Pest Megyi Hírlap, 1974. november (18. évfolyam, 256-280. szám)
1974-11-03 / 258. szám
1974. NOVEMBER 3., VASÁRNAP «erw Tg x/ÚMtan 9 V TURAPIN: Az én emberem Ott ülünk egyszer a tnfi- helyben és vitatkozunk. Többen is állították. hogy kölcsönös megértésre kellene jutni. Lehet-e enélkül rendesen dolgozni? Íme most csak vitatkozunk, a termelés meg áll. Eltelt egy óra, kettő. Nem jutunk előbbre. A harmadik óránál nem bírtam tovább, és megszólaltam: — No, ebből elég volt. Ma egyébként is hétfő van. Én ezeken a napokon valahogy sohasem érzem jól magam. Megyek a művezetőibe, és lefekszem aludni. Ha valami zűr van, akkor fütyüljetek. Rendben — mondja a műhelyfőnök. — Eredj, de óvatosan, nehogy zajt csapj, meg aztán rajta ne kapjanak. Csodabogár ember a műhelyfőnököm. Az észjárása is fura. Hogy képzeli: lehet egyszerre aludni is, meg figyelni is? Bementem a művezetőibe. Felmásztam az asztalra. Karomat összefontam a mellemen. és lefeküdtem aludni. De álom sehogy sem jött a szememre. Nyugtalanító gondolatok törtek rám. Betoppan ide véletlenül Ivanics, a művezető, és akkor mi lesz? Rossz színben tűnnék fel előtte. Nem. Ez így sehogy sem lesz jó. T emásztam az asztalról. Megkerestem a művezetőt. Őszintén elmondtam neki, hogy így és így áll a dolog — hogy másodnapos állapotban vagyok —, hogy le akarok feküdni aludni. Megkértem őt is, ha valami gyanúsat észlel, fütyüljön. Ivanics belevaló gyerek. Ért félszóból is. Visszamentem és ismét lefeküdtem, hogy alszom egyet. Kényelmesen elhelyezkedtem az asztal tetején, de álom továbbra sem jött a szememre. Nem, a szentnek sem. Az zsongott a fejemben, hogy ha túl sokat enged meg magának az ember, akkor később lel- kiismeretfurdalása lehet, meg hogy akkor is hallucinál, ha legnagyobb rend van körülötte. Persze csakis másnaposán lehet kitalálni olyan badarságot, hogy mondjuk egy bizottság előzetes bejelentés nélkül törjön rá egy műhelyre, és az pontosan a mi műhelyünk legyen, annak is a művezetői irodája. De én mégis kitaláltam. Nyomban le is ugrottam az asztalról, felkaptam a telefont, és már mondtam is: — Igazgató elvtárs! Itt vagyok a művezetői irodában, pihengetek. Másnapos vagyok tudniillik, és tudja, hogy van ez ilyenkor. Fáj a fejem, émelyeg a gyomrom, hányinger. fáradtság az izmokban, az idegekben ... ön természetes, a telefonon keresztül nem láthatja levertségemet. Mindezt azért mondtam el, hogy vigyázzon rám. Ha valamelyik főnököm, vagy valamiféle bizottság meg akarná zavarni a pihenésemet, ne engedje őket egyből rámtörni. — Halló! De ki beszél ott? — dörmögték a vonal túlsó végéről. — Veszjukov, a lakatos. — Hogy merészel ilyet tenni? — ordította. Vz aztán nagyszerű. Jót i j akar az ember, és minden a visszájára sül el. Meg akarod kímélni a kellemetlenségtől, ő meg hozzákezd ordítani. Mintha ő nem rúgna ki a hámból soha. Mélyen megsértett a tapintatlanságával. — Nem hinném, hogy ha én is ott lennék a műhelyben, több lenne a termelés és kevesebb a selejt — szakítottam félbe. — Erre akár becsületszavamat is adhatom. Közben a direktor egészen elcsendesedett, sóhajokat hallok a vonal másik végéről, amelyek nemes gondolatokat sejtetnek. — Ne haragudj, hogy olyan gorombán kezdtem. Bepörögtem. De annyi itt a gond, hogy nem is csoda. Az első pillanatban nem tud mindent számba venni az ember. Te j meg pihenj csak nyugodtan. Pihenj. Tudom én, hogy mit jelent másnaposnak lenni. Bizottságot meg a közeljövőben nem várunk. Köszönöm a figyelmességedet. Hálásan köszönöm Jóságától könnybelábadt a szemem, a hangom elcsuklott, csak ennyit tudtam mondani: — Én is köszönöm ... Ezzel a kagylókat le is tettük. Gondoktól könnyebbül- ten újra felmásztam az asztalra és végre elaludtam. M ély álmomból fütyülés hangja vert fel. Almomban is ráismertem: ez az Ivánics fütyülése. Ilyen vésztjóslóan csak a ő képes füttyenteni. Ám énmnég le se ugorhattam az