Pest Megyi Hírlap, 1974. október (18. évfolyam, 229-255. szám)

1974-10-05 / 233. szám

1974. OKTOBER 5., SZOMBAT v/gygftrm 7 Kas fehér zászlócskák kitűzésével jelentették a legfinomabb véreshurka elkészültét hétről hétre a berlini hen­tesek. Péntek volt a véreshurka napja, pénteken jelentek meg a húsüzletek aj­tajai felett azok a piros vászonhárom­szögekkel szegélyezett, apró lobogók, amelyekre a hentesmesternők kövér, de szorgos kezei gyöngybetűkkel hímezték: Allerfeinste Blutwurst, vagyis: Leg­finomabb véreshurka. Ügy emlékszem, hogy a Kurfürsten- dammon és Tauentzien-Strassert, eze­ken az előkelő útvonalakon, sosem lo­bogott pénteken véreshurkazászló. A tőzsdespekulánsok, a valutasíberek: a húszas évek német inflációjá­nak hullarablói, se pénteken, se szombaton nem ettek vé­reshurkát, lett légyen az akár a legfinomabb is, sőt, nem et­tek hétfőn, kedden, szerdán és csütörtökön sem. A hét minden napján osztrigát szürcsöltek, francia szarvasgombát, jegelt homárt faltak, özvegy Cli- quotné asszony pezsgőjével lo­csolták a Regina Falast hús- költéményeit, torta- és parfé­remekekkel tömték bendőjüket, mikor már egy nyelésnyi is alig fért le a tor­kukon. A véreshurka az ötmilliós város négymillió lakosának volt áhított hét­végi csemegéje. S minthogy négymillió szegény embernek a véreshurkájához rengeteg vér kell, a berlini legfino­mabb véreshurka nem volt vaskos és tömör, hanem hígan szörcSögött a fe­szesre töltött és félfontos adagokra kö­tözött bélbundában, sőt — a tartalmas­ság kedvéért, de meg hagyományból is — apró zsemlekockákkal kiadósra lett szaporítva... A tárgyilagosság megköveteli, hogy leszögezzem: a berlini véreshurka, ha nem is a legfinomabb, de lényegében finom étel volt. Fűszereinek egyvelegé­ből kiérzett a bors enyhe csípőssége, némi fülledt szerecsendió-illat és a szegfűszeg elbájoló aromája. Kelet kin­cses leheletével átfelhőzve, messze terjengett körülötte a fokhagyma íny­csiklandó szaga, mintegy sajátos at­moszférába fogva e feketén csillogó, kívánatos jelenséget. Forró állapotban nem lehetett vágni, mert szétfröccsent és elfolyt, hanem az ember ügyesen megnyitotta az egyik végét, és avatott ajakkal hörbölte, szopogatta ki belőle a tölteléket, harapva hozzá nyeletekként egy-egy falatot a ropogás héjú, friss, fehér kenyérből. Zamatos volt a berli­ni véreshurka, ízletes, és a közhiede­lem szerint: tápláló is, de legfőképpen olcsó. Olcsó, nagyon olcsó lehetett, bár ma már akkor sem jut eszembe font­jának az ára, ha órákig töröm rajta a fejem. De hiszen nem is emlékezhe­tem rá, mert a márkaziuhanás hónap­jaiban, egyik péntektől a másaikig, mil- liókat-billiókat ugrottak az árak, s nincs az az árfolyamjegyzék, nincs az a tözsdelista, amiből ki lehetne derí­teni, mibe került egy font legfinomabb véreshurka azon a pénteki napon, amikor gyalázatos bűnöm egy életre megutáltatta velem. Ugyanis ötven esztendeje nem eszem véreshurkát. Drága, ifjú hitvesem azon a napon nem ebédelt. Sőt: a történeti hűség kedvéért: kanálnyi tejkonzerwel derí­tett reggeli műkávéján kívül aznap semmit nem evett. A gyomra nem volt * rossz, nem tartott fogyókúrát, idegálla­potára sem lehetett panasz — egy szó, mint száz: nem volt