Pest Megyi Hírlap, 1975. január (19. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-26 / 22. szám

/

8

\Mdan

1975. JANUAR 26, VASÄRNAP

A tatárszentgyörgyi Őrei József

Nekem, az tetszik Őrei Józsefben, hogy a maga útját járja. Minden képe: monológ. Ez az ö beszéde, az ö képi kinyilatkoztatása. Kik a mesterei, elődjei? Tüskök, fagyökerek, csontok — melyeket Tatárszentgyörgyön kutat, talál, melyeknek elragadtatással hallgatja képi beszédét. Addig figyeli ezen örvénylő alakzatmondatok kiáltását, míg festmény lesz az élményből. Ebből mérhető le eddigi teljesítménye. Az nem biztos, hogy festő lesz, csak az bizonyos, hogy képíróvá nem » süllyedhet. Annál sokkal bátrabb a szemlélete, annál sokkal merészebb. Még a kínzó önfegyelmet, az önvizsgálatok szigorúságát szükséges megszerezni adottságaival; így — és csak ' így — művésszé lehet.

Őrei József 1944 áprilisában, az első bombázások idején született Albertfalván. Sírása egybecsengett a robbanásokkal, tüzes füstben virágzott arcán a mosoly. Érettségi után elvégezte a Pécsi Tanárképző Főiskolát Platthy György tanítványaként. 1969-ben telepedett le Tatárszentgyörgyön, azóta ott tanít és fest. A Nagy István csoport tagja, évek óta kiállító festő. Univerzális ember. Verset ír és novellát, fotókat készít és farag. Kutató alkat — műfaját keresi. Rajzkészsége és képzelete a legerősebb oldala. Erre szükséges összpontosítania más műfajok elhagyásával. Miért? Azért, mert ebben a leggazdagabb. „Kapu”-ja nemcsak ajtó, hanem belső táj, ahonnan felvillan a létezés törvénye. A figura tájkörnyezetben jelenik meg — az ábrázolás gyakorlását ugyanolyan fontosnak érzi, mint a képzelet tréningjét. (Fekvő akt, Menekülés.) így jó, igy helyes, ha e kettős cél egységes gyakorlatában gondolkodik és képzi magát, hiszen ez a jelen képzőművészetének főiránya, mely nemcsak a természet testi formáival, hanem a gyorsan gyarapodó gondolkodással is lépést kíván tartani a rajz pontossága és a képzelet szabdsága által. *Így vall terveiről:

„Tapasztalni és okosodni szeretnék. Feloldani az ábrázoló és nonfiguratív elképzelések közötti ellentmondást. Elvben és gyakorlatban is. Alaposabb megfigyelés tárgyává tenni és hasznosítani azt a nagyszerű megdöbbenést, hogy a népdal szinte matematikailag megfogható variációgazdagsága az egy- , szerűség és tömörség csodálatos egysége.” Nincs más teendője >Orci Józsefnek, mint hogy ezt a maga által választott forrást

I

a saját ösvényén maradéktalanul, őszintén, bátran és tisztán képzőművészétté alakítsa. Szándékai erősek, s kívánjuk, hogy meg következetesebb megvalósítás kövesse.

U M.

Fekvő akt

Menekülés

— NEM ZAVAR, ha kinyitom? — kérdezte a fiú. A csukott verandaajtó előtt állt.

— Nyugodtan — mondta a ’érfi —, de attól nem ér ide íamarabb. Látod talán?

— Nem.

— Azért, mert én sem — mondta a férfi. — Milyen hűvös lett.

Valóban hűvös volt. A fiú nem látta a kikötőt, mert eltakarták a fák. De látta a lehorgonyzóit vitorlások árbocainak a csúcsát a fák felett, i'riss szél fújt, északnyugatról. Tudta, hogy északnyugatról :új, mégis megnézte a szélka- cast a kerti fenyő csúcsán. Tájolókeresztet erősítettek a szélkakas alá.

— Valóban megfordult a szél — mondta.

— Húsz perccel később, mint ahogy én vártam — ismerte be a férfi. — Körülbeül akkor, amikor anyád odaért. Lehet, hogy meggondolta magát.

— Nem — mondta a fiú.

— SZERINTEM SEM. De

ezzel is át tud jönni. Nem rossz szél. Nem jó, de nem is rossz. Csak éppen a húsz perc lesz kevés. Kár, hogy annyira ragaszkodott hozzá.

— Nem ragaszkodott, csak azt mondta, húsz perc alatt ideér — mondta a fiú.,

— Az ugyanaz. Majd ha felnősz, megérted, milyen fából faragták az anyádat. Nem baj. Ha tudni akarod, mindig ezt szerettem benne a legjobban. Szert is vettem el. Már ak- tor rengeteget fogadtunk. Egyszer Debrecenből jöttünk laza a kis Renaulttal, amit az albumban láttál. Anyád meg akarta nézni a hortobágyi hidat. Csak szekerekkel találkoztunk és mindegyik szembe jött. Egy óra múlva azt mondja anyád, az lehetetlen, hogy mindig szembe jöjjenek a szekerek. Miért lenne lehetetlen, mondtam. Fogadtam vele, hogy még öttel találkozunk Hortobágyig és mind az öt szembe jön. Így is lett

— Megnéztétek a hidat? — kérdezte a fiú.

— Persze, a kocsiból, de anyádat már nem érdekelte annyira. Mérges volt, mert veszített.

— Látod, ezért utálom a dolgot — mondta a fiú. A férfi még mindig nevetett.

— Az a baj, hogy anyád csak nyerni szeret — mondta. — Nem lehet mindig nyerni. Tanulj belőle.

CSÖRSZ ISTVÁN:

A fiú,

aki felnő

— TANULOK — mondta a fiú. Tovább nézte a vizet és a fák teteje felett mozgó árboccsúcsokat. Két órája még mind a hárman együtt ültek a hallban. Az asszony kávét készített. Jó lesz, ha igyekszik a Frici, mondta a férfi. Frici- nek hívták az asszony bátyját. Mert hamarosan megfordul a szél. Miből gondolod? — kérdezte az asszony. Nem gondolom, hanem tudom, mondta a férfi. Mindig megfordul tizenegykor, ha északról fúj reggel. Ha most indul, még jó szélben jöhet. Ne féltsd őt, mondta az asszony. A fiú a kandalló előtt ült, halántékát a hűvös, zöld csempéhez szorította. Egy szál orrvitorlával' is átjöhet, mondta az asszony. Most igen, mosolygott a férfi. Később már rtem. Később már csak akkor, ha te vinnéd a hajót. Frici ügyesebb, mondta az asszony. Nagy tévedés, nevetett a férfi. Te vagy az ügyesebb. Sokáig tanultad, de megtanultad, hogy kell csinálni. Húsz perc alatt egy szál orrvitorlával, mondta az asz- szony. Letette a kávésdobozt és a kis csontkanalat, amivel a kávét mérték, beült a Fiatba és elment. A fiú ismerte Frici hajóját: kicsit magasan feküdt a vizen. Nem látta sehol. Becsukta a veranda ajtaját és megtöltötte a kávéfőzőt.

— NA, EZ JÚ LESZ —

mondta a férfi. — A kávéról teljesen elfelejtkeztünk. Látod, én is anyádnak drukkolok.

— Nem neki — mondta a fiú.

— Szamárság — nevetett a férfi. — Nem kell mindent szó szerint venni. Nem mindig úgy mondja az ember, ahogy gondolja.

— Anya úgy mondja — mondta a fiú.

— Az igaz. Ezért olyan nehézkes veled együtt. Valószínűleg tőle örökölted ezt a tulajdonságot. Folyton vigyáztok

magatokra. Bekészítetted a kávét?

— Be — mondta a fiú. Már az előbb feltette a kávéfőzőt a resóra.

— Miért mondtad, hogy bekészítetted? — kérdezte a férfi.

