Pest Megyi Hírlap, 1974. június (18. évfolyam, 126-151. szám)

1974-06-02 / 127. szám

8

morei •mf/W W

x/ímatf

1971. JÜNIUS 2., VASÁRNAP

IZ ukozov, a fia- tál szakember elnyújtózkodott hivatali székében, majd így szólt...

— Kimegyek egy kicsit levegőzni...

— És mit mondjunk, ha keresik?

— kérdezte Válja, a műszaki rajzoló.

— Mondják azt, hogy itt vagyok.

— Már hogy mondhatnánk azt, hogy itt van, amikor nem lesz itt?

— kíváncsiskodott Dvigubszkij, a közgazdász.

— Ó, hát a szék támláján hagyom a zakómat — mondta Kukozov.

— így már egészen más — helyeselt Tkácsuk, a technikus.

És Kukozov elhagyta az irodát.

Egy óra múlva benyitott a főkönyvelő:

— Kukozov hol van? Miért nincs a helyén?

— Hát nem látja? — kérdezte Válja.

— Kukozov itt van. a széken a zakója — mondta Dvigubszkij.

— Ja, az egészen más. Tehát a helyén van.

Mondják meg neki, hogy jöjjön be az irodámba.

A munka ment tovább. Egy óra múlva bejött a főnök.

— Elvtársak, Kukozov hol van? Miért nincs a helyén?

— Dehát itt a zakója a széken — válaszolta Dvigubszkij.

— Latható, nem? — méltatlankodott Válja.

— Bocsánat, észre sem vettem. Mondják meg neki. hogy jöjjön be hozzám.

A munka folyt tovább, ám egy óra múlva újra nyílt az ajtó.

— Gyerekek,

ANDREJ KUCSAJEV:

A zakó

hol van Kukozov?

— kérdezte Petya, a segélypénztáros.

— Bejött, de el is ment — közölte Válja.

Ott a zakója a széken — jegyezte meg Dvigubszkij.

— Ja, akkor mondjátok meg neki, hogy itt voltam.

A munka ment tovább, de egy óra múlva egy idegen kereste.

— Kukozovval akarok beszélni.

— Most mással van elfoglalva — közölte Tkácsuk, a technikus.

— Itt a zakója

— szólt Dvigubszkij.

— Akkor minden rendben, adják át neki ezt a levelet — mondta az idegen és elment.

Csengett a telefon.

— Sürgősen beszélni akarok Kukozovval! Ott van?

— Persze. A zakója itt van — válaszolta Dvigubszkij.

— Azonnal adja át neki, hogy Nyi- na kereste.

A zakója egész nan a helyén maradt.. Másnap Kukozov szürke zakója volt az, amit a munkatársak elsőként észrevették.

— Nézzétek, Kukozov már a helyén van! — kiáltott fel Dvigub- szkii

Mikor a munkanap véget ért, a zakó továbbra is ott maradt.

— Nézzétek. Kukozov még mindig a helyén van!

A zakó 4 hónapig függött a szék támláján, ö volt ott elsőnek a munkahelyén, ő maradt utolsóként.

Eltelt ismét 4 hónap. Az irodába bejött a főnök:

— Elvtársak, hol

van

__

— H

át nem látja, igazgató elvtárs? A zakója...

— Ja, igen, igen ... Adják át neki, hogy kinevezték helyettes igazgatónak.

A zakót leakasztották a székből, áttették az igazgató foteljára, aki természetesen magasabb beosztásba került.

Az utolsó 4 évben Kukozov zakója jónéhány szék támláján függött. mígnem átszállították a központi igazgatási osztályra.

Bizonyos idő elteltével a kis irodában, ahol Kukozov csodálatos karrierje elkezdődött, megjelent maga Kukozov.

— Üdvözletem, elvtársak! Nem keresett senki, amíg nem voltam a helyemen?

— Közölnünk kell, hogy ez a hely már rég nem a magáé — mondta Válja, a technikus.

— Ez a hely már egy új szakemberé — jelentette ki Tkácsuk, a mérnök.

— Láthatja, ‘ munkatársunk a helyén van, ott a zakója érintetlenül — közölte Dvigubszkij, a főökonomista.

