Pest Megyi Hírlap, 1974. július (18. évfolyam, 152-177. szám)

1974-07-14 / 163. szám

1974. JULIUS 14., VASÁRNAP Július 12-én, pénteken ünnepelte volna 70. születésnapját Latin-Amerika lánglelkű költője, Pablo Neruda, aki egész életét, életművét a társadalmi haladás szolgálatába állította. Alkotása: versekben megénekelt történelem, a szabadság köl­tészete — s Chile nagy gondolkodója előtt az egész haladó emberiség tisztelgett, 19S3-ban lenin-békedíjjal, 1371-ben pedig a Nobel-dijjai, melynek összegét Neruda Chile fejlődésére ajánlotta fel. A junta hatalomátvételét, a fasizmus újabb tö­meggyilkosságait csak néhány nappal élte túl, s születés­napi évfordulója szimbólummá nőtt: a becsületes emberek milliói a chilei néppel való szolidaritás jegyében ülik meg ezt az ünnepet. Egy világrész sorsának, álmainak költőjére Dik­tátorok című versének közlésével emlékezünk. PABLO NERUDA: Diktátorok A cukomádüstök aljáról vér és bőr keverékének szaga árad; hódító virágkehely, mely undort kelt. A kókuszpálmák között domboruló sírokban csontok porladnak és hörgés hal el, míg az érzelmes lelkű szatrapa kürtös kalapokkal szórakozik meg arany zsinórokkal. Ékszerként csillog a kis palota. Folyosóira gyöngyöző nevetés csörgedez és végigfut a frissen elföldelt lila ajkak s elnémult hangok fölött Rejtőzködik a jaj, akár a növény, melynek magja földre hull szüntelen és fény nélkül növeszti világtalan levelét. Pikkelyre pikkely: így rakódik le a gyűlölet szakadatlan a posvány förtelmes vízében. Néma szája iszappal van tele. Boldog: Balázs fordítása Illusztráció [ sokáig várt a bü­I CSUtl | fé előtt arra a-----------fiúra, akit az ut­cán ismert meg, amikor ba­rátnőivel sétálgatott a közeli gyár környékén, ök is hárman voltak, akár a fiúk. Néhány percbe telt csak és már párba is igazodtak. A három srácot Csuti kezdetben nem nagyon különböztette meg, olyan gyorsan történt a dolog. De hát ez nem Is volt fontos, hi­szen nagyon tetszett a neki jutott fiú. Nemcsak a színes börzekéje és lobogó szárú, tarka nadrágja miatt. Hanem azért is, mert gyapjasra daue­rolt haja tömött boglyaként borította a íejét és mindenki megnézte, aki szemközt jött velük az utcán. Néhányan még meg is fordultak, úgy bá­multak vissza rá. A fiú ezek­nek jó hangosan olyan cifra szavakat kiáltott oda, hogy kész mulatság volt hallgatni. Csuti tudta, hogy jórészt az ő fülének szól ez a szövegelés. De hát a fiú nem csalódott benne, őelőtte akármit lehetett mondani. Értett a nagymenők nyelvén, sőt ugyanúgy vála­szolt, nem maradt ő el mögöt­tük semmiben. A k kor, az ismerkedés után egy ideig sétáltak, a büfében sört ittak, aztán bementek a Népligetbe, a bokros részbe, az esti sötétségbe.--------, a büfé előtt jöt­I Masnap | tek össze me­--------------- gint mind a ha­tan. Mára, szombat estére is megállapodtak a találkozóban, de az ő fiúja nem mutatko­zott. Sem Csuti, sem a másik két fiú nem tudta a nevét, címét, s így persze, azt sem, miért marad el és hol talál­ható. Most derült ki, hogy ők is csak akkor csapódtak ösz- sze, amikor észrevették a há­rom lődörgő lányt, s elhatá­rozták, hogy lerohanják őket. A két barátnő együttérzésből várt egy ideig, azután ment csak el a fiúkkal. Természe­tesnek tartotta, hogy otthagy­ják őt, hiszen partner nélkül feleslegessé vált, nem lógha­tott rajtuk. — Beláthatod, hogy miattad nem hagyhatom el Jozsót, de meg nem is engedné, hogy ve­led maradjak — mondta Teri, aki jobban húzott hozzá, mint