mit ennie. Ifjú hitvesemet szokatlan és egészséges éh­ség gyötörte, viszont olyan mágnest nem találtak fel, amely egy megvesze­kedett pfenniget előhúzhatott volna a zsebünkből. Helyzetünket ennek elle­nére sem tekinthettük reménytelennek, mert harmadnapra már kilátásban volt némi pénzmag az egyik szerkesztőség­től, a filmgyár is ígérte, hogy előleget a ’ benyújtott szinopszisomra, a me­nyecskének is voltak járandóságai a láthatáron, csinos kis magyar babákat készített bizományba egy kézimunka- boltnak, s állítólag jó néhány elkelt közülük. Reményeink elég közelieknek tűntek ahhoz, hogy bizonyos summá­kat elérhetőnek tekintsünk — ha köz­ben éhen nem halunk. Ez a veszély pillanatnyilag nem volt fenyegető. Korai és veszélytelen tüne­teit mégsem mondhattuk kellemesnek. Nem szívesen tolom magam előtérbe — de én már előző nap is alig ettem va­lamit. Reggel azzal siettem el hazul­ról, hogy majd reggelizem valahol. Saj­nos, ez nem sikerült. Délután, haza­érkezvén, hanyagul legyintettem aggó­dó asszonykám kérdésére: — Ö, én már rég ebédeltem! — De ellenkérdést — óvatosságból — nem adtam fel. Este, a negyed font vurst és negyed font mar­garin bekebelezése után (amelynek na­gyabbik részét erőnek-erejével rám- tűkmálta az én drágám) fanyalogva je­gyeztem meg: — Kicsit nyomja a gyomrom ez a vacsora. Reggelire és ebédre azért nem ke­rült sor másnap, mert az óriási világ­városban egyetlen ismerősömet sem Vasárnapi lapszámunkban Békés István elbeszélésének több bekezdésnyi szöveg ré­sze, — a nyomda hibájából — nem megfe­lelő helyre került, s így értelmetlenné vált. Ezúttal teljes egészében közöljük az erede­ti írást. találtam otthon. Miután hetijegyem vo­nalait már leutaztam, pénzecském cse­kély maradékát villamosba és buszba fektettem. S ez alkalommal is fel kel­lett ismernem a pénzszerzés csodálatos törvényszerűségét. Ha valamelyik cim­borád meg akar vágni kisebb-nagy óbb összegre, végső soron a lépcsőházban, A de mindig rádtalál. De ha neked fo- gyik el a pénzed, s újabb összeg be­áramlása előtt puszta létedért küzdesz, akkor a pénzkölcsönzés szempontjából számba jöhető személyek elröppennek, mint a füst. Ki vidékre utazik, ki la­kást vagy törzskávéházat változtat, a magam bő gyakorlatából egyetlen olyan esetet ismerek, amelyben kiegyenlítőd­tek az esélyek. Egyik pajtásom öt óna hosszat várt a lakásomon, hogy kise­gítsem pillanatnyi pénzzavarából, míg én ugyancsak öt óráig tartó idegtépő sétát folytattam az ő hónapos szobájá­ban, mert egyetlen reményem az volt, hogy tőle tudok gyorssegélyt szerez­ni ... Charlottenburg, Suarez-Strasse, ez volt az utolsó kísérlet színhelye, ahol miniden reményem szertefoszlott. A századeleji bérpalota kerti házának ötödik emeletén lakott anyai barátnőm: Margit, aki férjét s két i kerf iát Ma­gyarországon hagyva, egy termetes tengerészkapitány oldalán próbált a filmművészet világtengerére beevezni. Ma már, egy hosszú élet tapasztalatai után, nem merném teljes határozott­sággal állítani, hogy a bogárszemű, fe­kete Margit tisztán anyai érzelmeket táplált húszegynéhány esztendős sze­mélyem iránt. De az a körülmény, hogy hirtelen nősülásem után is megtartott baráti jóindulatában, arra enged