— Hogy-hogy miért mondtam? — csodálkozott a fiú. Mert bekészi tettem. Látod,

hogy telítettem.

— Nem hagyod magad ugratni — mosolygott a férfi. — Persze, hogy látom. Tréfából kérdeztem. De ha olyan ostoba lennék, hogy nem tréfából kérdezném, akkor megérdemelném, hogy ugrass egy kicsit. Figyeljen az ember, azért van szeme. Azt hiszitek anyáddal, ha füllent valaki, akkor leesik a fene tudja mi a fejetekről!

— NEM ÉRTEM, hogy mit akarsz. Mondjam azt, hogy nem tettem fel, amikor feltettem?

— Megpróbálhatod — nevetett a férfi. — Hogy lásd, nem esik le a koronád.

A fiú vállat vont.

— Nem tettem fel — mondta. — Ez persze hülyeség, hiszen feltettem — elmosolyodott.

— Ugye, hogy máris lazább vagy? — nevetett a férfi. — Csak egy kicsit, de mégis. Nem kell folyton őrködni. Bizonyítani! Gyakran ugratják az embert, és ha te ugrasz, mindig is ugratni fognak. Életed végéig a céltáblájuk leszel — vidáman nézett a fiú szemébe. Rágyújtott egy cigarettára.

Csengettek.

— A POSTAS — mondta a fiú.

— Végre! Megjött a tanács levele. Jövő tavaszra nekünk is lesz csónakházunk és Frici áthozhatja a hajóját. Hozd be, légy szíves. Te is aláírhatod, már felnőtt vagy.

A fiú kiment Nem szólt semmit, amikor visszajött.

— Mi az? — kérdezte a férfi. — Elutasították a kérvényünket?

— Elfogadták — mondta a fiú.

A FÉRFI látta, hogy nem levelet tart a kezében, hanem egy táviratot. Kicsit idegesen vette el tőle. „Feleségét baleset érte. Stop. Alsóőrsi Állomásfőnökség. Stop.” — olvasta. Meg akarta fogni a fiú vállát, de mellé nyúlt.

ART BUCHWALD:

Doktor a házban

Uncle Siamet tolószéKen gurították be a rendelőbe.

— Ml a baj? — kórdezte a nővér.

— Nem tudom — válaszolta

az unokaöccse, Jóim Q. Public. — Beleg. Az inflációs rátája kétszerese a szokásosnak és nem tudja emelni a nemzeti össztermékét. Panaszkodik, hogy pang a nemzetgazdasága.

— Telefonálok dr. Főidért — mondta a nővér,

Dr. Ford bejött a rendelőbe, és Uncle Sam pulzu- ,

sát.

— Mi it baj? — kérdezte

John Q. Public.

— Honnan tudjam? — válaszolta dr. Ford. — Üj vagyok még mindehhez. Ha műtétre lesz szüksége, segíthetek rajta.

— Kérem, doki — rimánko- dott John Q. Public —, csinál- , jón valamit.

— Konzultálnom kell más orvosokkal. A jövő hétre csúcsot hívok össze.

Otthagyták Uncle Samet a rendelőben és egy hét múlva az ország minden részéből érkezett szakértők nyüzsögtek a 1 páciens körül. Az egyik dók-1 tor azt mondta:

— Akut recesszióban szén- ] ved.

— Nem értek egyet önnel — , mondta a másik orvos. — Ez a , puffadás os stagfláció tipikus esete. Ügy vélem, több pénzt kell bcleinjekcióznunk.

— Megőrült? — kiáltotta egy harmadik szakértő. — Az inflációs rátája máris kétujjnyi. Csak úgy menthetjük meg, ha levágjuk a lábát.

— Azt mondom, adagolni kell a vérét.

— Kivetni a szívét.

— Átültetni a máját.

— Kivéreztetiii a sebeit.

— Átvágni a reflexeit.

— Kizárni a betegsegélyzőből.

— Csökkenteni a fogyasztását.

Uncle Sam liürgött kínjában, de oda se bagóztak.

John Q. Public idegesen Jár- tatta a szemét egyik doktorról a másikra. Végül dr. Ford azt mondta:

— Köszönöm, araira, mind- annyiuktól igen nagy segítséget kaptam.

Minden szakértőnek egy pár mandzsettagombot nyomott a markába,

Amikor elmentek, John Q. Public aggódva megkérdezte dr. Fordot:

— Mit akar csinálni vele?

— Le kell nyelnie a keserű pirulát — válaszolta zordan dr. Ford. Megismételte Uncle Sam- nek is és azt mondta:

— Csak azt nem tudom, hogyan közöljem ezt önnel?

— Oké, doki — nyögte Uncle Sam. — Lenyelhetem.

— Nos, ennyit tehetek önért — mondta dr. Ford, egy receptet kitöltve. — Ha ebédhez ül, egyen-igyon kedvére. De amit megevett, hányja ki. Remélem, néhány hónap múlva ^ jobban lesz.

Fordította: Homoródi József

Őrei József festményei

BORBÉLY TIBOR:

Szökevény

Halál elől

halálodba menekültél. Fájdalomtól a halálba mének ed tél.

Én szegény!

Nélküled

Nélküled csak mindig úton.

Nélküled, mindenhová csak félig érkezem. Találkozóra csalsz.

Párhuzamost a végtelen

BALLÁ LÁSZLÓ:

Fák, virágok

VADKÖRTEFA

Láttam, hogy az a napom már nem 6okat fog érni.

Kivágták a vadkörtefát.

Nem, nem ide, a folyónak erre a széles ívvé kanyarodó árterületére készültem, amelynek pázsltos közepén a vadkörtefa magaslik (még nem tudok múlt időt használni). Vasárnapi kirándulásom célja aznap távolabbi volt, valahol Perecseny körül töltöttem volna a délutánt. De valahányszor fölfelé megyek a folyó völgyében, az autóbusz- ablakból mindig váltok egy pillantást a vadikörtefával. Most is kerestem aszem- meL Nem láttam sehol. A legközelebbi megállón leszálltam, visszamentem megnézni, hogy nem tévedtem-e.

Sajnos, nem. Kivágták. Nem is tudtam, hogy mikor. Zsúfolt telem, tavaszom volt, addig ki se mozdultam a városból, valamikor ősszel jártam arra utoljára. Nem is. Nyár utóján, körteérés idején. Még éttem is a gyümölcséből.

Egy jó baráttal kevesebb.

Jól tudom, ezzel a sápítozásommal nem egy olvaso előtt nevetségessé vál- hatom. Ugyan, egy vadkörtefa... Csak nem akar ez az ember lejáratni olyan nemes érzést, mint a szeretteink, barátaink elvesztésekor érzett gyász? Már egy véletlenül sarjadt, mostanáig szinte tévedésből meghagyott fáért is búslakodni fogunk?

De vajon ilyen egyszerű-é ez a dolog? Vajon ahhoz, hogy igazi barátaink legyenek az emberek között, hogy személyiségünk legmélyén fájjon, ha közülünk vesztünk el valakit — nem kell-e baráti viszonyt ápolnunk fákkal, hegyoldalakkal. padmalyokkaL épületekkel, városrészekkel? És a szülőföld szeretete? Mi ez a föld? Nem valami elvont, tudati elemekből ösz- szeállított fenség: sok-sok természeti tárgynak az összessége.

Vajon mikor vághatták ki? A baltanyom a tönkön már nem volt friss, megbámult a fatuskó, megrepedezett.

Vajon ki vághatta ki? & miért?

Deszkának vagy tüzelőnek kellett?

Útban volt? Terveznek ide valamit?

Igazi szépsége volt fajának, szabályosan csúcsíves, mintegy gondosan épített gótikus kupola. És talán azért volt olyan kedves nekem, mert igaz baráthoz méltóan, akkor állt mellém, mikor bajban voltam.

Súlyos betegen fedeztem fel. Akkoriban (ilyen természetű volt a betegségem) a zaj, a nyüzsgés és az egyedüllét egyformán nyomasztott. S ez a hatalmas körte-dalia épp a legjobb helyen állt. Percekre az autóbuszmegállótóL Egy kis falutól olyan távol, hogy semmi zaj ide nem hallatszott, de azért olyan közel, hogy láttam az emberek jövés-menését, figyeltem mindennapi életűket. Még a várost is jól láttam innen. Teljes csendben voltam, de nem egyedül. Kivált, mikor már a fával is összebarátkoztam, s őt is úgy tekintettem, mint egy kíméletes, némán rám vigyázó partnert. Azután még nagyobb lett a társaságom. Személyes ismerőseimül, majd cimboráimul szegődtek a lombjai közi hűsölő madarak (leginkább a gondtalan, vidáman ugrabugráló verébnép6ég szeretett itt megülni) és a törzsén sétáló rengeteg bogár. A korona szélén az ágai még valami gyenge, szűrt napfényt is átbocsátónak, csak épp annyit, amennyi akkori állapotomban jólesett és nem ártott.

Itt — csak itt — egy kicsit még dolgozni is tudtam.

Mikor visszaálltam az egészséges emberek munkarendjébe, persze ritkultak, voltak nehéz időszakok, mikor teljesen el is maradtak látogatásaim a vadkörtefánál. Mindig a régi, kipróbált barátnak járó megbecsüléssel közeledtem hozzá — és még egyszer nagyon jó szolgálatot tett nekem.

Családommal azon a vasárnapon a közeli kirándulóhely éttermében akartunk megebédelni. Hatalmast túráztunk délelőtt, s gyomrunk már meglehetősen agresszíven figyelmeztetett bennünket jogaira, mikör megtapogattam a hátulsó zsebemet. Otthon maradt a pénztárcám...

No de nem volt semmi baj. Mindenki azt mondta: életében még olyan jól nem esett neki semmi, mintáz a vatí- körteebéd.

És most kivágták.

Hát hiszen értem én: Az ember azért neveli — vagy hagyja nőni — a fákat, hogy egyszer majd haszna legyen belőlük.

Csak azt reméltem: nem tűzre aprították fel (az ilyen daliához méltatlan volna ez a vég), talán deszka lett belőle. Igen, bizonyára deszka: most megint divatosak a körtefabútorok.

Azután azon tűnődtem: milyen jó lenne találkozni vele valamelyik bútorüzletben, megvenni, hazavinni. Kivált, ha történetesen felevőbútort csináltak belőle.

Hogy milyen édes volna rajta az álom!

FENYŐ

Hosszú, fárasztó utazás. Már harmadik nap rázkódom a vonaton. Mert hát jók, kényelmesek ezek a hálókocsik, de három napig nem lépni le a földre, három napig a kocsi egyik végétől a másikig végezni a sétánkat... A mozgás ilyenkor úgy hiányzik az embernek, mint fuldoklónak a levegő.

Nézelődöm, hol az innenső ablakon, hol a szemben levőn. Mi mást tehetnék? Várom, hogy legalább a fantáziám elragadjon valahová, legalább egy kis ilyen képzeletbeli mozgást végezhessek — hiába. Sokszor beutazott, ismerős tájak, a képzeletet semmi sem izgatja már rajtuk.

De egyszerre meglátok a hegy tetején egy magányos fenyőfát, és hirtelen hatalmasat ugróm. Nem én: az a bennem élő altudatos valaki, aki kényszerű tes- pedésében a mozgásnak bármilyen, Villanásnyi, képzeletbeli rezdülésével is megelégedne.

Hatalmasat ugróm, és kezemmel el is érem a fenyő legalsó ágát. Megkapasz-^ ködöm bele. A karizmok pillanatnyi megfeszülése, egy nekirugaszkodás, és fent vagyok a himlőhelyes, rücskös vörösfenyőágon. Izmaim jólesően dagad- nak-ernyednek. Feljebb, mind feljebb, és már ott is vagyok a csúcshoz égéJMLtóh Pest megyében