Pest Megyi Hírlap, 1974. szeptember (18. évfolyam, 204-228. szám)

1974-09-15 / 216. szám

\

1974. SZEPTEMBER 15.. VASÄRNAP

mVcrti W

x/unoD

DEMÉNY OTTÓ:

Emlékek anyámról

Gyönyörűen pontos, kerek meséi voltak anyámnak, például a zebegényi házról is, ahol nevelkedett. Megvan még, a vasútállomás mellett, s kocsma van benne most is, mint akkor, csak a hentesüzletből lett időközben cukrászda, presszó.

ö valamikor így mesélt róla:

„Kétéves koromban már árva voltam. Édesanyám bátyja, Pali bácsi nevelt föl; övé volt a zebegényi nagykocsma és a mészárszék is. Volt egy kutyánk és egy mátyásmadarunk. A kutya őrizte a házat és az udvart, a madár meg a verandára kitett nagy süteményes kosarat. Ha valaki az iddogáló legények közül belenyúlt a kosárba, hogy egy kiflit kivegyen. Matyi kiabálni kezdett: — Lopik, lopik! Kitűnően tudta utánozni a bácsikéin hangját, s ha látta, hogy a kutya a nagy melegben elbóbiskol, ravaszul becsapta: — Sajó ne, gyere ide! Végül is a kutya megunta a heccet, s már csak akkor mozdult, ha Pali bácsit is látta közeledni.

Egyszer meg fejbe vágtak egy szódásüveggel. Mert eleven voltam nagyon, s játékot csináltam abból, hogy a részegen verekedő legények háta mögé lopakodva kikapjam kezükből az ütésre lendített szódásüveget. Akkor láttam csak, hogy milyen erős , ember az én bácsikám. Egy perc alatt minden legényt kidobált a kocsmából.”

Gondolom, tőle örököltem a mesélő kedvemet,

•

O mindig nagyon korán kelt, pedig későn feküdt. Orosházán, ahol Éliásék kertes házában laktunk, hajnalban rendszerint gyomlálni szokott, mert a harmatos földtől még könnyen elválik a gaz.

Fölkeltem hát és utánamentem a kertbe.

Egyszer meg éppen a dróttal elkerített baromfiudvarban találtam őt. Sírva hajolt le a még nedves göröngyökért, s egy hatalmas, vörös kakast akart elzavarni az udvarunkból.

— Miféle kakasok ezek? — kérdeztem, mert én két idegen kakast láttam az udvarunkban, de ő megmagyarázta, hogy a másik vörös kakas a mi különben hófehér Gyurikánk, s csak a szomszéddal való verekedésben, a saját vérétől lett ilyen.

Később átjött a szomszéd- asszony is, és veszekedés nélkül megállapították, hogy a kókadozó kakasokat le kell vágni, mert úgyis megdögle- nének.

— Látod ... nem bírtak egymással, s most mind a kettő odavan — mondta sze- pegve anyám a vacsoránál, és nem evett egy falatot sem.

Nagyon szerette azt a Gyurit.

Gyakran kívánunk valamit, kivált gyerekkorunkban, aztán, ha megkapjuk, már nem is örülünk néki annyira.

Fagylaltot vett anyám, nekünk, gyerekeknek, s akkor kivételesen magának is. De épp hogy csak belekóstolt, máris odaadta egy szembejövő szegény gyereknek. Én nem értettem, hogy miért adta oda. Kánikula volt, járt-kelt a nép a korzón, ám én csak kétféle embert láttam. A boldogokat, akik fagylaltot nyalogattak, s a boldogtalanokat, akiknek erre nem tellett. Anyám boldog lehetett volna, de ő — úgy látszott — nem akart boldog lenni. S attól a naptól kezdve én, aki addig majd megvesztem a fagylaltért, már soha többé nem sóvárogtam utána.

Különben legtöbb dologban anyámra hasonlítok.

BAJOR NAGY ERNŐ:

Esti sárkány

H

a azt a szót hallom, pályatévesztett — máig is Szollárra gondolok. Pedig a péklegények elejéhez tartozott: pontos volt, rendszerető; a kenyérnek és zsemlének, amihez ő dagasztotta a tésztát, olyan íze, illata volt, hogy máig érzem.