kö­vetkeztetni: a szépasszony tisztességgel tudta gyeplőzná vágyait. Ezért szántam rá magam, úgyszólván végső kétségbe­esésemben, hogy valami elegáns ürügy­gyei, vaigy a nyers valóságot feltárva, rövid lejáratú kölcsönt kérjek tőle. Görcs volt a torkomban, mikor a be­járat névtábláján megcsillant a neve. Bizsergett az ujjam hegye, ahogy be­csöngettem az ajtón, és valami furcsa, halálos nyugalom szállott meg, mikor Margit szobaleánya, komomája, öltöz- tetónője, titkárnője, barátnője, meg­hittje, a becsületes Lotte, sajnálkozó hangon közölte velem, hogy: — A mű­vésznő nincs idehaza... Nincs idehaza... Ebben a közlésben minden riadalom mellett volt valami feloldó, megnyugtató is. Nincs ideha­za, nincs pénz, de legalább nem kell elkezdenem a mesét, hogy elvesztettem a pénztárcám, s véletlenül itt vettem észre, éppen a sarkon, mikor taxiba akartam ülni... Vaigy nem kell cseve­gő könnyedséggel beszélnem ifjonti könnyelműségünkről, amellyel jövedel­meinket nem tudjuk beosztani, s foly­ton pénzzavarokba kerülünk... Mind­erre semmi szükség, pirulás nélkül le­het sarkonfordulnd, csak éppen az a kérdés, hogyan jutok haza Chariotten- burgból Schönebergbe, a város másik szélére, üres hassal és egy vas nél­kül ... A legjobb megoldás, ha valahol összeesem, felszednek a mentők és ha­zaszállítanak. Akkor nyilván még va­lami tejet vagy levest vagy másfélét is beletukmálniak az emberbe... Nagyon fancsali lehetett a képem, talán több: tragikus is, mert a becsü­letes Lotte újra kinyitotta a már-már csukódó ajtót, és részvevő hangon megkérdezte: — Csak nincs valami baj? A szava olyan szelíd, olyan közvetlen és barátságos volt, hogy egyszerre bá­torságra kaptam. Elnevettem magam, és szájam savanykásan elhúzva, kissé hetykén feleltem: — Semmi, Lotte, csak gyalog kell hazamennem... — Gyalog... ? — Gyalog, mert az előbb vettem észre, hogy elfogyott a tárcámból a pénzem. És még három fontos utam volna estig... Lotte is elnevette magát. — Hét ezért csak nem esik kétségbe — mondotta vidáman. — Adok én szí­vesen pár lepedőt, majd megadja, ha erre jár... Legfeljebb feljegyzi az ár­folyamot. Nem is tudom, hogyan keveredtem ki a házból. Lotte beszaladt a táskájáért, kimarkoit belőle egy rakás bankjegyet, a déli lapban megnézte az árfolyamot, felírta és már a zsebemben is volt a pénz. Ebben a gyöngéd és egyben pe­dáns eljárásban volt valami üdítő és megzavaró. Nem is hálálkodtam so­kat, én is beróttam a márbakurzust a noteszomba és, mint aki valami szabá­lyos ügyletet bonyolított le, barátságos kézszorítással távoztam. A szemérem zavara a lépcsőházban tört ki rajtam, és addig tartott, míg a Suarez-Strasse- ból kikeveredtem. Az ősöd alkonyban somra gyúltak ki az utcai lámpák. Az üzletek kirakatai­ban fellobbantak a fények, és ahogy mentem-mentem, egyszerre csak piros vászonháromszögekkel szegélyezett, apró lobogó csapott fel a szemem előtt, illat áradt ki a nyitott boltajtón, illat, amely izgatóan egybevágott a zászlócs­ka hímzésével: Legfinomabb véreshur­ka! Néhány pillanat múlva már a ke­zemben volt egy egész font, sőt vala­mivel több is a drága látás csemegébőL Jó egy font forró berlini véres hurka és egy duzzadó, piros cipó. Az előzé­keny hentes