Pest Megyi Hírlap, 1974. december (18. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-01 / 281. szám
■\ 1974. DECEMBER 1., VASÄRNAP xMiap 9 Gerelyes Endrét 1973-ban fiatalon vitte el az értelmetlen halál. A szokatlan jelzőnek itt különös jelentése van. mert egy véletlen baleset vetett véget alkotó ereje újbóli fellángolásának. Sohasem tudott takaréklángon égni, Váci Mihály szép szavaival szólva — ő is „százhúszat verő szív”-vel élt. Az ötvenes élvek végén indult prózaíró nemzedék nagy ígérete volt, oly gyorsan robbant irodalmunkba, ahogy később távozott. S rövid alkotó periódusa alatt micsoda mélységeket járt meg, micsoda gyötrelmeket élt át! A társadalmi és emberi lét legfontosabb kérdéseivel való végső szembenézés igénye, aggályosságig fokozódó írói-etikai igényessége alkotó erőit egy időre megbénította. Válságából győztesen Ikerült ki, amit írói hagyatékából előkerült regénye bizonyít: az Isten veled, Lancelot! a megszenvedett és megtalált hit, a másokért végzett munka értelmébe vetett hit kristálytiszta, szép vallomása. Gerelyes Endre válogatott novelláinak kiadására készül a Szépirodalmi Könyvkiadó Gáli István szerkesztésében, amely az író hagyatékából előkerült, publikálatlan novellákat is tartalmazza. Ezek közül választottuk ki az alábbi elbeszélést.-------------------------- időjárás, barátocskám! Nagy Pál meg| — Expresszív [ lepetten nézett Bollára, mert — noha ------------------------- megszokta vibráló, de kerekded gondolatait — most nem tudta, mire gondol. — Mit mondasz? Bolla Jenő elégedetten nevetgélt, fújt és szuszogott a hátizsákra támasztott sítalp súlya alatt. — Jó plaszikus kifejezés, ugye? Kérlek szépen, én kétfajta időjárást ismerek. Van impresszív idő és van expresz- szív idő. Az impresszív időjárás csupa levegő, szín, kellemes, hangulatos, alapjában vidám, megnyugtató. A fenét megnyugtató, tunyító. — Aha. Az expresszív pedig... — elhallgatott, és kicsit zavartan bámészkodott havattiprp síbakancsaira. Nem tudta pontosan, milyennek kell lennie az expresszív időjárásnak. — No, tanár úr, szerinted milyen? Te vagy a szerző! Bolla pontosan lemérte a megtorpanás és furfangos faggatás lényegét, apró diadalérzését azonban elnyomta régi barátságuk becsülése, s Nagy Pál tisztes, csaknem kapituláló beismerése. — Az expresszív idő erőteljes, vad fájdalmakat vagy nagy örömet okoz, szuggesztív, rádtelepszik, megmarkolja a hangulataidat, irányít, rádtör. Érted? A vad hőség vagy felhőszakadás, a port kavaró szél, a ködös, nedves november egy folyó partján... ez expresszív. Ebben karakter van. A rekordot tavaly tapaszaltam, január végén, a Balaton partján. Teljesen borult, sötét, de tiszta idő volt, akkora jég fagyott a tóra, hogy kocsik jártak rajta. Kevés hó esett, a fákon vastag dér feküdt. A hideg és sötét levegőben különleges, ideges, rikácsoló madárhangok szálltak. Valami északi jégmadár volt, mit tudom én. Norvég hangulat volt, fjord, és idegen, vad ének. ■-------------------- mert a mindeddig lankás, kényelmes erdei I M egálltak, | út meredeken vágott a felhők felé. Rágyúj- ' tottak egy cigarettára, gondosan takarva a szélfútta tüzet, s szomjazva szívták a füstöt. — Környékünk