Pest Megyi Hírlap, 1974. november (18. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-17 / 269. szám

1974. NOVEMBER 17., VASÁRNAP **«*■» W K/ismOD /~*soda történt reggelente minden őszön. A majo­ron sebesen vágott át a ke­rékpár; az apa, az ács a nye­regben, a fiú a vázon. A gye­rek dideregve húzta össze ma­gát a rideg kora őszi szélben. Nem hajnalodott még, s a fiú félig aludt. Sivár homályban aludt a tánya is. Körötte égig komorló jegenyék. A munkahelyre értek. Épü­lő pajta meredt eléjük, feke­tén s félelmesen. Tompán zör- mölt a sötétben a munkatár­sak „jó reggelt”-je. S ekkor jött a csoda. Az ács megállóit fenn, a tetőn, s baltáját valamelyest meg­emelte. S ekkor — mintha e jelre — megfeszültek az ács­karok, s a szerszámok ledob­bantak. S ekkor — mintha e jelre — széthasadt a sötétség függönye keleten, s a nap va­kító fénnyel bukott elő. S megbíborlott a szürke rét, ezer s ezer virága tündökölt, madárhang csattant a burján- bokorban — s a messzi ma­gasban kigyúltak a gamolyfeL- hők... TV/I a már köznapian kezdőd- 1,1 nek a hajnalok. Messzi­be vesztek az egykori ácsok, régi jó ismerőseim, egyedül az öreg ács kél már talpra kö­zülük kora őszi hajnalo­kon. Megnyikorgatja a kútgé- met a homálykodó udvar kö­zepén, vizet mer a dézsába, megtölti az ütött-kopott bá­dogkádat, majd artézi vízért is elballag két piros kantával. Görnyedt vállal, komótosan csoszog, visszafelé a teli kan­tákkal s leteszi őket a kama­rában. Derekán, a bőrövön szeget rejtő ácstáska fityeg mintha anélkül nem is hoz­hatna vizet... A kamarában, a piros kan­ták közelében szerszámosláda lapul. Nyitott tetejű láda, a derengésben is tisztán láini telis-tele van rozsdásodó ács- szerszámokkal. Szélről a hosz- szú „ropánt” kandikál kifelé, legalul bárd, szekerce, s leg­felül sok-sok apró gyalu. A z öreg ács három fia kö- zül a középső itthon táb­lából. Vakációzik az ősi ott­hon melegén. A kútgém nyi­korgásakor bújt még elő, de a kantákat az öreg ács kezéből kivenni nem tudta már, s meg kellett várnia, míg apja visz- szatér. Fél évszázadot jeleznek a középső fiú fején a ritkuló szálak. Kedves lakása van egy messzi városban, mai bútorok­kal, s azon tűnődözik: mily jól festene a ládában lelhető két szekerce közül a kisebb s ügyesebb — az új, nyers szí­nű könyvespolc vagy íróasztal tetején. Divatos „régiségnek” is megjárja — meg aztán az sem árt, ha a hajdani, gye­— Gyere ide, Bandikám, nagymami megigazítja rajtad az inget. Bandika Etedig hozzá jönne, s szőke fejét nagymami vállára hajtaná. Sietve blúzába nyúlt, megigazította lecsúszott vállpántját, mintha egy kí­sértést rázna le magáról, egy szőke fej kísértését. — Három, a mai világban — mondta tompán. — Mikor minden órában ki­törhet újra a háború ... Illyeiné a horgolás szemeit számolta,. arcán újra nyugalom és elégedettség ült. S ez az elégedettség úgy tetszett, nemcsak tulajdon ereiből táplálkozik, hanem az egész körülötte lélegző világ­ból. Garbaczné újra megkockáztatta: — Minden órában ... lágyan formált uj­DER ENDRE: ff Őszi csodák rekkori hajnalokra emlékezteti valami... — Édesapám — lép a ládá­hoz —, ez a kisebbik szekerce épp rápasszolna az íróaszta­lom tetejére. Ha nekem ad­ná ... emlékezetül. Az öreg ács, aki mindig mindenét megosztotta három fiával — elvörösödve hallgat. Nem feltűnő ez kevés beszé­dű embernél. Az sem, hogy csak ebédnél sszólal meg: — Az a szerszám mindig- mindig velem volt. Még buj­dosó koromban is, tizenkilenc őszén. 