megkérdezte, hogy mesz- szire viszem-e a csomagot, s válaszomra a fehér papírba burkolt forró hurkát mii e"v ócska újságba ' is bele­csavarta. Legszívesebben autóbuszon mentem volna haza, de a bő­séges bevásárlás után már csak villamosra tellett. Neki­vágtam a közeli térnek, amely­nek tű’-S r”.a'.inál indultak a kocsik Schöneberg felé... Hogyan mondjam el, hogyan te­gyek mélységes vallomást, hogyan küzdjem öt évtized múltával is szé­gyenkezésemet ... A téren — akaratlanul, meggondo­latlanul’— leültem egy padra, és meg­ettem az egész font véreshurkát. Drága, ifjú hitvesem áldozatos éh­séggel várt odahaza, s én előbb csak nyalogattam, aztán szörpölgettem, vé­gül befaltam, benyakaltam, behabzsol- tam előbb az egyik, majd újabb rö­vid, de szenvedélyes éhroham után a másik félfontos véreshurka szálat. És megettem hozzá — utolsó morzsá­ig — az egész kenyeret. Ö, esküszöm, hogy nem akartaim. Az akaratomnak, ezt tiszta szívvel állíthatom, semmi része nem volt eb­ben a szörnyűségben. Érrnem akartam megenni a véreshurkát, a felét sem akartaim, nemhogy az egészet, én haza akartam vinni asszonykámnak, aki mű­tejes műkávén kívül egésznap egy fa­latot sem evett, s akit imádtam, ahogy csak fiatal szerelmes férj gyönyörű ifjú hitvesét imádhatja,.. S mégis megettem. Érett fejjel, meg­felelő távlatba helyezve, úgy tudnám ezt ma megmagyarázni, hogy nem én ettem meg a hurkát, a hurka etette meg magát velem. Elkábított csípős, fülledt, elbájoló és ínycsiklandó illatai­val, megfosztott az eszméletemtől, szét­rombolta az ítélőképességemet, lete- pert, gyalázatba sodort... Mindemre mondom, ami szent, nem azért ültem le a padra, hogy véres­hurkát egyek. Leültem, mert a platá­nok olyan lágyan imibolyogtak a pad felett, és a villamosmegálló olyan tá­volinak tűnt a tér túlsó oldalán. Le­ültem, ment hirtelen úgy éreztem, hogy jártányi erőm sincs már, hogy kimegy alólam a lábam, s ha le nem ülök a padra, végigvágódom a sétány kavi­csán. Leültem, ipagam mellé tettem a csomagot és percekig nem is gondol­tam rá. És mikor tudatossá vált bennem újra a hurka közelsége, akkor is csak arra gondoltam, megkóstolom. Megkóstolom, hadd éljem át egy parányát annak az örömnek, amit e legfinomabb véres­hurka asszonykámnak okozni fog. De talán meg se kóstoltam volna, talán csak megszagoltam volna, ha egyik végén nem csörgött volna belőle a ló, és így minden művi beavatkozás nél­kül kezdhettem szopogatni. A kenyeret tulajdonképpen azért törtem meg, mert éhomra nagyon meg­émelyített a véreshurka. Hiszen, ha -nem törtem volna meg, biztos, hogy az ötödik falatnál abbahagyom a hurka­evést. De letörtem a kenyér csücskét, megettem, és ekkor már nem volt meg­állás ... , A második félfont elpusztítása előtt még felágaskodott bennem a lelfcüsjne- ret. Ez a kis szál hurka már nem a tiéd — suttogta, sajnos, nem elég han­gosan ahhoz, hogy mohóságom bömbö­lő oroszlánjait túlharsogja. És valami csodálatos módon — lehet, hogy ez a véreshurka természetéből adódik — a második félfant még jobban ízlett. Ta­lán csak az utolsó arasznál éreztem némi csömört, de ez lehetett erkölcsi is. A fehér csomagolópapírba beletö- röltem zsíros számszélét, az újságpa­pírral megtisztogattam