Pest Megyi Hírlap, 1974. december (18. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-22 / 299. szám

8

v HMtm

1974. DECEMBER 22., VASÁRNAP

jUtoléí P,d megyében

Bemutatjuk Asszonyi Tamást

A Képzőművészeti Főiskolát 1965-ben végezte el, előzőleg a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban tanult. Mesterei: Marisa István, Szabó Iván és Pátzay Pál voltak. Rendszeresen részt vesz hazai és nemzetközi (Szófia, Prága, Würzburg) kiállításokon. Díjat nyert a miskolci, szegedi, balatoni és Pest megyei tárlatokon. 1974-ben a Munkácsy-díj II. fokozatával tüntették ki. Köztéri szobrai és utcatáblái vannak Budapesten, Székesfehérváron. A 32 éves művész feleségével, Jávor Piroska festőművésszel a szentendrei új művésztelepen él és dolgozik.

Nevét kisplasztikái és érméi tették ismertté. Míg korábbi munkáin a festői fény-árnyék ellentétére épített, addig érméin inkább a plasztikai díszítésre helyezi a hangsúlyt. Érzi a betűk hangulatkeltő erejét is. Ez jól látszik az Archeológia című kis- dombormíivén, amelyen kifejezésre juttatja tiszteletét a klasz- szikus korok előtt. A Visszhang című érmén a betűk fokozatának ritmikus váltogatásával a hanghullámok terjedését érzékelteti; a betűk — a grafikai megjelenítésen kívül — a mondanivaló hordozóivá válnak.

Az érem mindkét oldali megmunkálására törekszik. Téma- választásai is jelzik, hogy művelt, ötletes, és hogy jó stílus- és formaérzékkel, valamint művészettörténeti érzékenységgel rendelkezik. Mivel van mondanivalója, ezért keresi az annak megfelelő kifejezőeszközt; egyszerűségre törekszik. Alkalmaz grafikus megoldásokat, szembeállítja a különbözőképpen megmunkált felületeket és kutatja a kifejezési lehetőségeket a kisplasztikák és domborművek területén is.

Munkáiban törekszik arra, hogy igazolja művészlétének szükségszerűségét. Vallja, hogy a művész — ha áttételesen is — részt vesz a társadalmi tudat alakításában. Egy szép, tiszta, csiszolt forma maradandó élménnyé válhat, ha igaz mondanivalót fejez ki, hiszen a néző magával viszi a formaélményt, amely megnyugtat vagy fölháborít, amely elgondolkodtat és ezáltal alkalmas arra, hogy rávezessen a mondanivalóra.

Fő erénye: a kivitelezés és a témaválasztás azonos színvonalon mutatkozik meg. Kiemelésekkel, az arányok jó megválasztásával keresi — egy adott méreten belül — a szerinte legjobb megoldást. Sokszor az anyag és a plasztikai formák keltette szubjektív képzettársítás határozza meg a mondanivalóját, tehát szimbolikája az utalásra korlátozódik. Műveinek esztétikai minősége azonban igen magas. Valóságélményei a ter- mészetelvűség határai közé kényszerítik. Erre utal az is, hogy munkásságát végigkísérik a néha megrázó erejű portréi is, bár a Picasso-képek inspirálta érméi közül számos korántsem a legjobb alkotása.

Asszonyi Tamás munkáit a kompozíciós ritmus, az ellentétes mozgások érzékeltetése, a klasszikus művészet újraértelmezése jellemzi, ám anélkül, hogy neoklasszicizmusra törekedne. Az anyagi és a szellemi valóság harmóniáját igyekszik tükrözni, és ebben méltó folytatója lehet Férenczy Béni, Borsos Miklós és Beck O. Fülöp művészetének.

Menyhárt László

i

Asszonyi Tamás érméi

Archeológia

^Zománcművészet, Salgótarján

Egy perc telefon

fP gjik ismerősöm meg- kért, hogy intézzek el neki valami apróságot.

— Mi az neked? — kérdezte. — Csak egy telefon. Egy perc az egész.

Egy perc telefon? Ha csak rágondolok, rögtön elfog a görcsös kacagás. Még, hogy egy perc! Bruha-ha! Bruha- ha! Jaj, fogjanak le-he-he! öntsenek egy pohár hideg vizet a fejemre! Ezt nem lehet kibírni. Betegre nevetem magam. Ha valaki manapság csúcsidőben egy perc alatt lebonyolít egy telefonbeszélgetést, hát annak szobrot állíttatok a főtéren, glóriával a feje fölött.

Hallgassák meg, mi történt. Hívom a megadott intézményt. Természetesen mással beszél. Néhány perc múlva újra tárcsázok. Még mindig foglalt. De ezt már megszokhattam. A Böhönye Giziké is állandóan foglalt és mással beszél. Mégse szólok egyetlen rossz szót se, pedig őt imádom.

Nos, fő a türelem. Kicsit kifújom magam, teszek-ve- szek valamit, s egy idő múltán újra a telefonkagyló után nyúlok. Elvégre az egy perc telefon, az egy perc telefon! Nem tarthat évekig, nem igaz?

