Pest Megyi Hírlap, 1974. augusztus (18. évfolyam, 178-203. szám)
1974-08-25 / 198. szám
1*74. AUGUSZTUS 25., VASÁRNAP TÁfcfap BORBÉLY TIBOR: Új versek a Seholsincs-kötetből MERENGES HÍR A gyilkos kaphat kegyelmet, Mit adhatunk a vétleneknek? Borbély Tibor megkezdte évi rendes kétsoros versének megírását. FEJLŐDÉS Cselekszem, s lám ragozom is már az igét. ESŐBEN Fiatal pár megy összefonódva. Felettük esernyő-gomba ring. Ügy nézem őket áhítattal, mint hivők levett kalappal, a szentséget védő baldachint. NÉGYSZEMKÖZT AZ ANYAGGAL Tíz görcsös ujjam között az anyag. Vallatom. Belőled lettem én, kinek kezében a holt betűk verssé válnak, a tárgytalan szavak is összeállnak és értelmük jövőt magyaráz. Te voltál hát az én szülőanyám? Felelj! A KÖLTŐ nem érti meg korát de nem csoda, hiszen ma még félig érti őt is csak kora. ALKONYAT Tűz lángol az égen. Az ősi pogány szép álmokat festi az esti kékben aranyló nyári nap alkonyatán. HOLTVERSENY A költő versenytfutott az idővel, de a kiadóknál elidőzött. Az idő győzött? „Halálra ítéltek...” „... Itt vagyok a Margit - körúton, a 73-as zárkában...” „Nem tudom, mennyi időm van még..." — olvasom Hollós Ervin új könyvében, és az jár az eszemben: már harminc éve... S egy kép tolul elém: emlékszem, mintha tegnap lett volna, magam előtt látom 18 éves önmagamat, barátaimat, társaimat, akik várták, remélték, hogy megérik azt a napot, amikor emberformába öltözik a világ. A világ, amely akkor véresen-kormosan sötét volt, és gránát szabdalta szét, emberi vér festette pirosra. Kínban született az új. Sokan, nagyon sokan nem érték meg, elpusztultak fiatalon, sokszor értelmetlenül, vagy elpusztították őket. A felszabadulás Sátoraljaújhelyen ért, a Sátorhegy tövében, a Hegykének nevezett városrészen, ott, ahol a Május- kút utca felszaladt a hegynek, egy kis piros cserepes házban. Itt húzódtam meg, amikor mint frontra hurcolt levente, megszöktem, lemaradtam, mert úgy éreztem, nekem a felszabadított területen van a helyem, hiszen már szülőfalum, valahol Biharban, október 6-án felszabadult. Másnap már gyalog indultam Sárospatakra; igyekeztem vissza az angol kollégiumba, ahonnan pár héttel előtte elhurcoltak. Szokatlanul szép, derült novemberi idő volt. A műút végig a hegyek alatt vezet, ahonnét rá lehetett látni a Bodrogközre, a fűzfás, ligetes síkságra. és látni lehetett a zempléni hegyeket. Még dörögtek az ágyuk, nem messze húzódott a front, de engem nem lehetett visszatartani. Ahogy mentem, egy csoport fiatalemberrel találkoztam, a sátoraljaújhelyi börtönből jöttek, és mentek haza. Politikai foglyok voltak, akik meggyőződésükért kerültek a börtönbe, s nagy áldozatot hoztak a szabadságért. Ekkor találkoztam először kommunista fiatalokkal, ott a zempléni hegyek alatt, Károlyfalva és Sárospatak között Vékonyak, soványak, rongyosak voltak, csak a szemük tüze fénylett. S aztán úgy alakult, hogy 1946-ban már falumból, mint ifjúsági küldött, Pesten talál—: El is mehetek, ha akarod. — Ne!... maradj csak. Mondani akartál valamit, nem? Fejezd be, kérlek. — Azt kezdtem el mondani, hogy ha meg akarod nyugtatni magad... De most meg miért fordultál meg az után e kocsi után? — Miféle kocsi után? — 'Egy