Pest Megyi Hírlap, 1974. augusztus (18. évfolyam, 178-203. szám)

1974-08-11 / 187. szám

\Mritw 1974. AUGUSZTUS 11., VASÁRNAP VENDÉGJÁTÉK JUGOSZLÁVIÁBAN (2.) Múlt és jelen A jugoszláv elvtársak úgy szervezték a programot, hogy az utazáson és szereplésen kí­vül jusson benne hely és idő az országgal való ismerkedés­re is, hogy lehetőleg többet lássunk, mint a turistautak résztvevői. Az ATEKS-ről már szóltam; a számítógépes, tele­víziós nagykereskedelmi vál­lalatnál egy kicsit a jövőben jártunk. Egy másik utazás a múltba vitt vissza. Rögtön az érkezés utáni reggelen a Belg- rádtól ötven kilométerre fek­vő ősi királyi központba, Smederevóba vitt a pesti Vo­lán autóbusza. A város, pon­tosabban a Duna partján épült óriási területű vár — a legnagyobb ilyen építmény egész Európában — a XIV. században volt királyi szék­hely. A magyar történelemből is jól ismert Brankovics György uralta, az a török veszedelem ellen a magyarok­kal is szövetkező fejedelem, akiről Erkel Ferenc operát írt. A vár falai között többször megfordult Hunyadi János is, innen indult például a végze­tes rigómezői csatába. Zivataros idők Amulva sétáltunk a hatal­mas falak és tornyok között. Csoda, hogy még állnak. A történelem egyéb zivatarairól itt most nem szólva, 1941-ben hatalmas robbanás rázta meg a várat. 4o0 vagon német lő­szer robbant fel, s 2500 smer- derevói ember halt meg azon- nyomban; a széles tornyokon derékvastagságú repedések jelzik a gigászi erő nyomait. A 600 éves vár egyébként mint műemlék, eléggé elha­nyagolt. Udvarait burjánzó gaz veri föl, az egyik gyönyö­rű ívű, ülőpadkás ablakban freskókat fedeztünk fel, de vandál kezek pusztításának nyomaival, kétségbeejtő álla­potban; a freskókat valami vasszerszámmal összekarcol­ták. Különös ellentmondás, hogy mindezzel szemben, a vár szomszédságában álló kis múzeumban rendkívüli gond­dal, szeretettel őrzik, ápolják a vár hajdani életének tárgyi emlékeit. A vár, de főképpen az itte­ni nép kavargó, mozgalmas életének mintegy szemlélteté­sére a múzeumban egy ma­gyarul kitűnően beszélő ma­gas, sovány férfi lépett mel­lénk. Kiderült, hogy Osztoics Sándornak hívják, 73 éves, Smederevo környékén szüle­tett, és itt is élt, kivéve az el­ső világháború néhány évét, s azt az időt, amit a háború után Berlinben filmszínészke­déssel, Romániában gazdálko­dással töltött. Kissé ijesztően változatos életéről egy életen át összegyűjtött bölcsességgel és nagyon szívesen beszélt az érdeklődő tökölieknek. Elbe­szélése igazolta, amit többé- kevésbé mindannyian tud­tunk, vagy legalábbis sejtet­tünk: sem a közelebbi, sem a távolabbi időben egyik nép­nek sem, a jugoszlávoknak és a magyaroknak sem volt vala­mi sok alkalmuk unatkozni. De akármennyire is tanul­ságos volt mindez, az ATEKS-nél tett látogatással együtt, a kirándulás legérde­kesebb élményéhez képest legfeljebb csak aperitifnek te­kinthető. Akció a Kozarán Legnagyobb élményünk mégiscsak a Kozara volt. Nemcsak mint a hajdani par­tizánharcok színhelye, bár nem lehetett megindultság nélkül szemlélni a véres és kegyetlen küzdelmekre emlé­keztető hatalmas hősi emlék­művet, nem lehetett megren­dülés nélkül olvasni a több mint 24 ezer kozarai hősi ha­lott réztáblákra vésett név­sorát. Az is ehhez a világhoz tartozik, hogy