Pest Megyi Hírlap, 1974. július (18. évfolyam, 152-177. szám)

1974-07-28 / 175. szám

8 1974. JÚLIUS 28., VASÁRNAP ^ULtóh j^eót megyében Hock Ferenc művészete ' Hock Frenc festőművész 1924-ben született Dunabog- dányban. Azóta él és dolgozik ott. A Képzőművészeti Főis­kolát 1954-ben fejezte be Szőnyi István tanítványaként, s 1957-ben már VIT-díjat kapott Moszkvában Sikerrel szere­pel az országos kiállításokon. A váci Duna-műhely tagja, nagy méretű falifestménye a kiskunhalasi városi pártbizott­ság tanácstermében látható — jelenleg mozaikot készít Szombathelyre. Két dolog foglalkoztatja — a munka hősiessége és a Duna-táj méltósága. Emberileg is, festőileg is. Ott magaso­dik a falu fölött a kőbánya, annyi munka, megélhetés, dra­ma kezdete! Hock Ferenc évtizedekig figyelte ezt a környé­ket. Festőileg jegyezte fel a szakadékos kőfalaidat, a várat­lan omlás halottéit és a „Köb íny ász” színekben villogó izomzatát. Itt döbbent rá, hogy a helytállás állandó rend és küzdelem eredménye, — ez a lelkűiét hatja át „Gazégető”- jét és „Daidalos” értelmes, veszélyt elkerülő légi úszását. A dunai táj kellemes méltóságának évszaköltözete mű­vészetében megszelídítette a hegyi drámát. Téli táj fehér csöndje, .tavaszi kertek lázas nyüzsgése, a testőrként vi­gyázó nyárfák zászlós lobogísa tart ünnepi találkozót fest­ményein. Közelről vizsgált útkanyarjai, „Szigetcsúcs”-a; elemzés, — a „Dunakanyar” monumentális vedutája láto­más, mely összegezésre ad alkalmat. Vérbeli kolorista, — valóban a színek gazdája, melyek engedelmeskednek minden kérésének és felszólításának. Ennek köszönhető, hogy akár váci, akár ráckevei (vízpartot fest — nemcsak a látvány, hanem a hangulat helyi érté­keit is képes maradéktalanul megörökíteni. Művészete rej­tett sugárzás — nemcsak gyönyörködiet, hanem átalakít a szépség mindennél hatalmasabb erejű gyógyszerével Fő ér­téke, hogy mindig hiteles és megküzdött emberi élmények indítják alkotásait; a látomás és a kivitelezés egyensúlya eredményezi, hogy lokális megfigyelései és a hamisítatlan dunabogdányi atmoszféra általános esztétikai törvénnyé gazdagodik, öröme örömünk, eredménye eredményünk; ar­ra kötelez minket, hogy hamarosan teret biztosítsunk ré­szére nagy méretű murális alkotás komponálására, mely­ben összegezheti eddig megtett festői útjának felismeréseit, és « további célokat is kitűzheti Pest megyei tájakról Pest megyei középületben. L. M. Dunakanyar ■I C2I1 «1 p V)iiPQn7rf ííf’fi iTc Paál Imrét; nyugdíjba ment, BARATH LAJOS: huszonhat évet dolgozott ná­lunk egyfolytában, igazán rá­fér a pihenés. Kapott pénzt, egy rend ruhát, virágcsokrot, s mondtak a tiszteletére szép beszédet is. Huszonhat év a bányában, a legkeményebb helyen... Hát, akad itt cimbora, aki a negyedik évtizedhez közeledik... De Paál Imre későn kezdte, neki ennyi is elegendő volt ebből az életből. S most mégis sírt, mert elbúcsúztattuk. Nem, nem köny- nyekkel sírt. De én tudom, hogy a lelkében megnyílott áz a kicsiny zsilip, melyen keresztül elered az ember könnye, s folydogál akkor is, ha a szeme sarka száraz marad. Én még emlékszem Imrusra abból az időből, mikor hozzánk csapódott. Kint dolgoztunk az iszapgödörben, ami­kor megismertük. Már akkor se volt fiatal; megállt a tarló szélén, botjára hajtotta a fejét, s nézett bennünket. Sűrű sörte nőtte be az arcát, amolyan se