asztal tetejéről, már nyílt is az ajtó, és az igazgató nyomakodott be rajta: — Talpra Vaszjukov, talpra! Jön a műhelyfőnököd — suttogta izgatottan. — Már itt is van, és most mi lesz!?... — Semmi gáz, főnök! Semmi gáz — nyugtattam. — A műhelyfőnök az én emberem. Fordította: Sigér Imre NAGY GÁSPÁR: Kacagó muskétás Kacagó muskétás mire vitted? Az ellen királyát lelőtték helyetted. Szulejmán kérdi: „Ott az a vár?” Uram, ott balta vár. „Legyen a neve Baltavár” Ki pányváztunk rózsafához lovam evett a virágból piros lett a szőre tőle kivágtattunk száz mezőkre. Lány körtével Papp Albert rajza Izabella felállt, s egy kis üveg finom - konyakkal tért vissza Kis poharakba töltött belőle. Nem szoktam inni, de egy hajtásra kiittam. S akkor * hirtelen felcsillant a szemem, mert mégis eszembe jutott egy különös kaland. Amikor felmentem egyszer egy idősebb, tekintélyes tartású kolléganőm lakására. Egészen kigyúlt az arcom az izgalomtól, és Izabella is észrevette ezt a változást. Egy finom cigarettát dugott a számba, és tüzet adott. Aztán töltött újra a feketébőL — Eszébe jutott valami? — kérdezte halkan. — Igen — feleltem. — Egy kolléganőm. Annak is ilyen sima volt a bőre, mint magának, de ő barnahajú. Egyenes tartású, megközelíthetetlen természet. Öt bízták meg, hogy vezessen be az iskolai szokásokba, ketten maradtunk benn a munka után a tanári szobában ... — És már ott kezdődött el?... — Nem, ott semmi nem kezdődött. Csak jólesett, hogy egy szorosabb kis kollektívába kerültem, férfiak és nők közé, a felnőtt világba. S még talán az is. furcsa volt, hogy egyedül maradtam a tanári szobában egy nővel, mert mindenki hazament már. Csak úgy ittam a szájáról a szavakat, és néztem közben a száját. Néha meg lehúnytam kicsit a szemem. S egyszercsak azt mondja: „Most pedig jöjjön velem, elmegyünk Enghien—les—Bains-be. én ott lakom. Tündéri kis fürdővároska Párizs közelében. Egy tó partján. A Boulevard de Port Royalra mentünk, ahol a kocsija parkolt, beszálltunk, és amire a zsúfolt Párizson át kiértünk az országúira. ott rákapcsolt, és befordultunk jobbra Enghien—les—Bains felé, már sötétben csillogott a tó. ragyogtak a lámpák, fényben fürdőzött a kávézók és éttermek terasza. És közben megjegyezte, hogy én is messzi lakom az iskolától, nekem is hasznos lenne egy kocsi, tud is egy nagyon olcsóról, abban a garázsban, ahol az övét is vette, egy fekete Peugeot 203-ast, amelyet már nem gyártanak, és épp ezért nem kérnek érte sokat, pedig úgy fest. mintha vadonatúj lenne, kívül-belül vadonatúj. És azzal el tudnék látogatni hozzá is néha vasárnaponként. — Vele töltötte ugye az éjszakát? — kérdezte Izabella fojtott hangon. .---;—-—- kerekre nyílt a szemem, | Kicsit I aztán csak vállat vontam. — Öh. egy szép kis kertes ház előtt álltunk meg. Bent levetette a kosztümkabátját, és már engedte is a fürdővizet. „Először is lefürdöm, ez mindig az első, amikor hazajövök — mondta. — Fürödjön le maga is, job* ban érzi majd magát utána. Aztán megvacsorázunk.” — Ez nem igaz, villant át az agyamon, s ahogy ment a fürdőszobába, erős, csinos lábára esett a pillantásom. Valami bolond vágy fogott el. — Kiszólt még, hogy igyák egy kis frissítőt, találok a hűtőszekrényben, s kis idő múlva már kilépett újra, sötét fürdőköpenyben. De nem láttam semmilyen változást az arcán. Éppolyan komoly volt és távoli, mint a tanári szobában. És következtem a fürdőben. Letussoltam. és visszavettem a ruhámat, de a zakót a karomon hoztam ki. — Megengedi, hogy ingujjbaft maradjak? — kérdeztem. — Természetesen — felelte. — Meleg van. Hozom azonnal a vacsorát Hideg vacsorát adok. Engem valami furcsa érzés kerített hatalmába, valami szokatlan bátorság, és az buggyant ki a számon: — Várjon egv kicsit. Yvette CM ért Yvette-nek hívták.) Meg szeretném csókolni magát. Megengedi? Csodálkozva nézett rám. — Előbb vacsorázunk, nem? — Igen, de