Pest Megyi Hírlap, 1974. október (18. évfolyam, 229-255. szám)

1974-10-13 / 240. szám

1974. OKTOBER 13., VASÁRNAP 5 Minden órát ki kell használni Vasárnap is népes lesz a határ „A sebészet évszázadát, éljük..." ÉS MINDENNAPOK (Folytatás az 1. oldalról) söbb értek be, az utóbbi nagy esőzések pedig úgy föláztatták a talajt, hogy a traktorok, kombájnok ki sem mozdulhattak a. gép­színből. Az országos helyzetkép a következő: az őszi vetések alá végzett szántásoknak 8—14, magánál a vetésnél 43, a cu­korrépa betakarításánál 25, a kukoricatörésnél pedig 41 szá­zalék az elmaradás az elmúlt év hasonló időszakához ké­pest. Áttérve a Pest megyére, a termelőszövetkezetek az őszi szántás 68 százalékát vé­gezték el, kevesebbet, mint ta­valy, a tavaszi vetések mag­ágyát csak 23 ezer hektáron készítették el a százezer hek­táros földterületből. A nyolc­vanezer hektárnyi vetésterüle­ten mintegy 19 ezer hektáron került csupán földbe a mag. A megye szövetkezeteiben 76 ezer 700 hektáron kell betakarítani a kukoricát. Sajnos, a gazdaságok még a munka elején tartanak, tavaly csaknem 60 százalékkal többet végeztek már eddig. A ceglédi járásban és Nagykőrösön ugyan már a szárítókba, mag­tárakba került a termény a korai érésű fajták tábláiról a szentendrei, a váci és a gö­döllői járásban azonban szá­mos olyan gazdaság akad, ahol még be sem ért a kukorica, a kombájnok, csőtörők bele sem kóstoltak a táblákba. Sok he­lyütt, így a ceglédi, nagykátai járás több gazdaságában kiad­ták részes művelésbe a kuko­ricatörést, s kézi munkával igyekeznek segíteni a gépek­nek. Jóllehet a megyében a fagypont alá sehol nem szállt a hőmérő higanyszála, Gödöllő térségében is csupán plusz egy-kát fokra szállt le a hő­mérséklet, igyekezni kell a paprika és a paradicsom beta­karításával, mielőtt a hideg napok kárt tesznek a termés­ben. Mint a megyei tanács mező- gazdasági és élelmezésügyi osztályának szakfelügyelője, Tunyogi András elmondotta, lalcás volt, Székesfehérvárról költözött be múltkoriban egy tizenegy családos házaspár. Az iskolába tizenöt alsós jár, van rádió, televízió, sőt még magnetofon is. A hatalmas vaskályhában jókedvűen ro- 'pog á tűz. Csuda jó felmele­gedni a közelében. Olyan itt minden, akár egy pompásan berendezett filmgyári műte­remben — csak a tanítónéni rajongó elkötelezettsége és a kivétel nélkül csillogó sze­mű kiskomák tisztasága va­lódi.) — Szóval elindítod a gyere­keket az iskolába. Utána ete­ted meg a jószágot? — Csak kidobálom, meg adok nekik vizet. Disznót most akarunk venni a testvéremék- től Nekik több is van. Adná­nak ingyen, de hát, nekik is csak pénzbe került. Legfel­jebb egy kicsit olcsóbbért ad­ják majd. Azután kitakarítok, felmosok a konyhában s már készíteni kell az ebédet. Máma csirkét akarok vágni. Két csirke elég lesz kilencőnknek, bár én nem szoktam belőle en­ni, nem szeretem. Paprikás­húst csinálok meg krumplit hozzá, lesz belőle ebéd meg vacsora is. Ha a nagyok dél­előttösök, akkor az iskolások­nak főzök külön ebédet, va­csorát meg mindenkinek. De van úgy, hogy egy héten két- sze- is veszek disznóhúst Lő* ricnkátán. — Le mered vágni a csir­két? — Irtózom a vérétől. Ezért inkább a Lacika vágja, le, én csak fogom, nem nézek oda sohasem. — Mikor van együtt a csa­lád? ' — Este, Elbeszélgetünk, meg minden, a kicsik olyankor is tanulnak vagy olvasnak. — Televíziótok van? — Az is van. Most rossz, nem jó. Még nem hívtunk szerelőt. Berényből szoktak idejárni a gelkások, vagy Ká­téról a Dezső bácsi, ő is ilyen az őszi munkák egybehan- , golására operatív bizott­ság alakult, s betakarítási ügyeletet is tartanak. A gazoaságok a 189—767-es teleionszámon je­lezhetik, ha