szakáll, se másnak nem nevezhető. S szörnyen piszkos volt. — Ti mit csináltok ott? — szólalt meg félórányi hall­gatás után. Meglepett bennünket a tegező hangja, meg a kérdőre- vonó szó. — Gyere ide, majd meglátod! — Segíthetnél! Négyen voltunk, négyfélét kiáltottunk neki, fel a part­ra. Közelebb merészkedett. Ahogy siklott le a finomszem­csés homokon, még siralmasabbnak tűnt az állapota. A botját el nem eresztette volna, támadásra készen tart­va, újra szemlélődött, majd ezt mondta: — A gazda tud erről? — s a furkóssal a csövekre, la­pátokra. vasteknőkre bökött. — Milyen gazda? — kérdeztem. — Az én gazdám. Mert ez a föld az övé! — s olyan büsz­kén nézett szét a mezőn, a kis akácosokon, melyek a szán­tóföldeket tarkították, mintha azt mondaná a tekintetével: amerre a szem ellát, az az én gazdám tulajdona. Nevetésre vettük a dolgot. Megkínáltuk cigarettával. Elfogadta. Fekete körmei közé vette a cigarettát, s úgy szívta. Mélyen leeresztette a füstöt, s hosszú csíkokat fújt belőle. Egyaránt élvezte a füst játékát és ízét. Tisztes távolságban köréje ültünk. — Jó? — Hát... — s vigyorgott. — Fájintos! Űri bagó! — Nem szívtál még ilyent? Gyanakodva körbe kémlelt. Mintha nagy titkába avat­na bele bennünket, elmondta, hogy egyszer-egyszer, ha a gazdáéból sikerül elemelnie párat. — De ha elkotyogjátok!... — és fenyegetően felemelte a botját. S mert a bizalmasai lettünk, másnap, s azután, ha csak tehette, eljött hozzánk. Nyolc-tíz tehénre vigyázott kora reg­geltől úgy kilenc-tíz óráig. Utána behajtotta a teheneket, s láttuk, hogy a túlonti dombon szántogat; esetleg járásáról, s repkedő félk'abátjáról megismertük. Reggel hatkor már várt bennünket. Az állatok nyugod­tan legelésztek, ő meg lesiklott a domboldalon, s várta, hogy megkínáljuk cigarettával. El nem fogadott Vólna tar­taléknak egyet sem. „Még azt hinné a gazda. De a csik­keket kabátja szárába rejtette, s minden tiltakozásunk el­lenére a mi cigarettavégeinket is összeszedte. Ha később mentünk egy fél órával, ránkdörgött. — No, nektek is lusta gazdátok lehet... Akkor jösztök- mentek. amikor kedvetek tartja! — A bánya az államé! — magyaráztuk neki. Nem hitte. — Még tavaly is itt járt a gróf... Adott egy pakli do­hányra ! — Az tavaly volt! Azóta változott a világ... — Hagyd ott a gazdád! Csinálunk neked jó munkát a bányában! Mosolygott riadtan, ha csaltunk. — Gazda ott is van... — bölcselkedelt. — Más az, hidd el! — A gazda mindenhol gazda! — s mélyet szippantott a körme közül. Talán sóhaj tásnak szánta azt a slukkot... Egy hónap után mi elkerültünk az íszapolóból, még- csak el se búcsúzhattunk Imrustól. Tulajdonképpen megfe­ledkeztünk róla. A jövő-menő emberek annyi ismeretséget kötnek, hogy számon se lehet tartani. S hát Paál Imre egy volt számunkra a sok közül. Akkor azt hittük, hogy ennyi­ről van szó csupán. De tévedtünk! Egyik műszakváltáskor ott várt bennünket az akna ud­varán. — Hát... felfogadna a gazdátok? Felfogadta. Igaz, kicsit fintorogtak az irodisták, de még Paál Imre sorsa azon a napon megfürdettük, ruhát adtunk rá, s mert a gazdájához vissza már nem mehetett, a kazánházban ka­pott éjszakai szállást. Pénze nem volt, azt is kapott, mert valamiből élnie kellett az el­ső fizetésig. Az, üzemvezető is megnézne, mikor kiglancoltuk Paál Imrét. — No, a szentségedet! Olyan lettél, mint egy bánya­gróf. Kék