'T'öbbet nem szól, ámde a fiú világosan érti, hogy további beszédnek nincs he­lye. Nem felel hát, inkább meghajtja a köszörű hengerét ebéd után, hogy az öreg ács a ládikó szerszámait gondosan remekbe csiszolja, élesítse. A vésőket, a bárdot, a gyaluk nyelvét rendre. Mind a szer­számokat — melyeket nem szabad elvinni az öreg ács közeléből —, melyeknek a verdett ládában az egyedü helye. Az özön huzavonában elvé konyult keresztfűrészt a fiú nak kell kiköszörülnie. Máj az élét is neki kell ereszteni — kettesben az öreg áccsal a hasábfának. Mert mindé hazarándulás — vizsga egyúttal. A fiúk vizsgája: nem felejtették-e el, hogy a ke resztfűrész élét isten eile való vétek erősen reányomn a fára. Vizsga arról: tudják-e még oly finom érzékkel húzni vonni a fűrész nyelét, min ügyes prímás a hegedűvonót Qktóber derekán töltött be nyolcvanadik észtén dejét az öreg ács. Kétszer i infarktusa volt már, de azér — egy óvatlan percben — tetőre kapaszkodik mégis, kémény tövéhez. Dermedve szívdobogva nézem, hisz a öreg ács: édesapám — s korhadt gerenda megreccsen alatta. — Musizáj — szól le hoz­zánk, kik már karéjban állun idei ént elálló lélegzettel. — Le akar billenni ez a tégla. Igazít a téglán, a kémén tetején. Most látni: egy ki maltert is felvitt „varécská val”: kőmíveskanállal. Aztán csak néz. Csak néz — hosszan a tetők felett. M ert adhat-e olyat akur ta élet, mit az öreg ács szíve úgy tartogat, mint csodát szülő, régi, kora őszi hajnalokat? Napraforgós csendélet | Az asszony j jait nézte. Arra---------------------- kellett gondolnia, ho gy ezek az ujjak nem Endrét simo­gatják, más férfi csókolgatja őket. Illyeiné sóhajtott. — Én nem hiszek a háborúban, Gar- bacz néni. Garbaczné hangja elváltozott: — Annak idején én sem hittem. — Elővette zsebkendőjét, s belefújt. — Aztán egyszer csak nagyon hittem. — Drága Garbacz néni... — tette rá Illyeiné ujjait Garbaczné kezére. Igye­kezett elérzékenyülni, de már távol volt az egész, s ő annyira más világban élt. Amióta férjhez ment, s jöttek a gyerekek, Endre alig jutott az eszébe. Garbaczné kiszabadította kezét, tás­kájában kezdett kutatni. Orrára illesz­tette drótkeretes szemüvegét, szétnyi­tott egy kopott kis papírlapot, s talá­nyosán Illyeinére nézett. — Emlékszik, Emmike, milyen szép verseket írt? — Kicsoda? — S Illyeiné elpirult; ebben a szempillantásban suhant át Bartl József festménye rajta, hogy akkoriban ő is kapott End­rétől pár verset. — Hát, Endre — mondta Garbaczné. — Ö, igen. Garbaczné megköszörülte torkát, ál­lát előretolta, a papírt pedig kellő tá­volságba. Csaknem énekelt: — „Tiszta csermely partján, zöld ár­nyékba rejtve...” — S a rímelő sor így hangzott: — „Vár szívem szerel­me ...”--------------- vers volt, három vers­| Rövid J szak csupán, mégis meg- -------------- telt vele a szakasz. Gar­baczné hangja a motor bugása fölött lebegett, kihívón, engesztelhetetlenül. Sírás bújkált benne és vijjogás, az anyamadár szárnyának csapdosása. Il lyeiné rálopta szemét az utasokra. Feszélyezett, megdöbbent arcok néztek vissza rá. — Szép?... Ugye, milyen szép... Illyeiné nem emlékezett a csermely­re, s a szerelemre is csak úgy, mintha a távolból kiáltana valaki. Elszomoro­dott. Miért kell az embereket erőszak­kal kirángatni időtöltésükből, abból, ami nekik az életet jelenti?... S ha egyszer kirángatják majd őt is az uta­zásból, a horgolásból, s abból, amit Pé­terire ott a másik ablaknál játszik? — Péterke, gyere ide anyuhoz! Péterke az ablak szíjával játszott. Gyeplőnek Használta, s úgy rángatta, mintha a vonat előtt paripák futná­nak, s ő hajtaná őket. Illyeiné újra hívta. — Na, gyere már, ne rosszalkodj!----------------- hallotta Garbaczné | Péterke | hangját, látta kezében ---------------- a papírt is, s most ri­adtan figyelte a csöndet. Valami na­gyon rosszat jelentett, nagyon régit, ami szomorú is nagyon. Mit akar ez az öreg néni, rendetlen ősz hajával, s szá­raz, rikácsoló hangjával?... Cs öngettek. _ Be ne en_ gedd — mondta István Góbi­nak. — Feltehető, rablók. — De azért megnézhetem, milyenek? — kérte Gabi. — Rablókat még nem láttam tisz­tán, csak messziről. És már elérem a kukucskát. István ásított. — Csak zajt ne csinálj va­lahogy, mert ránktörik az aj­tót, könyörtelenül. S ebben az esetben hogy számolunk el a felelősséggel? Gabi rácsodálkozott a vá­lasztékos figyelmeztetésre, de aztán semmit se szólt. Láb­ujjhegyen a kémlelőlyukhoz lopakodott. Csalódottan jött vissza. — Csak Csípi — mondta. — Rabló egy se. Csípi jött he­lyettük. István a dívány elé lökte a könyvét. — Beszéltéi vele? — Nem. Minek? Csípi megint hosszan csön­getett. — Nem szabad beengedni — mondta István elgondol­kozva. — Senkit se szabad. — Csapit se? — kérdezte Gabi. — De, Csipit lehet —mond­ta István. — Csák éppen félő, hogy el fogod mondani anyáéknak, és mind a ketten meglakolunk. ISZLAI ZOLTÁN: Robinzonád p L! ______ esküre lendítette a kezét. — Nem mondom meg. Ha be ákarod, beengedheted. — Miért? — kérdezte Ist­ván ravaszul, s közben az aj­tóhoz sietett. — Te nem akar­nád, hogy bejöhessen? Biztos félsz, hogy kitol veled. — Kitolhat — bólintott Ga­bi meggyőződéssel. — Azért beengedhetjük. — Mire esküszöl? — sür­gette István. — Mindjárt nyi­tom! Csak megesküsziik, hogy nem mondja el. Az én életemre esküdj, te! A testvéredére. — Nem akarlak bántani — húzódozott Gabi. — És ha mégis valaki megtudja? — Mit? — bamibult el Ist­ván. — Mit tudhatna meg? Várj már, mindjárt nyitom — üvöltött ki egyidejűleg az újabb csöngetésre. E, ;— Hát... hogy beengedtél valakit. Akkor már nem bí­rom megmenteni az életedet. István gondolkodóba esett. — De ha te nem mondod el — nyögte ki végül —, ak­kor úgyis mindegy. Mert ak­kor nem te esküdtél hamisain. Érted? — Értem — csillant föl Ga­bi szeme. — Ügy dögölj meg. Akkor most beengeded? De István már nyitotta is az ajtót. Csípi vadonatúj focival lé­pett be. — Sziasztok! Ültetek a fü­leteken? — Ez volt az utolsó levele — mond­ta Garbaczné, s egy másik papírlapot vett elő. Fel akarta olvasni, de Péterke megelőzte. Ügy rontott anyjához, mint valami kis tavaszi szélvész. Garbaczné csupasz kezéből a földre sodorta a le­velet. — Vedd fel a néninek! — szólt rá az anyja, aztán maga hajolt le érte. Garbaczné megköszönte, de valahogy elfelejtette felolvasni. Sóhajtott, fel­állt, s egy kis sértett sietséggel a táská­jába gyömöszölt mindent. — Régen volt, bizony — motyogta. Az utasok szedelőzködtek már, senki sem figyelt rá. Illyeiné Péterkét öltöz­tette. Míg a gyerek kabátját gombolta, szeme nyugodt mosollyal Péterke sze­mét-száját itta. Nem tudta elképzelni, hogy valaha is elvegyék tőle. — Így ni! — mondta, s háromszor is megcsókolta jó cuppanósan. — Megér­keztünk, apuka vár. Garbaczné tudott olvasni a fiatal anyák szeméből. Tudta azt is, mit jelent nekik, ha egy férfi az állomáson várja őket. Indulat fogta el. Ezek azt hiszik, hogy mindig így lesz. Játékszer nekik a gyerek, babusgatni tudják, de nevel­ni nem. Aztán majd pár év múlva meg­nézhetik magukat. S a gyereküket is. Nincs hálátlanabb a felnőtt gyerekek­nél. Tiszteld fiadat és lányodat, hogy megtűrjenek a földön. De még akkor sem biztos, hogy megtűrnek. Legjobb, ha egyedül maradsz. Ha akkor veszíted el a fiadat, mikor még nem lehetsz a terhére... Mikor még szeret.--------------- hogy igazságtalan, de | Tudta, | beoltotta magát ezzel--------------- — igazságtalansággal. — Űj lasztid van? Állati — irigykedett István leplezetle­nül. — Mentek valahova fo­cizni? Cs'P1 vállat vont. — Nem lehet. Meglátszik a zöld fű a bőrön. Anya meg­engedte, hogy megmutatha­tom. De még nem játszhatok vele, mert csak holnapután kapom meg. — Mi lesz? — kérdezte Ga­bi élénken. — A névnapod ? Nem is tudtam, hogy holnap­után Csipinap van. Különben Szent Csípi nincsen, hallot­tam Csipit Máriának hívták, de ezt is igyekezett elködösíteni. — Szent... minek a szüle­tésnaphoz szent? — Holnapután születésna­pod lesz? — kérdezte Gabi még nagyobb tisztelettel. — Nem is hallottam róla. Há­nyadik. — Tizennegyedik — vágta rá Csípi némi diadallal. — Csaknem másfél évtized — jegyezte meg István sokat- mondóan. — Én meg még egy évti­zednél se tartok — panaszolta Gabi. A kis szobába somfordáit. — Majd jövőre — szólt utá­na István. — Ha megérjük. A nappaliban ki lehetne pró­bálni — simogatta meg a fo­cit. — Dobsz egypár vetődé­sest, hogy érezzem? — Hova vetődsz? — kérdez­te Csipi. — Összetöröd a cson­todat. — Á, a dívány felé dobd. A dívány tökéletesen ruganyos. Falhoz taszították az asz­talt . Csipi előbb csak kézzel ha­jigáit. István ívelt rohinzoná- dokkal kapta el a labdát. A dívány nagyokat rúgott, de állta a sarat, t — Unom — mondta Csípi. — így nem élvezet. — Rúghatod is — mondta némi gondolkodás után Ist­ván. — Csak vigyázz az ab­lakra. Nem bírják, ha kimegy az ablak. Csíeú az ablakra vigyázott. De nem figyelt a hatágú csil­lárra. Hamarosan el is talál­ta. Két bura bánatos pukka­nással kimúlt. A kipirult arcú fiúk egysze­riben kijózanodtak. Csipi csak egy pillanatig té­továzott. Hóna alá csapta a labdát. Az előszobába hátrált. — Megyék — magyarázta. — Ha az apám megtudja, hogy kipróbáltuk a lasztit, ki­nyiffant. És meg se kapom. rá — nyugtatta meg István. — így nem halálos. — Gyere, toljuk vissza az asztalt. — Miért? — Miért? Hát hogy a csil­lár odaessen. Az asztal nem mehet ki alóla. — Le kell szakítani? —kér­dezte a kislány. — így nem jó? — Nem hát. Akkor kiderül, hogy levertük. Visszatolták az asztalt. Most már erős lesz, támadhatatlan. Míg a leszállásra várt, hideg lett és zárt, mint egy sírkő. Aztán majd ez a sírkő is ledől egyszer... Búcsúzáskor csak fejét biccentette mer István nem tiltakozott. Tudta, Csipinek el kell tűnnie az előlegezett ajándékkal. Ne­ki se lett volna szabad ki­nyitni az ajtót. Senki előtt. Csipi kitakarodott. István a right is az ajtóra fordította. — Mit tettetek? — rémül­dözött a kislány. — Most ez­zel a nyomorult csillárral mi lett? — Nem mondhatod el, hogy Csipi bejött — figyelmeztette István jó előre. — Hamisan nem esküdhettél. És kinyír­nád az életemet. — De mit csináljak? — esett kétségbe Gabi. — Mit mondasz anyáéknak? István töprengett. — Leesett — mondta egy­szerűen. — Homoláék megint fönt vágták a fát, és leejtet­ték a csillárt. — Ez nem igaz — jegyezte meg Gabi. — Nem is esküszöm meg — Na most. vigyázz innen — mondta István. — Most le­verem valamivel. — Hozzak tollasütőt? — kérdezte Gabi. — Nem kell. Inkább hozd ki a labdádat, ‘és dobálj ka­pura — mondta István bélel- kesedve. — Nem hozom — maka- csolta meg magát a kislány. — Hogyne, hogy azt is kilyu­kasszad. — Jó — mondta István. — Akkor mivel dobjam le? — Muszáj ledobni? Szedjük föl a cserepeket, és tegyük az asztalra. Mondjuk rá, hogy ide esett. — Mondjuk rá — egyezett bele István. Az asztalra szórták a csere­peket. István kis távolságból, hu­nyorítva szemlélte az ered­ményt. — Még le kell verni leg­alább egyet. így nagyon lát­szik, hogy nem Homoláék miatt esett le. Hirtelen fölkapott egy pár­nát. A csillárhoz vágta. Egy meglazult bura levált. Éles csörrenéssel esett a kris­tály hamutartóba. Kintről csengetés hallat­szott. István Gabira meredt. — Rablók — dilizett a kis­lány. — Én ugyan még egy­szer meg nem nézem őket! István legyintett. Megpisz­kálta a burát a hamutartó­ban: el se repedt. A kémlelő­lyukhoz settenkedett. Az aÍto előtt az anyjáék álltak. — Apáék — súgta. — Menj a kis szobába. — Nem akarod beengedni? — kérdezte Gabi megrökö­nyödve. — Dehogynem — tuszkolta István az ajtó felé. — Csak el kell intézni még valamit Megesküdtél! — figyelmeztet­te fölemelt ujjal. — Megesküdtem — vissz­hangozta Gabi szilárdan és meggyőződés nélküL István a nappaliba futott. FölkaEK>tt az asztalról egy bu­racserepet, és kétszer jó erő­sen a saját arcába vágott. Mielőtt elhúzta volna a re­teszt. ellenőrizte az előszoba­tükörben, hogy eléggé vér- zik-e. — Miért riglizted be? — kérdezte türelmetlenül az ap­ja. — Volt itt valaki? — Senki — mondta Ist­ván. Arcát a világosság felé tartotta. — Senki nem volt itt. Csak Homoláék vágták a fát. — Jesszusom, te mit csinál­tál? — sikoltott fel Martinné. — Semmi — legyintett Ist­ván. — Csak a csillár... A fejemre esett. Homoláék me­gint a fát vágták. És a fejem­re esett. Gabi résnyire kinyitotta a kis szoba ajtaját. — A hamutartó nem tört él — mondta megnyugtatóan. BESZE IMRE: Ne tűrd el Szavaim zsákját cipeled beleroppan derekad bűvé, szelíd szemeid tompítom én, fenevad. Ne tűrd el a reggelek sóhajtásait, s az órák zenéjét — furcsa egyveleg; a fö- és nem a vészkijáraton mehetsz a rám-nem-emlékeztető mohón új tüdőfeszítő, friss levegőre.

Next

/
Oldalképek
Tartalom