Pest Megyi Hírlap, 1974. december (18. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-08 / 287. szám
8 MBcrsi f ___ KT unim 1974. DECEMBER 8., VASÁRNAP Gyász Szöllőssy Enikő szobra MOLDVAY GYŐZŐ: Érettségi találkozó----------------------- szinte hiheI G yerekek, | tetlen, hogy,---------------------- már harminc éve! így öregszetek? Na, jól van, Surinya, ne vihogj. El- hiszem, néhány barázdát vésett az idő az én homlokomra is, aztán egyre kopik a hajam, s lassan elhagynak bűneim, de nézz csak meg jól: tíz év a javamra! Gy araki Miska most azt mondja, hogy könnyű a kasza-kapa kerülőknek. Művészek, írók, újságírók. Az is valami? Mutógátják magukat a deszkákon, firkálnak a világba, ebben nem lehet elégni... Ez azonban sántít Mert tudjátok, az írás ugyan nem rengeti meg az ember izmait, mégis bele lehet rokkanni. Abba, amit papírra vet valaki. S abba is, ami benn marad. Nagy stressz a felelősség, a leírt igazság. De ugyanígy emészt a kimondatlan. Azt hiszem, Osváth Bélussal beszélgettünk erről. Régen volt S oda jutottunk a témában, hogy a mi osztályunk nem megvetendő társaság. Persze, az érettségi előtti hónapokra gondoltunk. A katarzisra. A történelmi mélyvízre, amibe szinte pólyásként zuhantunk. De fennmaradtunk, igaz? Emlékezzetek csali, Jósfci! A falon Európa térképe, előtte pedig a göndör Molnár Laci, amint szemüvegét igazgatja, s kinyújtott karral, izgatottan magyaráz: Ez itt Kijev. Egy nagy ugrás, aztán a Kárpátoknál vannak az oroszok... Tudtuk akkor, mit jelent ez? Ugyan. Mégis vártuk őket, mert Bóditól már csak krumplis kenyeret hordhattunk iskolai szünetekben, s valahogyan Pósa Péter, Tölcséry, meg a frontot járt Láng Stefi órái áthangoltak bennünket. Nem feszegettek ők társadalmi kérdéseket, szociálpolitikai gondolatokat. Csak éppen pontosabb mérlegre rakták a germán szellem hűvös alakjait, s ugyanakkor fanyar szkepszis vegyült hangvételükbe, ha a keleti végeken folyó harci események véletlen napirendre kerültek köztünk. Higgyétek el, fiúk, ez vitt bennünket a fekete gyászszalagig! Ki ment el érte a Sípos- boltba? Samu Jancsi? Kassai? Vagy Félix? Bízisten, erre nem emlékszem. Csak a lázas izgalomra, ahogyan Mucsi Pali vagdosta a hosszú matériát, mi meg gombostűvel odatűztük a kabáthajtókára. Aztán csend, szorongás. Hatos ült legelöl, az ajtónál. Esküdni mernék, rajta vette észre legelőször. a belépő diri! Mindig úgy kidomborította a mellkasát, mintha Bangha tanár úr tornaóráján állt volna glédá- ban. Persze, hogy azon a domborulaton látta meg. Egy percig nem szólt. Állt velünk szemközt, földbegyökerezett lábbal, s csillogó szemüvegét sétáltatta a sorokon ... Próbálom hűséggel idézni a pillanatot. Azt hiszem, Vekerdyn stopolt a vizslató szempár. S az egész ember inkább kérdőjelként komorult előttünk, mintsem igazán háborgott volna. Hangja is rekedtes, fojtott volt, úgy bugyborgott az arcába hullt, hosszú barna haj alól: Kérem, öt percet adok, hogy eltakarítsák a fekete szalagokat. Jól gondolják meg. Most március közepén járunk. A kultuszminiszter úr előbbre hozatta az érettségi vizsgálatok idejét. Ha jól megy, két hónap múlva valamennyien sikerrel maturálnak. Kész emberek az élet kapujában Bármerre elindulhatnak!-------------------- ki jut eszem | Tudjátok, j be, ha erre--------------------- a harminc év előtti márciusra gondolok? A pattanásos arcú, nagy piros fiú. Radetzky Pál. Hát ő jó elindult. Át az életkapun egyenest a halálba Átlőtt fején véres volt a leventesapka s meggörbült testét csörgő falevéllel temette be a burgenlandi szél. De Lajtairól, meg Tomiról ennyi hírünk sincs Talán Dachau. Vagy hallottatok valamit azóta, hogy utoljára így együtt voltunk? Fiúk, szeretnék még kicsit ennél a fekete szalagnál maradni! Miért? őszinte leszek: furdal a kíváncsiság. Vajon hűségesek vagy.tok-e akkori magatokhoz? Ahhoz az ösztönös mintsem tudatos igazodáshoz, ami a „horogkereszt napjai ban” hajtókátokra tűzette gyászszalagot? Kár, hogy nincs készülék amivel kifürkészhetném az agytekervényeitekben lapuló gondolatokat, érzelmeitek igaz hangját 1 Itt van például Sanyi! Robusztus, jól táplált alkat, amit főállatorvosi prakszis és egy ragyogó asszony külön megtámaszt. Külföldre jár, mint Gésuka. S tekintélyét szakmai értekezések fémjelzik. Szűcs papa ugyanekkor kórházat igazgat valamelyik fővárosi kerületben, Adyk zizegnek még a szivarzsebében is. Egyik Szabó gyerekeke gyógyít, a másik kollégium alvezér, kertvárosi villával Benyus felhőkarcolókat épít nem minden haszon nélkül. í ugyanez a feltöltekezés árai Dönciről, meg valahányotok ról, ahogyan szét akarjátok feszíteni ezeket az iskolapa dókat... Csak ott bent! Ot mi van?---------------------r nem lelep | Esküszöm, I lezésre, ítél----------------------kezésre ké sz ülök. Eszem ágában sincs Irigység sem mocorog ben nem. Hiszen szomorítottám elnyüstöltem néhány szép fe leséget, a nevemet két gyér mekre akasztottam, s van mi aprítanom a tejbe is. Csak há mondom. Az a készülék! Tud ni a bizonyosságot: él-e a hű ség? Egyazon széles úton me netelünk-e? Ugyanannak az orgonának regisztereit próbál gatjuk-e különböző hangma gasságon ? Persze, jó kalauzaink, kar mestereink voltak. Hiszen a alma mater a mi diákéveink ben Móricz Zsigmonddal, Ve rés Péterrel, Illyéssel, Erde Ferenccel, Németh Lászlóvá nőtt össze. Jelenvalóságukbó az ő szellemükből táplálkozol Előnyt szereztünk tehát gene rációs társainkkal szemben Mesebeli hamuban sült pogá csát tarisznyáltunk, aminé nem szabadott elfogynia. Nem is tékozoltuk el, fiúk így van?--------------nem tagadj á I U gye, I tok? Mindez-------------- nem kétlitek? Ak kor meg fenébe azzal készülékkel. Mi csillog, m aránylik ebben az üvegben Rizling, muskotály? Fréd légy kedves tölteni. Gyakorló vagy... ' — Fiúk! Jön a főnök! — szólt Kis-Néger az állványon cigarettázó kőművesekhez. — Ügy látszik rajzszeg van a székén, hogy nem tud egy órát a fenekén maradni — morogta magában Molnár Öcsi s két ujjúval a csikket az öt méterrel arrébb álló malte- rosvödörbe pöccintette. — Azanyád! — hördült fel a bravúros mutatvány láttán Kis-Néger, akit a kőművesek, fekete képéről neveztek így. — Az embernek egy perc nyugta sem lehet. A fene enné meg — tápászkodott fel szitkozódva Kocka Nándor, a* brigádvezető. Tenyerére apró téglaszemcsék tapadtak. Leporolta elnyűtt nadrágját: — Mozgás emberek, dologra ... Kockát egy hónapja választotta a brigád ideiglenesen vezetőjévé. A TÖVÁLL-tól jött át az állami építőkhöz. A többiek is a hirdetésre jelentkeztek. Kőműveseket kerestek az áruház építéséhez. Kocka Nándort Molnár Öcsi javasolta vezetőnek. Régebbről ismerte, együtt dolgoztak s sohasem árt, ha az ember haverja a brigádvezető. Tulajdonképpen hasonló elgondolás vezette őket, amikor a hirdetés nyomán munkára jelentkeztek: kevesebb meló, nagyobb dohány. Sikerült kiharcolniuk, hogy órabért kapjanak. Annyira még nem ismerték egymást, hogy megkockáztassák a teljesítménybért, bár az építésvezető ezt szerette volna. Sürgette az átadási határidő. — Lassú munkához idő kell — szokták egymást tréfásan biztatni a kőművesek. A tartópillérek közötti válaszfalazást végezték. Simon Attila, a főnöli, az építésvezető naponta meglátogatta őket. A hat kőműves művezető nélkül dolgozott, s így nagyobb felelősség szakadt a Kocka brigád nyakába. — Jó napot szaktársak! — köszönt az építésvezető. Szeme végigpásztázta az állványt. A kőművesek az utolsó sorokat rakták. — Adj isten! — fogadta Kocka kedélyeskedve a főnököt s egy hosszas nyögés közepette ugrott le a födémre. Kilencven kilója szinte megremegtette a vasbetonpilléreket. — Mi szél hozta, főnök? — Lassan haladnak — mondta amaz csendesen. Nem ismerte közelebbről a brigádot, hiszen ő is új ember. Az elődje három héttel ezelőtt karambolozott. Azóta vezeti az áruház építkezését. — Mérnök elvtárs, nem tudunk eligazodni a terveken — T SZABÓ GYULA: Kőművesek magyarázta Kocka s közben Simon szemeit figyelte, mintha azt kérdezné: vajon beveszi-e? Az építésvezető válasz nélkül hagyta a magyarázatot. Elgondolkodott néhány pillanatig. Kis-Néger a. ládából vödörbe rakta a habarcsot. A kanállal akkorát cuppantott, hogy a malterból bőven jut itt Simon ingére és arcára is. Meglepetten ugrott hátra s kézéivel törölte le a ha- barcscseppeket arcáról. N Jin vette észre a kaján pillantásokat. — Szóval a terveken nem tudnak eligazodni? Épp jókor szólt. Friss munkaerő érkezett, majd magukhoz küldöm segíteni. így legalább heten lesznek, mint a gonoszok — mondta tréfálkozva s faképnél hagyta a brigádvezetőt. — Itt valami bűzlik! Vajon milyen madarat dugnak a kalitkánkba? — kérdezte Kocka, míg Bangó Dénes, a másik segédmunkás felsegítette vissza az állványra. A válaszfallapok lassan kerültek egymás mellé. A többiek hurcolkodtak a raktár következő válaszfaláig. A szokott, ebéd utáni kényelemmel került arrébb a szerszám. Bangó és Kis-Néger a lapokat és a maltert már odakészítette. El is feledkeztek a főnök látogatásáról. A közelgő piros sapkás, kék munkaruhás jövevényre először Bangó figyelt fel: — Odanézzetek! Az áhnélkodásra nem sok idejük maradt. — Kocka Nándort keresem. — Én vagyok. És maga? — nézett rá a brigádvezető nem kis csodálattal. — A „friss” munkaerő. Kockába belészorult a levegő. Ez lenne a hetedik kőműves, a segítség? Ez a törékeny termetű, kirakatbábu? Egy nő? —- Éles Katalin vagyok •— mutatkozott be és sorra kezet nyújtott a kőműveseknek és a segédmunkásoknak. Kis-Néger kezét törül getve kacsintott Molnár öcsire. — Mi ment a szemedbe? — kérdezte Molnár. — Nem tévesztette össze a helyet? Itt nem az Építők Szépét választják! — fordult a lány felé a brigádvezető. Kati, mintha nem hallotta volna a kérdést: — Technikus vagyok... — Technikus? Akkor miért nem az irodában helyezték el? — Én kértem, hogy szeretnék néhány hónapot kőművesként dolgozni. így a szakmai fogásokat közelebbről megismerhetem. — Itt lesz alkalma egészen közelről megismerni — jegyezte meg Molnár Öcsi, a „megismerni” szót erősen megnyomva. — Nemcsak megismerni, csinálni is akarom — mondta a lány s Kockára nézett, mint akitől segítséget vár, pedig a brigádvézető nem 6ok jót mondott róla. , A brigádvezető biccentett fejével s az üres pillérközre mutatott: — Délután ezt falazzuk. Álljon a jobb szélre — mondta. Szándékosan küldte oda zsinórt kezelni, merevítőhuzalt rögzíteni és persze falazni. A többiek tekintete cinkosan összevillant. — Meglátjuk, mit tud a ... — „kicsit” akart mondani Ujj Berci, de elakadt a szava. Most vették csak észre, hogy a lány kezében sisak himbálózik, amit a fejére rak. Védő- szemüvegben, kezén gumikesztyűvel állt a sarokhoz. — Csak nem az Antarktisz- ra készült? — kérdezte Kocka gúnyosan. — így írja elő a balesetvédelmi óvórendszabályzat. . — Persze, persze... Munkához láttak. Az előbbi lustaságnak a nyoma sem látszott. A fal gyorsan nőtt. Szemük sarkából valamennyien a lányt figyelték. Kati érezte, hogy vizsgáztatják. Ügyet sem vetett a férfiakra. Kalapácsával egy ütésre felezte a falazólapot — Azanyád! — gondolta Kis-Néger s eszébe jutott, hogy Kocka kezéből legalább hitfelé hullott a szürke lap s sélaktörmelék lett belőle. Mindnyájan azt várták, hogy a lány izzadjon, kidőljön. Az állvány rekordgyorsasággal készült el. — Ezek megbolondultak! — mondta Bangó, amikor meghallotta Molnár öcsi öblös hangját: — Maltert! — Nekem is legyen szíves! — szólt a lány. — Parancsoljon, kisasszony — nyújtotta fel a vödröt KisÖRVÖS LAJOS: Százszorszéppel az Antillákon Bizonyos dolgokról megtanultam Párizsban, hogy afféle magánügyek. „Affaire privée”, ahogy a francia mondja. Ez különösképp érzelmi dolgokra áll. Egyetlen barátom se dicsekedett soha semmiféle kalandjával, soha nem mutatott akár egy távolban lépegető lányra se: „Látod azt a fiatal lányt ott?...” És nem hallgatott el utána titokzatos mosollyal. Nem, mi úgy éltünk ott, fiatal tanárok az iskolán kívül, mint az iskolában is. Legalábbis ennyi látszott, ennyit tudtunk egymás magánéletéről. De valójában még azt se tudom, volt-e egyáltalán magánéletünk. Nem mintha nem ismertünk volna embereket, s köztük lányokat is. És én se mondhatom magam kivételnek, hiszen jól ismertem például Százszorszépet, ezt a fiatal antillai nőt, feleségem honfitársát és barátnőjét. A Százszorszéphez, azonkívül, hogy így keresztelték el, csak annyi köze volt, hogy ő sem tudott mit kezdeni szépségével, ha ugyan akart, ha ugyan tudta, hogy európai szemmel is szép. Az a gyanúm, Százszorszép csak élni akart, és élt is. Nem a napfényes levegőn, csak egy bérház alagsorában, ahová há- ! rom lépcső vezetett az udvarból. Egyetlen kis szobába, de ez is nagy dolog Párizsban. S abban a szobában mindég olyan tisztaság uralkodott, mint a paradicsomban. Szép időben, mikor betűzött úgy rézsútosan a napsugár, többnyire egyetlenegy, akkor kivirult Százszorszép tűzben égő, barna arca is, és boldog volt. — Oh, de szép az idő! — szökkent ki a száján a vékonyka napsugár láttán, és nem zúgolódott miatta, hogy ahol ő született, a karib-ten- geri szigeten, az Atlanti-óceán túlsó oldalán, ott örökösen süt a nap, s abban fürdőziik minden. Még a tenger is. Karcsú, telt alakja volt, öves kabátot hordott, s egyenesre sütött haján valami színes sapkát. És mindig úgy látszott, mintha ragyogna az arca, pedig munkahelye is egy alagsorban helyezkedett el, az egyik szülészeti klinikán, ahol a szülő asszonyokra főzött. De amikor felöltötte öves kabátját, fejére illesztette színes sapkáját, kezébe vette ri- diküljét és fekete bevásárlószatyrát, ő is olyan volt, mint a többi párizsi nő, mint a csi- nosabbja, az érdekesebbje, a kívánatosabbja. Én persze nem így néztem Százszorszépet. Amikor meghívott egy iskola Párizsba, és Marcelle már betegen várt, még dolgozott, de már súlyos beteg volt, és nem jutott ideje vacsorával fogadni, este volt, enyhén kékes a levegő, akkor Százszorszép nyújtotta feléje azt a tálcát, ott az alagsorban, amelyen négy piros, meleg, töltött paradicsom virított, és két szelet sajt, kenyér meg egy üveg vörösbor tündökölt. Ezt vittük fel három emelettel feljebb, a mi szobánkba, amely valamivel még kisebb volt, mint Százszorszépé, és boldogan fogyasztottuk ezt a jó vacsorát. De amikor Marcelle elhunyt, akkor már Százszorszép elköltözött az alagsorból, s feljebb tornázta magát. Egy néhány házból álló kis utca egyemeletes házába, a földszintre, egy parányi kétszobás lakásba, melynek konyháját alakította át nappali szobává, ott valahol a Brancion utca környékén. És mert az iskola, ahol dolgoztam, véletlenül épp a szülészeti klinika közelében állt, estefelé gyakorta összetalálkoztam Százszorszéppel. Olyan sovány volt akkoriban az arcom, olyan nagy a szemem, hogy aki rámnézett, tüstént látta, valami más világban élek, csak a testem lézeng itt. Hát persze, mikor itthagyott az én kis Marcellem. Pedig nem is hagyott itt egészen, ezt lépten-nyomon éreznem kellett. Például abból is, amikor egy péntek este ösz- szetalálkoztam Százszorszéppel, s azt mondta kedvesen: — Jöjjön el hozzám, Louis, vasárnap, megbeszélünk mindent ... — De mit, Százszorszép? A fiatal nő kicsit erősebben nézett rám. Néger. Az alját megemelte kissé, mint a főnök elleni ha- barcslöttyentési akciónál. Molnár öcsi a lány segítségére sietett, látva, hogy nem bírja a nehéz vödröt. A malter az ő szemébe fröccsent. — Az istenit! — kiáltott hangosan. Kati hozzálépett: — Várjon, majd segítek. Ujj Berci tiszta zsebkendőt nyújtott oda. — Mi a csoda? Az öregnek két zsebkendője is van? — álmélkodott Kis-Néger, mint akinek öttalálatosa van, pedig nem is lottózik. — Köszönöm — mondta Öcsi hálálkodva: — Te meg vigyázz, Kis-Néger, nehogy fejedre hulljon egy tégla. A brigádvezető nem szólt semmit. Falazott szorgalmasan. A lány sem maradt le tőle, pedig a kanál nyele alaposan törte a tenyerét. Délután a brigád még két pillérközt befalazott. Másnap már csökkentették az iramot. Kati nem. A saroktól lépcsőzetesen haladt le a falközép felé. Egy-két sorral előbbre járt, s a kőművesek már barátságosabb szemmel néztek rá Nem azért, mert a sisakját levette. Ebédkor az egyébként hallgatag Dénes Vilmos Kockához fordult. — Te, Nándi! Nem lenne jobb teljesítményben dolgozni? Szólj a főnöknek! — Meszet ettél? — nézett rá. — Jobban jönnénk ki. A többiek is bólogattak. Kati nem mutatta, hogy ál- lástfoglal a kérdésben. Egy napja dolgozik csak velük. Simon Attila a szokott időben érkezett. — Főnök! Rossz ez az órabér. Nem ösztönzi az embert — kezdte Kocka. — Jó. Majd a jövő heti brigádértekezleten beszélünk róla. Az új szaktárs hogy dolgozik? — Igyekszik. Honnan halászta elő? — ö jelentkezett. Ügy tudom, az apja is kőműves, de1 csak lányai vannak. A brigádgyűlésen az építés- vezető ismertette a normát, a negyedéves tervet, válaszolt a kérdésekre, majd magukra hagyta a brigádot. — Ideje lenne már végleges brigádvezetőt választanunk — törte meg a csendet Molnár öcsi. — Tehát a Kocka el van vetve — szólt közbe Kis-Néger, aki ugyan az irodalomban kevésbé volt járatos, de a jó mondások megragadtak benne és a lányra nézett. — Hát ez nem mehet így tovább. Egyre soványabb, egyre nagyobb a szeme, maholnap ágynak esik, Louis. Környezetváltozásra van szüksége ... — És olyan titokzatos mosollyal folytatta: — Elutazunk kicsit az Antillákra. Ijedt csodálkozással bámultam Százszorszépre. — De hogyan képzeli? Az én útlevelem csak Európába érvényes, és akkor még sok pénz is kell egy ilyen utazáshoz. Elnevette magát. — Oh, én mindent elintézek. Vajon mire gondolhat, tűnődtem el. Talán be akar jönni velem a magyar konzulátusra, hogy kieszközölje az engedélyt? Ugyan, mit gondolnának? Hiszen a kezdő tanári fizetés még az útiköltségre sem elegendő. Miért az Antillákon akarok vigasztalódni? Miért nem Veszprémben, mondjuk, ebben a szép kis magyar városban? De én nem akartam vigasztalódni. Akkor miért megyek az Antillákra? Talán még jobban elmélyedni szomorúságomban. Mert ez is egyfajta boldogság. De vajon megértik-e, ha ezt írom az „Utazásának célja” rovatba a kérdőíven? Szomorúan ingattam a fejemet. — Nem lehet, Százszorszép. — Ugyan, Louis! — legyintett. — Hát az már igazán magánügy, hogyan tölti valaki a karácsonyi szünidejét. Nem kér senkitől anyagi hozzájárulást és kész! Ügy nézett rám, hogy láttam, hiábavaló lenne minden magyarázat, úgysem értené meg Százszorszép, hogy furcsa színben tűnhetnék fel
