Pest Megyi Hírlap, 1974. július (18. évfolyam, 152-177. szám)
1974-07-21 / 169. szám
1974. JÚLIUS 21., VASÁRNAP %MH<m Illusztráció az Ezeregyéjszakához Menyhárt László rajza MAJOR JÁNOS: Majd szamonkérheted Bársonyos barka bólogat. Hínár, békalencse, moszat gyöngyöket izzad, csalitok mélyén fácánok békés fészkeire látok, fű- s virágillat áramlik sebesen. Lágy fuvallat dombról-dombra. mint akinek semmi dolga, szelíden suhan. Fényes halászháló lebben, és a lassúdan úszó uszályokra gondol a vén Duna. Egyszer majd számonkérheted országos csavárgásaim zaráridokűtjaít; a' kényszerű1 "■ toporgások holtidejét te hirtelenszőke-hajú, akit úgy szeretek, mint növények a fényt, meleget, ahogy összekuszált életünk kívánja az igazságot, te egyetlen-egy a három és fél milliárd közül. In memóriám Ernest Hemingway Milyen is volt Hemingway, az ember? E kérdés megválaszolásához nem kell vastag lexikonokat felütni, tanulmányozni. Azok mind mesterkélt, vagy száraz tárgyilagossággal csupán néhány adatot közölnek- Ha valaki a kérdésre választ akar kapni, a legjobb, ha valamelyik regényét emeli le a polcról. Azt olvassa el és közelebb jut a rejtvény megfejtéséhez, mint száz ismertetés átböngészésével. Hemingway minden regényében, novellájában önmagát, az átélt élmények, a szenvedélyek, a küzdelmek hősét adja. Sohasem szakad el a valóságtól. Csak azt tudja igazán megírni, hitelesen, élvezetesen tálalni, ami egyszer mgtörtént vele. Milyenek hát a hősei? Nick Adams — vaksin tapogatózva nekirugaszkodott, megnézni közelről az életet. Bebarangolta a Sziklás-hegység kanyonjait, végigballa- gott a Nagy Kétszívű folyó pisztrángoktól dús medre mellett, elunta szerelmét Hortons Bay meghalt öblében, fölkapaszkodott robogó tehervonatok bakterfülkéjébe, hogy minél messzebbre repítse őt az élet. Szárnyra kelt, hogy megbirkózhasson az ellenséggel a háborúban. Frederick Henry hadnagy — hittel, lelkesedve indult ölni vagy halni, minden megfontolás nélkül, a háború, a hősiesség aranyló dicsőségétől hajtva, hogy belássa: így nem lehet élni! Különbékét köt saját magával, megundorodva a lövészárkok egyhangú, véres valóságától. Dezertál, hogy szerelmével végre boldog lehessen. De a háború kínja elől nem menekülhet. Nem ő, hanem a kedves, a szerelem pusztul el. Ezzel állt bosz- szút a kegyetlenség, fájóbban, tragikusadban, mintha ő maradt volna ott a csatatér füvén. Túlélték. Életben maradtak, de holtak. Látták a háborút, szagolták a haldokló test rothadását, élték a félelmet. Ezeket nem lehet elfelejteni, nem lehet józanul elviselni. Inni kell! Jake Barelhelyezkedett. Elővette cigarettáját, megkínálta vele a halőrt is, de az nem dohányzott. Aztán elnézett a víz felett a kis robinsoni sziget felé. — Milyen jó itt magának! — buggyant ki a száján. — Igen — felelte a nő, mintha csak kitalálta volna a másik gondolatait. — Nincs sok ember körülöttem, jóformán a magam ura vagyok. Alaposan szemügyre vette az idegent, szemével és egész ösztönével átkutatta, s halkan megkérdezte tőle: — Milyen halat kíván? A férfi úgy nézett rá, mintha most cseppent Volna a világba. — Mit? Hogy milyen halat? Mindegy. A rántott pontyot igen szeretem. A paprikásat