a múlt összeol- va 1 itt, szinte eggyéválik a jelennel. Útközben lépten- nyomon találkoztunk egy filmstúdió fürge autóival: Doktor Mladen címmel éppen most forgatnak filmet a ko­zarai partizánok első vezetőjé­ről, dr. Mladen Sztojanovics- ról, aki 1941—42-ben irányí­totta itt a harcokat, és akinek mellszobrát a hősi emlékmű szomszédságában állították fel. Ámulva néztük a Nemzeti Parkká nyilvánított Kozara természeti. szépségeit is, a ha­talmas, zord szakadékokat, az óriás, gverlyaszál egyenességű fenyőket, s a távolban kéklő csúcsokat. De ami az igazán nagy él­mény volt, hogy az említett ifjúsági építőtáborban mind­ez, a múlt és a jelen, a haj­dani partizánharcok és a szo­cializmus építése, együtt, szer­ves egésszé összeforrva jelent­kezett. Amit a Kozara képvi­sel, mindazt hordozza — kife­jezi ez az ifjúsági tábor: Jugo­szlávia népeinek összeforrott- ságát, barátságát, elszakítha­tatlan egységét. A tábor a filmekből is jól ismert hegység egyik 1500 méter magas csúcsán épült és épül még most is, közel a partizánemlékműhöz. A Ko­zara itt már líraian szelíd, szinte gyengéd. S a szép he­lyen több emeletes épület- rendszer épül, ifjúsági köz­pont, kulturális és sportcé­lokra egyaránt alkalmasan. Valami olyasféle, mint a mi Csillebércünk, csak hát nem úttörők, hanem nagyobbak, KISZ-korúak számára. A pa­rancsnokság épületének egyik szobájában láthattuk a ha­talmas épülettömb terveit és makettjét is. Nem lesz köny- nyű felépíteni. De hogy a vállalkozást, amelyet a fiata­lok Kozara-akciónak nevez­nek, végrehajtják majd, arra egyik biztosíték az ifjú épí­tők munkában megmutat-' kozó lelkesedése, fegyelme­zettsége és elszántsága. Amikor ott jártunk, 9 bri­gádban csaknem 400 fiatal — lányok-fiúk együtt — dol­gozott az építkezésen, s aho­gyan mi, magyarországiak mindannyian láttuk-tapasztal- hattuk, nem is akárhogyan. Egyelőre még csak a terep- rendezésnél, a földmunkák­nál tartanak — az akció az idén kezdődött — csákányoz­nak, lapátolják és formás, gu­mikerekű talicskákon hord­ják a földet. A munkához nem használnak gépeket. Az akció lényegéhez tartozik, hogy a központot a fiatal­ság — szó szerint — a saját kezével építse föl. Meglepett bennünket a munka intenzitása-lendülete. Itt aztán tényleg nem lát­tunk semmiféle lötyögést, ácsorgást, lazsálást. Egyrészt, gondolom, azért, mert ezek a fiatalok valóban tudják, mi­ről van szó, másrészt, mert nemcsak, sőt nem elsősor­ban diákok dolgoznak itt, ha­nem a fizikai munkában jár­tasabb munkásifjak és pa­rasztfiatalok is. Néhányan közülünk talicskát ragadtak és csináltak egy-két próba­fordulót. Nem volt könnyű. A földdel teli talicskák le­felé még csak gurultak, de fölfelé bizony — üresen is — erősen kellett tolni őket a meredek hegyoldalon. Persze, nemcsak munkával telik el a fiatalok ideje. A tá­bor nevelési központ is. Amíg dolgoznak, a fiatalok maguk is változnak-alakulnak. Nem­csak olypn formaságok szol­gálják és segítik ezt, mint az ünnepélyes közö-s énekkel kísért reggeli zászlófelvo­nás és esti zászlólevonás, va­lamint hogy a brigádok zászlóikkal vonulnak ki reg­gelenként a munkahelyre, hanem a délutáni politikai foglalkozások és vitakörök is. Ökrös László (Folytatjuk) Egy üzem - egy iskola Közös érdekek Herceghalmon A herceghalmi általános is­kola előtt állunk Koritár Fe­renccel, az állami gazdaság személyzeti vezetőjével. Az egy üzem — egy iskola moz­galom keretében ő tartja a kapcsolatot az iskolával. Szép, gondozott környezet. Az iskolépület külseje muta­tós, mellette kézilabdapálya és ugyancsak a szabadban vasru- dakból készült tornafal. — Az iskolát tavaly tataroz­ták gazdaságunk szakemberei — mondja Koritár Ferenc —, de többi között mi készítettük ei a kerítést, a tornafalat is, mert az iskolának nincs tor­naterme. Szocialista brigád­jaink és a KISZ-esek eddig is jelentős segítséget adtak az iskolának, ami azt jelenti, hogy akármilyen javítással vagy felújítással kapcsolatos kéréssel jönnek hozzánk — teljesítjük. A nagyobb mun­kákhoz a nyersanyagokéit az iskola biztosítja. Önként, szívesen jönnek Bent az iskolában rögtön érezzük a személyzeti vezető szavainak súlyát. — Igaz, nagy felfordulás fogad ben­nünket, de olyanfajta rendet­lenség — melynek minden is­kolaigazgató örül vagy örülne — az új tanév küszöbén. A tantermek és a többi helyiség frissen festett, a padokat is most mázolták, üde világossár­ga színükkel nemsokára fo­gadhatják a gyerekeket. Néhány perc múlva jön Góg Mátyásné, az iskola igaz­gatója. Elégedetten néz körül a tantermekben, a folyosón. — Nem is tudnám hirtelen felsorolni — mondja —, hogy milyen sokrétű segítséget ka­punk az állami gazdaság dol­gozóitól. — Tanulóink csak­nem kilencven százalékának valamelyik szülője az állami gazdaságban dolgozik. Ügy gondolom, ez határozza meg döntő mértékben a. kapcsola­tunkat, Előfordul, hogy nem is kell szólni: önként jönnek segíteni. A Kossuth és a Petőfi szocialista brigád például többször érdeklődik, hogy szükségünk van-e valamilyen segítségre, mert szívesen jön­nek. A padokat például a gazda­ság KISZ-esei festették le. Az úttörő- és a KISZ-szervezet között hagyományos a jó kap­csolat. Az iskolában 27 KISZ-es ifjúvezető tevékeny­kedik. Az oktatást segítik az állami gazdaság dolgozói által — tár­sadalmi munkában készített szemléltetőeszközök is. Az orosz nyélv oktatásához pél­dául kockákat barkácsoltak, melyekkel játékos formában lehet tanítani. A Kossuth szo­cialista brigád a táblákat fes­tette, a Petőfi állványokat he­lyezett a rózsalugasba, felsze­relte a függönytartókat, a Do­bó Katalin szocialista brigád pedig rendszeresen vállalja az iskola különböző írásos anya­gainak sokszorosítását. — El sem lehet képzelni — folytatja az igazgatónő —, milyen nagy segítséget jelent az, hogy a szerelők azonnal jönnek, ha valami berendezés vagy egyéb dolog meghibáso­dik az iskolában. — A télen például az olajkályhák több­ször felmondták a szolgálatot. Rövid idő alatt megjavították őket. Külső szerelőre sokat kellett volna várni... — Kiemelt feladatként sze­repel az állami gazdaságban — mondja Koritár Ferenc — a dolgozók oktatása, a szak­mai továbbképzés. — Á fizi­kai dolgozók közül sokan még nem végezték el az általános iskola nyolc osztályát. Az utóbbi időben azonban évről évre jobb az eredmény a beis­kolázásban. Sokat köszönhe­tünk a pedagógusoknak. Számítanak a pedagógusokra Ugyanis az iskola tanárai vállalták, hogy a tehenészet és a szállítás eltérő munkaidő­beosztása miatt két műszakban tanítanak a dolgozók iskolájá­ban. Ezenkívül a pedagógusok bekapcsolódnak a beiskolázás szervezésébe, az agitációs munkába. Az állami gazdaságnak fő érdeke, hogy minél több szakképzett dolgozója legyen. Már szerveztek egy betanított- munkás-képző tanfolyamot, ősszel szeretnének indítani növénytermesztő-gépész szak­munkásképző házi tanfolya­mot. Az ilyen jellegű tanfo­lyamokra több dolgozó azért nem jelentkezhet, mert még nem végezték el az általános iskola nyolc osztályát. A gazdaság vezetői a ké­sőbbiek folyamán is számíta­nak a helyi pedagógusok tá­mogatására, a szakmunkás­utánpótlási gondok megol­dásában. Az utóbbi években kevés herceghalmi fiatal folytatta _taulmányait mező- gazdasági szakmunkásképző intézetekben. Annak érdeké­ben, hogy hatékonyabban be­folyásolhassák az iskolákban végző tanulók pályaválasztá­sát — s felhívják a figyelmet a gazdaságban elsajátítható szakmákra —, a jövőben osz­tályfőnöki órákon több al­kalommal ismertetik a tanu­lókkal a gazdaság fejlődését, a szakmunkásigényeket, ‘és természetesen a kereseti le­hetőségeket, melyek igen jók­nak mondhatók. A hetedik és a nyolcadikos tanulókat ne­gyedévenként üzemlátogatásra viszik majd, hogy minden ter­melőegységet megismerjenek. A gazdaság és az iskola kö­zötti együttműködésnek van egy része, amely nem konk­rét gazdasági eredményeket hoz, de mégis nagy jelentő­ségű. Arról van szó, hogy a tanárok rendszeresen ismeret- terjesztő előadásokat tarta­nak az állami gazdaság dol­gozóinak. A jövőben közös színházlátogatásokat szervez­nek a szocialista brigádok­kal. Az előadás utáni napok­ban pedig megbeszélik a lá­tottakat, ankétokat is szer­veznek majd. A Herceghalmi Állami Gazdaság vezetői' és az iskola pedagógusai 'kutat­ják az együttműködés újabb formáit is. A fő célt elérték az idén is: — tiszta, esztétikailag kifo gástalan környezetben kez­dődik az iskolában az 1974— 75-ös tanév. A brigád szívügye Molnár Gyula, Boros Pé­ter és Gátai Vilmos szere­lőszakmunkásokat, a Kossuth szocialista brigád tagjait mun­ka közben találjuk meg. Gá­tai Vilmos mondja: — Mindig szívesen megyek, amikor hívnak, pedig a gye­rekeim már nem járnak is kólába. — A brigád szívügyé nek tartja az iskola segíté­sét. Megyünk a bölcsődébe és az óvodába szintén, hi­szen ott is főleg az itteni dol­gozók gyerekei vannak elhe­lyezve, ráadásul ezeket a gaz­daság tartja fenn. Mindhárman hangsúlyozták, hogy az iskolának nyújtott bármilyen jellegű segítség az oktatás színvonalának emelé­sét szolgálja. Elsősorban ezért tesznek meg mitíÚént az iskoláért — mert tudják -— a gyerekek érdekében cselekszenek. Roxin László TV-FIGYELO Szkok lián. a tévé képző- művészeti rovata megint te­mekéit: bemutatta Szkok Iván festőművész zavarbaejtőén ér­dekes művészetét. Méghozzá úgy, hogy azt a zavart, amit ez a művészet a közönségben keltett — gondolom, a nézők két pártra szakadtak az adás után, Szkok híveivé és ellen­feleivé válva —, nem igyeke­zett teljesen megszüntetni, si­mára csiszolni. Szilágyi János, az adás műsorvezető riportere ugyan — helyesen és termé­szetesen — a riport eszközei­vel igyekezett közelebb hozni ezeket a különös , műveket a közönséghez, de a konfliktust, amelyet a nézőkben keltettek, nem szüntette, mert nem is szüntethette meg. Alkohol. Hogy az alkohol- fogyasztás és a nyomában járó alkoholizmus egyik súlyos gondunk, senkinek . sem kell magyarázni. Azt sem, milyen szoros kapcsolatban áll a bű­nözéssel. S az is köztudomá­sú, milyen nehéz a küzdés el­lene, s hogy éppen ezért, min­den alkoholizmus elleni erő összefogására, valóban társa­dalmi belátásra van szükség ahhoz, hogy e tekintetben va­lami megváltozzék és ered­ményt érhessünk el. Éppen ezért jelentős a tele­vízió pénteken kezdett új, négyrészes sorozata, az Alko­hol című dokumentumfilm, amelynek eddig csak az első részét láttuk. De hogy nagy jelentőségű akcióról van szó, azt már ez az első adás is bizonyította. A Törvény című első részben a váci és a kalo­csai f egy ház elítéltjei beszéltek tettük és az alkohol összefüg­géseiről. Regős István kitűnő szer- kesztői-riporteri munkája és Radevszki Teodor jól össze­fogott rendezése minden néző előtt világossá tette, hogy ez az összefüggés nem mesterkélt és utólagos kitalálás. Sokan kerülnek börtönbe azért, mert részegen’ olyasmit csinálnak, amit józanul tSlán sohasem követtek volna el. Ö. L. A sértődött ember feszültsége Igazságkeresés - negyven év után Kis Jankó Bori Emlék­éremmel és a vele járó pénz­jutalommal tüntették ki a mezőkövesdi Dienes Mátyásné népi iparművészt, Danes Bé- lánét, a mátészalkai és Csi­kós Sándornét, a karcagi háziipari szövetkezet népi iparművészeit. A zsűri dön­tése alapján három első, négy második és nyolc harmadik díjat, valamint számos mun­kajutalmat adtak ki a pályá­zóknak. Sajátos „névtelen levelet” kézbesített a posta szerkesz­tőségünknek. A borítékon nem volt feladó, hiányzott belőle a levél, csák egy piros rosttollal körülkerített újságcikk esett ki a papírtasakból. A cikket a „figyelmes olvasó” a Bács- Kiskun megyei napilap, a Pe­tőfi Népe 1974. június 25-i számában találta, s „Áram­ütés” címét háromszor aláhúz­ta, hogy semmi kétségünk ne legyen: izgalmas, feszült, szikrázó, majdhogynem „ha­lálos” üggyel állunk szem­ben. A cikk valóban drámai hí­reket közöl: a DÉMÁSZ nagy­kőrösi üzemigazgatóságán bru­tálisan elbántak egy negyven­éves szolgálat után nyugdíjba vonuló dolgozóval. A kecske­méti Bíró Ernővel közölték, hogy azonnal mondjon le az állásáról, kérje a nyugdíjaz­tatását ... s ezt követően a sé­relmek sorozata érte: sem ba­ráti, munkatársi jókívánságok­ban, netán valamiféle jutalom­ban, kitüntetésben »lem része­sült. Negyvenéves törzsgárda- tag! Ez Volt az áramszolgálta­tó áramütése. A sajátos „névtelen levelet” több fórumhoz kézbesítette a posta, így a Pest megyei párt- bizottsághoz, a DÉMÁSZ sze­gedi központjához, a nagykő­rösi üzletigazgatósághoz is. S mindenütt a „Hivatalos olva­sókat” is áramütésként érte a cikk: apparátusok mozdultak meg, hogy igazságot tegyenek az ügyben. °er a munkaadóval Kecskemét központja, Szé­chenyi tér, modern lakásban él itt az ügy főszereplője, Bíró Ernő. A férfi 1912-ben szüle­tett, édesapja szabóiparos volt, édesanyjának a háztartás adott munkát, ö maga felső­kereskedelmi iskolát végzett, a felszabadulás előtt a kecske­méti törvényhatósági jogú vil­lamos műveknél helyezkedett el, majd a társadalmi-gazda­sági változásoknak megfele­lően a jogutód vállalatnál dol­gozott. Mint pénztáros, fő­pénztáros, pénzügyi előadó, pénzügyi osztályvezető, pénz­ügyi csoportvezető — 40 éven át. — Tudjuk, egyformák a munkahelyek, az egyik helyen az igazgató rossz, másutt a közvetlen főnök, a harmadik helyen a munkatársak vagy a fizetés — sommázta keserű ta­pasztalatait, ilyen tartalom­mal bővítve a törzsgárdatag- ság fogalmát. — Az igazgató fűt-fát ígért, ha elmegyek nyugdíjba, hogy az szb-titkárt tehesse az én státuszomba — mondja pana­szait. 1972. május 9-én gorom­bán beszélt velem, követelte, hogy az irodájában írjam meg felmondásomat, ekkorra idegi­leg már teljesen tönkremen­tem, s ez volt az utolsó csepp a pohárban. Nagykőrösről ha­zafelé menet a kecskeméti vasútállomáson összeestem, fél évig betegállományba ke­rültem, öt héten át a soproni idegszanatóriumban kezeltek. Nem mentem vissza megkínoz- tatásom színhelyére, október­ben kivettem a még meglevő szabadságomat, s levélben kértem a nyugdíjaztatásomhoz szükséges intézkedések megté­telét. Huszonnégy órán belül „felmondásomat” tudomásul vették, s eztán is önmagukhoz méltóan viselkedtek: a negy­venéves jutalmat késve kap­tam meg, egy másik jutalmat nem, amelyet a telekkönyv rendezéséért ígértek, a hat hét felmondási időre szóló bért is megtakarították. Semmivel sem ismerték el a negyven évemet, ezért kénytelen va­gyok pereskedni az említette­ken kívül a végjutalomért, s a rendes munkabér-táppénz kö­zötti különbözetért — kb. 13— 20 ezer forint jár nekem. Bíró Ernő biztos abban, hogy a Petőfi Népe róla szóló cikké­nek minden szava igaz, s a jelzők — „emberséget nélkü­löző, brutális, antihumánus” — valóságos tartalmat hordoz­nak : ki érezhetné ezt nála jobban?! Nem lehet így elbán­ni egy törzsgárdataggal! „A címet is elvették” Dél-magyarországi Áram­szolgáltató Vállalat nagykőrö­si üzemigazgatósága, Berea Lajos igazgatóhelyettes ismerj az újságcikket, de nem szíve­sen nyilatkozna: „Ez az igaz­gató és Bíró Ernő ügye, a tá­madás is egyenesen az igazr gató ellen történt, én csak c szubjektív véleményemet mondhatnám el, s ez nem ve­zetne közelebb az igazsághoz”. Monostori József igazgató a tanács vb-üléséről érkezik: — A vállalatot 1970-ben át- szervezeték, Bíró munkaköre a szervezeti séma szerint meg­szűnt — hasonlóan á munka­ügyi, a terv-, a behajtási osz­tályhoz — rendkívül nehéz volt az embereknek megma­gyarázni, hogy ezentúl az osz­tályvezetői címet nem hasz­nálhatják, csoportvezetők let­tek. De senkinek a jövedelmé­| hez nem nyúltunk. Általában mindenki megértette, hogy or­szágos átszervezésről van szó, csak Bíró Ernő vált sértetté: „Rossz a fizetésem, most még a címet is elvették” — mond­ta. Ahelyett, hogy azt látta volna, hogy a séma ellenére csoportvezetőnek tartottuk meg, éppen a közelgő nyugdí­jaztatása miatt, s két csoport- vezetőt foglalkoztattunk egy helyett. — Február elején a személy­zeti vezető jelenlétében kér­tem, hogy nyilatkozzon tervei­ről. Egy igazgatónak tudnia Szombaton adták át Mező­kövesden a Kis Jankó Bori országos hímző emlékpályá­zat díjait. A pályázók az idén az ország minden ré­széből ezerötven pályamun­kát küldtek be. A mezőkövesdi művelődési központban a díjakat Mé­hész Géza, a Háziipari és Népi Iparművészeti Szövet­kezetek Országos Szövetsé­gének elnökhelyettese adta át. Díjkiosztás A Kis Jankó Bori hínizünáiyázaton

Next

/
Oldalképek
Tartalom