gondolkodó emberei nevében mondok köszönetét fővárosi vendégünk fejtegetéseiért. — Objektivitás, elvtársam! Tudod, ha átadod magad primőr benyomásaidnak, és csak a bőrfelületeddel gondolkozol, sokat vesztesz. A dolgok mögé kell pillantani, szétzúzni a látvány, a felszín egyeduralmát. Hahá! Látod, ez az. A „látvány” szóra Nagy Pál nyugtalanul pillantott szerteszét. — Gyerünk, öregem, ránksötétedett. Lassabban haladunk, mint kellene! Bolla kerek, okos arcán kigyulladt a műfelháborodás. — Fene egye meg, pedig még három bekezdésem volt erről a témáról! Nem köt le a dolog, mi? Nincs benned filozófiai izgalom, mi? Különben is, megbocsáss, elég fegyelmezetlen agyvelő vagy. Csupa tépett gondolat, semmi rendezési igény. Pedig — az órájára nézett — most már késő van, hogy megneveljelek ... GERELYES ENDRE: Hétvégi pihenő Nagy Pál elnevette magát, mert tudta, hogy Bolla egy-egy ilyen önironizáló, oldó pillanat után megkönnyebbült. Noha tudta, vagy legalábbis remélte, hogy Boiia Jenő túljáissza, agyonlovagolja efféle szellemi termékeit, időnként mégis bizonyos zavart érzett mellette. — Elmondhatod különben — intett a meredeken léptető felé — ha bírod szusszal.--------------- részvétlenül nézték, amint féloldalt fordulva, I A fák I szuszogva és meg-megcsúszva, cipőéllel tá-------------- maszkodva kapaszkodtak felfelé. Most éppen a há tukba fútta a darás, vizes havat a szél, az anorák, s a pulóver is, egyre vizesebben tapadt a hátukra. Igenis, expresszív idő volt. Az ágakkal dulakodva hágtak egyre feljebb, s Bolla Jenő kerek, okos arca egyre keményebb lett, s amikor a sítalp belegabalyodott egy mogyoróbokorba, barbár káromkodással rángatta elő. Nagy Pál lihegve nevetgélt. — Nevess csak — dühöngött Bolla Jenő, s hátizsákját egy fának támasztva pihent — ilyenkor engem olyan méreg száll meg, hogy szét tudnám verni az egész... — Hallod, ez nem hangzik túl filozofikusan. — Nem a fenét. Bennem ilyenkor az értelem ütközik össze az értelmetlen, buta körülményekkel. Hogyhogy nem filozofikus? — Filozófia ide vagy oda, a lapos tény az, hogy ha még éjfélkor is itt kóborlunk, akkor a nagy eszünkkel együtt fázunk halálra. Nyomás! ■----------—-— lassan elállt, felhő hömpölygött a hegyre, | A hóesés | s amint ereszkedett lejebb, belélegezték, * I valósággal fürödtek benne. Egyre sötétebb lett, roppant csend fogta körül őket — Mennyi lehet még? — Vagy hét kilométer, öregem, én megmondtam neked, mi a helyzet! — Persze. Hát nem is arról van szó, hogy hét kilométer, csak ez a hét kilométer, ez sokkal több mint hát kilométer... ilyen időben! Az a manusz biztosan ott lesz? — Gregusz bácsi? Persze. Mindig ott-van. — Állandóan itt fönn laknak? — Nem. A felesége lenn él, Gyöngyösön. Ott a házuk, csak az öreg van fönn. — Télen-nyáron? — Mindig. Néha lemegy Szentivánra élelemért. Néha Gyöngyösre. Nagyon ritkán. Ismét lefelé haladtak, s Bolla fellelkesült, mert nem kellett kapaszkodnia. — Télen, nyáron. Akkor ez olyan, mint a Varázshegy. — Olyan a fenét. Kevés ember fordul meg erre, még nyáron csak-csak, kirándulók üdülők. De már ősszel sincs fönn senki. Komfort nincs. Ilyenkor télen hetekig nem vetődik erre csak a madár. Vagy a