Kicsöng. Rekedtnek és nagyon távolinak tűnik a hang, de kicsöng. Szívem a torkomban dobog. Valaki csak fölveszi. Kis kattanás. Érces férfihang: — Tessék, itt . TÜ- ZÉP. Elnézést kérve mentegetőzöm. Ügy látszik, rosszul tárcsáztam. Űj vonalat kérek. A számlapra meredek. Csak nyugodtan és pontosan, nehogy eltévesszem a számot. Most a Gyöngyvirág eszpresz- szó jelentkezik. Kedves női hang. Magyarázkodás, mentegetőzés. Az intézmény egy másik telefonszámával is kísérleteztem. Ezúttal a temetkezési vállalat jön be a vonal másik végén, pedig még nincsen rá szükségem.

Ibf agyarázkadás helyett-í'-í most már csak nyög- décselésre futja az erőmből. A fogamat csikorgatom. Háromszór körbeszaladom a szobát. Közben mániákusan föl-föl- nevetek. A munkatársak ösz- szecsödülnek a folyosón a kísérteties kacajra. De nem mernek bejönni hozzám.

Nem, nem vagyok ideges. Újra tárcsázok. Magánlakás. Káposzta Ibolyka beszél. Űjabb telefon. Újra Ibolyka. Harmadszorra, vagy negyed- szerre még mindig Ibolyka. Nagyon kellemes hangja van. Már úgy beszélgettünk egymással, ahogyan régi ismerősök szoktak. — Ismét én vagyok, Ibolyka. Ugye, nem zavarom? Apuka otthon van? Teljesen egyedül? Es mit csinál? Nem volna kedve meginni egy feketét?

Hát mégis szép az élet! Üsse kő a telefont és az ismerősöket! — Akkor egy perc múlva találkozunk — búgom Ibolykának. — Tartson a bal kezében, közvetlenül a szive fölött egy hófehér telefonkészüléket, nehogy eltévesszem. Én a legújabb kiadású telefonkönyvet lobogtatom majd a kezemben. S kicsit rángatózni fog a jobb szemem. Talán a telefonközpontot is elviszem a találkozóra, de ezt még meggondolom ..;

Valami azonban továbbra is nyugtalanít. Hova tűnhetett az az átkozott intézmény? Talán bizony ellopta valaki? Elhessegetem magamtól a kínzó gondolatokat. Miért éppen most izgatnám magamat, amikor már csak a találka helyét kell megbeszélni?

főbben a pillanatban kat- tan a telefon. A vonal megszakad. Gyorsan hívom az előbbi számot. Ib oly Ica még le sem tehette a kagylót.

Igen, azt hiszem, még vonalban van. — Ö, drágám, én vagyok — fuvolázom.

— Mit szórakozik, maga telefonbetyár? — dörgi egy kemény férfihang. — Mégiscsak egy komoly állami intézménnyel beszél, nem pedig a nénikéjével!...

Eőssi Kiss Sándor

ISZLAI ZOLTÁN:

Széljegyzet a jelenlétről

Még látjuk egymást. Engem néz szemed. Találkozásunk mégis: szinte álom. Kaucsuklabda — közömbös vízsugáron. Mindegy: földobódik, vagy leesett.

Tudod is te. miért mégy el tőlem, öngyilkos vagy! Jobb éned nálam hagyod. Én el tűnök előled az időben.

Téged nyársukra döfnek csillagok.

Bocsáss meg. Én lettem a gazdagabb.

Ki — nem tudja, hova, — de tovább utazik. Nekem ne ints! Magányos, ki marad s egyedüllétével a csömörig lakik.

BOOR ANDRAS:

Éjfél

Árnyék-koporsó szobám falán

Bolyongsz felém a ködből Ablakba ül egy régi dal

Valahol villamos csörömpöl

Szóltál

Mióta szóltál

újra várok Reményeimmel

meggyötörtén

Tagadnálak

de sújt az átok Szívemben vagy

még eltörötten

Út

Az évek lógnak, mint a rongyok.

Behorpad minden öklelésed. Keresztül rág a nagy vakondok:

Másokra fogott csorba késed.

Temető

Takács József festménye (Veresegyház)

A CSEPELI KIÁLLÍTÁS ANYAGÁBÓL

SIKLÓS JÁNOS:

Csöndes délután

Kémény göröngyöket mor- zsolgattam széjjel a friss ásás végében, és sajnálkozással néztem apámat, ahogyan fáradt mozdulatokkal kalapálta a megcsorbult ásó kopott hegyét.

— Nehéz, ugy&?

— Az.

Amíg otthon voltam, én gondoztam a kertet. Most is ismerem a fákat, a bokrokat, a ház előtti kis park elhervadt virágait. Olyan a kert ilyenkor, minit az öregember. Meg- csöndesedett benne minden. Károgó varjú repül a földekre: leejtette a fáról szedett avas diót.

Apám észrevette mélázó tekintetem. hogy a nyugalomra készülő kertet vizsgáltam.

— Ilyen a természet. Látod. megtette kötelességét a föld, a termő fa, és most pihen itt minden.