Ildikó. Csuti a hangján érez­te, hogy őszintén sajnálja őt, de azért a tekintete és az arca is fénylett a reménységtől és a türelmetlen felajzottságtól. BIHARI KLARA: Szombat este és visszaadta a borítékba helyezett meghívót. — Én ... én professzor... — Tessék, tessék, erre... — fogta karon egy másik isme­retlen és bevezette a díszte­rembe, az első sorba ültette. — Itt valami tévedés történ­hetett — tűnődött magában; Csupa ismeretlen arc. rP alpraállt, hogy valakitől magyarázatot kérjen, de megszólalt a csengő és a szemben levő emelvényen idős, telt emberke recsegő hangja visszaparancsolta a székbe. — Üdvözlöm vendégeinket, külföldi kollégáinkat, konfe­renciánk részvevőit... Anké­tünk tárgya az endokrinológia helyzete, szerepe az orvostu­dományban, s az ezzel össze­függő és meghirdetett témák. A poéta belesápadt az elnö­ki megnyitóba. Az elnöklő tu­dós mondatainak szünetében egészségtelen szívhangokat hallott kabátja alól. Megbor­zongott és érezte, hogy riya-. kán mozognak a hajpihék, in­gerültsége állapottá vált, mint egyszer, amikor nem sikerült a „Babéróda” befejező ciklusa. Közben egy kellemes arcú fiatalember lépett az előadói emelvényre és megkezdte elő­adását: — Én a vasopressin, oxyto­cin, hypopysis-hátsólebeny be­ültetés hatása diabetes inspi- dus betegek víz- és sóháztar­tása címet adom előadásom­nak. Az előadó féligmeddig lati­nul beszélt, kacifántos szak­mai zsargonnal, melytől az egyszerű ember nem okosodik meg. Azután következett a másik előadó, aki „a hypo- thalaemus eredetű endokrino- pathiák”-ról mondott kutatói véleményt... és jött a harma­dik, „a hypophysis és para- thyreoidea sebészetéivel... és a negyedik... ötödik, szü­net nélkül. A poéta keskeny arcából el­illant a vér, haja mögé bújt, füle kéziratszínűre változott, szája széle tustinta-ruzst ka­pott a kíntól. Esetlenül szorí­totta a kényelmes fotel feke­te támaszkodóját. Lassan for­dultak benne a gondolatok. Űlvatosan előhúzta zsebéből a meghívót, hogy tájéko­zódjon és legalább az első szünetben suttyomban eltűn­jön. Most megnézte a boríté­kot, és szeme előtt táncolt: „Dr. Borlay Győző egyetemi tanár”. Ez a szemközti szomszéd ... A posta!... ez a szerencsétlen intézmény... ez visz a sírba. Simogatta a meghívót és pirosodó ábrázattal fogalmaz­ta magában a levelet. Egye­nesen a miniszternek címezte: „Kérem tudomásul venni, hogy a posta személyzetében mihaszna emberek is dolgoz­nak, akik hivatásuknak nem a magaslatán, de még az alján sem állnak. Összecserélik a leveleket, meg az újságokat. Levéltitkok kerülnek ' nyilvá­nosságra, mivel egyik lakó el­olvassa a másik levelét és em­berek mennek tönkre lelkileg, idegileg a posta miatt. Itt ülök, kérem ... itt... ebben a dögletes melegben, tudósok ta­nácskozásán, miközben a lírai szakosztályon részemre élet- bévágóan fontos vitáról ma­radtam távol. Sőt, a magyar líra jövőjét meghatározó an­két kaphat torz vonást távol­létem miatt... mert az ön postása — igen, így ahogy írom —, az ön postása össze­keveri a leveleket. Megbocsásson, miniszter úr, de abszurd helyzet, hogy ilyen fontos szervnél csak úgy uk- muk-fuk, fatális tévedések történjenek: szigorú vizsgála­tot kérek elrendelni... és ...” — Marhaság — dünnyögte befelé —, miért keverem ösz- sze a tudósok ankétjét, meg a lírai maradiság és a moder­nizmus kérdéseit, meg a pos­tások munkáját? Csak a pos­táról írok... de arról igen.,. igenl TAelet harangoztak a szem- ben levő templom tor­nyában. A poéta