az alkatrész- és üzemanyag-ellátásban zökke­nőket tapasztalnak, segítséget kérnek az őszi csúcsban ke­vésbé megterhelt gazdaságok­tól. Eddig alig-alig érkeztek bejelentések az ügyeletre, ami semmit sem mond, hiszen a tsz-ek a kényszerű várakozás napjait éltpk át. Az illetékesek most ismét a gazdaságok figyelmébe ajánl­ják: szervezzék meg minél pontosabban a munkát, p. gé­pek több műszakos üzemelteté­sét, szerezzék be a szükséges üzemanyagot, s törődjenek még az olyan részletkérdés­nek tűnő dolgokkal is, mint a mezei utak karbantartása, hi­szen egy-egy géptörés ezekben a napokban nem csupán a ja­vítás összegével terheli a gaz­daságot, sokkál nagyobb lehet a veszteség, amit az elromlott traktorok, kombájnok kiesése okozhat a gazdaságoknak. Késik a szüret is az idén, a 22,5 ezer hektáros szőlőterüle­ten csupán 3,5 ezer hektáron csupaszok még a tőkék. A szü réti munkákban a gazdaságok segítségére ■ siettek az iskolások és a katonák is. A mezőgazdaság számára már jó néhány év óta nem az aratás hozza a legnagyobb megterhelést, hanem az őszi munkák. Még egy hónap áll a gazdaságok rendelkezésére, hogy mindennel időben végez­zenek, de hogy ebből az egy hónapból mennyi lesz a mun­kára valóban alkalmas idő, amikor az időjárás nem töri derékba a legjobb szándékot is, azt ki tudja. Minden órát ki kell tehát használni, s még egyszer hangsúlyozzuk, minden teendőt pontosan meg kell szervezni. Pest megye legtöbb gazda­ságában vasárnap is népes lesz a határ. A. Z. gelkás. Rádiónk is van, az a kicsi. — Itt fogtok élni ezután is? — Én még azt nem tudom. Nemigen beszéltünk róla. Minden hónapban fizetünk háromszáznegyven forintot a lakásért, biztos itt maradunk. A háztartási pénzt a legna­gyobb testvérem, az Erzsiké kezeli. Én mindennap megka­pom a pénzt bevásárlásra. De azért jut ruházkodásra is. Na­gyobb vásárlásra Nagykátára szoktunk bejárni, de van úgy, hogy Jászberénybe vagy a na-? gyobbak Pestre. Mosógépünk is van, csak hát rossz most, így aztán kézzel mosunk s itt szárítjuk a ruhát a konyhá­ban. Békesség van nálunk, nem szoktunk veszekedni. Nem verjük a kicsiket, anyu meg egyáltalán nem szeret bántani senkit. — Anyukád soha nem akart férhez menni édesapátok ha­lála után? — Nem tudom. — Emlékszel édesapádra? — Emlékszem. Szeretett bennünket, mindent megcsi­nált. Hogy miért ivott, azt én sem tudom. Az biztos, hogy nem csak bánatában, mert azelőtt is ivott mindig. Soha nem jött haza részegen, csak otthon ivott, ilyenkor nem szólt egy szót sem. Nem is gorombáskodott, lefeküdt és elaludt. — A nővéreidnek van ud­varlójuk, és a Misi udvarol? — A Misi az nem mond semmit nekem, arról nem tu­dom. A nővéreim közül az egyik az komolyan jár egy fiúval. Az Andris most kato­na, idevalósi a tanyára. Az Évihez is jár egy fiú Dány- ról, a Bandi, ott dolgozik a lakatgyárban, ahol a testvé­reim. — Neked nincs udvarlód? — Én nem szoktam, még fiatal vagyok. — A körmödet mikor lak­koztad be? — Tegnap akartam róla — Dr. Szita Mihály ad­junktust keresem — mondom a szoba nagyságú lift kezelő­nőjének, aki előbb benyomja a második emeleti gombot, az­tán felel: „Kettes sebészet”. Fenn, az osztályon Szilasi Olivérné főnővér vesz gond­jaiba: majd ő megkeresi ■— ígéri —az adjunktus urat. Ad­dig is helyezzem magam ké­nyelembe az igazgató irodájá­ban ... A megszokás nagy úr Zongoraművészeknek és se­bészorvosoknak van ilyen ke­zük: hosszú, ápolt, finom új­jak, szorításuk mégis erős. Bemutatkozunk, az adjunk­tus cigarettával kínál. Leple­zetlen büszkeséggel tiltako­zom: — Köszönöm, . leszoktam. Március óta nem dohányzom. Őszinte irigységgel sóhajt: — Tisztelem. Bárcsak ne­kem is sikerülne! Hiába, a