Pest Megyi Hírlap, 1974. december (18. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-25 / 301. szám
AZ MSZMP PEST MEGYEI BIZOTTSÁGA ÉS A MEGYEI TANÁCS LAPJA XVIII. ÉVFOLYAM, 301. SZÄM 'ÁRA 1,20 FORINT 1974. DECEMBER 25., SZERDA A TE AKARATOD Í gy beszél, csendes szóval így jajdúl az Öreg: „Miért ültem volna itt én ma~ gam is negyven évig, taposván a taposómalmot, míg mások fennhéjázva tündököltek, aranyat csinálván kínjaimból? Miért? Mert van reményem. Mert van valamim legkeservesebb ínségem közepette is”. Az öreg, Gerhart Hauptmann „Takácsok” című színdarabjának szereplője. A '„Takácsok” az 1844-es sziléziai luddita zendülés eseményeiben történetileg hiteles krónikája. Mi más adhatta volna akkor az Öreg reményét, mint a hit, egy másfajta világban. E másfajta világot „valahol fenn” reményiette megtalálni. Ma tudjuk: e másfajta világot magunk, magunknak teremthetjük meg. E másfajta világban nem cím, rang, vagyon érvényesíti az akaratot Hanem a közös érdek, a társadalmi méretű összefogás, a célok azonosságának fölismerése. Ezt is tudjuk, elmondjuk, leírjuk. Ám valóban minden idegszálunkkal érezzük-e, hogy számít, s mennyit a te akaratod, az én akaratom? Vagy úgy gondoljuk, amit te akaBssr-amit én akarok, az nem oszt, nem szoroz? Harminc esztendeje tettük, tehettük fel először magunknak ezt a kérdést. Azon a karácsonyon az ország egyik részé még vérben ázott másik részén a téli égen is messzire ragyogott, világított a Szabadság Napja. Gödöllőn, Vácott mór a kézbe kapott remény melegített, de a főváros környéki falvakban, a megye budai részén még a szenvedés pokla tombolt. Harminc éve tettük, tehettük fel először magunknak a kérdést, s azóta még hányszor, örömmel, keserűen, bízva, bizalmatlanul, gyors igent mondva, s kétkedőn rázva a fejüket. Mert voltak, vannak, lesznek, akik úgy érzik, úgy hiszik, úgy vallják: az Öreg szava az ő sorsukról is szól, nekik is csak reményeik vannak, de nem érhetik el a beteljesülést. 2m leszünk egyik napról a másikra szocialisták, még tudatos országépítők sem. Évtizedek kellenek hozzá, s bár új történelmünkből három évtized már a hátunk mögött maradt, látjuk, tapasztaljuk: még ez sem volt elegendő. Még ma sem mondhatjuk el: mindenki érzi, tudja, gyakorolja a te akaratod, az én akaratom fontosságát, beolvadását a mi akaratunk hatalmas tégelyének anyagába. Még sűrűn, sok mindenben csak annyi az akaratunk — de már ez is más világot mutat!" —, hogy családi békességünk, dologi gyarapodásunk rendben legyen. Szemellenzőt viselnénk, nem akarnánk meglátni a Szabadság Napja nevelte ország, s benne ezer részlet korábbiakkal össze nem hasonlítható arcát? Nem szemellenző szűkíti látóhatárunkat, hanem a még gyenge, csak környezetünket fölfogó szemünk. Szemünk, mely ugyan néz, de igazában nem látja, hogy a te akaratod mássá tette az ország minden darabkáját, hogy minden ember fejébe új gondolatokat ültetett. A te akaratod, a tömeg, a nép, a dolgozók akarata telepített ipart a kenyérért évszázadokon át rettegő vidékre, ültetett közép- és főiskolák padjaiba tízezrével munkás- és parasztgyerekeket, szorította vissza a tüdőbajt, gyújtotta meg a villanyt, növelte nagyobbra az egy-egy családot óvó fedelet... Van száz dolog, ami miatt röstellkednünk kell, mert még