rémült arccal emelkedett székéről néhány centimétert, de a szigorú fi­gyelő tekintetek súlya vissza- kényszerítette a meleg kárpi­tos fotelbe. „Rettenetes... talán tönkre rágalmaztak már a kritikusok, és nem vagyok ott, hogy meg­mondjam a véleményemet.” A fehér csipkefüggönyök mögül érkező delelő nap az arcára telepedett. Érezte, hogy haja tövén apró vízcseppek ülnek, azután felkapaszkod­nak a hajszálakon és elindul­nak homlokára, arcára, hátá­ra. Figyelte az előadást. Ideg- feszültségéből kicsapódó lelki viharok a külsején nem árul­kodtak. Csak ő érezte úgy, hogy tócsásodik körülötte a szék, nem mert a földre nézni, hátha saját sós verítékének köre rajzolódik eléje. Óvato­san előhúzta zsebkendőjét, megjóbálva széjjelrázta, te­nyerébe fektette, miközben az előadói pulpitusra meredt szemével már nem látta a be­szélő alakját, mozdulatait, a sós izzadtság elmosta szeme- világát "Duhán arcához, szeméhez emelte zsebkendőjét és végigtörölte a kiütött kín sós vizétől bíboros ábrázatát. Űj- rakezdte volna, de a mellette ülő a fülébe súgott. — De kérem! — aztán, hogy csak nézett rá, még nyomaté­kosabban —. Ne ízléstelen- kedjék! — De... de ... miért beszél így, kérem? .— Ezzel... ezzel, amit a kezében lógat... A poéta kezére pillantott és villámgyors mozdulattal zsebre gyűrte a rózsaszínű se­lyembugyit. A következő má­sodpercben kicsit meghajtott testtartással kisietett a terem­ből. Igaza is volt Terinek, mert mit használt volna azzal, ha miatta lemond a szórakozás­ról. De azért mégis fájt, hogy nem tette meg. Különösen azért, mert neki mégis csak része lesz mindabban, amiből ő kicseppent. Egy ideig a büfé tájékán ácsorgott, de véletlenül csupa olyan fiú jött arra, aki már nem volt egyedül, vagy ha hiányzott mellőle a lány, hát látszott, hogy a gyárba, éjsza­kai műszakra megy. Csuti sokára, lassan távolo­dott el a büfétől és egy ideig még vissza-visszatért a bejá­rata elé. A lármás helyiség az örömök, a meglepetések és ka­landok támaszpontja volt, ne­hezen szakadt el tőle. Odébb üresnek érezte az utcát, az ab­lakok fénye már sok helyütt kialudt. A lármás és világos szakaszon sétálgatott, telve olthatatlan és esdeklő remény­séggel. A várakozás egy még ismeretlen fiúhoz kötődött, aki a zenét, táncot, szórakozást jelentette volna a számára. De emögött buzgott és forrt még valami, ami folytonosan táp­lálta nyugtalanságát és lehívta azt a félelmet is, hogy minél később megy haza, annál na­gyobb verést kap. Nem tudta, mi ez a szomjúság, de ott lap­pangott testében-lelkében megnevezhetetlenül, s még erősebbnek tetszett, mint az önfeledt nevetés, kiabálás, a rikoltó-dübörgő zene és a tánc Vágya. Egyszer-egyszer meg­torpant, felemelt fejjel bele­nézett a sötétkék égen szik­rázó csillagok szemébe. Ilyen­kor a belső szomjúság lecsilla­pult, de ezután még feljebb emelkedett, mintha a csilla­gok vonzanák, s titokzatos összeköttetés támadna köztük. Csuti ezt nem fogta fel, mégis zavart érzett, s úgy hitte, az egyedüllét, az üres szombat este okozza. — --------—;----- múltán már | Egy fél Óra I nem tért-------------------vissza a bü­féhez, elindult a Népliget felé. Amikor az utca végére ért, csak egy pillanatig tétovázott, azután átvágott az úttesten. Ügy gondolta, a liget világos szélén leül egy padra, hogy lássa az utat, az utcát, s hogy őt is lássák azok, akik part­nert keresnek. Mégis tovább ment, mert beljebb, a fák kö­zött megpillantotta egy széles vállú, mozdulatlanul ülő fiú