Ford.:

• Baraté Rozália

Ballada

Tomodoron kísértet járt.

Elsőül Jég Mátyás éjjeliőr látta. Éjfélkor találkoztak a tsz bikás háza előtt. A körülmények szabályszerűek voltak: sötét felhők takarták a holdat, a szellemalak fehér lepedőt viselt, valahol bagoly is huhogott.

E fölfedezés jutalmául a tsz-elnök tüstént leváltotta tisztéből Jég bácsit. „Ilyen hülyeségeken jár az esze, ahelyett, hogy meglesné a kukoricatolvajokat !”

Viszont még mindig volt kísértet. Mert röviddel ezután Göntér Feri látta. Névnapi mulatságból ment haza, kicsit beszeszelten, s egy utcasarkon botlottak egymásba a túlvilági lénnyel.

— Tudtam, hogy kivel állok szemben, gondoltam, ledurrantok neki egy retteneteset — mesélte —, de a kísértet fürgébb volt. — Jókora véraláfutás bizonyította emberünk arcán, hogy a szellemeknek nemcsak lelkierejük van.

BAJOR NAGY ERNŐ:

Szellemjárás

VTTO ZOLTÁN:

Sóhajok

(ÖT KIS NÉPI ETŰD)

Ó, én patak, ha volnék, kacagva csörgedeznék, ha arra hozna az utad — s bevonná karcsú lábadat ezüst dalom!

Ó, ha galamb lehetnék, a vállaidra ülnék, elbúgnám titkos álmaim — s átadnám fürge szárnyaim, hogy szállj velem!

Ha kis virágúehetnék, csak a hajadba vágynék; csak ott lehetnék illatos — aztán halnék alázatos virág-halált!

Ó, én szellő ha volnék, szelíd gyönyörrel bújnék tündéri titkod elfedő, hivalkodóan rezzenő blúzod mögé!

Ha láng, ha tűz lehetnék, csak a szívedbe égnék!, s megtudnád, hogy milyen maró, és áldottan feloldozó a szerelem.

A malom vezetője másnap jóindulatúan figyelmeztette Gönternét, hogy sürgősen utaltassa be férjét elvonókúrára.

— Elvtársnő, kedves — mondotta. — Ez a kísértet ügy nem egyeztethető össze az űrhajókkal, meg minden. Ezért ugye érti?...

Értette...

Hozott némi változást a kísértet Lépő Lajos tanító életébe 'is. ö az éjféli vonattól hazafelé bandukoltában

— vesztére — megpillantotta a tomodoriak riogatóját. Másnap lila arccal mesélte el a dolgot igazgatójának, aki ridegen fogadta a közlést.

Nem csodálom! Ki látná, ha nem egy volt kántor? Mindenesetre keresek helyetted valakit az úttörők vezetésére. Mert ilyen zavaros fejjel nem is mehet neked az a munka

— közölte.

Szóval így... Jég bácsi a majorudvart A söprögette, Göntér barátunk az elvonókúrán szórakozott, Lépő tanító úr önmagát igazolandó előfizetett az ateista folyóiratra, amikor a kísértet még egyszer beletenyerelt Tomodor életébe. Nem kisebb személyiségek találkoztak vele, mint a világnézetileg híresen szilárd Kós Kelemen ÁFÉSZ-pénztáros és sógora, Magdics, a vadőr.

Éjféltájt történt egy kis szőlőhegyi poharazgatás után. Ballagott hazafelé a két rokon, ám a temető mellett a pénztáros szó nélkül oldalba verte sógorát és reszkető ujjakkal mutatott egy fehérségre.

— A kísértet — csuklott a vadőr.

— Tiporj a lábamra, hadd ébredjek fel — könyörgött Kós Kelemen.

Magdics izgalmában ráemelte flintáját a kísérteire:

— Állj, ki vagy!

Csend. A kísértet meglebegtette lepedőjét, s futtában, a lepedő alól, nagy fekete korongok hullottak ki.

