Pest Megyi Hírlap, 1974. október (18. évfolyam, 229-255. szám)
1974-10-06 / 234. szám
^Mdav 1974. OKTÓBER 6., VASÄRNAP-SÁRÁNDI JÓZSEF: Szeress! Őzike-szeműm, Te drága, esendő, szerelmes asszony, illatos örömökre kész hurkos öled befogadjon. Fogadjon be a szíved is, szép erőd tékozold reám, vérünkből bizsergő rózsa nyíljon, szerelem-virág. Cs. Nagy András festménye (A tápiószelei tártai anyagából) Erdő előtt — özvegy. ■— A szakáll karakteressé, érdekessé teszi az arcát. Gyerek? — Uszkár. — Sosem tetszettek a góliá- tok. Egy férfi ne legyen magas. Édesanyja? — Már nem éL — Árva? Miért nem ezzel kezdte? Nincs szörnyűbb, mintha egy jóképű férfi árván marad ... ! Maga mellé társ kelll Magának meg kell fogni a kezét. Nyújtsa ide. A körszakállas odanyújtotta nagy, lapát kezét. — Milyen erős! Milyen nagy! Milyen férfias! Ford Mustang Villa a tiéd vagyok! Szedd le légy szíves a transzparenst Mehetünk. j--------------j járt. A FiatalI Délíelé I ember megéhe---------------zett. Vett egy pár virslit, meg két zsemlét Lassan evett. Szemével közben a tömeget fürkészte. Hol lehet a Lány? Kivel alkuszik? És vajon elkelt-e már, vagy még szabad és ha szabad visszajön-e hozzá? Szép, okos, sokkal jobb vásárt is csinálhat. Újra elindult. A tömeg lejjebb ritkábbá, elszórtabbá vált, majd később hirtelen megnövekedett De ez mintha már egészen más arcú tömeg lenne, mint az előbbi ott a fenti részen. Szomorú szemű férfiak és nők, halkan kerülgették egymást, csöndesen, majdnem suttogva beszélgettek és a kezük tétován, félve mozdult, ha megérintették a másikat Itt gyülekeztek a valóban magánosak, az elrontott életűek, a gondtól, veszekedéstől megőszültek, az alig-egészsé- gesek, a félrelököttek, a meg- csúnyultak, a kutyákba, macskákba, kanárikba kapaszkodók, a falaknak beszélők, a levegő után kapkodók, a csendtől rettegők. A Fiatalember egy fának döntötte a hátát és nézte, hogy keringenek egymás körűt Nézte a halvány mosolyt az arcokon, az öröm bizonytalan felvillanását a szemekben. És nézte a szavakban elsírt életeket a transzparenseken: „Magány” „Egyedül” „Rossz egyedül” „Nem jó így élni” „Szeretet” „Szeretni” „Szeress” „Szeress” „Szeress”! Az asszonyok itt fehér kendővel letakart, maguk sütötte tésztával kínálták a férfiakat, felvarrtak a leszakadt inggombokat, meleg teát töltöttek a termoszokba. A férfiak itt játékokat faragtak a gyerekeknek, meséket találtak ki nekik a hegyekről, az erdőkről, a sárkányt legyőző legkisebb fiúról, és megigazították a megroggyant sátrakat, megszögelték a bódék korhadt deszkáit. — Itt nincs — gondolta a Fiatalember —, itt még nem lehet. :-----------;-----------j A vásár | Visszaindult, j föntebb------------------------ már a tetőfokra hágott. A zenekari emelvény körül, szűk körben táncospárok egyberagadt masszája hullámzott. Egymásnak döntött fejek, matató kezek, izzadtságszag. Zaj és kavargás mindenütt. — Pozíciót tessék! Pozíciót! — nyomakodott ki Mercéde- séből egy rókaképű, öntelt mosolyt permetezve szét. — Fő vagyok a Főhivatalban! Havi tíz és a prémiumok! Gyorsan közrefogták a nők. — Művész vagyok! Az énekes sztár! A híres! Ismernek ugye? — Elegánsan öltözött férfi kiáltotta ezt mosolyogva, műfogsora két kis porceláncsík. — A nők összecsapták a kezüket. — ön itt?! — Miért ne? Szeretem a vásári hangulatot! — És vásárol is? — Hogyne. Fekete legyen, hibátlan alakkal, a műveltség mellőzhető. Jelszó: Reprezentálni! Fekete, hibátlan alakú nő lépett közelebb. — Rám gondolt? — Méretek? — nézett rá a híres ember. 