— Tavaszra újraéled a kert. Húsz esztendeje figyeltem én is minden évben.

— Hát te, fiam? Hogyan gondolod a saját tavaszodat?

A kérdés nem lepett meg, de azért váratlanul ért. Nem is tudtam válaszolni. Még nem rendeztem magamban az életemet.

— Az én tavaszom? Nem olyan egyszerű, mint a szilvafáé.

— Megértelek. Megértelek.

Apám száraz rőzisét húzott

kupacba a hosszú nyelű gereb- lyével Én egy barackfa törzséhez támaszkodtam, és gondolatban próbáltam eligazítani a sorsomat.

Az utolsó kézmozdulatra még emlékeztem. Lent feküdtem a homokos vízben, egészen a bomba mögött. Az ütőszeg tetején óvatosan lekapartam az iszapot, és néztem a nyolc milliméteres kibiztosítást. Láttam, hogy az ütőszeg a helyszínen kiszerelhető. Régi, öreg, angol bamba volt, biztosan Szolnokra irányították a második világháborúban, és célját tévesztve a Tisza partjába fúródott.

Az ütószeghez nyúltam, de véletlenül egy favéggel megütöttem, és a következő pillanatban finom zümmögést hallottam. Ösztönösen lehúzódtam az iszapos gödör fenekére. Mennydörgés rezgett felettem, szemembe csapódott a pocsolyás lé. aztán már nem emlékeztem semmire.

— Fiam, hozzad csak ide a nagy kast — szólt apám.

Beleraktuk a gallyat, azután hátravittük az ól mögé.

— Látom, a kezed jó.

— Éppen olyan erős mint azelőtt.

Tovább gereblyézett apám, én meg mögötte álltam, és emésztettem magam. hogy miért nem vagyok én az, aki régebben voltam? Hiszen meggyógyultam. nincsen semmi bajom. Utólag megtudtam, hogy három hétig egy lyukas garast sem adtak volna az életemért. Amikor eszméletre tértem, olyan furcsának találtam mindent, mintha még soha nem láttam volna kórtermet, fehér köpenyes orvosit, műtőasztalt, hőmérőt.

Eleinte niem emlékeztem semmire, és azt sem tudtam megmondani, hol van a házunk. A nevemben sem voltam biztos, a főorvos mondta, hogy Galambos Béla hadnagy vagyok, kitüntetett tűzszerész. Erről én nem tudtam. Olyan voltam, mint aki aznap született a világra.

— Anyádat sokáig nem engedték be hozzád — mondta apám. izzadt homlokát töröl- getve.

— Katonakórházban ez a

szokás.

— Na gyere, vigyük el ezt a kast is.

Emlékszem, leszedték rólam a kötéseket, és néhány hét múltán már csak apró foltok és hosszúkás vörös csíkok maradtak a bal vállamon és a felsőkaromon. Gyógytornára köldtek, azután súlyzókat kaptam.

Október elején egy reggel, pontosan emlékeztem mindenre. A baleset részleteire és arra is. hogy ez volt a harminckilencedik szerelésem. Ezen megbuktam. Anyám arca merült föl emlékeim mélyéről, szomorú szeme, apóm nyugodt mozdulata. A kis ház, két hegyes tekintetű ablakával: a kertet olyannak láttam, mint most itt előttem.

Néhány nap múlva valóban megérkezett anyám. Fehér éjjeliszekrényemen regények sorakoztak. axókból olvasgattam, először öt oldalt, azután tízet, később már egv fejezetet. Ez volt a napi parancs, és este a főorvos kikérdezte az olvasott részek tartalmát.

— Mára elég volt — vetett

véget a napnak apám, és a szín alá pakolta a szerszámokat.

— Sötétedik.

— Szép ám az őszi szürkület.

— Én nem élvezem. Nem találom meg benne a szépséget.

— Ja fiam, nézni nem elég.

— Tudom.

— Az a baj, hogy az emberek csak néznek, de kevesen

látnak.

— Lehet, hogy én is azok közé tartozom, akik nem látnak, csak néznek.

Apám a tyúkok létráját arrébb tette, bereteszelte az ajtót, hogy a patkányok ne jussanak be. Lassú mozgásán és várakozó szótlanságán vettem észre, hogy most már nem hagyja annyiba. Negyedik napja ülök itthon, és még semmit sem mondtam. Három nap é< lejár a szabadságom. Nem beszélhettem, hiszen még most sem tudom, mi lesz a sorsom.

Fölépülésem után bementem a laktanyába. Őszinte szeretettel fogadtak a többiek, talán még szívesebben, mint apám. Valamilyen hős voltam a szemükben, a munkám, élethivatásom hőse, aki egyszer már legyőzte a halált. Üj akciókról beszélgettek előttem. A nagy „dögöket” majd nekem hagyják, mert én bátor, biztos kezű haver vagyok.

Együtt ittunk, nevettünk, énekeltünk. Először olyan jól éreztem magam, mint a bevonulás után az első szabadságon, otthon a „dühöngöben”. Éjfél után kedvetlenné váltam, úgy éreztem, hogy már csak a testem van itt. Belül

1