Az ÁFÉSZ világnézetileg híresen szilárd pénztárosa rövid lelkitusa után (utóbb elmondta, hogy rögtön tisztán látta, elvtársnak mégsem szólíthat egy kísértetet, sőt a szaktárs sem dukál neki) így rivallt a túlvilági alakra:

— Uram!

A vadőr pedig most már elsütötte fegyverét. Igaz, csak a levegőbe, de annak is hatása volt. Lehullott a lepel a kí- sértetről. Ott állt előttük, arcán riadt mosollyal Tulipán, a temetkezési intézet helyi embere. Lábánál két művirág koszorú kornyadozott.

Nem kellett lángelme annak tisztázásához, hogy rájöjjenek a kísértetesdi indítékára. összesen az történt, hogy Tulipán mester éjféltájt rendszeresen visszalopta azoknak a művirág koszorúknak egy részét, amelyeket az aznapi temetésekhez eladott. így némelyiket' tízszer-húszszor is megmentette az enyészettől. A lepedőre csupán azért volt szüksége a mutatványhoz, hogy a kellemetlen érdeklődőket elriassza.

A járástól megkérdezte valaki Kós Kelementől,vajon nem tűnt-e föl neki, hogy Tulipán egy éven belül autót vett, házat épített és családostul külföldön nyaralt.

— Emelkedik kérem az élet- színvonal. És csuda takarékos ember ez a Tulipán, meg kell hagyni. Egy feketét is sajnál magától.

— A fizetése? ^

— Havi ezerhétszáz — felelte a pénztáros.

Az ügy egyébként a mai napig sem zárult le. Tomo- doron hevesen vitáznak arról, hogy Tulipán megkárosította-e a közösséget, vagy sem. Arról nem is beszélve, hogy szinte felderíthetetlen: melyik másodunokatestvér koszorúját csente el az idők folyamán a tomodori temetések rendezője és melyikhez nem nyúlt.

A vita tart.

Kísértet nincs.

A ház és az autó maradt.

E

gyik művész-kávéházban találkoztam a nagy Darudéval. Vörös plüssdíványon ült, kissé hátradobta gyér üstökű fejét és tempósan mesélt, izgalmas emlékeit hüvelyezve. Rendkívüli egyéniség volt Daruda, széles udvara mindig akadt, akik csodálattal hallgatták történeteit. Nem vidéki bonviván szerepeiről, se kurta színigazgatói ügyködéséről szóltak ezek a vérbő, eleven rögtönzések, hanem legendássá vált üzleti útjairól, melyek csakis ővele eshettek. A háború előtti^ években törölte őt a nagyhatalmú művelődés-politikai főhatóság a színigazgatók névsorából, ami nagyon is érthető volt az akkori idők jobboldali törekvéseit tekintve, bár ez az intézkedés nem keserítette el túlzottan. Fölcsapott könyvterjesztőnek. Itt rövidesen magára talált, szabadjára engedhette színes képzeletét, nagystílű rögtönzéseit. A könyv- vigécség császárjaként emlegették Darudát, bár sohasem olvasott egyetlen könyvet. Olyanoknak van erre szükségük, akik híjával1 vannak a képzelőerő szikráinak — hangoztatta dagadt öntudattal, mialatt körülhordozta tekintetét hallgatóságán. Ismétlem, rendkívüli jelenség volt Daruda. maga ötlött ki elképesztő történeteket, ha sarokba szorították ügyfelei. Kókler-mutatványok voltak ezek az alkalmi kitalációk, volt azokban humor, költői csapongás, színészi improvizáció. Idézni tudom egy sztoriját cirkuszigazgatói szervező útjáról. így kezdte:

— A salgótarjáni bányahivatalban történt ez a nem mindennapi kalandom, és úgy kezdődött, hogy megállított a portás illemtu- dóan: „Hová tetszik menni?” Persze, elegáns voltam, mint egy belső titkos tanácsos, kihúztam magam, mint egy valóságos követsé- gi ügyvivő. „Daruda szénigazgató vagyok és a minisztériumból küldtek” — válaszoltam. Kisebb bizottság jött értem, szobáról-szobára vezettek egyenest a vezér dolgozójába. „Daruda színigazgató vagyok” — foglaltam helyet tüstént a széntermelés ezüstfejű tábornokánál. Meglepődve bámult rám. — „Színigazgató? Különös. A minisztérium küldte? Nem egészen értem.” — Színész voltam megint és elememben éreztem magam.