kezeimet. Az­tán, gépies rendszeretettel, a sétány szóién álló szemétkosárba dobtam a maradványokat és megindultam. Tulajdonképpen, valahányszor ezit a történetet végiggondoltam, mindig úgy. szerettem volna emlékezni rá, mintha jóllakva és eszméletre térve, szememet a megbánás és szégyen könnyei lepték volna el. De ez nem igaz. Egész úton hazafelé azon töpreng­tem: mit fogok hazudni éhező, ifjú hitvesemnek. Mert a valóságot csak húsz év múl­va mertem elmondani. Húsz év múlva, mikor mér ezredszer kérdezte tőlem: tulajdonképpen miért nem eszem sohasem véreshurkát...? BÉKÉS ISTVÁN: Legfinomabb véreshurka CSALÁDBAN - HÁZ KÖRÜL Őszidőben A Átültetés, szaporítás A téli időszakot a kevés napfény miatt még jól gon­dozott' szobanövényeink is többé-kevésbé megsínylik. Ezért nagyon fontos, hogy most alaposan vizsgáljuk át mindegyiket, s amelyik a földjét „kiélte”, azaz a gyö­kerei -a cserép talaját igen sűrűn és erősen átszőtték — ültessük át nagyobb cserépbe. és cseréljük ki a földjét. Munkánk során a növénye­ket először vigyázva üssük ki a cserépből, vizsgáljuk ót a gyökérzetet. Ha a földlabdát kívülről túl sűrűn benőtték a gyökerek, a gyökérkoszorú egy részét távolítsuk el. Amennyi­ben beteg, rothadó, sérült gyökereket találnánk, ezeket az egészséges részig vágjuk vissza, s a gyökérfertőzések el­kerülése érdekében mártsuk tiszta faszénporba. Ha a föld kellemetlen, savanyú szagú volna, teljesen szórjuk ki a gyökerek közül. Az átültetésre szánt növé­nyünket úgy tegyük be a tisz­tára mosott — az előzőnél egy számmal nagyobb cserépbe, hogy az eredeti magasságban helyezkedjen el. A cserép al­ján levő kis nyílásra tegyünk egy cserépdarabot vagy ka­vicsot, hogy öntözéskor majd a kiáramló víz ne sodorja ki a földet. Az egészséges, jó mi­nőségű új földet gondosan, tö­mörítés közben szórjuk a cse­répbe. Új cserepet csak 1—2 napos vízben áztatás után használjunk feL Az átültetett fénykedvelő növényeket is csak már mi­után megerősödtek, akkor te­gyük ki az ablakba vagy az erős fényre. áz átültetést felhasználhat­juk arra is, hogy a szétosztha­tó tövű, tősarjakat képző nö­vényeinkből (vízipálima, ku­koricalevél, páfrányok, asz­paráguszok stb.) vagy a gyö- kénsarjakkal rendelkezőkből (Sansevieriák, klorofitumok, agávék stb.) új növényeket nyerjünk. Tőoszíáskor a cserépből ki­ütött növények gyökérzetét lazítsuk fel, és az erős, jól fej­lett tövet, ahány növényt sze­retnénk, annyi részre szedjük szét. A gyökérsarjakkal rendelke­ző növényekről a már gyö­kérrel ellátottakat óvatosan válasszuk vagy vágjuk le az anyatőről, s ültessük külön cserepekbe. Szent-Miklóssy Ferenc Baktériumok a mosogatórongyban Egészségügyi kutatók arra konyhai baktériumgócok •: ki­voltak kíváncsiak, hogy. alakulásának veszélye. _ mennyire higiénikusak a mo­sogatórongyok és a törlőru­hák, a konyhai munka még használatos kellékei. A vizs­gálati eredmény lesújtó volt: milliószámra találtak rajtuk különféle baktériumokat, köz­tük az igen veszélyes staphy- lococcusokat is. Hogyan védekezhetünk e baktériumfészkek ellen? Elsősorban azzal, ha fertőtle­nítő hatású mosogatószereket használunk. Másodsorban csökkenti a fertőzések veszé­lyét a csapvízzel való bőséges öblítés, amely