Máserati volt, úgy láttam, legalábbis. Ismered? — Miért kéne ismernem? — Egy férfi ült benne, meg egy nő. — Igazán? — Te is láttad. — Nem, nem láttam. — Jobb is. Így nem gondolsz mindenféle butaságra. — Miért kéne mindenféle butaságra gondolnom? — Hát amilyen élénk a fantáziád!... Képes voltál arra gondolni, hogy Bru- na ült a kocsiban. — De ha mondom, hogy nem néztem arrafelé... ! — Nem vitatkozom veled, lehet. Egyébként a kocsi félhomályában ... ahogy egy pillanatra feltűnt... megtévesztésig hasonlított rá. Ugyanaz a dús, feltűzött hajkoszorú. Jobb, hogy nem láttad, mindenféle szamárság jutna az eszedbe. Tízezrével látni ilyen frizurát. — Rohadt dög vagy. Nagyon jól tudod, hogy láttam. — Elállt a lélegzeted, ugye? C igarettát vesz elő, rágyújt. Majd rögtön el is dobja. Kívánja is, nem is. Nem lassan megy már. nem tétován, öles léptekkel rója az utcát. — Fölismerted az arcát? — Csak egy dús hajkoronát láttam, semmi mást. És egy pillanat volt az egész. Különben, ha meg akarsz nyugodni, menj szépen haza. és hívd föl. — Nem lehet. Éjjel senki sem telefonálhat neki. A nagynénje szobájában van a készülék. — Azért csak hívd fel. — És mit mondjak? — Kinek? — A nagynénjének. — Engem nem győz meg túlságosan ez a néni ke. Valószínűnek tartod, hogy a szobájában tartja a telefont? Meglehet, csak azért mondta' ezt a te Brti- nád, mert nem akarja, hogy zavarják. Hogy.,, — Hogy? — Hogy ne tudják ellenőrizni éjszaka. — Gondolod? — Hívd csak föl. Legrosszabb esetben leteszed a kagylót Megérkezett, a kapu előtt toporog. Reszket a keze, ahogy keresi a kulcsot a zsebében, annyira nyugtalan. A hatalmamban van immár, azt teszem vele, amit akarok. Alig csukja be maga mögött a lakásajtót, rohan a telefonhoz. Fölveszi a kagylót, de még nem tárcsáz, csak áll ott elbizonytalanodva, báván, mintha robbanóanyaggal teli dobozt készülne fölnyitni. Végre nekiveselkedik. Ama távoli, halk, titokzatos kattanások, majd a vonal túlsó végén a kicsöngés. Prrr ... prrr ... prrr ... Lázas jövés-menés, lótás-futás, összeütközések, egymásba gabalyodások, a szív kétségbeesett dobpergésének ütemére. Prrr... prrr... prrr... Nem veszik fel a kagylót." Csak áll, hallgatja az egyenletes jelzést, képtelen bármire is rászánni magát. A vonal túlsó végén nem veszik föl a kagylót Ujjongok magamban. Ha volna ott valaki, már régen jelentkezett volna. De semmi. A fiatalember kővé dermedve bámul maga elé. — Nyugalom — súgom neki —, ne izgasd föl magad. Nyilvánvaló: a telefon nincs a nénikéje szobájában. Egy másik szobában van. Az ajtók becsukva, ezért nem hallja a csöngetést. — És a lány? — Ö se hallja. Fél óra telt el azóta, hogy elváltatok. Nyilván lefeküdt már. s aiszik. — Mindenesetre hazudott, a telefon nem a nagynénje szobájában van. Miért hazudott nekem? — Ne csinálj ebből tragédiát. Minden nőnek megvannak a maga kis hazugságai, azokkal próbálja kivédeni az élet támadásait. — De hát csak nem olyan nagy az a lakás, hogy egyik szobából a másikba ne lehessen áthallani a telefoncsengetést?! — Ne törd most ezen a fejed. Feküdj le. Fél kettő van már majdnem. Reggel munkába kell menned. — Azért mégis furcsa. Valaki csak fel kellene, hogy vegye ott a kagylót. ét