Pest Megyi Hírlap, 1975. január (19. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-05 / 4. szám
8 1975. JANUÄR 5-, VASÁRNAP _^Uf mentjében Domonkos Béla szobrászi programja Nem iktathatjuk ki vizsgálódásainkból azt a tényt, hogy a szorgalom és a következetesség a tehetség része. Ez a tényező Domonkos Béla érdi szobrászművészre is érvényes, aki megszállott mun- kaáhitattal formálja alkotássá elképzeléseit. Nem könnyű életből emelkednek föl a szobrok. 1934-ben született Kispesten, édesapja háborús bombatámadás áldozata lett. Egészen kisfiú volt még akkor, amikor az „Erden mindenütt található mészkőből fejeket” faragott. Közben éhezett és nélkülözött, de mindez csak megerősítette szobrászi hivatását. Lakatos segédlevelet szerzett, dolgozott évekig az érdi kőbányában — de a mintázásról soha nem mondott le. Iskolája a múzeumZsiráf látogatás lett, melyhez Pátzay Pál mélyreható tanácsai járultak. Kiemelkedő nemcsak tudása, szobrászi hivatásérzete, hanem önzetlensége is. Miközben anyagi nehézségekkel küzdött — Perczel Mór, Kazinczy Ferenc, Vörösmarty Mihály, Latinka Sándor portréját adta ajándékba csepeli, érdi intézményeknek. Apostag részére betonból készült Nagy Lajos képmása is társadalmi munka — 1972-ben avatták föl. Szoborgalériájának jelentős gyűjteményében találjuk Petőfi Sándorról, Móricz Zsigmondról faragott alkotásait, Körösi Csorna Sándor, Csuka Zoltán, Bortnyik Sándor arcképét. Fejlődése folyamatos, ezt igazolja Sza- pári Péter és Hamza bég történetét feldolgozó rézdomborítása, családtagjairól készített plakettsorozata. Kedvelt témái közé tartozik az állatfigurák mintázása, melyek közül különösen a „Zsiráf” és a „Bölény” erőteljes szobrászi megoldása tűnik ki. Fáradhatatlan, tehetséges munkásszobrász Domonkos Béla, olyan ember, aki ad, ad — aki tevékenyen dolgozik Érd térformálásáért. Ritka hivatásérzet fűti, fejlődése töretlen. Vallomásos erővel írja: „Életemnek a szobrászi munka ad tartalmat, s bár még sokat kell tanulnom, a továbbiakban is mindent elkövetek kitűzött célom megvalósításáért”. Ez a cél, ez a plasztikai program nem más, mint a megyei táj érdi sarkkövének szobrászi gondozása a társadalom segítségével. Életművének tartós lendülete a mi figyelmünkre, szobortámogató segítségünkre, megrendelésre vár. ■ Losonci Miklós Bölény PÁKOLITZ ISTVÁN: Két vers Árukapcsolás Ennek a szolgáltatónak még az ímmel-ámmal-kiszolgálás is nehezére esik; olyan — hajánál fogva előrángatott — megbántottsággal csomagolja be a pultra dobott portékát, mintha legalábbis ő lenne kiszolgáltatva a boldogtalan vevőnek. Közvetve ugyan A bandázó seregélyek egyesülete méltán rátarti tolvaj különítményeinek szőlőskerti dézsmálásaira, mert a cserregő, le-lecsapó szárnyas csapatok — közvetve ugyan — de egyáltalán nem kampányszerűen, hanem megtervezett folyamatossággal szívósan támogatják az alkoholellenes mozgalmat. HARASZTI FERENC: Favágó A kis félelmeit utálta a legjobban. Hessegette, de visszatértek. A boltban nem mert szólni, ha nyilvánvalóan becsapták. Hagyta. Lábára léptek a villamoson — bocsánat uram, szólt és zavartan mosolygott. Egy hétig volt az öreg ujján kék a köröm. Szinte már a nevetségesség határát súrolta, hogy sohasem tudott ott és akkor a saját érdekében szólni, ahol azt a legjobban kellett volna. Ült a fatuskón, hasogatta a