11 I EMELT FŐVEL Születésnapi ajándék A minap köszöntötték és méltatták munkásságát 80. születése napján. Most újra írunk róla, illetve legújabb könyvéről, amelyet a Táncsics Kiadó gondozott. Nézem a kötet borítólapján közölt képét: egy bölcs nyugalma árad arcvonásairól. Egy sokat próbált és megélt ember néz rám. Ha nem ismerném személyesen, idős parasztnak is gondolhatnám; nem hosszú, hófehér bajusza, hanem barázdált homloka, jellegzetes karaktere miatt. Mindez azért látszik így, mert mind a mai napig megőrzött valamit azokból a jellegzetes mozdulatokból, amelyek pásztorgyermek, kubikos korában, későbbi munkásmozgalmi évek alatt belérögződtek. Az egyszerűség jellemzi, az osztályostársai iránti szeretet és megbecsülés, következetes elvi tisztaság, hűség az eszmékhez, s derűs hit a jövőben, amely a legnehezebb időkben is átsegítette a bajokon. Ilyen ember Huny a István. Ahogyan a párt központi lapja, a Népszabadság köszöntő cikkében megállapította: „Mindaz, amit tiszta és küzdelmes életében véghez vitt és szolgál ma is, a magyar munkásmozgalom jeles alakjává avatta ezt a derűs, mély bölcsességű embert. Aztíknak a sorúba emelte, akik méltán élvezik kortársaik és a fiatalabb nemzedékek őszinte tiszteletét, szeretetét.” Rászolgált erre a megbecsülésre. Bizonyítja könyve is, amely igen szép születésnapi ajándék is egyben. A nyolcvan év gazdag tapasztalataiból talán számára a legizgalmasabb, legnehezebb évtizedet örökítette meg művében. Olyan természetes egyszerűséggel mondja el a legnehezebb perceket, napokat, éveket is, mintha gyermekeknek mesélne. Pedig nagyon- is a valóságról ír. Azokról az évekről, amikor üldözés, börtön, csendőrkorbács járt a szocialista eszméikhez való hűségért Azt mondja el, hogyan lett az egyszerű falusi emberből a földmunkásmozgalom egyik országos vezetője, miként szervezték a Viharsarokban az agrárproletárokat, hogyan alakították meg a kommunista sejteket, és közben hogyan fejlődött ő maga is. A négyelemis, szinte tudatlan emberből hogyan lett szervezett földmifnkásvezető. Amit az iskola nem adott, nem adhatott meg számára, azt az élet pótolta. Alig húsz éves, amikor a második világháború kitör, frontra viszik, orosz fogságba kerül, ahol megismerkedik Lenin eszméivel; harcol a Vörös Hadseregben, hazakerül, s az elsők között lép be a Magyarországi Kommunisták Pártjába. Fegyverrel a kezében védelmezte a Tanácsköztársaságot, s mire 1930 elején hazakeifült szülőfalujába, Endrédre, már határozott elgondolása van a világról, és tudja, hogy neki abban a helyzetben mit kell cselekednie. A szülők, elsősorban édesanyja azt várja, hogy megnősül, családot alapít — hiszen ekkor már 26 éves, s faluhelyen az ilyen korú férfi öreglegénynek számít —, elszegődik valahova cselédnek, s éli a szegényemberek megszokott életét. De ő már erre képtelen, eljegyezte magát a forradalommal és elhatározta magában, életét osztályostársai és önmaga felszabadul lásának szenteli. Hunya István memoárkötetéröl Az endrődi napokkal, az eszmélés hónapjaival kezdődik a visszaemlékező kötet, s végigvezet bennünket azon a tíz—tizenkét éven, amikor a legnehezebb Horthy-korszakban Endrődön,' a Viharsarokban, s szerte az országban megalakulnak a földmunkásszervezetek, kiépülnek az illegális kommunista párt helyi csoportjai. S ebben nem kis része van Hunya Istvánnak, aki fáradhatatlanul tevékenykedik: szervez, agitál, leveleket ír a minisztériumokba, röplapot ad ki, s vitatkozik a szociáldemokrata párt földmunkástagozatában. Endrédtől Moszkváig Tárgyilagosan írja le az eseményeket, úgy, ahogyan megtörténtek. Egyben megmutatja az akkori osztályviszonyokat, a társadalmi helyzetet, ameT'ben él. A tények felsorakoztatásával, a dolgok, a történetek, apró epizódok leírásával mutatja meg a rendszer teljes rothadtságát, a fehér terror brutalitását. Életének ebben az évtizedében mindvégig három dologgal küzdött: szegénységével, hiszen Idjzben megházasodott, gyermeke született, tanyán lakott, s alkalmi földmunkából kereste meg családja kenyerét; a csendőri önkénnyel, amely mindig ott lebegett feje felett, üldözte, megkínozta, szinte nem egyszer halálra verte; az úri hatalom rafinált kegyetlenségével Az elsővel, a szegénységgel megbirkózott volna, hiszen fiatal, dolgos, szorgalmas ember volt. Társaival együtt mindig talált munkát, pedig tudták róla a faluban, hogy kommunista es vöröskatona volt, a gazdák egy része mégis szívesen alkalmazta, mert ismerték lelkiismeretességét, becsülték munkáját. A szegénységgel azért is meg tudott volna birkózni, mert felesegében segítőkész barátra, hűséges élettársra talált, aki mindenben mellette állt. megértette törekvéseit, s ügyesen megtalálta a legnehezebb helyzetben is feladatát. A csendőri terrorral már nehezebben birkózott meg, pedig állta az ütéseket, s fiatal szervezete hamar kiheverte a legsúlyosabb veréseket is. Hányszor akarták kényszeríteni, hogy hagyja abba a földmunkások szervezését, ne lázadjon a rend ellen; s tűrje békességgel helyzetét, akkor nem bántják, ígérték, de ő nem alkudott. Soha egy pillanatra se tudták megingatni. Nem tudták, mert gyűlölte az úri rendet, mert Lenin forradalmi hadseregében edződött, mert szentül hitte, hogy a földmunkásság jogos érdekeiért harcol, mert tudta: ha összefognak, ha együtt harcolnak, akkor előbb-utóbb megvalósul elképzelésük; mert hitte, tudta, hogy a kommunizmus eszméje nálunk is egyszer majd győzedelmeskedik. Tudta, hogy Magyarországon csak időlegesen szenvedett vereséget a kommunizmus, s újra győz. Ezért élt, dolgozott rendületlenül és sziklaszilárdan. Ezt a harcát írja le könyvében, miközben az ő egyéni életét is megismerjük. Járja az országot, börtönbe kerül, üldözik, részt vesz illegális találkozókon, külföldön jár, harcol, küzd, s végül 1932-ben újabb börtönbüntetés elől — a párt határozata alapján — előbb Csehszlovákiába, Németországba emigrál, majd Moszkvába megy, s a Szovjetunióban él egészen a felszabadulásig. Harc és börtön — 90, 80, 90. — Fogsor? — Valódi. — Érzékiség? — Maximális. — Műveltség? — Minimális. — Az a fehér sportkocsi az enyém — mondta a művész —, talán be is szállhatnánk. Egy pillanat, majd elfelejtettem ... imádni fogsz? — Mint egy istent! — Helyes! Mert nálam ez nagyon fontos. Eddig három feleségem volt, mind a három imádott! A Fiatalember vett két perecet. De csak az egyiket ette meg. A másikat tartotta a kezében. A kövér asszony újra ellihegett mellette. A haja zi- láltan lógott ki a kendője alól, oszlop lábait már egyre nehezebben húzta. A gyerekek álmosan, nyűgösen követték. A savanyúcukor, mint egy agyonnyomorgatott döglött madár lógott a kisebbik kezében. — Apukát keresünk — suttogta rekedten az asszony. — Apukát keresünk. j—;------------- jöttek most, | Fiatalok. | rendezett so----------------- rokban. Lányok és fiúk egymást karolva meneteltek. A menetoszlop előtt egy fiú és egy lány táblát emelt a magasba. A táblán nagy betűkkel a felirat: ÉLJEN A SZERELEM! Né mán, hangtalanul mentek, nem énekeltek, nem kiabáltak, csak nézték egymást. Megritkult előttük a tömeg, utat engedtek nekik. Sokan sóhajtottak, ahogy nézték őket és még sokáig kísérték a tekintetükkel, ahogy eltűntek a Város felé. Üjabb fiatalok jöttek. Csoportba verődve könyökölték szét a tömeget. Meztelenek voltak mindannyian. Egy drakula külsejű pucér titán óriási táblát egyensúlyozott, nagyobbat, mint az előzők, ezzel a felirattal: ÉLJEN A SZEX! A tömeg körülöttük hülede- zett, morajlott, köpött, felháborodott, de sokan észre sem vették őket. A pavilonoknál toporogtak és saját' ügyeikkel voltak elfoglalva. Alkonyodott. Sokan már hazafelé tartottak a vásárról. A Fiatalember csüggedten elindult. — Reménytelen — gondolta. — Most már reménytelen! Leszegett fejjel ment. A perecet apró darabokra tördelte, öregemberek állták el az útját és ahogy kerülte ki őket, felpillantott.