megszokás nagy úr: 19 éve csinálom. A gimiben kaptam rá, természetesen a mosdó­ban, a legmélyebb illegalitás­ban. — Nekem 25 év után sike­rült! Orvosi tanácsra, mivel már éjjel-nappal köhögtem. Szita doktor bűntudatos arccal bólogat, ezt már, is­meri.: — Én is. Néha fel is éb­resztem vele az öthónapos fia­mat. — Szóval, lakótelep. Véko­nyak a válaszfalak a szobák között... — Téved: a szülőknél la­kunk, s a pici velünk egy szo­bában alszik. — De hiszen ön dolgozott Afrikában is!... „Hadtörténész akartam lenni... — Ügy érti: hogyan tehetsé­ges, hogy még egy lakásrava- lót sem tudtam összeszedni?! Nos, én tanulni és dolgozni mentem Nigériába, nem pe­dig ... Várjon, kezdjük az elején, úgy talán érthetőbb lesz. leizélni, oszt még egyszer rá­ragadt. — Hogy tetted fel rá? — Átmentem a szomszédba Szívósnéhoz, aztán kilakkozta az enyémet is. Itt lakik a leg­utolsó házban. Asszony már, három gyereke van neki. Sze­ret mindig ő is átjárni hoz­zánk. — Van barátnőd? — Van. — A klubba nem jártok? — Nincs ott semmi sem. Nagyon ritka, mikor ki van nyitva. Más meg nincs. — Táncoltál már? — Egreskátán voltunk ta­valyelőtt a szüreti bálon. A nagyobb testvéreimmel men­tem el, a Misivel meg az Évi­vel. Először a Misi kért fel, aztán odajött valaki és elkért. Megkérte, hogy szabad-e, az­tán táncoltunk, rokiztunk meg lassút. — Ismered azt, aki elkért? — Nem mondta, hogy ki­csoda, nem is beszélgettünk, csak táncoltunk. Aztán vége volt a zenének, visszamentem az Éviékhez s ültünk ott, mint a többi lány. Táncoltam még egy párat az Évivel meg a Rózával, mielőtt hazajöttünk. Jó volt táncolni, talán mégy mindig megismerném azt a fiút, aki elkért. — Mikor mész legközelebb bálba? Szüret lesz megint... — Azt nem tudom, anyu különben sem olyan, hogy el­engedjen. Persze, ha szépen megkérjük, akkor igen. De nem szoktunk egyáltalán se­hová se menni. — Nem unalmas itthon? — Nem. — Hol voltál a legtávo­labb? — Ormándpusztán, mikor voltam üdülni két és fél hé­tig. — Az merre van? — Jaj, azt én nem is tu­dom ... . — Hány éves voltál akkor? — Mikor apu meghalt, az­után volt. ... Harminchat éves va­gyok, könnyű kiszámítani, hogy .kevéssel a második vi­lágháború kitörése előtt szü­lettem. Apám elesett a fron­ton, anyám summás volt, ne­hezen éltünk. A tanító és a kántor tanácsára mégis elha­tározta, hogy taníttatni fog. Fel is küldött Pestre, beíra­tott az Izabella utcai iskolába, és beadott egy magáninterná­tusba. 1948-ban utánam * jött és beállt- takarítónőnek, hogy együtt lehessünk. Belépett a pártba, egyik tanfolyamot, pártiskolát végezte a másik után, s egy napon kinevezték osztályvezető-helyettesnek a Könnyűipari Minisztérium­ban. Később osztályvezető lett, majd átkerült a Belügy­minisztériumba. Innen ment nyugdíjba tavaly. — Mindezt el kellett mon­danom ahhoz, hogy megértse: ilyen „hátországból” sokkal több kötelességérzetet hoz­hattam magammal, mint üz­leti érzéket. — Mindig orvosnak ké­szült? — Soha nem készültem an­nak! Hadtörténész szerettem volna lenni. Az általános is­kola után részint ezért je­lentkeztem a II. Rákóczi Fe­renc katonai középiskolába. — Rászánt ezért. És ré­szint? .. .. — Képzelje bele magát egy ilyen helyzetbe: kamaszodé — Pesten nem jártál? — Pesten is voltam a kór­házban. Fájt a fejem és be­szedtem hat gyógyszert, mi­kor apu meghalt, akkor vit­tek fel Pestre a kórházba, ki­mosták a gyomromat. Ott vol­tam bent még egy jó darabig, injekcióztak meg minden. Egyszer azután eljött értem anyu, s akkor már elenged­tek. • — Édesapád halála miatt vetted be a gyógyszert? — Nem tudom. (Készülni kell már az ebéddel. A kályhán lassan forr a kopasztóvíz. Laci is megjött az iskolából, indul, hogy nyakon ragadja a két levágásra ítélt csirkét. De előbb még hintázik egyet a széntárolónak használt paj­ta gerendáján átvetett köté­len. Sanyika kicsit lábát húzva, boldogan sejpítve lo­hol utána.) w — Mondd, Ica, vissza vágysz te Ibrányba? — Igen, most tizennyolca- dikán lesz az unokabátyám lagzija, menni akarunk mind­annyian haza, illetve csak én. A múlt hónapban helyettesí­tettem valakit a tehenészet­ben. Megkerestem nyolcszáz forintot, abból jut cipőre, ru­hára, téli kabátra meg még talán a lagzira is. (Eltévedtünk volna? Ál­lunk a visszafalusodott pusztán, közvetlenül a hid- roglóbusz szomszédságában. Vigasztalanul esik az eső! Mosolygós asszony húz el mellettünk kerékpáron. Meg­szólítjuk. Éppen Tóalmásra indulna. — Ez volna itt Boldog­káta? — Én nem hinném — vá­laszolja kendőjét összébb húzva —, hogy boldog vol­na.) Árokszállási Éva Kertész Péter fiú, aki kicsi kora óta nélkü­lözi az apai szigort, az anya reggeltől estig dolgozik, éjjel tanul, és akkoriban kezdődött el valami a serdülő fiatalság, körében, amit úgy hívtak, hogy jampeckodás. Anyám jó kezekben, fegyelemben akart engem tudni, azért is adott ebbe az iskolába. 1956 nyarán érettségiztem. Mi voltunk en­nek az iskolának az első és utolsó érettségizett „ereszté- se”. Rögtön jelentkeztefn pán­célos tiszti iskolára, és szep­tember elsején megkezdődött az oktatási évünk Tatán. Itt ért bennünket az ellenforra­dalom híre. Ami ezután következett, az máig is zaklató-nyugtalanító 1 emlék. Idegesen gyújt újabb cigarettára, pedig az imént oltotta el a csikket. — A növendékállomány fe­lét már október 23-án éjjel riadóztatták és a Csepel-szi­getre irányították, a lakihegyi rádióadó védelmére. Én is köztük voltam. November 4-ig védtük az adót, oda ellenfor­radalmár a lábát nem is tette. De még a közelébe sem!... Negyedikén feljöttem Pestre, hogy megtudjak valamit anyámról. Váratlanul félbeszakítja önmagát: — Zavarná magát a felesé­gem? Itt dolgozik a kórház­ban, anaesthesyológus — alta­tó specialista — idehívnám, ha megengedi. — Kucserka Zsuzsát kere­sem — szól bele a telefonba, összeráncojt homlokkal hall­gatja a választ, majd sajnál­kozva tolmácsolja: — Műtő­ben van egy császármetszés­nél. Szerettem volna pedig, ha megismeri. Remek teremtés: egy év alatt, míg én Nigériá­ban voltam, jeles eredmény­nyel leérettségizett és kitünte­téssel végezte el az anaesthe- syológiai tähfoiynmot. A tizennyolc éves karhatalmista Nem merem sürgetni, ma­gától kanyarodik vissza 1956 novemberére: — Anyámat . otthon talál­tam, így legalább egyszerre kettőnket vihettek magukkal a fegyveresek, mikor’ ránk­törtek. Borzasztó órákat él­tünk át, nem is szeretek erről beszélni. A meglett, öles-vállas férfi kezében remeg az elmarad­hatatlan cigaretta. — Másnap sikerült meg­szöknünk, s én azonnal jelent­keztem a budai forradalmi karhatalmi ezredbe. Az Atti­la körúton teljesítettünk fegy­veres járőrszolgálatot, egé­szen december végéig. Aztán megjelent a kormányfelhívás: kevés a tüzelő, hidegek a kórházak, az iskolák, segít­sünk a bányászoknak. Lesze­reltem és elutaztam Pécsre, szenet bányászni. FöM alatti csillésnek osztottak be a kom­lói István-aknára. Később át­kerültem az Uránércbánya Vállalat elődjéhez, az Akna­mélyítő Vállalathoz. Aztán egyszeresük anyám azt írta egy levelében, hogy szeretné, ha orvos lenne belőlem. Tud­ja, egy ilyen életsorsú anyát nemcsak szeretni kell, hanem tisztelni is, adni a szavára. Én is hallgattam rá: egyévi bányászélet után jelentkez­tem az orvostudományi egye­temre. Maximális pontszám­mal vettek fel. • Karcsú, rövid hajú, fiatal nő dugja be. a fejét az ajtón: dr. Szita Mihályné, akit a kórházban mindenki lányne­vén, Kucserka Zsuzsának is­mer. — Fiú — válaszol a ki sem mondott kérdésre, a fiús ma­mák együttérző büszkeségé­vel. — Háromezernyolcszáz gramm, 54 centi és Zolikának hívják. Miért kerestél? — for­dul a férjéhez. Két izmos, erős kéz keresi az övét: — Szeretném, ha itt marad­nál egy kicsit... — Hatvanháromban végez­tem, kiváló minősítéssel. Ké­rés nélkül kineveztek az egyetem anatómiai és műtét- tani intézetébe tanársegédnek. Innen kerültem az I. számú Sebészeti Klinikára, ahol se­bészorvosi szakvizsgát tettem. Egy év Nigériában — Miért lett sebész? —Két okból: mert — úgy érzem — a sebészet fejlődésé­nek évszázadát éljük, és mert ezzel a fizikummal és manuális érzékkel itt tudom, a legtöbbet tenni a betege­dért ... 1970 áprilisában, ami-, kor megnyílt Vácott az új Szőnyi Tibor Kórház, megpá­lyáztam egy sebészorvosi ál- lést. így kerültem ebbe a vá- rosba. Ettől kezdve kissé felgyor-. sultak az események Szita doktor életében. Áprilisban — segédorvos; májusban —■ kinevezték alorvosnak; jú-> húsban — irány Afrika. — A TESCO Nemzetközt Műszaki Tudományos Együtt-, működési Iroda sebészorvoso­kat keresett egy- évre szóló kiküldetéssel Nigériába. Je­lentkeztem. Ez röviddel az­után történt, hogy Nigériában véget ért az ibo’és a haussza törzsek közötti polgárháború, a központi kormánynak sike­rült meghiúsítania a biafrai szakadár törekvéseket. Én River State szövetségi állam székhelyére, Port-Harcourt kórházába kerültem. Alighogy megérkeztünk, kitört az or­szágban a kolerajárvány. Ri­ver State államról tudni kell, hogy a Niger folyó deltájában fekszik, klímája talán a leg­rosszabb a szövetségi államo­ké közül, kellemetlenül pára­dús, mocsaras, szúnyog- és járványveszélyes. Héttagú magyar csoportunk — három orvos és négy nővér — a szó szoros értelmében éjjel-nap- •pal küzdött a gyilkos járvány ellen. A British Petrol Com- panytól kaptunk kölcsön egy Terepjáró Landrovert, ázzál jártam a dzsungelt,"jóformán alvás nélkül. Volt eset, hogy a fákra akasztottam az infú­ziós készüléket, s egyszerre kezeltem öt beteget. A jár­ványt három hét alatt sike­rült megfékeznünk... — Nem gyűjtött lakásra- valót ezt már tudom, valamit azért biztosan hozott Nigériá­ból? — Egy kocsit, mert már ak­kor tudtam, hogy hazatéré­sem után Vácra akarok visz- szajönni, s kocsival könnyebb kijárni Pestről, mint vonat­tal; égy nagy halom színes diafilmet, és sok-sok szív­melengető emléket. Barátok nevét-címét, akiket ott ismer­tem meg, és akikkel máig is levelezek. Minden szülés óriási esemény 1973 augusztusában kine­vezték a II. sz. sebészet ad­junktusává. Nem vezet róla nyilvántartást, de úgy „sac- colja”, életébe?: eddig több ezer operációt, közte 800—900 nagy műtétet végzett. Legszí* vesebben a komplikált epe­műtéteket vállalja, szakmai érdeklődése is leginkább erre irányul. A kórház dolgozói tavaly november 7-én MSZBT-tag- csoportot alakítottak, amely­nek ügyvezető titkári tisztsé* gével Szita doktort bízták meg. Ez év nyarán pedig fel­vették a pártszervezet tagjá­nak. Karhatalmista szolgálatáért, a szocializmus ügyéhez tanú­sított hűségéért 1957-ben megkapta a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérmet és a Minisztertanács dicsérő okle­velét. Zsuzsa asszony eltűnt köz­ben néhány percre, mint ki­derült,' elszaladt megnézni: hogy érzi magát a „császáros” mama és gyermeke? — Lehet, hogy később meg­szokom, de nekem most még minden szülés óriási esemény — jön vissza mentegetőzve. Remélem, sosem szokja meg. Remélem, sosem szokják meg a harcot az életért: sem ő, sem a férje. Nyíri Év»

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom