Pest Megyi Hírlap, 1974. szeptember (18. évfolyam, 204-228. szám)

1974-09-01 / 204. szám

1974. SZEPTEMBER 1., VASÄRNAP

,%MHan

RADNAI ISTVÁN:

Kelenföld

kettétört csorba tányér gyertya barkás zöld ecset füstöt legelő csorda habos tortaszeletek

aszfalt és fű és szédül az ötödik emelet lent labdamellű lányok félúton magain sziget

dombról elfutó földút lassan fölfelé halad a szemem napot ültet s alá fürge házakat

Tanulmány

Miró Eszter rajza

HUNYADI ISTVÁN:

Vesszőposta

I izenotcves voltam, mikor anyám elszerzett akciónyaralásra. A Baksa-tanyára kerültem, egy ügyvéd portájára. Unta a fiskálisságot. Többet hozott a gazdálkodás a feleség százhetven holdján. Azért kérte a gyerekeket, mert kellett a segítő kéz dologidőben. A malacok vigyázását osztotta rám — 4 tehenekét a nálam fiatalabb Jancsira.

Nem is a pásztorságom miatt jutott eszembe "ez a történet.

Piroskendős lányka a tanyaszomszédban vigyázott négy árva tehenükre. Naptól szikkasztott bőrű, csúnyácska kamaszlány volt, pár szeplővel az orra tövén. Tizenhárom éves lehetett, vagy még annyi se. Megfigyeltem, hogy a mezsgye szélére húzódott nap mint nap, le se vette rólunk a szemét. Mármint rólam és a haszonállatokról. Nem szólt hozzám egyetlen szót sem, csak nézett. Jóformán semmit sem törődtem ezzel a gyereklány- nyal, amíg rá nem jöttem, nem véletlen néma, kitartó figyelése. Mint aki mondani szeretne valamit, de inkább hallgat. Kitűztem az első mogyoróvesszőt a mezsgyeszélre. Cédulát szúrtam rá, üzenettel: „Ki vagy? Szeretném tudni a neved?” Később megjelentek a papíros hátán szétdobott, otromba betűi, „Banga Boris . a nevem. Gyere közelebb, hogy láthassalak”. Ennyi. Ma már nehezen tudnám ideírni azt a megrendülést, fölkavart vihart, ami fejtetőre állította' nyugalmamat. Az első lányféle volt, akivel találkoztam. Ebben a szánnivalóan vékonyka testben nő rejtőzködött, ahogy nyersen és brutálisan támadtak rá mámorító és zavaros ösztönei. Az alig ütköző mellű, csupa kézláb Banga Borist ismeretlen sóvárgás emésztette. Mi után? Maga se értette. Jött, itt volt kéretlenül a csoda. Mit mondhatott egymásnak a Két, bekötött szemű, tudatlan gyerek?-Haszta-' laryuf törném rajta a fejem. Tovább folytatódott a cédulázás. Megírtuk mindazt, amit restelljünk, a szavakkal alig köze’íthetőt. Primitív, ősi;vers- töredékek lehettek ezek a közlések, az önkifejezés formátlan lávaömlései. Pillanatszülte, ferde sorait látom ma is, belémperzselődtek, ahogy a verset lökné ki magából a túlcsorduló érzés, olykor ritmikusan, alliterálve. rím nélküli kiáltásokkal! Teljesen mindegy volt a szöveg, amit ráka- nyarított a lapra, hamaros válásról — erről már tudott —, de állhatatos hűségéről is ezt ígérte. Vagy a marokszedésről, tehénaljazásról, korai szenvedéseiről. A név, amit alácir- kalmazott, versvégre kívánkozó gondolatritmus: „Üzeni bánatos Banga Boriskád.” Ilyen volt. És én tudtam, hogy költő, legalább ez idő szerint az, képzelete megszállottja. Poémák voltak ezek a följaj- dulások és sikoltások, soha nem ismétlődők, mert a tünékeny ifjúság egyszer űz velünk tréfát.

K i lencszázhúsz nyarában történt, alig merem megkérdezni, életben van-e? Ráta- lálnék-e a szétszórt tanyák tévelyítő-riasztó egyformaságában, Sámson és Vásárhely között? Alig hiszem. Nem szorította föld alá a csökönyös és reménytelen küzdelem, ami akkor rászabott, paraszti sorsa volt? Megélte-e a könnyítő változást? Töpörödött anyóka lehet, ha él, korán meghajlítja a csontot a kemény föld, megrepeszti a rugalmas bőrt, szétrúgja az asszonyi formák feszességét.

Megsűrűsödött rajtam az idő — bennem is —, mégis úgy érzem, akkor találkoztam először a soha el nem múló költészettel. Ami fiainkban és lányainkban ismétlődik.

Neked szántam ezt a szó_ longató írást, Banga Boris, nem sok a remény, hogy olvasni fogod.

Cantata profana

Miklosovits László rajza

alig szólnak hozzá Sáriék, és sokszor úgy nézn ek rá, mint egy megoldatlan problémára, egy, elfekvő aktára, amit ideje l^nne már végre elintézni.

Aztán fokozatosan egyre kevesebbet kezdett látni Sáriék- ból. A látása már régebben is rossz volt, de most rohamosan gyengült. Mintha csak a természet akarta volna valami jótékony, megtévesztő homályba ködösíteni a valót körülötte. Sok dloptriás szemüvegén keresztül is már csak körvonalait látta a tárgyaknak, az újság vastagbetűs címei ösz- szemosódtak előtte, és esténként egyre közelebb kellett görnyednie a lábashoz, hogy elkészítse magának a vacsoráját.

— Sárikám — mondta a lányának —, úgy érzem, hogy éri hamarosan megvakulok.

— Ugyan, mama. képzelődik. A korral jár, hogy gyengül a látása, hiszen maholnap már nyolcvan éves ... Nem láthat úgy, mint gyerekkorában.

— Az igaz, de nekem már az elemiben is pápaszemet rendelt az orvos, aztán „ mindig erősebbet hordtam. Hiszen emlékezhettek rá ti is... Talán négyéves lehettél, most is eszembe van, amikor karácsonyra te is kerek üveget

' akartál. Azt mondtad, neked is olyan kerek üveg kell, amilyet édesanya hord a szemén ...

— Jaj, mama, már megint ezek az emlékek. Hát most mondja meg, mit csináljak? Csodákra én se vagyok képes.

— Nem is arra várok én lányom, hanem, ha nem kerül nagy költségbe, vegyetek nekem egy fehér botot... Olyat, amivel az utcán szoktak járni azok, akiknek meghibásodott a látásuk.

— Ejnye, hát minek az magának? Itthon nincs szüksége fehér botra.

— Azért jó lenne mégis ... Ilyenkor nyáron jobb kint a levegőn, elüldögélnék néha egy kicsit a parkban.

— Hát vedd meg neki — mondta Lajos, amikor értesült anyósa kívánságáról —, vagy kérdezd meg, felírják-e receptre? Csakugyan jobb lesz, ha lent ül a parkban és panaszkodik a többi vénasszonynak. Adjuk meg neki azt a boldogságot, hogy leszedhesse rólunk a keresztvizet. Úgyis az hiányzik már neki.

( Amikor megkapra |

a fehér botot, furcsa érzéssel simogatta meg. Ettől rettegtem örökké — gondolta —y és most már itt tartom a kezemben, társam lesz életem végéig. Ügy szegődött hozzám ez a bot: ahogy a halál szegődik majd nemsokára.

Senki sem tartózkodott otthon, amikor először botorkált le vele az utcára. Bizonytalanul tapogatta a helyet a lépéseinek, aztán csak állt a járművek felverte zajban, mint a hosszú útról visszatért vándor, aki nehezen tud már az itteni szokások között eligazodni.

— Átvezessem, néni? —szólalt meg mellette égy hang, és aztán gyöngéden karon f<|g‘a egy kéz, és átkísérte a túloldalra.