vadak. Mint mi. — Látod, barátocskám, ez az. Kontemplativ életmód! Nyugodt, tömör, mély gondolatok. Pontosabban, ezek lehetősége. Bölcsesség, csend, napokig. Kötéllé erősödő idegek. Vasegészség. Látod, ilyen életet kellene élni! ——-------- elgondolkodva ballagott, biztos, egyenletes lépI Nagy | tekkel vágott át egy köves, itt-oct befagyott kis ------------- patakon. — Akkor miért nem élsz így? — Ne hülyéskedj. Nem taníthatok irodalmat meg filozófiát az ég madarainak. De mint életeszmány... — Csoda tudja. En nem kérek belőle. — Miért? — Jól érzem magam az emberek között. — Ha Pesten élnél, másképpen beszélnél, ne félj! — Lehet. Nem hiszem. Szerintem az egyedüllét ember - telenít. — Korunk szociális téveszméje. Korrelációpár. Én nem a magányról beszélek. Magány és egyedüllét, kettő, érted? Szíveskedj elgondolkozni! A magány vigasztalan, hermetikus elzártság. Az egyedüllét — szabadság. Szabad cselekvés. Állandóan megvan a lehetőséged, hogy megszüntesd. És ez óriási különbség. Odaértek a háromtornyú kis kőtemplomhoz, megálltak a tetőn. Ikarus Szák András rajza — Komor vidék — mondta Bolla, s hangjában letagadhatatlan megilletődöttség rezgett. — Miért volna komor vidék? Sötét van, ennyi az egész. — Eh... Két lövés dörrent, s azután még egy. A köd lefogta a puska hangját, tompán és bizonytalanul szállt a visszhang. — Azt hiszem, ezt elhibázták — fülelt Nagy Pál. — Majd ha egy átlőtt oldalú tigrissel vagy oroszlánnal találkozunk, meghajlok látnoki képességeid előtt. Hallgatagon tapostak fölfelé. Ezen az oldalon összetorlódott a hó, vagy combig süppedtek belé, minden lépés fárasztó volt, minden lépés úgy húzta ki belőlük az erőt, mint a polip. Szó sem esett, míg felléptettek a tetőre, s magilátták a gyorsröptű felhők alá kitett erősfényű lámpát.------------------- szobában két emeletes vaságy állt, s akis | A padlós I dobkályha mormogva és dohogva melegí------------------- tett. A durva tapintású pokrócok, a kietlen bá dogmosdó, s a kecskelábú asztal csakúgy fürödtek az éltető melegben, s Nagy Pál ismét átélte a menedékretalálás, a megpihenés, s az evés lelkesítő voltát. Hátradőlt, lábát kinyújtóztatta az asztal alatt, komótosan falatozott, s senkire sem tartozó, maradéktalan hálát érzett. Bolla síterepekről, hóviszonyokról karattyolt, az öreg behozta. a párolgó, fűszeres bort, jobbra-balra töltött, s nyugodtan nézte őket a magasból. — Látja Gregusz bácsi — Nagy Pál élvezettel tapogatta a forró hasú bögrét — maga az életet adja vissza nekünk. — Egészségükre. — Hogy van az asszony? — Csendben. — Hát maga? Rég nem voltam én itt. Milyen mostaná-- ban idefönn? — Jó itt nekem. — Hallottuk, vadásznak. Kik járnak errefelé? — Kocavadászok,. EUrafáltak egy szarvast. — Honnan tudja? — okoskodott Boiia, akit idegesített, hogy itt a hegyekben mindenki a fülével lát. — Hát... idejött a,tisztás szélire. Lógott az álikapcája. — Most is ott van? — ugrott föl Bolla. — Ott. Csakhát... agyoncsaptam. Ne szenvedjen. Bolla dermedten hallgatott. — Nézzük meg — mondta Nagy Pál, s hátratolta ászát kiét. Gyere Jenő! i Leakasztották az Aladint, indultak kifelé. ______________ könnyen megtalálták a fehér havon, szét | A szarvast I roncsolt teteme feketéllett. Lába fityegett,-------------------- fejét szétverte a fejsze, nem volt álla. Bo lla fehéredé szájjal húzódott hátra, Nagy Pál fölébehajolt, alaposan végigmustrálta a lámpafényben. Aztán megfordult, indult befelé, Bolla utana. Benn a szobában megálltak, ittak a lassan hülő borból. — Hát ez — makogta Bolla — ez barbarizmus. 1. — Micsoda? — Hát ez. Hogy egy élő állatot egy fejszével... láttam, még most is egészen véres volt a fejsze... Nagy Pál az asztalra könyökölt, s ránézett a filozófusra. — Miért volna ez borzasztó? Ha engedi el vánszorogni, tán még napokig kínlódott volna. — Azt mondod? Lehet, hogy igazad van. De hát...hogy egy fejszével így nekimenni... __________ s húzogatni kezdte a pulóverét. Hát így I Felállt, | állunk — gondolta — minél előbb le kell--------------- vinni innen az öreget. Mert a szarvas már a fe jére mért első csapástól megdögölhetett, s mégis tizennégy fejszecsapás borította a testét. — ..................—1 .......................................................... i MÁTY ÁS FERENC: . i ' Vadludak Fönn szállnak a vadludak, Irányi a vezér mutat, V-betűt írnak az égre, dért jeleznek, s viszi Délre, Hortobágyról Gemencére az őszi szél szárnyukat. , Csőrük csirreg, gágogat, elhagyják a lápokat, fűtsünk be a kemencébe, nagy az erdő szerencsére, lobbantsunk a merev égre piros nyelvű lángokat. Csak te hallgatsz itt magad, nem szedheted sátradat; öreg varnyú, szíved égve lobban, fekete pernyéje rakodik az őszi éjre, s betakarja hűlt nyarad. i I Elszálltak a vadludak, utánuk lemegy a nap, árnyék marad csak az égen, az este is feketében, — s egy kunhalom tetejében a vén puli rámugat. fejét. Megoperálták. Zelkát meg se operálták. Kicsit meghúzom az orrát. Nem, ezt nem szeretem, mondja az arckifejezés, hagyjál. „Igen, a fájdalomra reagál. Ez az egyetlen kapcsolatunk vele” — mondja az orvos. „Botondné! Hall engem? Botondné?” — üvöltött a fülébe az osztályos orvos, amikor lumbálta. Mellette egy fiatalasszony jajgatott. Ha legalább 6 is jajgatna! A nevét se hallotta. Még mindig elhárítottam a lehetségest, a valószínűt. Minden baj elhárult, viccé vált, amíg volt. Bajt, betegséget, hamar kihevert. Nála a baj nem lehet komoly. — Hagyjátok csak itt. Remélem, nem halok meg — mondta játékosan, amikor jobban volt, és az értékeit haza akartuk vinni. Olyan képtelenségnek tetszett a halála, hogy felelni se tartót tűk érdemesnek. Arankának eszébe jutott, hogy bent marad nála éjszakára. Megengedték. A betegek nem tudtak aludni, a nővér nem tudott dolgozni Zelka miatt. Folyton fel akart kelni. És menni haza, hogy a családját ellássa. „Ja, engem táncolva tesznek a koporsóba is” mondogatta, örökmozgó magamagára. Nekem eszembe se jutott; éjszakára vele maradhatok. Nekem csak az jutott eszembe __ Mi ez? Két deszka az ágyán. Be- deszkázták! Mint egy haldoklót! Te jó isten! — Hogy le ne essen, fel ne tudjon kelni — világosít fel a nővér. — Legyen szíves, vegye le! Leveszi, de közben értő pillantást vált a betegekkel, hogy ha elmegyek, majd tegyék vissza. Megkönnyebbülés Zelka szemében. Mennyivel jobb így! — közli a tekintete. „Neír tudtam, mi az ott kétoldalt, hogy nem látok