fát. Nesze, puff! Nesze, püff! — és csak úgy repült a fa! Ez a tied, ez is, püff! így kell .ezt! Odavágni, megmon- "daini a véleményét! Tudta azonban, hogy ez képtelenség, hogy megbénul az agya, gombóc nő a torkában, és nem tud majd egy szót sem kinyögni. Homlokán fénylett az izzadtság, örült, ha a gömbfa görcsös volt, dühösebben vághatott oda. A legrosszabb normájú munkát kapta sorozatban, hiába szólt, figyelembe sem vették. Mondhatta, hogy a múlt hónapban is — hiába. A többiek bezzeg kiharcolták, ő meg csak hápogott. Egyszer már meg kéne embereim magát, de hogyan? Valahogy azt a döntő pillanatot, azt kellene megfogni. Letette a fejszét, rágyújtott. A gyufaszál lángja már az ujja hegyét égette — egy, kettő, három — sziszegve dobta el a gyufát, sajgó ujját a szájába kapta. Ez az! Hagyja, hogy megpörkölődjön az ujja, aztán meg sziszeg. Mire jó ez?! Bezzeg,' ha baj. van, tudnak hozzá menni — így kedves szakikám. meg úgy, tudja a terv. ö meg büszke rá, hogy bíznak benne, ahelyett, hogy odamondaná — de a fene enné meg, amikor ő volt bajban, nem segített senki! plmúlt harminc éves, és még csak most kezdett rájönni, hogy a saját problémáit csak egyvalaki oldhatja meg — ő maga! Ügy érezte, hogy •. többre képes annál, amit csinál, ha úgy tetszik többre hivatott. Kell, hogy észrevegyék. — De kik? Ezt a kérdést már nem tudta megválaszolni, összetanult egy csomó ha- szontalanságot, de tulajdonképpen semmit nem fejezett be, semmit nem csinált végig, pedig rengeteg energiát pazarolt el. Ha egy vonalon marad, ó hol lehetne már! Ügy érezte, nincs energiája újra kezdeni. Egy kicsit mindent kívülről ítélt meg, még önmagát is. De akkor miért az a bizonytalan érzés, miért várja mások elismerését? Az elismeréshez bizonyítani kellene és ehhez önnön beideg- ződött gátlásait kellene leküzdeni. Üjabb cigarettát vett elő, de most eldobta a gyufát. A tuskóról egy pók mászott le, aztán ereszkedni kezdett, lábait ki-be mozgatta a rovar. Egy fűszállal piszkálni kezdte a potrohút, mire az leejtette magát a földre és a tőke alá menekült. Nem lesz jó ott neked, te mafla — mondta neki — és felemelte a fát. A pók most már a felaprított fa közé bújt. Szabó tanár úr magyarázta — tudják, hogy mászik visz- sza a pók a saját szálán? Senki nem tudta. Hát kérem — nézzék meg nagyítóval. Feltekeri a szálat az első lábára, maid csáprágójával elvágja a fonalat. Tudják, a természetben, de az ember életében sem történik véletlenül semmi. — A különbség csak annyi, hogy az embernél egyszerűbb élőlények soha nem tesznek tudatosan — erre csak az ember képes. Mosolyogva mondta ezt az öreg, de csípett ez a mosoly. Vajon mit szólna a tanár úr, ha elmondaná a problémáit, ha beszélne vele kötetlenül, őszintén, ö talán rájönne arra, mit — hol rontott el. Kezében füstölgött a félig szívott cigaretta, hosszú ha- murúd volt rajta. — Ugyan, hogy nem esett le? Függőlegesre állította ujjai közt a csikket, fölfelé csücsörítve szívott bele, hogy a hamu állva maradjon, olyan vigyázva, mintha attól függene valami. IV] ézte a hamut — olyan, L ’ mint egy elgörbült falusi kémény. Az én hamum, az én kéményem. Igen, ez a fa is füstölögni fog, hamu lesz, de nekünk ad meleget. A fa meleget ad nekünk. — Nekünk, neked, nekem. Kezébe vette a fejszét, új fát tett a tőkére és most nem gondolt az utálatos kis félelmeire. Harminc