Szollárt azért tartom ma is pályatévesztettnek, mert ötvenéves, magányos szíve csak két dolgot szeretett igazában: bennünket, a környék gyermekeit és egy ácslegényt ábrázoló szobrot, aminek képét albérleti ágya fölött őrizte s a szájhagyomány szerint az eredeti mű egy szicíliai kisváros piacán állt.

Tulajdonságai közé tartozott továbbá, hogy ügyes szobrocskákat formált kenyértésztából. Magam is sokat játszottam pakkjával, amit kenyérbélből gyúrt, és előttem van arcának keserűsége, amikor egyszer megjegyezte: „Most már1 börtönképes úriember vagyok, mert társaimat jól ellátom majd sakkal, lovasszoborral, relieffel, meg mindennel, amire csak egy rabnak szüksége lehet.”

Egyik nyáron Szollár munka nélkül maradt. Hiába járta sorra a liszttel behavazott pékműhelyeket, a félmeztelen főnökök maguk is arról panaszkodtak, hogy maholnap végleg kihűl a kemencéjük. „Mert már alig esznek kenyeret az emberek, alighanem datolyán élnek” — fakadt ki az egyik, horpadt köcsöghöz hasonló pékmester.

Egy pék volt, akit még nem rázott meg a válság förgetege, bizonyos Jamricska Lajos. De az meg olyan rossz ember volt, hogy minden maszkírozás nélkül fölvállalhatta volna a Lucifer szerepét. Ez a Jamricska végigmérte a jelentkező Szollárt, és csak ennyit mondott: „Azt mondják, maga akkora elme, hogy az ész még szétveti a fejét. Okosnak itt vagyok én.”

Szollár csendesen megfelelt neki: „Akkor isten óvja meg tűztől, víztől, kártól, jó szerencsétől meg a szeme világától.” És behúzta maga mögött az ajtót becsületesen.

Jamricska csak köpött utána egyet, ami dicséretes önuralom jele, mert a mester az erejétől olyan pofont adhatott volna a nyelves segédnek, hogy annak egyik szeme a másikhoz koccan.

S

zollár Mátyás így békességben hazament. Attól kezdve állás után nézendő, naponta begyalogolt Pestre, utána visszaballagott, és favágással, kerti munkával, vízhordással, kerítésreparálással megkeresett olykor egy-egy tányér főzeléket. Napról napra fogyott. Szinte már átderengett rajta a napfény, mint a sárga borostyántálakon, s bizonyos rossznyelvű asszonyszemélyek azt hírelték róla, hogy már árnyéka nincs, mert nincs rajta semmi, amiben fönnakadna a napsugár, Mikor Szollár ilyenné vált, és már nem merte vállalni, hogy felfűrészeli Bogács állomásfőnök úr téli tüzelőjét, merj; keveslette hozzá az erejét, megszólított engem: „Szólj a gyerekeknek, hogy jöjjenek ki a Katonarétre. Látnak majd valamit, ha már besötétedett”.

Persze, hogy ott voltunk, előbb még, mint a vacsoracsillag. Szollár szótlanul babrált egy olyan hatalmas papírsárkánnyal, amilyenről még nem is hallottunk. Bár nem tudtuk, mit csinálhatnánk, pillanatonként felajánlottuk segítségünket, ö komor sietséggel rázta a fejét, még csak nem is válaszolt. Csak a föleresztésnél engedte, hogy megfogjuk, a hatalmas szerkezetet, mert egymaga nem is bírt volna vele.

nálunk. Veszélyes lenne a közúti forgalomban. Pedig örülne neki, de hiába, korai még. Különben is van egy kocsim — mondtam kicsit sajnálkozva és kimutattam rá az út szélére. A kis fekete tetős, fehér Citroenre.

— Bizony már kopottak a kerekei — jegyezte meg.

— Igen, de itt nemigen kapni ezt a méretet. Michelin-kerékkel fut...---------:-------- a szeme, kicsit olyan

I Felcsillant | nagyosan, mint ami-------------------- kor a felnőtt ígér valamit a gyereknek.