is. De úgysem tudom elkészíteni. — Hát a felesége? A családja? —■ Nincs feleségem és nincs családom. A nő szeme tágranyílt. — Dehát csak van valakije? A férfi szippantott a cigarettából, s olyan mosoly ült ki arcára, amelyről nem lehetett tudni, hogy a világon nevet, vagy önmagán. — Azt hittem, hogy van valakim. De még- Bincs. — Csalódott? — Még azt sem. Odáig nem jutottunk el. Már eleve füstbe'ment. Én csak egy éhenkórász tanár vagyok. A nő elcsodálkozott. — Miért lenne éhenkórász? Hiszen maga is kap fizetést. — Ezt nem egyformán ítélik meg az emberek. — Ne törődjön vele. — Nem is törődöm. — Nevetve folytatta: — De a pontypaprikást akkor sem tudom elkészíteni. A nő eddig állt. Most leült szemben a másik padkára. Formás termete úgy hatott ezen a kis padkán, mintha a vízből kelt volna ki, hogy a parti kőre üljön. — Én elkészíteném a halat. De itt nem lehet. Én csak otthon főzhetek. Oda meg nem hívhatom. A városban lakom, a szigeten, egy kis házban. — Családdal? — Én is egyedül élek. — Hát akkor miért nem hívhat oda? — Mit szólnának, hogy betér hozzám ebédre? Egy tanár a városból? — Mi közük hozzá? Nem maga mondta, hogy ne törődjek az emberekkel? Hogy .hívják magát? — Eszti. — És maga törődik az emberekkel? — Én se. De én mégis nő vagyok. Bordás Kázmér elgondolkodott. — És ha minden vasárnap elmennék magához ebédre? Odavenne kosztosnak? A nő szemében különös fény gyulladt. — Én csak egyszerű ételeket főzök. — Mégis házikoszt. Eddig az önkiszolgáló étteremben ebédeltem vasárnaponként. Állva, olykor becsípett emberek között. borzolta a vizet és átfújt Enyhe szellő bárka felett. — De nálam jól kell ám viselkedni — ejtette lassan Eszti a szavakat. — Becsületesen élek. A férfi elnevette magát. — Higgye el, én is. Talán ezért is csak most veszem észre, hogy szép. Nem abban a hétköznapi értelemben. Olyan egészségesnek érzem. Egészséges lelkűnek is. Ezt nem egészen értette a lány. — Igen, egészséges vagyok. Reggel hideg vízben, este melegben mosdok. — Csinos lehet közben. A nő elmosolyodott. — Ne udvaroljon. — Nem, nem — szabadkozott a férfi. — Nem is tudok. Mintha, pirosság futott volna át Eszti arcán. — Akikkel eddig találkoztam, mind tudtak udvarolni. — És csöndesen hozzátette: — A Szélvirág utca 7. szám alatt lakom. A szigeten. A férfi felállt és álmélkodó szemmel nézte a szép, értelmes, büszke teremtést, aki ebéddel várja már vasárnap, pedig nem tudja, hogy kinevezték a főiskolára. — Ott leszek, Eszti. Különben Bordás Kázmér a nevem. Meg fog ismerni a kis fehér autóról, a kockás öltönyömről, meg az órámról. A maga kedvéért jelenek meg így. A nő nagyot nevetett. — Az én kedvemért egye meg inkább a főztöm. Hiszen olyan sovány, hogy össze tudnám roppantani. Mintha újra visszatért volna a férfibe az élet. Ezt mondta: — A különös az, hogy én ugyanezt érzem. Pedig olyan kevés bátorságom van hozzá. És mégis __ Ká zmér arcát, erős, barna tenyerével. És természetes hangon felélt rá: — Húsz forint egy kiló élő hal ára. Tisztítatlanul. nes — a fiesta édes-keserű Harlekinja. Az, aki elvesztette önmagát a háborúban, aki elveszett Amerika számára. Az „elveszett nemzedék” képviselője. Az élet csordogál