nem tudtuk eltüntetni, fölszámolni, úrrá lenni fölötte. Akad száz ilyen, ám van ezer, amit büszkén vállalhatunk, ami sikerünk, eredményünk, ami a mi akaratunk — a te akaratod millióinak — szülötte. Csak egyikre figyeljünk? Csak haladásunkról beszéljünk, csak gondjainkat soroljuk el? Mindkettőről szólni kell, de úgy, hogy mindkettő a miénk! A siker is, a gond is; nem nyújthatjuk a sikerekért markunkat, ha a gondok alá a másik vállát toljuk. M it kezdjünk azokkal, akik — mit kezdjünk magunkkal, ha ebben, meg abban — csak sopánkodni tudnak, riadt ijedelemmel hallgatják a tényeket tudató szavakat, üzletekbe szaladgálnak, mert talán ez is, az is drágább lesz, akik a naptáron mindig csak egyetlen napot látnak, kihullik tudatukból, hogy volt tegnap is, s lesz holnap? Mit kezdjünk a váci szövőnővel, aki elhárítja magától a politizálást, mondván, elég neki a bélésszövőgyárban a három műszak, otthon a férj, a két gyerek? öt lássuk csak? Vagy vegyük észre mellette a másik szövőnőt, aki ott ül a városi tanács végrehajtó bizottságában, s tiszta szívvel, legnagyobb tudásával képviseli, érvényesíti a te akaratod? Mit kezdjünk a ceglédi termelőszövetkezeti paraszttal, aki nem hajlandó beülni az állattenyésztési szakmunkásképző tanfolyamra, mert úgy véli, amit apja tudott, az neki is elég? Állítsuk mellé a fiát, aki egyetemet végzett, főállattenyésztő, szak- folyóiratokban publikál, tudományos intézetekkel levelez! Aligha van az országban valaki, aki mellé ne állíthatnánk társat, gyermeket, barátot, Ismerőst és ismeretlent, olyasvalakit, aki a te akaratodból, a te akaratoddal lett több, más, állampolgárként tudatosabb, emberként érzőbb, dolgozóiként képzettebb. És itt, ebben van a forrása annak, hogy bár tagadjuk, vagy elismerjük, minden a politikához, a hatalomhoz, a te akaratodhoz kapcsolódik. Még akkor is, amikor én, te, ő úgy érezzük: nélkülünk döntöttek, hátrányunk van valamiből, keserves a munkánk, kevés a jövedelmünk, könnyebben szeretnénk élni, de nem tudunk. Nincs olyan ember, aki újra meg újra csak ezt érezhetné. Mert másnap más tényekkel nézhetünk szembe, s azok azt tudhatják: velünk együtt döntöttek, előnyünk van valamiből, kedvünkre való a munkánk, növekedett a jövedelmünk, könnyebben élünk. B ecsüljük-e tények változását, fölfogjuk-e közlendőiket? Nem mindig, nem mindenben, akkor s abban sem, amiben mondandójuk nyilvánvaló. Hajiunk arra, egyénileg is, csoportosan is, hogy túlértékeljünk jelenségeket, s lebecsüljünk irányzatokat. Politikai „széljárásokat” vélünk fölfedezni, „keményedés- ről” vagy éppen „liberalizálódásról” papolunk, anélkül, hogy a lényegig hatolnánk, a tényekből raknánk ki a válaszd, a realitások mérlegének nyelvét figyelnénk. Szabad-e, okos dolog-e mindenfajta változástól megrémülni, rosszat várni? Széchenyi István írta a „Hitel”-ben: „A mi eddig jó volt, az éppen azért, mert a múlt időben volt jó, ma tán csak meglehetős, s utóbb még káros is lehet”. Nem furcsa: akaratunk mindig többre, azaz változásokra sarkall, s ugyanakkor riadalommal, ellenérzéssel fogadjuk az újat? Emberi gyengeség? Az is. Ám gyengesége, fejletlensége tudatunknak is, annak a tudatnak, mely akaratunk formálója, s melyre akaratunk visszahat. Még nem érezzük igazán hatalmunkat, lehetőségeinket, jogainkat