— Köszönöm, lelkem — akarta mondani, de valahogy

MILOS MACOUREK:

Állattan

*

A hernyó

megrekedt benne a szó. Olyan régen érzett már ilyen gyöngéd érintést, és a hang is egészen más volt, mint amilyenhez az utóbbi időben hozzászokott.

— Hova tetszik menni? Átkísérjem? — halíott újra egy másik hangot, amolyan ka- maszosan mutálót, amilyen az Imrusé, és ő csak bólintott. Aztán ismét az a gyöngéd érintés, majd kis idő múlva visz- szakerült arra az oldalra, ahonnan az imént átvezették.

Görcsösen szorította a fehér botot, ami egyre barátságosabbnak tetszett a kezében. És hagyta, hogy újra átvezessék, majd ismét vissza. Megszámolni sem tudta már hányszor, közben beszélgetett az idegen hangokkal, figyelte az elmosódott arcokat, és élvezte a mozdulatokba bújtatott'gyöngédséget, ahogy megfogták a karját.

Másnap már alig várta, hogy újra lent légyen, és aztán mindennap. Ott álldogált a járda- szegélyen, és a játékába belefeledkezett gyerek izgalmával várta, hogy átkísérjék.

—---------------------elhatározj E

s egyik nap | ta, hogy------------------------nem megy

vi

ssza Sáriékhoz. Amikor valaki átvezette a túloldalra,, elindult a falak mentén egy másik útkereszteződés felé. Ott várt egy újabb segítő kézre, és amikor ott is átvezették, úgy érezte, ezentúl semmitől sem kell már tartania. Mindig akad majd egy ember, aki megfogja a karját, és átvezeti az útkereszteződésen. Egészen hazáig, gondolta, és ahogy botorkált a bottal, ami megmegcsillant a rátűző fényben, úgy érezte, régen volt ilyen boldog.

Hiába, aki hernyó, az hernyó, állandóan falna, ha valaki asztalhoz hívja, nem kéreti magát kétszer, de egy perc múlva már megint éhes, és így egyszer egy hernyó elhatározta, hogy zöldségüzletben vállal állást, ahol nagy^ zöldségraktár van, de nem sokat árusított, el lehet képzelni, a hernyó hernyó marad, egyébként nem is érdemes árusítani, a hernyó maga elvégez mindent, szép az élet, rózsás a kedve, kitűnő a hangulata és azt gondolja magában, remek ötlet volt ide elhelyezkednem, ennyi finomságot még életemben nem ettem, de semmi sem tart örökké, egy szép napon leltárrevízió jön, rend a lelke mindennek, senki nem teheti azt, ami éppen eszébe jut, de a hernyó csak mosolyog, mintha semmi sem történt volna, azt mondja, egy pillanat, nem a legjobbkor jöttek, legfőbb ideje begubóznom, nem lehetek a végtelenségig hernyó, semmi sem tart örökké, rend a lelke mindennek, egyébként sem sürgős ez a leltár, nem ég a ház, majd később elintézzük, és fogja magát, s begubózik, nincs máé hátra, várni kell, heteket, hónapokat várni, s egyszerre megjelenik egy gyönyörű pillangó, egy elegáns pillangó, aki azt mondjd, már bocsássanak meg, mi közöm holmi visszaélésekhez, mi közöm holmi zöld hernyóhoz, még csak nem is láttam effajta valamit, és elrepül, mintha mi sem történt volna.

A rák

Először hétfő van, aztán kedd, s végül vasárnap, aminek már szombaton mindenki előre örül, de a rák szombaton nem a vasárnapnak örül, a rák szombaton a pénteknek örül, egy kissé másképpen él, mint az átlag, van, aki csodálkozik ezen, ö azonban semmi különöset nem talál ebben, hátrafelé mászik, és ez az egész. Az idő röpül, mindenki siet valahová, de a rák elől semmi nem fut el, mi futna el, a rák állandóan hátrafelé megy, ami volt, az volt, az már rég holt, nem tud elfutni. Szóval a ráknak annyi ideje van, mint a szemét, péntekről csütörtökre, szerdáról keddre él, régi számlákat talál, megsárgult újságokat, kitépett naptárlapokat és régi karácsonyi levelezőlapokat, melyeken a boldogság és a vidámság szavai állnak, és a rák már. alig várja, előre örül a tavalyi karácsonynak, és amikor végre eljön a nagy nap, csönd van, egy teremtett lélek sincs már, körös-körül minden csupa lehullott tűlevél, üres dobozok, papírok és madzagok, és a rák rágcsálja a kemény szaloncukrot és azt- gondolja magában, ezért voltam úgy oda?

Fordította: Bojtár Endre

SIMON LAJOS:

A zöldséges

/JY agy eső zuhoghatott azon a tájon, f /mg méteres kolbászokat tölthettek ' Iß azon a vidéken, ahol a mi utcánk egyetlen zöldségese emberré cseperedett. Mert olyan hosszú ő, mint egy kisebb fajta villanypózna, dagadt, mint a káposztáshordó, arca piros az egészségtől, mint a jonatán alma. Nos, a mi utcánk egyetlen zöldségesét immár egy esztendeje ismerem — ő az őslakó, én vagyok a jöttment idegen —, s immár esztendeje észrevettem, hogy ellenszenves vagyok neki. Amikor először beléptem, nagy megdöbbenést láttam a szemében. Kértem egy kiló cseresznyét. Nagy műgonddal kiválasztotta a legcsúfabbakat.

Jó üzletember különben, kedvében jár a vásárlóinak, még olyan hajmeresztő dolgokat is megenged, hogy a kedves vevő maga válassza ki a neki legmegfelelőbb portékát. A következő alkalommal magam is válogatni kezdtem. De emberem, a pózna, a káposztáshordó, s a jonatán alma szerencsés egyvelege rámmordult.

— Maga csak ne válogasson!

Hónapokkal később: nagy eső zuhogott a

mi vidékünkön, bokáig ért a sár, s mert ugyebár előbb a tyúk, aztán a tojás, a mi vidékünkön is előbb a lakótelep, aztán épült az út. Sáros lábbal léptem az üzletbe. Mindenki így tett, de a pózna csak rám ordított:

— Talán megtörölnénk a cipőnk talpát!? Hogy micsoda emberek vannak! Szebbnél szebb árut tartok én, maguk is megmondhatják hölgyeim és uraim, de ez válogat, turkál, és furkál, bejön ide sáros lábbal, ráadásul még tolakszik is.

Haragosan elöugrott a pult mögül, és három később jött asszonyt is elém rángatott.

Nemrégen úgy hozta a sors, hogy az üzletben csak négyszemközt találkoztam a mesterrel, ö zord volt hozzám, mint rendszerint, én behúzott nyakkal kértem egy kiló barackot, szintén, mint rendszerint. Ö kiválasztotta a legcsúfabbját és megeresztett végre valami emberiféle hangot, igaz, meglehetősen agresszíven.

— Ugye, maga abban a sarokházban lakik?

— Nem — mondtam —, én nem lakom abban a sarokházban.

A pózna, a káposztáshordó és a jonatán alma szerencsés keverékéből kitört a jóízű nevetés.

— Akkor vissza az egész! Akkor itt tragikus tévedésről van szó. Nagy szerencséje, hogy nem maga az, aki abban a sarokházban lakik.

— Mit vétett az a sarokházas? — kérdeztem megkönnyebbülten.

— Most már nem | érdekes — mondta a mester —, ha nem maga az, akkor tárgytalan.

Kapcsolatunk egycsapásra megjavult. Már név szerint ismerjük egymást, mondhatni barátok vagyunk. De a sarokházas hasonmásom történetét harapófogóval sem tudom kiszedni belőle. Ha belépek, nyájasan mosolyog, s bűbájos örióniával megfenyeget: maga csak ne válogasson! És barátsága jeléül kiválasztja nekem a világ legcsúfabb gyümölcseit.