után rácsos szárítóba helyezzük az edényt — törölgetés nélkül! Ha pedig mégis használunk mosogató- és törlőruhát, gyakran főz­zük ki őket vagy áztassuk be éjszakára fertőtlenítő oldatba. A tökéletes megoldás per­sze az lesz, amikor majd eldobható tányérokat használunk az étkezésekhez és olyan, egy­szer használatos mosogató se­gédeszközöket, amelyek a munka elvégzése után rögvest a szemétbe kerülnek. Az edénymosogató gépek elter­jedésével is csökkenni fog a Pulóver, kimommnt ujjúkkal A modell 90 cm mellbőségü. Kb. 55 dkg (ehér fonalból, 3-as tűvel ké­szült. Cslkmlnta: 1. sor: váltva 1 si­ma, 1 szemet átemelünk, a fonalat hátul vezetjük, 1 sima, 2 (Ordított. 2. sor; váltva 2 sima, 3 fordított. ,E két sort ismételjük. Kötéspröba: 30 szem és 33 sor, 10x10 cm. Köt­hetjük a pulóvert, melyet alul kez­dünk, körkötö tűvel is. Azonos bő­séggel kötünk egészen a felsőrész előtti hat sorig, onnan szaporítunk az oldalaknak megfelelő helyen 3x2 szemet. A pulóvert a megfelelő bőséggel kezdjük és 1 sima, 1 fordí­tott kötéssel 3 cm-t kötünk, de oly­képpen, hogy a sima szemekbe há­tulról öltünk bele. A 3 cm után, ha körkötő tűvel kötjük, akkor mindig simán kötünk, egyébként pedig szintén simán, bal oldalán fordítot­tan. A patentrészt a fenti mintával kötjük, kb. 133 szemmel kezdjük, és a szabásmintának megfelelően, a nyakkivágásig egybekötjük, on­nan kezdve elöl a kivágásnak meg­felelően fogyasztunk, majd szapo­rítunk, a hátánál szintén a szabás­mintának megfelelően, de ott a cipzárnak megfelelő mélységben be is fejezzük, majd újra kezdjük, kerekítjük a hát nyakkivágását, és végül visszaszáporitjuk az eredeti szemmennyiségre, és azután Ismét egybe kötünk tovább. Befejezésként összevarrjuk a két részt, a cipzárat bevarrjuk, de előbb szoros szem­mel körülhorgoljuk a nyílást. Szo­ros szemmel két soron és vissza­felé haladó szoros szemmel egy so­ron körülhorgoljuk a nyakkivágást. Nálunk is megterem A gránátalmát a legenda sze* rint Aphrodité ültette el először Ciprus szigetén. De ez csak a monda, mert a valóság az, hogy a gránátalmát a föníciaiak ajándékozták a karthágóiak- nak. Azóta az alma a szeretet szimbóluma, a jutalom jelképe. Hát a füge, amely már a sumé- rok idejében gyógyító növény­ként szerepelt? És hogyan érke­zett hozzánk a kávé, a tea. Ez utóbbi csak a XVH. században jutott el Európába, az első kül­demény — 2 főntnyi — az angol királynéhoz érkezett. A citro­mot már Egyiptomban Ismerték, a görög hódítók Perzsiában és Médiában találkoztak először az egzotikus citromfákkal. Az első narancsot a IX. században hozták Európába, akkor még keserű volt. Gyógyszernek használták, s csak később fejlő­dött ki az édes bélü narancs. A narancsvirág a versailles-i kert­ből indult közép-európai hóditó útjára. Mikor érkezett a banán? Hon­nan kapta a nevét a Szent Já­nos kenyere? Az egzotikus gyü­mölcsök és fűszernövények eredetéről, szaporításáról ad út­mutatást és hasznos tanácsot a Natura kiadásában megjelent: Nálunk is megterem c. könyv, amely Velich István és V. Nagy Enikő munkája. Azok, akik sze­retik az egzotikus növényeket, e könyvből megtanulhatják gondozásukat, nevelésüket. f

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom