Pest Megyi Hírlap, 1974. szeptember (18. évfolyam, 204-228. szám)

1974-09-01 / 204. szám

1974. SZEPTEMBER 1., VASÄRNAP ,%MHan RADNAI ISTVÁN: Kelenföld kettétört csorba tányér gyertya barkás zöld ecset füstöt legelő csorda habos tortaszeletek aszfalt és fű és szédül az ötödik emelet lent labdamellű lányok félúton magain sziget dombról elfutó földút lassan fölfelé halad a szemem napot ültet s alá fürge házakat Tanulmány Miró Eszter rajza HUNYADI ISTVÁN: Vesszőposta I izenotcves voltam, mikor anyám elszerzett akciónyara­lásra. A Baksa-tanyára ke­rültem, egy ügyvéd portájára. Unta a fiskálisságot. Többet hozott a gazdálkodás a feleség százhetven holdján. Azért kér­te a gyerekeket, mert kellett a segítő kéz dologidőben. A malacok vigyázását osztotta rám — 4 tehenekét a nálam fiatalabb Jancsira. Nem is a pásztorságom miatt jutott eszembe "ez a történet. Piroskendős lányka a tanya­szomszédban vigyázott négy árva tehenükre. Naptól szik­kasztott bőrű, csúnyácska ka­maszlány volt, pár szeplővel az orra tövén. Tizenhárom éves lehetett, vagy még annyi se. Megfigyeltem, hogy a mezs­gye szélére húzódott nap mint nap, le se vette rólunk a sze­mét. Mármint rólam és a ha­szonállatokról. Nem szólt hoz­zám egyetlen szót sem, csak nézett. Jóformán semmit sem törődtem ezzel a gyereklány- nyal, amíg rá nem jöttem, nem véletlen néma, kitartó fi­gyelése. Mint aki mondani sze­retne valamit, de inkább hall­gat. Kitűztem az első mogyo­róvesszőt a mezsgyeszélre. Cé­dulát szúrtam rá, üzenettel: „Ki vagy? Szeretném tudni a neved?” Később megjelentek a papíros hátán szétdobott, ot­romba betűi, „Banga Boris . a nevem. Gyere közelebb, hogy láthassalak”. Ennyi. Ma már nehezen tudnám ideírni azt a megrendülést, fölkavart vi­hart, ami fejtetőre állította' nyugalmamat. Az első lány­féle volt, akivel találkoztam. Ebben a szánnivalóan vé­konyka testben nő rejtőzkö­dött, ahogy nyersen és brutá­lisan támadtak rá mámorító és zavaros ösztönei. Az alig üt­köző mellű, csupa kézláb Ban­ga Borist ismeretlen sóvárgás emésztette. Mi után? Maga se értette. Jött, itt volt kéretlenül a csoda. Mit mondhatott egy­másnak a Két, bekötött sze­mű, tudatlan gyerek?-Haszta-' laryuf törném rajta a fejem. Tovább folytatódott a cédulá­zás. Megírtuk mindazt, amit restelljünk, a szavakkal alig köze’íthetőt. Primitív, ősi;vers- töredékek lehettek ezek a köz­lések, az önkifejezés formát­lan lávaömlései. Pillanatszül­te, ferde sorait látom ma is, belémperzselődtek, ahogy a verset lökné ki magából a túl­csorduló érzés, olykor ritmi­kusan, alliterálve. rím nélküli kiáltásokkal! Teljesen mind­egy volt a szöveg, amit ráka- nyarított a lapra, hamaros vá­lásról — erről már tudott —, de állhatatos hűségéről is ezt ígérte. Vagy a marokszedésről, tehénaljazásról, korai szenve­déseiről. A név, amit alácir- kalmazott, versvégre kíván­kozó gondolatritmus: „Üzeni bánatos Banga Boriskád.” Ilyen volt. És én tudtam, hogy költő, legalább ez idő szerint az, képzelete megszállottja. Poémák voltak ezek a följaj- dulások és sikoltások, soha nem ismétlődők, mert a tüné­keny ifjúság egyszer űz ve­lünk tréfát. K i lencszázhúsz nyarában történt, alig merem megkér­dezni, életben van-e? Ráta- lálnék-e a szétszórt tanyák tévelyítő-riasztó egyformasá­gában, Sámson és Vásárhely között? Alig hiszem. Nem szo­rította föld alá a csökönyös és reménytelen küzdelem, ami akkor rászabott, paraszti sorsa volt? Megélte-e a könnyítő változást? Töpörödött anyóka lehet, ha él, korán meghajlítja a csontot a kemény föld, meg­repeszti a rugalmas bőrt, szét­rúgja az asszonyi formák fe­szességét. Megsűrűsödött rajtam az idő — bennem is —, mégis úgy érzem, akkor találkoztam elő­ször a soha el nem múló köl­tészettel. Ami fiainkban és lá­nyainkban ismétlődik. Neked szántam ezt a szó_ longató írást, Banga Boris, nem sok a remény, hogy ol­vasni fogod. Cantata profana Miklosovits László rajza alig szólnak hozzá Sáriék, és sokszor úgy nézn ek rá, mint egy megoldatlan problémára, egy, elfekvő aktára, amit ideje l^nne már végre elintézni. Aztán fokozatosan egyre ke­vesebbet kezdett látni Sáriék- ból. A látása már régebben is rossz volt, de most rohamosan gyengült. Mintha csak a ter­mészet akarta volna valami jótékony, megtévesztő homály­ba ködösíteni a valót körü­lötte. Sok dloptriás szemüve­gén keresztül is már csak kör­vonalait látta a tárgyaknak, az újság vastagbetűs címei ösz- szemosódtak előtte, és estén­ként egyre közelebb kellett görnyednie a lábashoz, hogy elkészítse magának a vacsorá­ját. — Sárikám — mondta a lá­nyának —, úgy érzem, hogy éri hamarosan megvakulok. — Ugyan, mama. képzelő­dik. A korral jár, hogy gyen­gül a látása, hiszen maholnap már nyolcvan éves ... Nem láthat úgy, mint gyerekkorá­ban. — Az igaz, de nekem már az elemiben is pápaszemet rendelt az orvos, aztán „ min­dig erősebbet hordtam. Hiszen emlékezhettek rá ti is... Ta­lán négyéves lehettél, most is eszembe van, amikor kará­csonyra te is kerek üveget ' akartál. Azt mondtad, neked is olyan kerek üveg kell, ami­lyet édesanya hord a sze­mén ... — Jaj, mama, már megint ezek az emlékek. Hát most mondja meg, mit csináljak? Csodákra én se vagyok ké­pes. — Nem is arra várok én lá­nyom, hanem, ha nem kerül nagy költségbe, vegyetek ne­kem egy fehér botot... Olyat, amivel az utcán szoktak járni azok, akiknek meghibásodott a látásuk. — Ejnye, hát minek az ma­gának? Itthon nincs szüksége fehér botra. — Azért jó lenne mégis ... Ilyenkor nyáron jobb kint a levegőn, elüldögélnék néha egy kicsit a parkban. — Hát vedd meg neki — mondta Lajos, amikor értesült anyósa kívánságáról —, vagy kérdezd meg, felírják-e re­ceptre? Csakugyan jobb lesz, ha lent ül a parkban és pa­naszkodik a többi vénasszony­nak. Adjuk meg neki azt a boldogságot, hogy leszedhesse rólunk a keresztvizet. Úgyis az hiányzik már neki. ( Amikor megkapra | a fehér botot, furcsa érzéssel simogatta meg. Ettől rettegtem örökké — gondolta —y és most már itt tartom a kezemben, társam lesz életem végéig. Ügy szegődött hozzám ez a bot: ahogy a halál szegődik majd nemsokára. Senki sem tartózkodott ott­hon, amikor először botorkált le vele az utcára. Bizonytala­nul tapogatta a helyet a lé­péseinek, aztán csak állt a jár­művek felverte zajban, mint a hosszú útról visszatért ván­dor, aki nehezen tud már az itteni szokások között eliga­zodni. — Átvezessem, néni? —szó­lalt meg mellette égy hang, és aztán gyöngéden karon f<|g‘a egy kéz, és átkísérte a túlol­dalra. — Köszönöm, lelkem — akarta mondani, de valahogy MILOS MACOUREK: Állattan * A hernyó megrekedt