáét, mint jogos tulajdonát vette birtokba az ölében, a térdén azt a helyet Az az igazság, hogy mikor észrevette a kisfiú mozdulatát, ő segített is: ne Szilvi, hanem Ferkó foglalja el ölében azt a helyet — Most elénekeljük a tücsök és a légy lagziját Ezt már jól tudjátok. Jó? — Jó! — kiáltották a gyerekek egyszerre. t1 gy pillanatra megborzon- gott, mert azt érezte, hogy az ölében ülő gyerek két karja a nyaka köré fonódik, de nem úgy mint mikor a havas úton hurcolászta. Ferkó lehelete, mely szapora és szabálytalan ritmusú lihegésnek tetszett, forróságával szinte sütötte a fülét. Egy picikét feléje fordította fejét, s biztatóan rámosolygott. Ferkó suttogva, rekedten, egyenest bele a fülébe lehelve élete első kimondott szavát, megszólalt: — Mama — s karjának szorítása görcsös lett. így ült, nyakában mint egy faág a csüngő gyümölccsel, Ferkóval, s vidáman, megha- tottan maga is rekedten mondMcnyhárt László rajza ta: — Akkor kezdjük, gyerekek: Zöld erdőben a tücsök.». Tanya Varga László rajza BERTHA BULCSU: Vadludak a jégen Valahol, nagyon messze, vadludak ülnek a jégen. Ny ugtalanok... A zaj kiszabadul a partmenti kocsmákból, és beléhullik az éjszakába. Hamarosan kivágódik az ajtó, s az a három fakutyával, nádkévékkel nekivág a sötétségnek. Fölrebbennek - a vadludak, s kiáltások szaladnak parttól partig. Az idén meg sem roppan a jég... Valamikor én is ott szaladtam az egyik fakutya mögött, s a jég fölé hajolva nagyokat kiáltottam: — Tvnkó! Tinkó! Üj esztendő, Tinkó... Fél óra alatt átértünk, fél alatt vissza. Szörnyű nagyokat húztunk a borból, s nevettünk a jégen, ha ropogott is. Így mondták a faluban: „az a három”. S minden évben másik három kelt át a jégen köszönteni az új esztendőt. Az is megtörtént, hogy valaki beszakadt, s az is, hogy csónakon mentek. — Tinkó! Tinkó! Boldog új esztendőt j.. — suttogom a félig nyitott ablaktáblára, s nézem, hogyan dermed újra. Éjfélkor eloltották a villanyt és egy hosszú percig a sötétségbe süllyedt a bálterem. Szilveszterkor egyetlen percre az egész világon elsötétülnek a báltermek, s az emberek sötétben maradnak a gondolataikkal. | Miket gondolhatnak? Giscard d’Estaing talán arra gondol, hogy szerencsésen telt el ez az év, s az asztal lapján alul, koccant is kettőt, amire felfigyelnek a környezetében tartózkodó személyiségek. Külthammer, a fodrász is arra gondol, hogy szerencsésen telt el az esztendő, hiszen férjhez adta a lányát, és disznót vágtak... A harminckilenc évesek arra gondolnak, hogy jövőre negyven évesek lesznek, a negyvenévesek meg arra, hogy túl vannak már az életük felén. Ez csak egy pillanatra vetődik fel bennük, s megrázzák mindjárt a fejüket, hogy eltereljék a gondolataikat. De ezt az egyetlen gondolatot sohasem lehet lerázni. Makacsul visszatér és ilyeneket suttog a döbbenetes sötétségben: „Felváltottad az ötödik tízest...” De a negyvenévesek nem akarnak erre gondolni, s lányneveket és pinceszereket sorolgatnak magukban félhangosan, és arra igyekeznek gondolni, hogy néhány hónap múlva nyár lesz, és barnára sülnek, s Almádiban senki sem gondolná róluk, hogy ... Dk a negyedik X nagyon makacs barázdákat és keserűséget hagy az emberek arcán. Amikor felgyullad a villany, egy furcsa, új, keserű vonás telepedik a negyvenes férfiak homlokára, s ez a ránc már örökre ott marad. A harmincéves asszonyok arra, gondolnak, hogy legfeljebb huszonkettőnek látszanak, a huszonkét évesek kuncognak, és nem értik, hogy miért van csend, amikor eloltják a villanyt. A harmincéves férfiak elhatározzák, hogy január 1-től minden másként lesz az életükben. Egyetlen percig sötét van, aztán a szemet kápráztató világosságban, szerényen, halkan felcsendül a Himnusz. — Előttem egy középkorú hölgy