----------------: ott táncolt, az *( A Lány | öregemberek---------------- gyűrűjében, eg y öregemberrel. Az öregemben kapkodva szedte a levegőt, a Lány csak nevetett és táncolt. Az öregemberek tapsoltak. Tetszett nekik a tánc. Tetszett nekik, hogy egy fiatal, égszínruhás lány, ilyen szépen táncol egy öregemberrel. A Fiatalember megállt és nézte a Lányt. Nem szólt semmit, csak nézte. — Öt kerested? Megfordult. Magányos Lány állt mögötte és mosolygott. Nagy barna szemei voltak, a haja szénfekete. Milyen szép — gondolta a Fiatalember és úgy emlékezett, már látta aznap a vásárban. ,— Ugye őt? — kérdezte még egyszer a Magányos Lány, és a Fiatalember bólintott. Aztán sokáig hallgattak és nézték, hogyan táncol az égszínruhás. — Mi nem táncolunk? — kérdezte a Magányos Lány. — Táncoljunk. Sokáig táncoltak és egyszer azt mondta a Fiatalember: — Az előbb nem mondtam igazat. Nem őt kerestem! — Akkor kit? — Téged. — Nem igaz! — nevetett a másik. — Hiszen csak most ismertél meg! — Akkor is! — Bolond! — kiáltott nevetve a Lány és kiszakította magát a Fiatalember karjából. — Akkor mi az, ami itt tart még minket?! Gyere! És szaladni kezdtek a Város felé. A küzdelme, harca nem volt hiábavaló: látja, hogy újra él, erősödik a párt, szélesednek kapcsolatai, S ő a földmunkások között szervezi a kommunista csoportokat, sejteket AhoV gyan erről ír, nagyon szépen fogalmaz. Híven adja vissza az osztályharc egy-egy mozzanatát Embereket jellemez egy-egy apró pillanattal, jelzővel, .árnyalati hangulattal; dokumentumokat sorakoztat fel, s néha nagyon líraian és 6zépen festi meg a környezetét, ahol élt, dolgozott, az őt körülvevő embereket, harcostársait Megrajzolja azt a nyomort, küzdést, amely körülvette. Szinte szépírói eszközökkel ábrázolja korát, a körülötte kavargó világot Megkapóan írja le azt a harcot, amelyet társaival együtt hitükért, az eszméért, véghez vittek. Nem tudja semmi se megingatni, se fenyegetés, se csábító ajánlat, se börtön, amelynek kapuit nemegyszer át kellett hogy lépje, megismertetik véle a gyűjtőfogházakat, a váci börtönt, rendőri felügyelet alatt tartják, de ő a miniszterhez apellál, s nem alkuszik, küzd. szervezi a pártot. S aztán küzd a Szociáldemokrata Párton beiüli frakciók ellen; nem alkuszik akkor sem, amikor a szocdempárt jobbszámyának vezetői — Peyer, Szeder, Peidl és társai — igyekeztek kitúrni a földmunkástagozat országos Vezetőségéből. Mindvégig becsületesen hű marad a kommunista eszmékhez. S amikor a párt elérkezettnek látta az időt, hogy a munka jobb megszervezése érdekében legális pártot alanítson, ő elsőnek ért ezzel egyet Segíti Vágl Istvánt, az MSZMP országos titkárát munkájában. Vági régi ismerőse, hiszen a gyomai kerületben többször fellépett képviselőjelöltnek, s ő mellette agitált. Leírja az MSZMP harcát, küzdelmét. Könyvének ez a része annál Is inkább értékes, mert most ötven esztendeje, hogy az MSZMP megalakult, s Hunya István visszaemlékezései is segítséget nyújtanak az MSZMP szerepének jobb megértéséhez. Várjuk a folytatást Az utóbbi idők egyik legjobb memoárkötete a Hunya Istváné. Tárgyilagossága mellett személyes tüze hevíti, szinte regényes leírás. Nem csoda, hiszen regény az ő élete, harca is. Annyi mindenen ment keresztül az alatt az egy évtized alatt, hogy szinte hihetetlen. De mégis igaz. Sohasem tántorodott él az eszmétől. Egy alkalommal, még 1958-ban a Pest megyei pártbizottságon találkoztunk. (Ma is tagja a megyei pártbizottságnak.) Melegen érdeklődött, hogyan halad a megyében a szövetkezeti szervező munka. Mondtam, nehezen, hiszen sokan idegenkednek az újtól, nem akarják a jobb életet. ,JS!em baj — mondta —, csak a türelmet ne veszítsétek el soha. Higgyetek bennük, higgyétek el, a paraszt jót akar, de nem tudja, hogyan jobb. S ha majd megízleli a közösségi életet, szégyelni fogja, hogy milyen nehezen hitte el, hogy neki jobbat akartak a kommunisták.” Áttetsző kék szemében apró mosoly bujkált, szavaiban volt valami csendes, bölcs humor. A szikár, kistermetű ember kezet szorított, s máris sietett valamit elintézni. Így él bennem alakja. S e könyve elolvasása után még jobban szívembe zártam ezt a tiszta szívű, nagyszerű forradalmárt, az alföldi harcos agrárproletárság egyik élő, nagy alakját. Kívánjuk ezúttal is, hogy még sokáig erőben, egészségben éljen és alkosson. Várjuk az újabb kötetét, a Kubikosok, ■ annyi novella és az Emelt fővel után az újabb memoárkötetetj GÁLI SÁNDOR