HUNYADI ISTVÁN:

Daruda, a színész

„Igen uram. Bementem a minisztériumba, erre onnan kiküldtek. így jöttem ide.” A vezér igyekezett megőrizni komolyságát. Láttam zavarban van, nem tudta nevessen, vagy megőrizze a pléhpofáját. — „Mi járatban van itt nálunk? Nincs valami tévedés? — „Semmi tévedés” — feleltem — „Pár előkelő páholyt szeretnék fölajánlani színházunkba, mérsékelt áron, a jubiláns előadásra. Komoly megtiszteltetés.” A csengőn volt már az ujja, hogy kivezettessen. Helyette ezt mondta: „Maga született tehetség, Daruda. Ekkora agyafúrtság még engem is lefegyverez. Ha ki nem találja a szénigazgató mesét meg a minisztériumot, kizártnak tartom, hogy beengedjék. De nekem is van némi érzékem a vigéchumorhoz. Minden jegyét megvásárolom az állítólagos jubileumi estére.” — Pár szót írt a blokkpapírra. — „Tessék. Kifizeti önnek a pénztár.” Mélyen hajoltam meg, ahogy a függöny előtt szoktam. Barátságosan integetett.

D

aruda kedvenc műsordarabja volt kalandja az ügynökfaló árvaszéki ülnök-' kel. A könyvterjesztő életszakaszában történt. így mesélte:

— Benyitok a városházi, kopott előszobába, ahol a lógós hivatalsegédek raja terpeszkedett. Kieresztettem a hangom: „Doktor Aruda vagyok és az ülnök urat keresem, hagyatéki ügyben”. A seprű-huszár máris ugrott, hogy bejelentsen. Az ülnök száraz, hajbókoló alakja mutatkozott az ajtóban. „Tessék, kolléga úr.” — Utánozhatatlan előkelőséggel mutatott egyik fotelre és Havannaszivart tartott az orrom alá. — „Nos. mit szól az illatához, ügyvéd úr? Gyújtson csak rá, azután ismertesse a jogesetet.” — Kigurítottam a szőnyegre a leporellót. „Jókai Mór szellemi hagyatéka ügyében jöttem.” Hirtelen merevedett meg az arca. kiesett a szájából a szivar. Azt hittem nekemugrik és átharapja a torkom. Másvalami történt, amire legkevésbé számítottam. Fölcsattanó nevetésre fakadt, csapkodta a térdét, gurgulázó kacajjal vetette el magát a díványon. A hivatalsegéd borvirágos képe jelent meg az ajtóban, mitől lett rosszul a nagyságos úr —

kérdezte, hozhatja-e a csillapítót? Az ülnök intett, semmiféle orvosságra nincs szüksége, sohase érezte ennyire jól magát mint most, s tovább folytak a könnyei a fölszabadult nevetéstől. Végül hozzám fordult: „Maga a legkedvesebb csibész, akivel valaha találkoztam. Jegyezzen elő két sorozat Jókaira és gyorsan tűnjön el innét, mielőtt keresztüllö- vöm. A fiókban tartom a stukkert.

Daruda legragyogóbb sztorija a mlnodár- szoborral esett, nem is tőle hallottam, hanem a társától, aki szemtanúja volt a történetnek. Később fergeteges szájhagyománnyá dagadt ez az esemény, fölülmúlt minden eddi-7 gi „hőstettét”.