áll. Előhúzza a zsebtükrét, és óvatosan az ablak mellé húzódva belepillant. Nézi magát és énekel. A púder és festék alól kibukkannak a ráncai, s a nőies lágyságot eltüntetik az arcáról. Nézi magát és énekel. Mire gondolhat? Talán arra, hogy elmúlott negyven, elmúlott a fiatalság... Arra gondol, hogy nagyon gyorsan, szinte észrevétlenül tűnt el az ö fiatalsága. Ügy tűnik, mintha az egyperces sötétség alatt lopták volna el tőle, tévedésből... Egy kis huzat szabadul valahonnan a szobába, és nekem eszembe jut, hogy valahol, nagyon messze vadludak ülnek a jégen, s valahol kivá- íjódik a kocsmaajtó, s az a három fakutyával, nádkévékkel nekivág a sötétségnek. Nagyon erősek és nagyon fiatalok. A jég fölé hajolnak és nagyokat kiáltanak az éjszakában: — Tinkó! Tinkó! Boldog új esztendőt... THIER Y ÁRPÁD: Amíg odaérünk A vonat fékezni kezdett, majd megállt a nyílt pályán egy embermagasságú hófolyosóban. A mozdony felől elmosódó, összefüggéstelen kiáltozás hallatszott. Kis idő múlva a kocsi folyosóján feltűnt a kalauz. Kézilámpájával bevilágított a fülkékbe. — Mi történt? — érreklődött Frank. — összeütközött előttünk két tehervonat. Az egyik gép rádőlt a pályára — mondta a kalauz. Lámpáját az ablakihoz emelte, és kinézett — Visszatolatunk a legközelebbi állomásra. A kalauz átment a következő kocsiba. Frank visszaült a helyére. Ez a karambol, meg a hófúvás hiányzott még nekem, gondolta. Rossz érzését fokozta a gyanú, hogy csak azért hívták meg, mert abban a városban született. Gyanakvó természet volt. Egy idő óta sejtette: az ő írásai azért nem arathatnak komolyabb, esetleg átütő sikert, mert minden novellájából újra és újra ugyanaz a feddhetetlenség árad, ugyanaz az arc, ugyanaz a vonalzószerű termet és ugyanaz a különös, kissé fanyar jellem néz szigorúan az olvasóra, art a látszatot keltve, hogy minden írásában keményen le akar számolni önmagával és a környezetével. Mindezért legnagyobb ellenségét, a hiúságot okolta, mely megakadályozta, hogy esendőségében és veszteségeiben, küzdelem nélkül és rossz helyzetekben is megmutassa önmagát. Időnként e’keseredetten, erőt gyűjtögetve fohászkodott magában, mert tudta: minden megváltozhatna, ha a hiúságot képes volna kiölni magából, de míg egyik nap kiölte, a másik nap újult erővel támadt fel benne, és szomorúan vette tudomásul, hogy mérni ár hiábavaló küzdelem ez. Eltelt egy óra. A vonat nem mozdult. Nem várt tovább. Ügy gondolta, gyalog még odaérhet, és a vágányok között nekivágott a több kilométeres útnak. Időnként hátra-hátrapilLantott. A vonatok hamarosan elmaradtak, mint ahogy az ő alakja is elveszett a vonatok szeme elől a kék derengésben. A pályamunkások kiáltozását a szél egy ideig még utánafújta, végül ez is elmosódott és teljesen magára maradt. Nem fázott, nem félt, fáradtságot sem érzett, csak mint egész nap: az éjszakai álmától nem szabadult. Almában hátrakulcsolt kézzel ődöngött a kultúrház előcsarnokában, mint akinek semmi köze sincs az esethez, közömbösen nézegette a csarnok márványoszlopain függő fbtókat, amelyek az új városrészt ábrázolták. Rossz előérzete volt, szeretett volna mielőbb túl lenni a dolgon. Egy konyak nem ártana most, biztatta magát álmában, és elindult, hogy megkeresi a büfét. A kék, halvány fényű márványfolyosókon isme fős arcokat keresett, sőt igyekezett otthonos lenni, de csodálkozó, futó arcok pillantottak rá, any- nyi időt sem engedve, hogy alaposabban megnézze őket. Ráadásul a büfét sem találta. Egy idő után bizonytalanság, sőt egy kis félelem fogta el, s megkérdezte önmagától: — Mi lesz velem, ha egyszer majd elfogynak az életemből ezek az emberek, meg az itteni történetek, és már elfelejtenek? A második emeleten bátorságot öntött magába, és