tovább. Nem lehet, hogy a fásultság mocsara lehúzza az írót. Eszmélve a kábultságból fölismeri, utat kell törni a haladásnak. Robert Jordan — a spanyol polgárháború önkéntesé, az a Hemingway, aki kiállt nemcsak egy nemzet, de az Ember igaza mellett is. A halállal már egyszer szemben pllt Henry hadnagy. Csak akkor a fiatalság lázas vágya, a harc romantikája, félig az öntudatlanság csábította az arcvonalba. De a II. világháborúba indulást már nem a kamaszos vagányság inspirálja, hanem a fasizmust gyűlölő, az embert szerető szív, tudat. Richard Cantwell ezredes — öreg, megfáradt frontharcos, nagyszerű katona. ö a győztes, a győző. Utoljára szerelmes. Talán Renátába, talán a fiatalságba, talán önmagába, talán az életbe. Búcsúzóul, mielőtt meghalna. De nem hal meg. Él, csak új alakot öltött és végérvényesen megöregedett. Üj He- mingway-hős lép a színpadra, mielőtt végképpen lehullana a függöny. Az utolsó, a legnagyobb, a legszebb, a leghemingwayibb! Santiago, az öreg halász — az öreg, akit valamikor, ifjúsága delén El Campeonnak, bajnoknak hívtak. Most ez a bajnok, aki már elvesztette akkori nimbuszát, esténként viskója előtt ülve olvassa a base- ball-tudósításokat, éjszaka letűnt fiatalsága fürtös oroszlánjáról álmodik. Utolsó nyolcvannégy napja kudarc, sikertelenség, amely megtöri az álmok csalóka, egységes ívét. De sejteni lehet a nyolcvanötödik napon, Santiagó- val, Hemingway-vel történni fog valami. Az öreg kifogja élete nagy halát, hogy azt elragadják tőle a cápák. A halász veszít, de bebizonyítja, a volt bajnok — az Ember — nem akármilyen öregember. Hemingway műveinek figurái messzihangzóan kiáltják örökérvényű igazságként az öreg halász tanulságát: „Az ember nem arra született, hogy legyőzzék — az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha”. 1961. július 2-án, 62 éves korában az Idaho állambeli Ketchumban önkezével vetett véget életének az amerikai irodalom nagy „öregje”, Ernest Hemingway. Hogy milyen fiatal és milyen öreg volt egyszerre, arra csak akkor döbben rá az ember, amikor a két kacskaringózó számot* ráírja a papírra. Ma lenne 75 éves.., (B-s) Eszti megsimogarta [ „Une génération perdue”* (RÉSZLET) a rue Notre-Dame- s mikor Miss Stein akkor történt, hogy ikor mi Kanadából visszatértünk és des-Champs-on béreltünk lakást, meg én még jó barátok voltunk, egyszer megjegyzést tett az elveszett nemzedékről. Akkoriban éppen egy öreg T—Forddal járt, s történetesen valami baja esett a kocsi gyújtásának, az a fiatalember azonban, aki a garázsban dolgozott, és előzőleg végigszolgálta a háború utolsó évét, vagy ügyetlenül javította meg, vagy az is meglehet, hogy nem volt hajlandó megsérteni a korábban érkezettek elsőségét. Elég az hozzá, hogy nem volt sérieux1, s a patron2 Miss Stein panaszára alaposan lehordta. Azt mondta a patron: a génération perdue. — Látja, ezek maguk. Maguk mind — mondta Miss Stein. — Az összes háborút járt fiatalember. Maguk az elveszett nemzedék. — Igazán? — kérdeztem. — De mennyire — erősködött. — Maguknak semmi se szent. Holtra isszák magukat... — Részeg volt az a kis szerelő? — kérdeztem. — Dehogy volt részeg. — Látott engem valaha is részegen? — Nem