éve, 1845. január 7-én halt meg Pásztor János szobrász, a XX. század első leiének jelentős mestere. Megtérés Pásztor János szobra HAMAR IMRE: A történet vége FriSS VÍZ csobogására, mosdótálak csengő hangjára ébredt a kórterem. Az éjszakás nővért már leváltották. Az örökvidám, ringó járású Elvira vette át a fedélzetet. Ügy surrant végig a kórtermeken, mint. a hajnali szél, ügyesen vitorlázott az ágyak között, akár fehér bóják között a karcsú hajók. Az írónő félárbocra eresztett szemhéja alól feltekintett. A legfinomabb szagokra, illatokra is fogékony érzékszerve Eelfogta az ápolónő parfőmjének friss páráját. Követte tekintetével Elvirát, s amint eltűnt az ajtó mögött, kis nosztalgiával gondolt messze iramlott, ibolya illatú tavaszokra. Aztán végigpásztázta a szemközti ágysort. Sűrűn fordultak az éjjel a mentők, minden kis neszre felriadt. A jobb oldali ágy most üres volt mellette. Az öreg Bencéné, akit valamelyik távoli tanyáról hoztak be, az éjszaka áthajózott nirvána vizére. Az írónő nem szerette a beteg embereket, az elmúlt hét mégis könnyebben telt itt el, mint gondolta volna. Annyi formás történetet, csattanós sztorit szedett ki a szobatársakból, ha felgyógyul, hónapokig lesz írnivalója. Tekintete most a bal oldali ágyszomszédra ugrott. Tizenhét éves, fekete .hajú lány szuszogott mellette. Tegnap már sikerült a bizalmába férkőznie, sok mindent el is mondott az életéből. De jó ösztönével megérezte, hogy az érdekesebb fordulatokra csak ma kerül sor. Amint észrevette a lány mozgolódását, jegyzetfüzetét visszacsúsztatta a paplan alá. A fekete hajú leány széles mozdulattal kitörölte szemé- dőI az álmot, aztán felült ágyában. Az írónő köszöntötte, aztán kis idő múlva megkérdezte: — Volna kedved folytatni a tegnapi történetet? A lány most ocsúdott csak fel valójában. — Hogyne. Hol is hagytam abba? Igen, tudom már. Anyámról beszéltem. Sokáig azt hittem, ő az anyám. Egészen addig, amíg össze nem vesztem a Verebiék vörös Terkájával. Az úgy volt, hogy a Terkáák háza előtt játszottunk, amikor észre vettem az út porában egy törött szárnyú verebet. Felvettem a madarat, lesimítottam a tollazatát. Mindketten szerettük volna magunknak megtartani. De Terka egyre csak azt reolikázta, hogy őt illeti egyedül a madár, mivel az ő házuk előtt leltem. Én azonban nem tágítottam szándékomtól, hogy megtartom magamnak a bolyhos testű verébfiókát. Terka sí- rósra fogta hangját, s kért, legalább hadd vehesse kezébe a gyámoltalan jószágot. Hagytam. Terka azonban egy-óvatlan >ilianatban kereket oldott mellőlem. Én sem voltam rest. Jsgyi utána! Még a kapu előtt elkaptam vékony varkocsát. Artikulátlan hangok jöttek ki a torkán, s az anyjáért kiáltozott. aki már jó ideje szemmel tarthatott bennünket, mert csak előlépett a kerítés mögül, s rákvörös volt a haragtól. * — Hányszor megmondtam már, hogy ne pajtáskodj ezzel a fattyúval! Menjen csak a lelencbe, ott van a helye az ilyen vásott kölyöknek. Verebiné nem érte be csak szitkozódással. Amikor látta, hogy egy lépést sem menekülök, felbőszült és nekemrontott. Arcomba csapott néhányszor csontos kezével. Szótlanul tűrjem a rámzúduló ütéseket. Sírni nem tudtam, a szavak éget- ;ek. Tiszta értelmüket nem ismertem ugyan, de kiéreztem belőlük, hogy valami nincs rendben körülöttem... Szőke medika nyitott be a terembe. Kiosztotta a hőmérőket, évődött egy sovány asszonnyal, akinek lecsúszott a takarója. A fekete leány folytatta: — Amikor hazaértem, apám a kertben dolgozott, őszi salátának készítette elő a földet. Nem köszöntem, csak leroskadtam a padra, amelyen egész nyáron a muskátlis cserepek sorakoztak. Apám kezében megállt az ásó, s értetlenül nézett rám: — Úgy ülsz, mint egy száromütött virág. Mi lelt Ancsa? Nem tud lám hozzákezdeni. Apám mellém lépett, felemelte fejemet, hogy a szemeimbe nézzen. Én meg annál keményebben leszegtem a fejem, bújtam apám tekintete elől. Elfogta aztán a pillantásomat. Nem tudom, mit látott a szememben, észrevette-e nagy riadalmamat? Nekem most úgy tűnt, arcán mélyebbek lettek a ráncok. Nagyot nyeltem, aztán sokára kinyögtem: — Apa, szeretnék kérdezni valamit. — Kérdezz, Ancsa! — Kire mondják azt: fattyú? Furcsán elnyúlt apám gyanakvó tekintete. Aztán mégis olyan hangot ütött meg, mintha semmi különöset nem tulajdonítana kérdésemnek. — A növényvilágban vannak olyan vadhajtások, amelyek gátolják az anyanövény fejlődését, élősködnek a testén. Legtöbbet láthatsz a kukorica tövén. — Mondd, apa, én is ilyen vadhajtás vagyok? Apám nem válaszolhatott, mert vásárlók jöttek a boltba, s apámnak be kellett menni. Ezen a délután már nem maradtunk egyedül fél percre sem. Egymásnak adták a kilincset a vásárlók. Apám most a szokottnál is hangosabb és vidámabb volt. Azt várta, hogy rám is átragadjon valami ebből a vidámságból. Akkor szokott ilyen tüntetett jó kedve lenni, ha valami bántotta, ha valami tolakodó rossz érzést akart elhessegetni magától. Lélekben készültem rá, hogy lesz még ennek a beszélgetésnek folytatása. Lett is. De már nem apám és én közöttem, hanem anyám és apám között. Este az ágyban. — Alszol, Ancsa? — szólt át hozzám apám, s mivel nem válaszoltam, azt hitte, alszom már. Halkabbra fogta hangját: — Képzeld, mit kérdezett tőlem ez a gyerek délután! — Nem tudom, de jó lenne, ha inkább aludnál már! — mondta zsémbelődve anyám. — Azt kérdezte tőlem, kire mondják: fattyú? — Hallott valamit. Mit tehetünk? Sokáig úgy sem lehet ... A mondat végét anyám egészen ellapította, nem is értettem. Aztán, mint aki nem sokat törődik az egésszel, átfordult a másik oldalára. — Nem szeretem ezt az utcát — folytatta apám. Legjobb lenne elköltözni innen. Talán a gyereknek is jobb lenne. — Egészen belelovaltad már magad ebbe a hülyeségbe — csattant fel anyám haragja. — Ügy látszik, most már ez lesz a rögeszméd. Éppen most mennénk el innen, amikor egyszer végre rendbe jönne a szénánk, termőre fordulnának a gyümölcsfák? Örökké úgy sem titkolhatod el előle az igazságot. Ilyen kisvárosban, ilyen pletykás szomszédok vannak mindenütt. Felültem az ágyban, hogy tisztábban hallhassam a szavakat. Ébredezett bennem egy érzés, amely már akkor is felbuggyant bennem, amikor egy árva kislányról mesélt nekem apám. Az már régen volt, elmosódott bennem az a történet. Szerettem volna még hallgatni őket, de szájamra tolultak a szavak, s már nem tudtam visszatartani őket: — Azért nem kell elmennünk innen! Én úgyis tudom, hogy vadhajtás vagyok. Azt hiszem, ájult csend zuhant közénk. Hallottam, hogy apám levegő után kapkod. A légszomj gyakran kínozta — gondoltam, megint az vehette elő. Anyámat nem érte váratlanul ez a bejelentés. Mormogott ugyan valamit, de aztán fe-