megkérdezte az egyik jegyszedőnőt, hogy melyik teremben tartják az irodalmi estet. Tanácstalanul ácsorgott a fénylő ajtók között, majd lenyomott egy kilincset. Az ari I rek, aki világosan így ejtette: tücsöcs. — És te, hoigy mondod, te fekete szemű? — A kisfiúhoz fordult. A kisfiú ránézett, de nem felelt. A kisfiú nem tudott beszélni. R elia, a főnővér tudta a kisfiú nevét: Falu Feikónak hívták. — Nézd meg, Kati, a dosz- sziéját. ha annyira érdekel —•' mondta. A bölcsőde irodájában ez az irat tartalmazta Ferkó rövid életének történetét. A megyei gyámhatóság a gyilkosság és ifjúság elleni bűntett miatt nyolcévi szigorított börtönre ítélt Vamczár Vendel építőipari segédmunkás és élettársia, a kényszer- elvonó-ikúrára rendelt, s ugyancsak ifjúság elleni bűntett miatt fölfüggesztett háromévi börtönre ítélt Boros Júlia mind a három kiskorú gyermekét állami gondozásba utalta. Az izgága, alkoholista apa, ólettársa közreműködésével, megfojtotta legkisebb, négy-hónapos gyereküket. A többi gyereket az anyával együtt állandóan ütötte-verte. — Zsigmondi 18 hónapos, még nem áll, beszélni nem tud. Súlyos pszichés trauma hatásával magyarázható testi és szellemi visszamaradottsága. Nagy szeretettel kezelendő. Üj neve: Falu Ferenc. A feljegyzés óta hét hómaip telt él, ezek szerint a kisfiú elmúlt kétéves. Kati egyik éjszakás műszakján bement a hálóterembe, és figyelte az alvó Ferkó arcát. Most, hogy nem fénylett nagy fekete szeme, a terem kék megvilágításában az arcocska halottsápadtnaik tetszett. Lehajolt, s csak leheletszerűen megcsókolta a gyerek homlokát. A kisfiú nem ébredt föl. Ettől fölbátorodott, s fölhajtotta a gyerek takaróját.: Mindjárt észlelte, hogy a kisfiú bevizelt. Tiszta pizsamát hozott és átöltöztette az alvó gyereket, aki erre se ébredt föL Szerette volna, ha Ferkó átöleli a nyalkát, de hiába. Még egyszer megcsókolta, most J\/1 egrezzent, amikor észreA vette, hogy meglógták a cipőjét. A kisfiú a földön ült; nem játszott, mint a többiek. Bámult előre, nem tudni, hová, jobb keze hüvelykujja a szájában, bal kezével ragadta meg a magas szárú fehér fűzős cipőt, csak egy futó pillanatra, de már el is engedte, s látszólag elmerült az ujjszopásban. Azt hitte, rálépett a gyerek kezére. Lehajolt hozzá. — Hogy hívnak? A kisfiú nem feleit Ránézett nagy fekete szemével, de egy szót se szóit — Nem tudsz beszélni? Erre se kapott választ. — Na jól van, majd megtanulsz. — Végigsimította a gyerek rövidre nyírt fejét. — És csak szopd az ujjad, ha jólesik. Másnap a jelenet megismétlődött. A kisfiú mintha csak megérinteni akarta volna, mást nem, hirtelen elkapta a kezét. A kezdeményezés, nyilvánvaló, a gyerektől indult ki. Ö most úgy tett mint- ha semmit se vett volna észre. Lekuporodott egy kis- széfcre a kisfiú mellett, s mindjárt egy sereg gyerek siette körül Az egyik kislány az ölébe kéredzkedett, simogatni kezdte meztelen karját, majd megpróbálta kibontani kontyba tűzött hosszú. szőke haját; nem engedte. — Gyerekek, akartok megtanulni egy szép dalt? — Akarunk! — kiáltották kórusban. A kisfiú, aki a földön ült, csak nézett, ő nem Babáit. — Nahát kezdjük. A tücsök is a légy lagzijárói lesz szó. rúdjátok, mi a lagzi? — Tudjuk! — kiáltották. — Nos? — Lakzá. — Na jó. Mondjuk, lakodalom, vagy esküvő, azt tudjátok, mi ? Mikor egy lány meg égy fiú összeházasodik, rehát kezdjük. — És szép, csengő, szoprán hangján éne- íelni kezdett: Zöld erdőben a tücsök/ há- sasodni készül,/ ölelgeti a le- syet,/ kéri feleségül. V A kislány, az ölében nevetni kezdett: — Csücsök. — Nem csücsök, Szfliví (ennek a gyereknek már tudta a revét), hanem tücsök! Mondjátok: tücsök. — Gsücsök — hangzott kórusban, bár volt, aki csüköcsöt mondott, sőt, akadt egy gye-