úgy szeretném ... Valahogy mindig az az érzésem, amikor kimegy a szobából, hogy nem jön többé vissza. Vonz a megközelíthetetlensége, ami már az első percben sugárzott magából, és amit most érzek... De hogyan nézek a szemébe holnap az iskolában? — Kérem, mondjon el mindent részletesen — szólalt meg Izabella — Nem vagyok gyerek nyugodtan elmondhat mindent. Igyunk meg még egy pohárka konyakot. •---------;---------- Egyszerre lehajtotI Megittuk. I tam azt is. És akkor------------ Izabella a lábamra te tte a kezét. Csakúgy rátette. Minden kihívás nélkül. Ahogy ez Párizsban is lehetséges. — Olyan mosolyféle jelent meg Yvette arcán. Mint aki csodálkozik rajtam. — Hát úgy néz a szemembe, ahogy eddig nézett. Köszönünk és kész. Ha kérdezni akar valamit, megkérdezi. Én válaszolok. Ahogy ez természetes kollégák közt. Itt más most. De nem azért, mert itthon vagyok, hanem azért, mert most nem akarok megközelíthetetlen lenni. Mintha kinyílt volna a fürdőköpenye, egy pillantásra láttam a testét, aztán megrázta valaki a vállam. Felrezzentem. Yvette állt előttem, ő hajolt oda hozzám. A tanári szobában. — Én beszélek magához, maga meg csak bámul, bámul rám, úgy bámulja a szám. mintha arról olvasná le a szavakat. S egyszercsak lehúnyja a szemét, mintha álmodna, vagy álmodozna. Kicsit elmosolyodott. — Tudom, egyedül él itt most Párizsban. És nem mindig jó egyedül. De előbb szokja meg az iskolát jöjjön bele a tanításba, rakjon félre egy kis pénzt, aztán gondolhat arra, hogy ne legyen mindig egyedül. Egyszer majd eljön hozzám is. Kábán néztem rá, iszonyú meglepődés tükröződhetett az arcomon, s próbáltam megfejteni, mit jelent ez az „egyszer majd eljön hozzám is” De ezt nem lehetett tudni, mert Párizsban nem kíséri mindia afféle arcjáték a szavakat. Az • utolsó pillanatig nem tudhat semmit az ember. — Most pedig menjen! — mondta Yvette, és megsimogatta az arcomat. Az egyik ujjával a számat is érte. Ügy hiszem, véletlenül. Vagy mit tudhatom! ■j---------------- tágranyílt szemmel néI Izabella I zett rám. Egészen kigyúlt az arca, és olyan szigorúan nézett. Aztán odahajolt hozzám. — Sokat tanultam magától — suttogta fojtott hangon. Kipirult arccal, csodálkozva néztem rá. « Radnóti Miklós emlékezete HARMINC ESZTENDEJE, 1944. novemberének első napjaiban gyilkolták meg Radnóti- Miklóst, a költőt, több társával együtt a Győr melletti Abda községnél, a keretlegények. Korán jött, tragikus halála sokban emlékeztet Petőfiére. Végzetszerűen zárt kerekre egy költői életművet és egy emberi sorsot. Hiszen másmás módon ugyan, de mindkét költő halálával hitelesítette életét, életével hitelesítette költészetét. S hasonlóság az is, hogy e két költő történelmünk egy-egy szakaszát mindenki másnál mélyebben, nagyobb intenzitással élte át és fejezte ki. Radnóti Miklós kibontakozása az egyre nyíltabban előretörő fasizmus közegében ment végbe. A fiatal költő Pogány köszöntő című első kötetéből az életöröm, emberszeretet, harcos-humanista szószólója és elkötelezettje. Költészetét kezdettől fogva nagy szociális érzékenység, baloldali elkötelezettség, a szocializmus eszméi iránti fogékonyság jellemzi. A harmincas években mohón szívja magába és olvasztja-ötvözi egybe a modern magyar líra legnagyobb eredményeit: a kassáki avantgarde, a népi Iskola, a Nyugatos hagyományok és mindenekelőtt József Attila költői hatása sajátos, egyéni formanyelvé alakult Radnóti költői műhelyében, melynek egy fájdalmasan tiszta, elégikus hangütés az alaptónusa. A költő hangja a mindjobban elboruló, „tajtékos ég” alatt egyre tragiku- sabb. egyre komorabb. A „meredek út”-on egyre magasabbra hágva szemlélete mindinkább tágul és mélyül, verseiben egyre apokaliptikusabb víziókban tárul fel a kor embertelensége. elid egenedettsé- ge, minden emberi értéket végpusztulással fenyegető agresszi vi tása. A LEGMÉLYEBB PONTON, amikor már a puszta lét