benne a szó. Olyan régen érzett már ilyen gyön­géd érintést, és a hang is egé­szen más volt, mint amilyen­hez az utóbbi időben hozzá­szokott. — Hova tetszik menni? Át­kísérjem? — halíott újra egy másik hangot, amolyan ka- maszosan mutálót, amilyen az Imrusé, és ő csak bólintott. Aztán ismét az a gyöngéd érin­tés, majd kis idő múlva visz- szakerült arra az oldalra, ahonnan az imént átvezették. Görcsösen szorította a fehér botot, ami egyre barátságo­sabbnak tetszett a kezében. És hagyta, hogy újra átvezessék, majd ismét vissza. Megszámol­ni sem tudta már hányszor, közben beszélgetett az idegen hangokkal, figyelte az elmosó­dott arcokat, és élvezte a moz­dulatokba bújtatott'gyöngédsé­get, ahogy megfogták a karját. Másnap már alig várta, hogy újra lent légyen, és aztán min­dennap. Ott álldogált a járda- szegélyen, és a játékába bele­feledkezett gyerek izgalmával várta, hogy átkísérjék. —---------------------elhatároz­j E s egyik nap | ta, hogy------------------------nem megy vi ssza Sáriékhoz. Amikor va­laki átvezette a túloldalra,, el­indult a falak mentén egy má­sik útkereszteződés felé. Ott várt egy újabb segítő kézre, és amikor ott is átvezették, úgy érezte, ezentúl semmitől sem kell már tartania. Mindig akad majd egy ember, aki megfogja a karját, és átvezeti az útkereszteződésen. Egészen hazáig, gondolta, és ahogy bo­torkált a bottal, ami meg­megcsillant a rátűző fényben, úgy érezte, régen volt ilyen boldog. Hiába, aki hernyó, az hernyó, állandóan falna, ha valaki asztalhoz hívja, nem kéreti magát kétszer, de egy perc múlva már me­gint éhes, és így egyszer egy hernyó elhatá­rozta, hogy zöldségüzletben vállal állást, ahol nagy^ zöldségraktár van, de nem sokat árusí­tott, el lehet képzelni, a hernyó hernyó ma­rad, egyébként nem is érdemes árusítani, a hernyó maga elvégez mindent, szép az élet, rózsás a kedve, kitűnő a hangulata és azt gondolja magában, remek ötlet volt ide el­helyezkednem, ennyi finomságot még életem­ben nem ettem, de semmi sem tart örökké, egy szép napon leltárrevízió jön, rend a lelke mindennek, senki nem teheti azt, ami éppen eszébe jut, de a hernyó csak mosolyog, mint­ha semmi sem történt volna, azt mondja, egy pillanat, nem a legjobbkor jöttek, leg­főbb ideje begubóznom, nem lehetek a vég­telenségig hernyó, semmi sem tart örökké, rend a lelke mindennek, egyébként sem sür­gős ez a leltár, nem ég a ház, majd később elintézzük, és fogja magát, s begubózik, nincs máé hátra, várni kell, heteket, hónapokat várni, s egyszerre megjelenik egy gyönyörű pillangó, egy elegáns pillangó, aki azt mondjd, már bocsássanak meg, mi közöm holmi visszaélésekhez, mi közöm holmi zöld hernyóhoz, még csak nem is láttam effajta valamit, és elrepül, mintha mi sem történt volna. A rák Először hétfő van, aztán kedd, s végül va­sárnap, aminek már szombaton mindenki előre örül, de a rák szombaton nem a vasár­napnak örül, a rák szombaton a pénteknek örül, egy kissé másképpen él, mint az átlag, van, aki csodálkozik ezen, ö azonban semmi különöset nem talál ebben, hátrafelé mászik, és ez az egész. Az idő röpül, mindenki siet valahová, de a rák elől semmi nem fut el, mi futna el, a rák állandóan hátrafelé megy, ami volt, az volt, az már rég holt, nem tud elfutni. Szóval a ráknak annyi ideje van, mint a szemét, péntekről csütörtökre, szerdá­ról keddre él, régi számlákat talál, megsár­gult újságokat, kitépett naptárlapokat és régi karácsonyi levelezőlapokat, melyeken a bol­dogság és a vidámság szavai állnak, és a rák már. alig várja, előre örül a tavalyi kará­csonynak, és amikor végre eljön a nagy nap, csönd van, egy teremtett lélek sincs már, kö­rös-körül minden csupa lehullott tűlevél, üres dobozok, papírok és madzagok, és a rák rágcsálja a kemény szaloncukrot és azt- gondolja magában, ezért voltam úgy oda? Fordította: Bojtár Endre SIMON LAJOS: A zöldséges /JY agy eső zuhoghatott azon a tájon, f /mg méteres kolbászokat tölthettek ' Iß azon a vidéken, ahol a mi utcánk egyetlen zöldségese emberré cse­peredett. Mert olyan hosszú ő, mint egy ki­sebb fajta villanypózna, dagadt, mint a ká­posztáshordó, arca piros az egészségtől, mint a jonatán alma. Nos, a mi utcánk egyetlen zöldségesét immár egy esztendeje ismerem — ő az őslakó, én vagyok a jöttment idegen —, s immár esztendeje észrevettem, hogy el­lenszenves vagyok neki. Amikor először be­léptem, nagy megdöbbenést láttam a szemé­ben. Kértem egy kiló cseresznyét. Nagy mű­gonddal kiválasztotta a legcsúfabbakat. Jó üzletember különben, kedvében jár a vásárlóinak, még olyan hajmeresztő dolgo­kat is megenged, hogy a kedves vevő maga válassza ki a neki legmegfelelőbb portékát. A következő alkalommal magam is válogatni kezdtem. De emberem, a pózna, a káposztás­hordó, s a jonatán alma szerencsés egyve­lege rámmordult. — Maga csak ne válogasson! Hónapokkal később: nagy eső zuhogott a mi vidékünkön, bokáig ért a sár, s mert ugyebár előbb a tyúk, aztán a tojás, a mi vi­dékünkön is előbb a lakótelep, aztán épült az út. Sáros lábbal léptem az üzletbe. Min­denki így tett, de a pózna csak rám ordí­tott: — Talán megtörölnénk a cipőnk talpát!? Hogy micsoda emberek vannak! Szebbnél szebb árut tartok én, maguk is megmondhat­ják hölgyeim és uraim, de ez válogat, tur­kál, és furkál, bejön ide sáros lábbal, ráadá­sul még tolakszik is. Haragosan elöugrott a pult mögül, és há­rom később jött asszonyt is elém rángatott. Nemrégen úgy hozta a sors, hogy az üz­letben csak négyszemközt találkoztam a mesterrel, ö zord volt hozzám, mint rend­szerint, én behúzott nyakkal kértem egy kiló barackot, szintén, mint rendszerint. Ö kivá­lasztotta a legcsúfabbját és megeresztett végre valami emberiféle hangot, igaz, meg­lehetősen agresszíven. — Ugye, maga abban a sarokházban la­kik? — Nem — mondtam —, én nem lakom ab­ban a sarokházban. A pózna, a káposztáshordó és a jonatán alma szerencsés keverékéből kitört a jóízű nevetés. — Akkor vissza az egész! Akkor itt tragi­kus tévedésről van szó. Nagy szerencséje, hogy nem maga az, aki abban a sarokházban lakik. — Mit vétett az a sarokházas? — kérdez­tem megkönnyebbülten. — Most már nem | érdekes — mondta a mester —, ha nem maga az, akkor tárgy­talan. Kapcsolatunk egycsapásra megjavult. Már név szerint ismerjük egymást, mondhatni barátok vagyunk. De a sarokházas hason­másom történetét harapófogóval sem tudom kiszedni belőle. Ha belépek, nyájasan moso­lyog, s bűbájos örióniával megfenyeget: maga csak ne válogasson! És barátsága je­léül kiválasztja nekem a világ legcsúfabb gyümölcseit.

Next

/
Oldalképek
Tartalom