overallban, gumicsizmában, vadonatúj ingben, láb- ravalóban Imrus valóban azt hihette, hogy ő a bányagróf. Vett magának két doboz cigarettát, s az egyikről a másik­ra gyújtott. Egy hétig úgy járt-kelt az udvaron, mint, aki a mennyországba csöppent bele. Csak akkor ijedt mag, ami­kor a régi gazdája megjelent az akna udvarán. — Takarodsz haza, te gazember! — támadt’ neki. Imrus tétovázott. Ruháját nézte, meg bennünket» Szóltunk az üzemvezetőnek. — Ne zavadzáljon maga a mi dolgunkba! — támadt ne­ki. — Megfizetjük magának, ami jár... Ezzel az emberrel magá nem számolhat többet! Ha nemtkotródik el innen, hívom a rendőrséget...! Az üzemvezető intett, s magunkra hagyott. Tudtuk mi, bogy mire gondolt. Megfogtuk a gazdát, és kilódítottuk a kapun. Imrus még sokáig félénken szállt ki reggelente, meg műszakváltáskor a fakaruszból, de mi bíztattuk: ne fél­jen, míg bennünket lát... De rég is volt ez, istenem. Huszonöt éve ennek. S Paál Imrét tegnap elbúcsúzitattuk, ment nyugdíjba. ... Még azon az éven. féleséget is szereztünk neki. A lámpakamrában dolgozott egy özvegyasszony, azzal paren- táltúk össze. Mind a ketten magánosak voltak, hát éppen egymásnak rendelte őket a sors. Igaz. Veronka nem volt már fiatal, de még nem is öreg. — Csak legalább egy gyereket szülne nekem ez az asszony! Veronka szégyenkezett: — Képes vagyok én még rá... hiszen tudod! Csak szé­gyellem ... Tudom én, hogy nem vagyok mai csirke. A szegyen nagy és erős akarattal veri meg az embert. De Imrus nem nyugodott. Kért egyszer egy hét szabadságot, de akkor már régtől levelezett az egyik árvaházzal. Eluta­zott a feleségével, és két gyerekkel tértek vissza. Egy fiút és egy lányt hoztak magukkal. — Én is innen kerültem ki... Aprók még, megszokják az arcunkat... Ügy-e, rákapnak arra, hogy apjuknak szólít­sanak? — Rá! Miért ne? Ügy járatták azt a két gyereket, mintha uraknak ké­szülnének. Mondtam is neki egyszer: — Te Imrus! Kevesebb tán több lenne... — Hagyd csak. Ha valaki ismeri a szenvedést, hát ne-; kém kijutott belőle. Te csak tudod, hiszen ismersz régről. — Csak mondtam... — nem akartam beieavatni ma­gam a dolgaidba. Nem is azért szóltam. — Bandi? — kérdeztem, mikor behívott egy pohár italra — Ritkán jár haza ... A lányka buta, kiseszű emberke, kiabálva támadt rá az apjára. — Miért nem mondja meg, hogy már nem is jön.'Ke­resi az apját, meg az anyját.. .Szégyelli magát! — Hallgass, lányom — csitította türelmesen. — Joga van megtudni, ki dobta el... — A mérnök úrnak kevés már maga — s a konyha- szekrény mögött törölte' a könnyeit. — Még meg se hívott bennünket, mikor kiadták neki a diplomát! — Nem szokás odacsődíteni minden fia-borja embert! Igaz? — s rámnézett, igazolást keresve szavaira. — Hát... nem ismerem én a szokásokat! Pedig jól tudtam, hogy Varga Feri cimboránk három napig mulatott a fiával Debrecenben, majd felforgatták az Arany Bikát. Ütána kiültünk a tornácra, borozgattunk. Paál Imrus úgy ült a könnyű kis fonottszéken, mint aki immár bevégezte útját, életét. Nem volt keserűség egyetlen szavában, egyetlen mozdulatában sem. Csak a te­kintete ... Ahogyan elnézett a város irányába, át a hegye­ken, lelke nagyon messze járt. — Még ezt férjhez adom, aztán ... — s mint, aki be­végezte, intett fáradt kezével. Nekem meg az jutott az eszembe: lehetséges, hogy tegnap búcsúztattuk el Paál Imrét, s ha egy hét múlva férj­hez adná a nevelt lányát, lest hét múlva el kellene búcsúz­tatni az életben maradt cimboráktól is ezt az embert? Ki tudja, hogy ezentúl már mi lehet a sorsa Paál Im­rének? Nekünk többé aligha van beleszólásunk. Vác Dunabogdányi utca A libapásztorkodást én na­gyon szerettem. Hajnal­ban keltett nagyanyám, kezembe nyomta a kenyeret, már mehettem is. Elöl szalad­tak libáim. Jártunk sokfelé, leginkább a Gödrök-közbe. Ott volt a legjobb. Lányok is őriztek 4 libáikat. A vályogvető gödrök- " ben állt a víz, fürödhettünk eleget Böskéék nem mertek belejönni. Böske nagylány volt, a nagymamája libáit őrizte. Nem akart velem játszani. Hányszor elgondoltam, meg- fogdosom a vízben, de nem jött. Futotta az időnkből, a lá­nyok daloltak, mi meg bi géz­tünk. Amikor a cigánytemető­ben árnyékok nőttek, elindul­tak a libáik, egymás után, sor­jában mentek, maguktól ha­zataláltak. Máskor tarlóra jártunk. Gyorsan telerakták begyüket a patyik. Szedegettünk, estig sok csomót gyűjtöttünk össze. Néha kijött a nagyanyám, a csomókat egymáshoz kötöttük és hazavonszoltuk a küszö­bünkig. Böskéék szemben laktak ve­lünk. Megkérdeztem: — Van már udvarlód? — Van. — Nekem is van szeretőm — hazudtam mérgemben. — Kicsoda? — Nem mondom meg. Kettesben legeltettünk. Fe­küdtünk a temető árkában, megfonnyadtak már a füvek. — Jössz fürödni? — kér­SZ LUKACS IMRE: gan ültem Böslke mellett, tér­den felül csúszott a ruhája. Másnap messzire mentünk a Nagyúton, egészen a Kiserdő széléig. Amikor meleg lett, a fák alá hajtottuk a libákat. — Csináljunk házat — mondta a lány. Libalegelő deztem reménykedve. — Jössz? — Nem megyek. — Szégyellős vagy? Látta­lak már ruha nélkül. — Mikor? — pirult el nya­káig. — Na, mikor? — Láttalak. — Hazudsz. Megsértődtem, nem szóltam hozzá. Közeledett az este el­szaladtam a Gerőék kertjéhez. A drótkerítés sarkánál szét­néztem, nem jött senki. Is­mertem a dörgést, a lyukon bebújtam, teleszedtem ingem derekát almával. — Kell? Adok. Megettük az almát. Boldo­— Minek nekünk a ház? — Kell. Más nem jöhet oda. — Senki? — kíváncsiskodtam csillogó szemmel. — Csak mi ketten. — Jó, akkor csináljunk. G allyakkal, levelekkel kö­rülkerítettük a fákat, lefeküdtünk és néztük a kocsiutat. Lassú szekerek hordták a kévéket. Később vo­nat oött, nagyot fütyült az őr­ház előtt, döcögött az állo­máshoz. — Siklassuk ki — mondtam nagyképűen. — Azt nem lehet. — Lehet, majd meglátod. — Úgyse lehet. — Fogadunk? Munkához láttam, köveket, kavicsokat szedtem, a sínekre raktam szaporán. Böske az őrházat figyelte, meg ne za­varjanak épületes igyekeze­temben. A vonat tolatott visszafelé. Az erdőből néztük. — Nem félsz? — kérdezte közelebb bújva, és kicsit ta­lán remegett a hangja. — Mitől? — Megvernek, ha megtud­ják. — Nem félek senkitől — hősködtem legényesen. — Nem én. — És, ha kisiklik? — Elszaladunk. Nem kellett lépkednünk se. A kjövek porrá mentek, legu­raltak a sínekről. Csalódottan álltam az erdő szélén, a lány kinevetett. — Mondtam, ugye, kisokos. Rossz napom volt. Estig alig szóltam. .Végére jártunk a nyárnak. Böske ritkán hajtott legeltet­ni, olyankor a vízbe igazán szerettem volna becsalogat­ni. Elgondoltam mindenfélét, mégse sikerült. Kedvező szerencsére vár­tam, hogy hősiességemmel megnyerjem a szívét. Á lóger közelében legeltettünk, a sí-

Next

/
Oldalképek
Tartalom