— Ö

h, tanár úr. Az édesanyám Zasz- taváján is Michelin-kerék van. Kicseréli magával szívesen az első kerekeket. Maga meg odaadja a kopottat. Aztán... Tudja mit? Látogasson meg bennünket Jugoszláviában a családjával. Ott bemegyünk a Citroen-szervizbe és felszerelnek rá négy új Michelin-kereket. Majd kérek ki még szabadságot, mert munkaidőben nem érnék rá. A mi üzemünkben nagyon keményen megy a munka. De rááldoznék egy hetet, hogy elguruljunk a tengerpartra. Én a Vol- vómmal mennék elől. maguk meg a Citroennal utánam, az új Michelin- kerekeken. Csak tanítson meg magyarul, tanár úr!

Egy másodpercig elérzékenyülten néztem rá. s már láttam a kerekeket, melyeken még nem kopott le a felirat: Michelin 380/125—15. S a kocsiban az asszonyt meg a gyereket. De hirtelen eszembe jutott, hogy a feleségem úgysem fogadna el ilyen meghívást, ö reálisabb, mint én. „Többe kerülne az neked, mintha otthon próbálnád megvenni a kerekeket. Nem olyan adakozók az emberek.” Én meg igazából félek elfogadni ajándékot. Utálom a lekötelezettséget. Eh, megtanítom ingyen magyarul írni. Akkor én adok valamit neki. Így jobb. Nyugodtabb az ember.

— Köszönöm a kedvességét, de nemigen élhetek vele. Mondtam már. hogy megtanítom minden viszonzás nélkül. Én is szabadságon vagyok. Leülünk majd ide a teraszra, és iszunk közben mindig egy feketét.

:----------------------- egy bolgár ciI Es megkínáltam | garettával. O-----------*---------------- ránézett a dohányára és ezt mondta:

— Óh, ez gyönge nekem! Csak a Kossuthot tudom szívni. Vettem is belőle egy rakással. És rágyújtott a magáéra. Olyan nagy. kérges tenyere volt. hogy eltűnt benne az a törődött kis cigaretta. De látszott, hogy élvezettel szívja. És újra rákezd te, kicsit éneklő hangon:

— Tanítson meg magyarul írni, tanár úr! Hálás lennék értet És igyon meg valamit velem. Hozhatok egy pohár bort?

— Nem iszom, köszönöm. Különben is vezetek.

— Én is azért nem jöttem a Volvóval. Gondoltam, hogy iszok egy-két pohárral.

Bement a helyiségbe s egy újabb pohár borral jött ki. Elém meg letett egy kis üveg Coca-colát.

— Keveri? — csodálkoztam el.

— Dehogyis! A tanár úrnak hoztanu Ez nem alkoholos.

És bárhogy tiltakoztam, nagylelkűen kitöltött belőle a feketés csészémbe./ Aztán az órájára pillantott.

— Jöhetnének már a szüleim. Fogytán nagyon a pénzem. Egy spanyol ötszázas van csak nálam, de azt nem fogadják el itt.

— Hát idejönnek a szülei?

— Igen, itt beszéltünk meg találkát Majd meglátja az apám Mercedesét. Nekem ad egy pofont, magát meg tovább viszik.

— Pofont? Miért?

— Mert nem szereti, ha iszok. Pedig nekem meg se kottyan.

— És hová visznek engem?

— Szentendre felé az úton kitűnő fagylaltot mérnek. Elviszik fagylaltozni.

Tehetetlenül megvontam a vállam.

— Sajnos, nincs már időm rá. Vár otthon a családom.

— Pedig apám nagyon művelt ember. Úgy el tudna beszélgetni magával! Biztos megszereti tüstént.-— ----------;— úgy hittem is meg

I í

la eddig | nem is, amit mond,

————— most egyszerre hinni kezdtem benne. Hiszen néhány perc múlva ide kell gördülnie a Mercedesnek és kiszáll belőle az apja meg az anyja. Az apja már valószínűleg őszhajú. esetleg finom, fehér inget visel, és szürke burberry nadrágod az északi országokban ez divatos viselet, az anyja meg fekete hajú. hiszen olasz. Nyilván csinosan öltözik, nem is lehet még olyan idős, talán tényleg barátságot köthetnék velük. De hiszen nem is ismernek. És nincs is most időm. A feleségem nagyon haragszik, ha elkések az ebédről. Újra melegíthet, újra tálalhat. „Nem vagyok senkinek a cselédje!” mondja néha ilyenkor, mert olyan természetesen beszél. Igazán nem szeretném megharagítani, még ez a gazdag, kedves házaspár miatt sem, amelynek magyarul tanítom majd írni a fiát. Egy csésze feketéért. Ismerjenek meg. Talán ez többet jelent. A barátság. Ez az igazi

lehetőség, nem a Michelin-kerék, a jersey szövet vagy, a Honda-motorke- rékpár. És boldogan, büszkén néztem fel a levegőbe, kísérve cigarettám füstjét az országút fölé.------------ órámra pillantottam. Tíz

| Aztán J óra múlt már néhány-------------- perccel, ide kellett volna

ér

nie a Mercedesnek. A szüleivel. De csak a cigarettám füstje lebegett az országúton. A szögletes, csontos arcú fiatal férfi rámemelte szemét, a napsütésben úgy láttam, mintha nedves volna kicsit. Nagy, kidolgozott tenyerét az asztalon hevertette.

— Ugye, megtanít magyarul írni, tanár úr?

— Persze, hogy megtanítom.

— Holnap, reggel kilenckor eljön ide? De nem a cukrászdába, hanem melléje, az étterembe. A reggeliző asztalhoz.

— Otthon szoktam reggelizni.

— Ugyan! — mosolyodott el fölényesen. — Megiszik velünk egy tejeskávét, egy sonkát tojással, és elkezdjük az órát.

— Reggeli után jövök — mondtam mosolyogva.

Ö keményen válaszolta:

— Velünk reggelizik. És hozza el a feleségét és a gyerekét is. ók is velünk reggeliznek.

S mintha meghatottság csillant volna a szemében, aztán kicsit meggörnyesz- tette erős vállát. Rápillantott az órájára, s nem gondolva rá többé, hogy jönnek a szülei, a Mercedessel, felállt az asztal mellől.

— Én most megyek — mondta csendesen.------;-------:------ poharát a helyiség| V

isszavitte | be, mert ez önki- szolgáló cukrászda, itt nincs pincér, nincs borravaló. Amikor kijött, már rám se nézett. Elindult lassú léptekkel, gyalogosan, a szomszéd falu irányába, alul szélesedő nadrágjában, s a garbónyakú trikóból kiálló bikanyakával. Talán tényleg nem tudott jól írni, és nagyon-nagyon megsajnáltam. Szívesen megtanítottam volna írni. Akkor is, ha nem olyan gazdag. Csak a fantáziája ilyen színes. De nem jött vissza másnap reggel kilenc órára sem. Üres volt az étterem, a cukrászda teraszán sem ült még senki. Lehet, hogy nem is Jugoszláviából jött, habár nem tudhatom, lehet, hogy csak a szomszéd faluban él. És mégis olyan jó volt hallgatni őt. Eh, nem jön a tanítványom! Cigarettám halovány füstje az országút fölé száll és azon át rezegnek a nap-) sütésben a villák, s a fák zöld lombjaikkal. Nagyon szép a reggel. Hozzákezdek különmunkámhoz.

Próféta

Amikor a sárkány fölfutott az augusztusi égre, mindnyájan megrettentünk. Jó magam szólni sem mertem, csak szótlanul oldalbaböktem padszomszédomat, Focit, az pedig némán bólintott.

Szél kerekedett, és a nehéz, szobányi sárkány szinte robogott fölfelé a láthatatlan égi pályákon és alulról nézve nem deltoidnak láttuk, hanem éles fénnyel Jamricska mester úr puffadt arca rajzolódott ki rajta.

— Foszfor, ami világít? — kérdezte tőlem szorongva Foci.

— Nem tudom — rántottam a vállamon. — Kérdezd meg Matyi bácsit.

De Szollár olyan fehér volt, s olyan különös szomorúság lengte be arcát, hogy nem mertük kérdésekkel zavarni.

Reggel már dz egész környék tudott a dologról. Csendesen mosolyogtak Jamricska úron, aki szintén jó idegekkel viselte el a dolgot, mert azt mondta: „Ingyen reklám ez. Olyasmi, mint a Schmoll-pasztáé. mert az meg repülőről világít este.”

De másnap már nem mosolygott a mester. Mert a feje akkor még puffadtabban jelent meg a mélykék égen, és cinegecsőrt formáló hegyes orra szinte beleszúrt az este csillagaiba.

A környék már nem mosolygott, nevetett.

H

armadnap Jamricska úr lomha füleit növesztette óriásivá a sárkányon művészkedő éhes péksegéd.

Az emberek harsogva kacagtak.

írásos üzenetet küldött hát a mester Szollámak. Hangzott az írás a következőképpen:

„Nézze Szollár ez mégse megy hogy viccet csinál egy virilista iparosból mert amit maga csinál aztat nem lehet tűrni és megmutatom hogy a vitéz Jákói rendőrkapitány úr se hagyja és gondolja meg Szollár mert velem még senki se mert kikezdeni mert én az ilyen senki embert ugye letaposom és jobb ha abbahaggya.

Jamricska Lajos pékmester.”

így a levél, egyetlen mondatban, pont, vessző és felkiáltójel nélkül. A munkanélküli péklegény nem is válaszolt.

Este már kiültek a kertbe a kisváros lakói, hogy lássák, milyen képpel jelenik meg az égen Jamricska.

Most kidugta lompos nyelvét, mint üzleti tárgyalásokon szokta.

Fuldokolva nevetett mindenki.

■Is a virilista pék most már komolyra vette az ügyet. Négy t, piaci lődörgőt behívott magához és fejenként öt pengőt L í§ért nekik, ha összetörik a sárkányt. Azok vállalták is ezt

a kultúrmunkát, csak éppen teljesíteni nem tudták, mert hiába lapultak meg a Katonarét melletti bokrokban, Szollár nem jelent meg a réten. Kilencre viszont a sárkány már ott nyargalt, hasán Jamricska úr torz ábrázatával, az esti felhők alatt.

„Az Asszonyrétről eresztette fel” — vert tajtékot az önérzetében sértett férfiú dühe, amikor a kudarcot jelentették neki. Reggel újabb négy embert fogadott fel, hogy mindkét helyen legyen estére embere.

Hiába. És újra csak fönn volt a sárkány.

A pici emberek, a ház előtt üldögélő foltozósuszterek, lisztet sóhajtó pékek úgy nevettek, hogy Tnegzendült bele Jamricska úr ablaka. Ráadásul valami nyakszirtmerevedésféle is elővette a mindennap híresebb embert Ettől meg csak égrevetett szemmel tudott járni és ráfogták, hogy éjjel-nappal, szüntelen a sárkányt lesi.

Egyébként már két napja nem is aludt. Szeme véres volt, hangja rozsdás, párnás, tömpe ujjai remegtek a fáradtságtól. Nem állta már a harcot. Levelet küldött Szollárnak, és ebben azt írta, megvásárolja tőle a nevezetes sárkányt ötven pengőért. Azonnal nyélbeüthető a bolt, mert a levél átadójánál van a pénz, s az veszi át a különös portékát is.

„Hát leszerelt Jamricska úr? — nevetett Szollár, és arra gondolt, milyen rettentő pénz is ötven pengő, mennyi tepertőt, sárgadinnyét és illatos cipőt vehet rajta az ember. — Mondja meg hogy késő, mert fölszegeztem a sárkányt az égre.”

K

iment az udvarra és egy öreg csősz segítségével onnan eresztette föl a mérges pékmester szomorítóját. Amikor pedig az már jó magasan Volt, elvágta a tartómadzagot. A sárkány a hold felé vágta orrát, és könnyű, nagy siklással elindult a végtelen felé.

Szokták hallani a mélykék, késő nyári estében azt a surrogó hangot, ami folyton forgó csillagok muzsikája is lehet?

A mi öregasszonyaink azt mondják rá ma is. hogy Szollár gazdátlan sárkánya fújtat így, mert jókedvű magánossággal ma is ott fönn kóborol az egek kikövezetlen országútjain.

Menyhárt László rajza