és felelősségünket. Még alapfokon értjük, gyakoroljuk csupán az c rszágkormányzást, könnyen ráhagyjuk azokra, akik nálunk jobban megtanulták, nálunk több tapasztalatot szereztek. Ügy véljük: külön dolog a hatalom, s külön tényező az állampolgár. Holott előbbiben utóbbi akarata testesül meg, még akkor is, ha ezt sokan nem hiszik, kétségbevonják, legyintenek rá. Nevezzük tudatlanoknak őket, sajnálkozzunk rajtuk? Az emberformálás keserves folyamat, de a ' keserves küszködést hatalmas sikerek koronázzák. Gondoljunk csak vissza: három évtizede mekkora volt azok csoportja, akik elkötelezetten, szívükkel és értelmükkel vállalták a szocialista holnapot? Maroknyian voltak. És ma mennyien vannak? Megszámlálhatatlanul sokan! H arminc esztendeje a már fölszabadult országrészeken ködös remény, alig elhitt változások ígérete kavargóit a fejekben, a szívekben, s ha valaki azt mondta, most majd a te akaratod, az én akaratom, a mi akaratunk számít, sóhajtva legyintettünk rá. Jó lenne, szép lenne — gondoltuk, s mesék idéződtek fel bennünk, ahol a szegény mindig győz a gazdag felett, ahol a jó mindig legyűri a rosszat. Ma pedig hivatalos dokumentumot, a párt XI. kongresszusa irányelveit teríthetjük magunk elé az asztalra, s ezt olvashatjuk benne: „A céljainkkal való egyetértés erősödése révén, a szocialista építőmunka folyamatában egyre szilárdabbá ötvöződik a társadalom minden alkotó erejét felölelő, szocialista nemzeti egység. Hazánkban az antagonisztikus osztály ellentmondások megszűnése után, a szocializmus gazdasági, eszmei, politikai alapjainak megszilárdulásával tovább erősödött a társadalom egysége. A dolgozó osztályok, rétegek alapvető érdekei a szocialista haza építésében, az életkörülmények javításában és a béke megőrzésében egybeesnek, az osztályok közti különbségek tovább csökkentek”. Évszázadokon át fönálló, megmerevedett társadalmi formákat tolt félre a te akaratod, s alkotott — örömmel és verítékkel — újat, a t* akaratod szerint valót, az embernek emberi lét- és munkafeltételeket adót. Kevés lenne ez? Mi a több, van-e több ennél? Karácsony van, hagyjuk a politikát? Hogyan hagyhatnánk el, amikor karácsony előtt azzal volt tele a fejünk, hogy teljesítsük az évi tervet, perbe szálljunk az őszi nehéz időjárással, újra meg újra megtöltsük az üzletek raktárait, időben kikézbesítsük a nyugdíjakat, az üdvözlőlapokat, ellássuk tanácsokkal a téli vakációnak örülő gyerekeket? Ez nem politika, ez munka? Igen, mi így, elsősorban a munkával politizálunk. Éppen mert ösztönösen vagy tudatosan, de érezzük: akaratunk csakis a tények szigorú rendjéhez kötődhet, s dédelgethetünk álmokat, de cselekednünk a realitások diktálta összefüggéseket tiszteletben tartva kell. Kezdünk felnőtté válni, s ez nemcsak jogunk, hanem kötelességünk. Három évtized küzdelme, tapasztalata áll e felnőtté válás mögött, s ezért sem a lelkendezés- nek, sem a pesszimizmusnak nem nyitunk utat. Józan tárgyilagosság legyen a jellemzőnk, mert felnőttségünknek ez elengedhetetlen bizonyítéka. A Takácsok-beli Öreg így fogalmazott: „A szervezkedés a munkások egyedüli üdvözülése”. Szervezkedünk ma is az üdvözülésért; országgyarapításért, emberebb emberért. És mind többen szervezkedünk. MÉSZÁROS OTTÓ KELLEMES ÜNNEPEKET! «