Daruda összecsődítette a gyári dolgozókat, a színjátszók pódiumára lépett és kiemelt •egy zöldre mázolt istennő-szobrot a ládából. „Korunk legfrissebb találmánya ez a mino- dár-szobor, amely törhetetlen. Földhöz csaphatják, kalapáccsal üthetik, betehetik a zúzógép hengerei közé, de ez a szobor sértetlen marad.” Föl is mutatta a műalkotást, de a karja levált és Daruda lába elé koppant. A hallgatóság tombolt a nevetéstől, éljenzéssel és tapssal jutalmazta a színészt, de ő percre^ sem jött ki a sodrából. „Ez volt a legelső szériadarab. Azóta lényegesen javítottunk a technológián. Állandóan tökéletesítettük, égettük és csiszoltuk, törési próbáknak vetettük alá. Űj ásványi anyagokkal kevertük a masszát. Ezt a példányt azért mutattam, hogy elképzeljék azt a rengeteg munkafolyamatot, hogy gyémántkeménységűvé alakítsuk a szobrot. Potom összegbe kerül, kaphatják részletre is.”

S

zobor ugyan egy se kelt el, de megszületett az új legenda a vérbeli „színészemberről”, aki nem veszti el a fejét, ha ledől egy kulissza, vagy másféle zavar keletkezik az előadáson. Ez esetben csak a lélekjelenlét segít, a rögtönzés.

Egyre csöndesebbé lett később Daruda. Unottan ült a művész-kávéházban, a megszokott helyén, és kedvetlenül hallgatta a kollégák sótlan-borstalan történeteit. Valami lelki sérülés érhette Darudát, rebesgették a sorstársai. Egy jóképű, kezdő artistanőt emlegettek, aki kengurubőrben ugrált a deszkán. férfitársával együtt, s a kenguru hátsó fele a nő volt a produkcióban. Nem lehetett valami világszám, mivel fölbontották a szerződést és a lány utcára került. Ekkor vette őt gondjaiba Daruda, cipelhette a súlyos mappákat a rézkarcokkal, bedobta igéző mosolyát is, ha nehezen indult a kötés. De ez a tündér olajra lépett, éjszaka szökött el Daruda mellől, bár volt annyira élelmes, hogy magával mentse Daruda keresetét és a betétkönyvet. Naca, a feleség, öngyilkossággal fenyegetőzött, habár nem váltotta be, de annál sikeresebben oltotta vérébe a lassan ölő mérget. így aztán Daruda sikersorozata véget ért, kedélye elborult az örökös huzavonában. A „császár” verhetetlen6égének káprázata szétf oszlott.

esélik vakító ingmellű, zsakettes úr kereste fel Darudát egy szeles, téli napon.

— Az új impresszáriód vagyok, barátom — szólította meg szelíd, bár kissé megkopott hangján a színészt, aki épp ebéd utáni szu- nyókálásából ébredt. — Csatlakozz hozzám, kiváló együttesembe.

Daruda lesoványodott arca egyszerre át- tüzesedett.

— Miféle együttesről beszélsz, édes uram, ahol majd, játszanom kell?

— Igazi kőszínházba viszlek, bár deszkái nagyrészt gyalulatlanok, de ugyancsak a széles világot jelentik.

— A gázsi? Nem maradsz adós a gázsimmal?

— A legmagasabb gázsit biztosítom. Túlszárnyalja legvérmesebb reményeidet.

— Naca is velem jöhet a feleségem?

— Nem. Egyedül kell jönnöd. Rá később kerülhet sor.

— Mit ajánlasz hát? — sürgette Daruda.

— A megelégedést az állandó jó közérzetet. A legmegértöbb közönséget ezen felül. Ott nem kell izgulnod az elmaradt tapsok miatt nem lesz többé lámpalázad. A sikertelen produkció eleve kizárt. Szerepeid nem veszik el és nem osztják másra. Maradhatsz akár az idők végezetéig.

Daruda föltápászkodott fekvőhelyéről.

— Várj amíg felöltözöm. Magamra kapom régi, bonviván öltönyömet.

— Ne fáradj vele. Jöhetsz velem, ahogyan most vagy neglizsében. Ott gyorsan tönkremennek a ruhák.

Daruda kissé eltűnődött a különös ajánlaton. Ügy érezte, hogy már nem a régi, s az utolsó években sokat öregedett. Elfáradt az örökös mászkálásban. Faképnél hagyta a humora is.

Megnyugodva, boldogan felelte az impreszszáriónak:

— Rendben van. Veled megyek. <

i

\

*

Joóba Éva grafikája