is fenyegetett volt, amikor „ki szót emelt, az bújhatott”, Radnóti vállalta a szólás felelősségét. s a próféták tiszta szigorúságával hirdette a humánum és az értelem igéit, egy emberibb világ eljövetelének hitét állította szembe az el- aljasodott jelennel. Ember marad az embertelenségben, s ennek jogán ítélni tudott és mert. Nem kis bátorságra volt ehhez szükség. Radnóti Miklós vállalta a sorsát, emberi és költői értelemben egyaránt. Számára az írás erkölcsi kényszer, elkötelezettség volt országhoz, néphez: „de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen és csecsszopók, akikben megnő az értelem” — olvashatjuk Nem tudhatom című versében. Elkötelezettségének gyökerei idáig mélyülnek az igazi hazához, néphez. Értük és helyettük vállalta a szólást, vállalta az áldozatot. Mert Radnóti nagyon jól látta, érezte, hogy „baljós a menny telette”. Alig van költő, aki olyan, látnoki erővel sejtette volna meg önnön sorsát, mint ő, de tudta, hogy ez az áldozat szükségszerű, a jövőért hozandó áldozat. Mert hite szerint csak az formálhat jogot a meghallgatásra, aki vállalja azt a sorsot, amelyet másoknak is el kell szenvednie. S aki ezt vállalja a végsőkig — alázattal: „Az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről, Az már egy messzefénylö szabad jövő felé tör”. Etikai alapállása: az egyéni sors alárendelése a közösségi sorsnak; áldozatvállalás, de egyben hit ennek az áldozatnak az értelmében. LÍRÁJA talán a legeredetibb, legmélyebb antifasiszta líra a világon. Megrázó, katar- tikus hatású, mert bonyolult szövevényeiben ábrázolja a kort. nem egyszerűsödik nála fekete-fehér képletté a világ. Teljes mélységében látja az egész emberi társadalom kollektív — bár nem egyenrangú — felelősségét a szörnyű-, ségekben: „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a tijbbi nép, tudjuk, miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp” — írja Nem tudhatom című versében. A költő számára ezért nem csupán a fasizmus megsemmisítése a cél, hanem egy olyan új világ megteremtése i% amelyben az ember ember lehet, amelyben a fasizmus, az embertelenség soha nem találhat talajt. Ez a hit. ez a felelősségérzet, ez az etikai tartás a magyarázata, hogy megjárva a koncentrációs táborod* poklát, végigszenvedve a végigszen- vedhetőt, bepillantva az embertelenség, a háború legiszonyatosabb mélységeibe, Radnóti Miklós költészete mégis mindvégig megőrzi emberi arányait, emberi arcát. A Levél a hitveshez, a Hetedik ecloga, vagy az Erőltetett menet költője arról tesz hitet elsősorban hogy az emberség a legembertelenebb körülmények között is megőrizhető. Akikor is, amikor már az ész nem talál kapaszkodót, amikor már a test végleg összeroskad; mert ez az ember tulajdonképpeni lényege. HALÄLÄNAK harmincadik évfordulóján költészetének erre az etikus bátorságára, tisztaságára emlékezünk. Pete György RADNÓTI MIKLÓS: Sem emlék, sem varázslat Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag, mint alma magházában a négerbarna mag, és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban. De aki egyszer Sgy vad hajnalban arra ébred, hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet, kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen, annak szép, könnyűléptű szívében megterem az érett és tűnődő kevésszavú alázat, az másról szól, ha lázad, nem önnön érc!ekéről, az már egy messzefénylö szabad jövő felé tör. Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen; szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, a világ újraépül, — s bár tiltják énekem, az új falak tövében felhangzik majd szavam; magamban élem át már mindazt, mi hátravan, nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat, — baljós a menny felettem; ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. Hol azelőtt az angyal állt a karddal, — talán most senki sincs. 1914. április 30.