láttam. De a barátai mind isznak. — Volt már, hogy én is leittam magam. De ide sose jövök részegen. — Persze, hogy nem. Ezt nem is állítottam. — A patron azonban hajnali tizenegykor nyilván részeg volt — mon’dtam. — Máskülönben nem telt volna tőle ilyen szép mondás. — Ne vitatkozzon velem, Hemingway — szakított félbe Miss Stein. — Semmi értelme. Maguk elveszett nemzedék, pontosan úgy, ahogy a garázsmester mondta. Később, amikor első regényemet írtam, megpróbáltam Miss Steinnek a garázsmester szájából ellesett idézetét egy másik, a Prédikátor Könyvéből származó idézettel ellensúlyozni. Aznap este azonban, hazafelé mentemben, a garázsban dolgozó fiúra gondoltam, és arra, hogy vajon szállították-e valaha e mentőkocsinak átalakított járművek egyikén? Emlékszem, hogy égtek le a fékjeik, mikor sebesültekkel túlterhelve gördültek lefelé a hegyi utakon, hogyan kellett először egyesbe, aztán hátramenetbe kapcsolni, hogy végül lefékeződjenek, hogyan küldték az utolsókat üresen a szakadékba, hogy végtére nagy, H-váltós, fém-fékpofájú Fiatokkal lehessen kicserélni őket. Miss Steinre és Sherwood Andersonra gondoltam, a fegyelemmel szembenálló önzésre, és szellemi restségre, és arra, hogy ki kit is nevez elveszett nemzedéknek? Időközben felértem a Closerie des Lilas-hoz, a fény ráesett régi barátomra, Ney marsall kivont kardú szobrára, a fák árnyékot vetettek a bronzra, Ney ott állt egyedül, a háta mögött senki — mekkorát is bukott Waterloonál! — és arra gondoltam, hogy minden nemzedéket elveszítenek, mindig elveszett és mindig el is fog veszni, majd betértem a Lilas-ba, hogy a szobornak legyen társasága, és megittam egy pohár hideg ^ört, mielőtt ha-» zamentem volna er förészmoloni fölötti lakásunkra. Ültem a söröspohár előtt, néztem a szobrot, és felidéztem magamban, hogy hány napig is vívott Ney — személyesen — utóvédharcot a moszkvai visszavonuláskor, miután Napóleon Caulaincourt- ral hintón elszelelt, arra gondoltam, hogy milyen melegszívű és szerető jó barát is Miss Stein, milyen szépen emlékezett meg Apollinaire-ről, s hogyan is hált meg Apollinaire 1918- ban, a fegyverszünet napján, mikor lent bömbölt a tömeg — a bas Guilleaume3 —, ő meg, haláltusájában, azt hitte, hogy őt gyalázzák, és arra gondoltam, hogy megteszek majd Miss Stein ért minden tőlem telhetőt, s amíg az erőmből telik, gondoskodom róla, hogy megkapja a méltó elismerést a munkájáért, úgy segéljen engem az Isten és Mike Ney. De pokolba ezekkel az „elveszett generáció”-s szólamokkal és az összes piszok, könnyelmű általánosítással. Mikor hazaértem, beléptem az udvarra, fölmentem a lépcsőn, és megpillantottam a feleségemet, a fiamat és a macskáját, Frederic Macská-t, s valamennyien vidámak voltak, és a kandallóban pattogott a tűz, azt mondtam a feleségemnek: , — Tudod, akárhogy is, de az a Gertrude igazán rendes nő. — Hát persze, hogy rendes. — Csak néha rengeteg marhaságot összehord. — Én még sose hallottam — válaszolta a feleségem. — Tudod, Apkó, én csak feleség vagyok. Velem a barátnője beszélget. • Ernest Hemingway: Vándor ünnep című könyvéből. i Komoly. * Tulajdonos. , 3 Vesszen Vilmos! Mikor a juhász bort iszik Dévényi Antal rajza