alakját. Az ő padjára ült le, egy vastag, nyitott, érthetetlen ábrákat mutató könyv mellé, s lóbálni kezdte rövid, izmos lábait. Az első pillanatok fel- ajzott reménysége után csa­lódottan nézegette a szom­szédját. Látta, hogy nem egy­máshoz valók. De hát a lehe­tőség, hogy összeismerkednek, mégis jobb volt a semminél. A fiú oldalt elválasztott haját rövidre nyírták, pulóvere, nad­rágja sehol sem kelthetett fel­tűnést, a szép arc ezekért a hiányosságokért nem adott elegendő kárpótlást. Idősebb­nek is látszott azoknál, akik­kel Csuti szórakozni szokott. Amellett éppen csak egy pil­lantást vetett őrá, azután úgy, ahogyan eddig, félkarját a pad hátán végignyújtva, elnézett a levegőbe. E z a méteres távolságot az ő irányába átívelő kar mégis csak arra biztatta Csutit, hogy izegjen-mozogjon és nyílt ki­hívással ránevessen néma szomszédjára. Mielőtt dúdolni kezdett volna egy divatos táncdalt, hogy lássa, ennek milyen hatása lesz — a fiú váratlanul feléje fordult.' — Mit keresel te itt ilyen­kor? — Hát bizony, szívesebben mennék el valahová — felelt Csuti örvendezve, hogy mégis csak közeledik a fiú. — Te ta­lán nem? — kérdezte és rá- ragyogtatta reménységtől nagyra nyílt szemét. — Biztp- san te is unatkozol. — Én ugyan nem — mondta a fiú. — Amíg világos volt, ta­nultam, most meg pihenek és szívom a jó levegőt. — Jaj, én már nem tudnék tanulni — nevetett Csuti. — Két éve, hogy odahagytam az iskolát, alig vártam, hogy vé­gezzek vele. Te gimnázium­ba jársz? Vagy talán techni­kumba? — Másodéves egyetemista vagyok — mondta a fiú. A szavak egészen más­ról szóltak ugyan, de Csuti azért úgy érezte, hogy egyenes vonalban máris a kí­vánt ponthoz ért. — Van csajod? — kérdez­te. Közelebb csúszott a fiúhoz és ránevetett. — Van — válaszolt komo­lyan a fiú. — Ö elsőéves. De belőle nem orvos lesz, mint belőlem, hanem tanár. Csuti arca elborult Nem amiatt, hogy a fiúnak állandó valakije van — ezt cseppet sem bánta. Hanem, mert az is egyetemista. Ez a tény vala­hogy beárnyékolta a látóha­tárt, s a lezárt kör mögött is­meretlen és általa nem járha­tó tájakat sejtetett. — Nem is tud akkor a te csajod táncolni — mondta el­lenségesen. — Dehogynem — felelt az előbbi komolysággal a fiú. — Tud is, meg szeret is. Ma is elmentünk volna valamelyik klubba, ha nem utazik haza a szüleihez. — Hát hiszen akkor te sza­bad vagy — nevetett fel bol­dogan Csuti. Szemében sóvár vágy fény lett: — Vigyél el szórakozni... Nem messze innen tudok egy tánciskolát... — S mert a fiú arca mozdulatlan maradt, sietve hozzátette: — Meghálálom... — Feje a sötétbe burkolózó fák és bok­rok felé moccant. Az egyetemista megcsóválta a fejét: — Te, te, mit beszélsz? Ti­zenhat éves vagy, nem több, és egy kis mulatságért cseré­be... .-----—-----. meghökkent. | A lány | Nem értette vi­-------------- lágosan, hogy sz emrehányást tesz-e neki a másik, vagy éppen nagyon is biztos akar lenni a dolgában. Felrántotta a vállát: — Mi bajod avval, hogy ti­zenhat éves vagyok? Már há­rom hónappal el is múltam. Tudom én azt jól, hogy semmi sincsen ingyen. Valamit vala­miért. — Elég baj az, hogy már ennyi mindent tudsz, te kis ostoba — mondta a fiú. — Emlékszel, mit kérdeztem tő­led az imént? Hogy mit csi­nálsz te ilyenkor itt. Még nem feleltél. — Azt, amit mások. — Csuti megbántottan előreduzzasztot- ta száját, amiért visszautasí­tották, és hogy egészen más­felé kanyarodott a beszélgetés, mint kívánta volna. Egyben a zavarodottsága is nőtt attól