cigaretta közt levetkőzik. Föl- alá járkál. Azután ledől az ágyra. Fekszik hanyatt, meredten nézi a mennyezetet. Piszkálom hát tovább: — Mondd csak!... — Tessék. — Mire gondolsz? — Semmire. Álmos vagyok. — Nem igaz. Arra gondolsz, mit csinálhat most Bruna. Most, ebben a percben. — Nem gondolok semmire. — Te már odaképzeled a Maserati- tulajdonos legénylakásába ... Elegáns kis fészek, a férfi a díványon hever, hangulatlámpa ég a sarokban, az asztalkán whiskyspoharak, szól a lemezjátszó. Igaz? A lány meg odaül és... — És? — Ne gyötörd magad. Hisz tudod, hogy Bruna szeret téged. A te Brunád aiszik, egyedül, persze, teljesen egyedül. És nem hallja a telefont. Arról a krapekról, a Maserati büszke tulajdonosáról, azt se tudja, hogy létezik. De hát ha te képzelegsz!... Fekszik az ágyban, mozdulatlanul, nézi, csak nézi egyre a mennyezetet; a vakolaton repedés, kutyafejre emlékeztet a rajzolata. Hajnali két óra lesz öt perc múlva. — Aludj — mondom neki. Alszik a Brunád is. Nem csinál semmi rosszat. Micsoda bolond képzelgés! Csak azért, mert a taxi a körút felé ment, s nem a Monforte fasor irányába? Azért, mert erősködött, hogy ne kísérd haza? A fölfésült hajú lány miatt, aki tovasuhant azon a Maseratin? A telefon miatt, mely hiába csengett ki nála, nem veszi föl senki? T essék, itt a fiatalemberetek, tálcán tálalva. Figyeljétek a szaggatott, nehéz lélegzését. Még mindig azt a kutyafej alakú repedést nézi a meny- nyezeten, tágra nyílt szemmel. Azt hiszem, beváltottam az ígéretemet. Amolyan rögtönzött kis munka volt, épp csak hogy lássátok, hogyan megy ez. Nézzétek meg jól a drágát. Milyen vidám is volt két órával ezelőtt, milyen magabiztos. Nos, dögvész vagyok, vagy sem? Mit gondoltok, sikerül neki akár csak fél percre is lehunynia a szemét ma éjszaka? (Fordította: Telegdi Polgár István.) szem, soha nem fogom elfelejteni e néhány pillanatot... Az őrmester lépett be, és hirtelen a nevemet hallottam és a nevem után a jól ismert mondatot: — Az összes cuccával, azonnal jelentkezik!... S láttam a többieket is, egy pillanatra a mieinket. Az egész zárka néma csendben állt és nézett... Eszembe jutott, amit hallottam Schönherz Zoltán kivégzéséről, az utolsó éjszakájáról. S amikor a Doki a börtönben levő kommunisták nevében búcsúzott tőle, csak annyit mondott: — Schönherz elvtárs, a munkások és parasztok Magyarországa nem fog elfelejteni... Elérkezett... Emlékek, harcok, emberek, versek kavarogtak bennem. Vajda János gyönyörű sorai: «Mt hátra volt még, elkövetkezett.» És annak az írásnak a legszebb versénél is szebb sorai: «Száz halállal fognak dacolni a magyar kommunisták, mert a kommunista pártért teszik, halottaiból fognak feltámadni, mert a kommunista párt hívja őket... Vittek a véget nem érő folyosókon és tudtam, hogy csak néhány perc az egész».” Sietni kell, hogy leírjuk, hogyan is történt az az időszak, amikor a régi világot kellett megváltoztatni, sietni kell, mert akik megírhatják, lassan megöregszenek. S hányán mennek el közülük korán, akik éppen talán a mozgalomban szerzett betegségben halnak meg idő előtt. Mostanában sokat járunk temetni, mi, akik akkor még fiatalok voltunk... Sok jó igaz történet van még megíratlanul. Hollós Ervin most megírt egyet. A valót írta meg, mint mindig, mert valóság volt a Margit körúti katonai börtön 73-as cellája, s valóban élt a könyv hőse. Deák György is, aki 1943. júniusában halálra ítéltként került oda. S mint fiatalember, néhány barátjával maga talált rá a forradalmi útra, több száz főből álló csoportot szervezett, fegyveres akciókat hajtott végre, a párttal azonban csak a börtönben sikerült kapcsolatba kerülnie. Eleven hitelességgel idézi fel érdekes alakját, emberségét, szüntelen életveszélyben folytatott harcát, mert ő maga már nem idézheti fel, mert mielőtt leírhatta volna emlékeit, meghalt. Hollós vállalkozott rá, hogy megírja Deák György és a többiek törté-' netét, akik meghaltak a koncentrációs táborokban, a börtönökben, a különleges büntető századokban, és azokét, akik túlélték, és mindent megéltek. Megírta, hogy azok is olvassák — a mai fiatalok —, akiknek a múlt csak írott történelem, akik nem tudják, mi a harc, akik számára a könyv elolvasása után talán érthetőbbé válik, hogy mit jelent ez a sokszor elcsépelt és frázissá vált szócska: illegalitás, föld alatti harc, konspiráció. Idestova harminc évesek már á felszabaduláskor születettek is. Hogy szalad azidő! Gyermekeink is már családot alapítottak, már az unokáknak mesélhetjük, hogy ott, azon az 1944-es novembervégi napon, a zempléni hegyek alatt, az úton, találkoztam fakó, kopott ruhás kommunista fiatalokkal, akiknek kezéről a szovjet katonák verték le a bilincset. Még dörögtek az ágyúk, de már keleten, a Bodrog-köz füzesei között egy paraszt az életet jelentő búza alá szántotta a földet, és magot szórt, hogy új élet serkenjen... GÁLI SÁNDOR koztam kommunista fiatalokkal, s köztük volt a 73-as zárka írója és a könyv főszereplője is, akiről szólt Hollós Ervin könyve. Önéletrajzi jhletettségű mű A 73-as zárka. Deák Györgyről szól, róla és barátairól, többségükben fiatal kommunistákról. Az ő életüket eleveníti fel néhány nehéz hét eseményeibe sűrítve, mindazt, amit ezek a fiatalok 1943. július 6. és augusztus 2. közötti időszakban a Margit körúti katonai börtönben, a 73-as zárkában átéltek, átélhettek. Halálra ítéltek között élni, azzal a tudattal, hogy őt is ki- végzik, kivégezhetik... Elgondolni is szörnyű. S miközben a naplószerű, első személyben írott sorokat olvassuk, megelevenedik előttünk egy kommunista szervezet élete, sőt megismerjük az illegális kommunista párt munkáját, harcát, tevékenységét. Korszakot idéz a könyv, a Horthy- korszakét, amelynek viszonyai mélyen befolyásolták a Kommunisták Magyarországi Pártjának és az egész kommunista mozgalomnak az életét. „Olyan ;soport, szervezet, kör, amelyről e könyv is szól, minden Időszakban, minden perióduson sok volt a Horthy-fasiz- mus idején” — írja könyve aefejező részében a szerző. Érdekes és izgalmas olvasmány, elvezet bennünket egy szűk zárkába, ahol összezsú- ölva élnek a halálra ítéltek: ladiüzemi munkások, katona- szökevények, kémek és kémgyanúsak, az elpusztított büntetőszázadok életben maradt tagjai, s ők, a fiatal kommu- listák. S milyen ez a zárka? Néhány éve csak húsz-huszon- bten voltak benne, s most egymás mellé préselve, százan is ülnek. S milyen benne az élet? őrmesterek, szakaszvezetők, őrök ordítoznak, pofozkodnak, félelemmel, nyugtalansággal terhes a levegő. S mégsem az őrmester utánozhatatlan brutalitása, az őrök durvasága, a foglyok, a letartóztatottak közötti vagányok magatartása kibírhatatlan, a félelmetes, a legborzasztóbb, hanem az, hogy a zárkában levő kommunisták nem hiszik el, nem bíznak benne, hogy ő, a halálra ítélt, kommunista. Lélektani folyamatot ír le a szerző, ahogyan eljut az elvtársakhoz, akik megértik és megbizonyosodnak benne, hogy ő kommunista, és illegális munka közben fogták el, ítélték halálra, majd életfogytiglani börtönre. S miközben az első személyes vallomásából, a börtönnaplósze- rű írásból kikerekedik egy ember élete, sok kommunista ifivel ismerkedünk meg: Szántó Györggyel, Székely Zoltánnal, aki a zárkában is szervezi a pártot, Heimler Ágival, aki neki oly sokat jelentett, s akit szintén letartóztattak, s aki a börtönben a kihallgatások során szerzett betegségébe halt bele; csepeli, erzsébeti, rákospalotai és VII. kerületi ifikkel, akik elkötelezték magukat a kommunista ifjúsági mozgalom mellett. Mert nemcsak Deák György a 73-as zárka főszereplője, hanem az író is, s a mozgalom, a kommunisták, akikről szól az írás, akik mindent vállaltak az eszméért, és hittek benne, hogy harcuk nem lesz hiábavaló. A főszereplő is a zárkában, a kihallgatás közben döbbent rá, amit addig Csak érzett, de itt megbizonyosodott, hogy a forradalmi párt tagjai legyőzhe- teüenek, s hogy az igaz ügyük győzni fog. Rájött; szeretni^ kell a pártot, személyesen, mert csak így válik élővé, így támad fel, és tud dacolni minden üldözéssel szemben. S valóban, az illegális kommunista mozgalomnak sajátosan különleges világa volt, amely mindig a születő és elhaló csillagok világához hasonlított, a letűnt csillagok helyébe újak tűntek fel és ragyogtak, s egyben ez azt is jelentette, hogy a magyar kommunista mozgalom mélyen gyökerezett a munkásmozgalomban, és forradalmi hagyományok táplálták. Olyan hitelesen írja le Hol. lós Ervin a börtönélet körülményeit, azt az emberi fejlődést, amit a börtönbe zártak átéltek, ahogyan eljutottak a párt céljainak, eszméinek jobb megértéséhez, hogy szinte magunk előtt látjuk a történteket. S milyen szánalmasak az úri rend kopói, a börtönőrök, s milyen pojácának hatott Parély alezredes, kitüntetéseivel, karddal az oldalán, fehér kesztyűben, rengeteg kísérőivel, amikor megjelent a 73-as zárka előtt. S csak az „javította meg” a bör- tönkosztot, amikor a Kállaikormány elkezdett tapogatózni egy esetleges különbéke lehetőségeiről. Ekkor tudta meg, hogy őneki is megkegyelmeztek, és elkerül a 73-as zárkából, el a Margit-körúti börtönből egy másikba Mindent végiggondolt. Szinte nem akarta elhinni, ami körülötte történik. S jött az a bizonyos nap, augusztus 2-a, hétfő.. Azt hiszem, hogy itt következik a könyv legszebb része, Hollós Ervin itt remekel, íróilag is szépet és nagyszerűt alkot. Gyönyörű sorokat ír le, szinte költői pátosz- szál és emelkedetten. olyan gondolatot közöl, amelyet a főhős átélt, átélhetett, mert igaz, emberi. Érdemes idézni, úgy, ahogyan az író leírta: „Azt hiA 73-as zárka Hollós Ervin új könyvének olvasása közben