ki tőle, olyan, mintha fa volna. Nem kapok levegőt tőle. ‘Köszönöm, sokkal jobb így”. Még beszél, de nem érteni mit, a szavak egymásba torlódnak alig mozduló ajkán, csak bólogatni lehet rá, nyugtatni. „Állapota súlyos.” Soha mást nem mondanak. Nem hagynak egy csepp reményt sem. Csodát sem említenek. Megtesszük, amit tudunk — csak ezt mondják az orvosok. De nem tudnak semmit. Tehetetlenek. Rohannak a napok. „Állapota súlyos” — mondják még reggel nyolckor. A délelőtti távirat elkerült. Megyünk be. Nem akarnak felereszteni. Várjunk. Aztán csak felmegyünk. „Az orvos operál. Megmondom hát én” — szól a főnővér. „Neki jobb. Kilenc óra húszkor meghalt.” Exitált, mondja lent a portás, amikor a várható családtag érkezését bejelentjük neki. „Fiát nem exitált a Botondné?” De, igen. Meghalt. Mintha ez valami önkéntes cselekvés, cselekvés lenne egyáltalán. Az öngyilkos meghalt. Ügy akarta. De a többi? Kiragadta közülünk valami ismeretlen hatalom. „Dohányos ember háromféle halálra számíthat: Tüdőrák, szívinfarktus, agyvérzés ...” Az utcán megy egy nő, és folynak a könnyei. Folyton harcolt értem. „Hülye állat voltam. Nem tudom becsülni magamat” — panaszlottam. „Engem becsülsz?” — kérdezte. „Téged, igen.” „Akkor becsüld magad azért, mert az én lányom vagy!” „Ember légy” — oktatott. — „A többi nem fontos.” Milyen meleg volt az ágya! Talán azért nem fázott sohasem. Fogvacog- tató télben is kosztümben jár' A meleget adta, a biztonságot, a védelmet. Minden elől vállalta a védelmemet. „Nem tudok dolgozni” — mondtam. „Nem baj, ne félj, amíg engem látsz.” Gyereklány korában fenyőt árult a jeges Duna partján, polírozott egy füstös ezüstműves műhelyben, vitte haza a pénzt az anyjának, büszkén, mert olykor az egész család élt a keresetéből. Mikor, melyik gyereknek volt munkája, abból. Ügy ment férjhez, mint a legtöbb lány. „Ha otthon nem egyeznek bele a házasságunkba, megszökünk” — állapodtak meg Uhuval, aki hét évig udvarolt. Szökni nem kellett. De élni! Fiatalasszony korában volt egy helyiségük. Műhely és lakás. Diót ettek. Vettek egy zsákkal, míg az tartott, azt ették. A dió héjával aztán befűtötték éjjelre a vaskályhát. Aj. ágyban egyik oldala, a kályha felől, majd megégett, a másik majd megfagyott. Felöltözve kellett lefeküdnie, mert levetkőződni nem volt hol. A műhelyben dolgoztak az uráék, hajnalig. Hajnalban ő kelt, ment dolgozni. Éhesen. Jókedvűen. Ha negyvenötben húszéves, miniszter lehetett volna belőle. Már családanya volt és háztartásbeli. Olyan férjjel az oldalán, akinek munka és üzlettársa, ha nem is pénzügyi, lelki menedzsere, élettársa kellett legyen egyszemélyben. De ha akkor húszéves dolgozó nő, ma miniszter. Mondjuk, munkaügyi. Olyan poszton érvényesülhettek volna igazán a képességei. Okossága, ahogy bánni tudott az emberekkel. Hivatalban, üzletben, boltban, családban. Szerették, amerre ismerték. Bizalmasa, tanácsadója volt számtalan embernek. „Olyan jó a kisugárzása” — mondta egy ismerős, aki miatta csináltatta a ruhákat Uhuval, egyre-másra. Muskátlik, begóniák pirosa. A sírján a \ hágok olyan meleg színűek. ... De Uhu a minap úgy mondta a távirati szövegét, ahogy régen. „Ha az édesanyátoknak...”