a furcsa és eddig nem ismert érzéstől, hogy ez az egyete­mista oly módon érdeklődik iránta, ahogyan eddig senki. S mintha ezzel mégis a belső, furcsa szomjúság forrását ta­pintotta volna ki. — Én meg azt ajánlom ne­ked, hogy menj haza — hal­lotta a fiú hangját. — Sokféle baj érhet, ha fűvel-fával ösz- szeismerkedsz. — Ugyan miféle baj? — kérdezte Csuti. Csodálkozva és kíváncsian nézett az egyete­mistára. — Kifoszthatnak, megver­hetnek és még rosszabb dolog is történhet veled. — A fiú kezével a liget belseje felé in­tett: — Ott a bokrok között. — A partnerjaim akarják, hogy odamenjek — mondta Csuti. — Annyit csak megte­hetek cserébe, ha szórakozni visznek. — Tönkreteszed így az egészségedet, meg magadat is egészen. Amellett nagyon megalázó. Nem érted? Csuti összeráncolta a hom­lokát és töprengve nézett a fiúra. A visszautasítás miatt érzett bosszúsága valahogy el­olvadt. — A csajod miatt nem kel­lek neked? — kérdezte. — Nem egészen. Inkább azért, mert sajnállak. — De különös vagy... — szólalt meg hosszú hallgatás után Csuti. —----------- lógázta a lá­| M ái nem | bát. A zavar----------------- úgy borította el, mint egy nagy, sűrűszemű háló. Egészen kicsi lett alat­ta, akár egy gyerek. Mint Ró­zsinak, testvérnénjének a há­roméves kislánya. Vajon miért kell szánakozni őrajta? Ilyen fiúval még nem találkozott. Olyannal már igen, aki vissza­utasította á közeledését egy másik lány miatt, de aki azért nem fogadja el, mert... Miért is? Mert sajnálja. De miért kell őt sajnálni? Ez homályos volt és megfoghatatlan, mégis úgy érezte, hogy ha ezt a bo­got kioldozná, valami nagyon fontos dolog válna világossá benne és körülötte. — Tudod mit? Az lesz a legjobb, ha most mindjárt fo­god magad és hazamész — szólalt meg a fiú. — Hol lak­tok? — Kispesten— felelt Csuti. Arra gondolt, hogy már kilenc óránál is több lehet. Minél később ér haza, annál biztosabb a büntetés. Erős az apja keze, nem hiába emel­geti a gyárban a vasat. És ha ma is kioszt neki egy pofont, vagy kettőt, hát hiába tűri eL Mégis felkelt a pádról. —• Na jó, hazamegyek. Szia. — Szia — mondta az egye­temista. Csuti néhány pillanatig ha- tározatlariul állt a pad mel­lett, azután lassú baktatással keresztülment az úttesten. Kis szomorúság motoszkált benne az elmaradt szórakozás miatt. Amikor már távolke­rült a pádtól, visszanézett, hátha utánaered a fiú. De az nem mozdult, ott ült a helyén — s ez valahogy mégis jól­esett, mintha az elébb nem is kívánta volna, hogy kövesse. önkéntelenül felemelte a kezét és többször egymás­után intett neki. Először csak az ujjai mozgatásával, azután karja lengetésével. Mint egy­szer, évekkel ezelőtt, amikor a Rózsi férje még csak vőlegény volt, és akit bevonulása nap­ján az egész családdal együtt ő is kikísért a vonathoz. Eleinte nem tudta, miért in­teget az ablakon kihajló fia­talembernek, azután megérez­te, hogy részese lett valami megindító, ünnepi esemény­nek és lelkesen, biztatás nél­kül emelgette a karját. .- — már eltakarták a | A fák | fiút, s akkor egy------------1 pillanatra töp­re ngőn megállt. Azután sza­ladni kezdett a villamos- megálló felé. Ot vigyázom Nem vagyok már nem is voltara Virágképpen bújdokoltam Pipacs-pírban kéken sárgán Ragyogtam a FÖLD orcáján Parázslottam remény-zölden Tündérkedtem madár-szóban Vizek sodra szelek szárnya Rántott mélybe magasságba Csöndem jó csönd őt vigyázom Szememre ül bölcs halálom

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom