Pest Megyi Hírlap, 1974. május (18. évfolyam, 100-125. szám)
1974-05-01 / 100. szám
8 1974. MÁJUS 1., SZERDA I*em ■*[/£?jr m xJuntm Munka után László Lilla fusrajza KINCSES GYÖRGY: Balegyenes közepette egy hátizsákra ki rakták a díjakat. öt óra tájban feltűnt ké rendőr, bal kezükben mar kották hosszú kardjukat. Ek kor hirtelen elcsöndesedtüri — éppen dalotgattunk —, ak kor tanulgattam egy soha sem hallott dalt... A rét tel volt szórva a magunkkal ho zott lila és fehér orgonákkal, és színes krepp-papírból ké szült rózsákkal. Nándi azonnal más nóták ba kezdett, emlékszem, az' hogy „Debreceni kaszárnya... — meg, hogy „Márványkőbő márványkőből van a Tiszaié neke...” A két rendőr per cekig bámészkodott, de végű is elmentek. Csak később lát tam meg őket újra, a villa mos-végállomásnál, amint ké férfit vezettek összeszíjazot tan ... Erre mondta Erzsi: — Piszkos zsaruk... Me gint lebuktak ketten ... Hát így történt. Estig még énekeltünk. Közben volt lepényevés, meg zsákbafutás... Ja, azt majd elfeledtem, az ökölvívásban — mint ma mondanák — bronzérmes let tem. Legszebb harmadik helyem ez volt... VISSZAFELÉ Nándi fizet te a villamosomat, otthon megvertek, bőgtem, úgy alud tam el. Reggel — újra iskola Este pedig edzés, talán még nagyobb örömmel mentem mint máskor. A fiúk közül senki semm különöset nem vett rajtam észre, csak én annyit maga mon, hogy végre igazán, jó sikerülték a balegyenesek Ügy éreztem, mintha a ké rendőr állna velem szemben Balegyenes, balegyenes, é közben a tegnap tanultat dú dolgattam magamban: — Hej, te bunkócska, drága... kacagó lány vagy fiú átkiabált ugyan, egyikük-másikuk ismerősre is talált, köztük én is, nagy meglepetésemre, apám barátjára — az is lakatos volt a Hofherrban. Megijedtem, hogy itt a baj, otthon majd elárul, de ő, szegény jó Blazsek bácsi észrevette szorultságomat, s csak annyit mondott: — Ne félj, nem szólok egy szót sem. „Ugyan miért nem szól az öreg?” — ötlött az agyamba és ezt rögtön meg is kérdeztem Nánditől, mi az ő véleménye erről, mi rejlik emö- gött? — Csigavér, Karcsi, csiga- v€r. EGYSZER CSAK megjelent egy vékony fiú, kezében négy pár bokszkesztyűvel és el-, kiáltotta magát. — Ki akar bunyózni? A győztesek egy pár virslit kapnak ... Rögvest odaszaladtam — odajöttek a többiek is, nemcsak a mi csopor tűnik, az egész rét —, nagy kört alkottak. Középen én és mások, a szintén bátor jelentkezők, általában nálam idősebbek, sőt, két negyven év körüli, hasas, nagy darab, kopaszodó férfi is. Két jóbarát lehetett, ahogy a tenyerüket néztem, biztos, hogy ' ková-< csők voltak. Nagy vidámság A NAPOKBAN régi gyerekkori barátommal taialKoztam. Evek óta nem láttuk egymást, és mint ilyenkor lenni szokott, hosszú sétát tettünk... Beszélgettünk... Ö mondta el nekem ezt a történetet, Tóth Karcsi, az ökölvívó... Tudod, még nem voltam 14 esztendős, de már három éve bokszoltam, igazi egyesületben, a Fradiban. Esténként pedig golyóztunk, verekedtünk mi kispesti srácok. Nagy, soha meg nem történt élményeket meséltünk egymásnak. Máraz elején titokzatos hangon elmondtuk a csattanóját a történetnek, amelynek középpontjában természetesen mindig az Én és egy nő állott. Egy ilyen beszélgetős estén ismerkedtem meg a nálam vagy nyolc évvel idősebb Németh Nándival. Ügy történt, hogy beválasztottak egy láb- teniszprrtiba az utca egyik lámpája alatt. Alig kezdtünk el játszani, amikor odajött egy férfi, ismertük, tudtuk, hogy tűzoltó — de akikor civilben és erősködve elzavart engem: — Menj haza, öcsém, majd én játszom. ? Szó szót követett, végül kaptam két nagy pofont. Ekkor Németh Nándi beleavatkozott és igazságot szolgáltatott. Komoly verekedés lett belőle, s Nándi győzelmével ért véget. EZ A BARÁTOM és védelmezőm úgy tíz nap múlva azt mondta: — Te, Karcsi, holnap gyere velünk, megyünk kirándulni, lesz ott foci, ehetsz lekváros lepényt... — Nem lehet Nándi, suliba kell mennem. Ettől kezdve egy perc nyugtom sem volt, és hajnalra otthon a konyhában a vaságyon megszületett bennem az elhatározás. — Anya úgy . fáj a gyomrom, azt hiszem, lázas vagyok — mondtam szegény jó anyámnak és bizonyításképpen, hogy nincs bennem iskolakerülő szándék, elővettem a füzetei és megmutattam valóban megírt leckémet. Anya elment dolgozni, és en pontosan hét órakor találkoztam a Nándival. Már több ismeretlen fiú és lány is volt ott, olyan egy- korúak Nándival. Barátom messziről meglátott és hangosan odahívott: — Gyere, Karcsi! Hoztál virágot? — Milyen virágot? — kérdeztem csodálkozva. — Hát orgonát, ilyenkor az dukál. — Ne bántsd a fiút — szólt egy magas, fekete, szép lány , majd én adok neki. ELINDULTUNK, átmentünk a Margit-hídon, s aztán kilegc óra felé a hűvösvölgyi Villamos'végállomásához értünk. Ismerősnek tűnt a hely, pedig sohsem jártam erre .,. de a sokszínű zöldben pompázó ' és virágzó fák, bokrok mindenütt egyformák. Igazi tavaszi nap volt. Pompás világ. Menetközben beszélgettünk ... Én ugyan inkább csak figyeltem és szemlélődtem ... Tudtam, hogy ilyenkor, hétköznapon ' kevesen járják az utat és az erdőt, épp ezért meglepett, hogy mindenfelé csoportokkal, ■ daloló emberekkel találkoztunk. A Nagyrétre értünk, ahol mar jócskán voltak. Épekeitek és játszottak. Itt-ott fe- jélgettek, sőt, két helyen valódi focival egykapuztak. Előbb ettünk, aztán mi Is játszottunk. A számomra ismeretlen csoportok külön-külön telepedtek le, néha egy-egy vidám Ifjúság Kiss Attila rajza GALAMBOS SZILVESZTER■ Tévészereplés keményen odavágta: „úgy még soha sem volt, hogy valahogy ne lett volna!” Holnap a minisztériumban fontos megbeszélésem van. Szeretném, ha velem jönne. Jó dolog ez a népszerűség. Egyetlen' tv-szereplés és, íme, hárommillió néző ismeri az embert — dünnyögte elégedetten Droznicsek, amikor délután a közlekedési vállalat kocsit küldött érte. A központ egyik vezetője fogadta. — Köszönjük a tegnap esti tv-nyilatkozatát. Köszönjük a tárgyilagos, mérsékelt hangot, mellyel» az utazóközönség tudomására hozta: „úgy még soha nem volt, hogy valahogy ne lett volna!” Hálánk jeléül ebben a hónapban bliccelhet járműveinken! A hőségtől kábán állt Droznicsek Árpád a villamosmegállóban, amikor megérkeztek a tévé munkatársai. Pont négy óra volt. — Megkérjük, nyilatkozzék, mi a véleménye a közlekedésiről? — kérdezte egy szimpatikus fiatalember, aki egy mikrofont dugott Droznicsek orra alá. A riportalany kissé zavartan dadogta: — Hogy is mondjam ... Ügy még soha sem volt, hogy valahogy ne lett volna. — Köszönjük. Az esti híradóban már megnézheti magát! — mondta a barátságos fiatalember. És Droznicsek taxiba ült, hogy le ne késsé az adást. Este fél nyolckor — alig* hogy hazaért — felhangzott a Tv-híradó ismerős szignálja. Egy ferihegyi fogadás és egy új Zala megyei sertéshizlalda között Droznicsek tűnt fel a képernyőn. Felesége, Jolán, gyengéden simult Árpádhoz. — Milyen okosan beszélsz, szívem: „úgy még soha nem volt, hogy valahogy ne lett volna”. És olyan szép vagy a képernyőn, mint egy filmszínész. Ezt megünnepeljük. Vedd elő a dugipénzedet. Tudom, hogy ott rejtegeted a zsírosbödönben. Ma este egy tv-sztárral mulatok — mondta az asszony szerelmesen. Munkahelyén a portás reggel levett kalappal köszöntötte Droznicseket: — Gratulálok. Jól megmondta a véleményét az este. Kérek a noteszembe egy autogramot a kislányomnak. Gyűjti a híres embereket. Kollégái virággal és kisüsti törköllyel várták. A szép Pla- tánfiné a köszöntőjében azt mondta: büszkék, hogy ilyen emberrel dolgozhatnak egy szobában. Aztán Droznicsek füléhez hajolt: „Maga már régóta tetszik nekem. Este hétkor várom a Hármasba tárhegyen. A fő úttól jobbra, a negyedik tölgyfánál”. Délben az üzemi étkezdében hatalmas szelet, puhára főtt, zsíros marhahúst rakott a tányérjára Teri néni, a szakácsnő: — Tudom, hogy ezt szereti, Droznicsek művész úr. Legközelebb milyen szerepben látjuk a tv-ben? — Nem tudom. De csak prózáról lehet szó. Az énekhangomat még képezni kell — mondta Droznicsek szerényen. Ebéd után az igazgató hívatta. Széles mozdulattal ölelte magához: — Gratulálok, ön a mi büszkeségünk. Nagyon tetszett az a magabiztosság, ahogy Ifjú kohászok Mohácsi Regős Ferenc metszete ———- az előérzetekben. Bélyegzés után nem tar- | Azola HISZ I tott a fiúkkal. A gyárkapunál elköszönt tő--------------------lük és elindult a Keleti pályaudvar felé. Ott látta meg a lányt, tíz év előtti nagy szerelmét. A férfit először nem is vette észre. Oda akart sietni hozzá, amikor belekarolt a sovány, fekete hajú férfiba. Megtorpant és sodródni kezdett utánuk a járdán. Először a dallam jött elő nagy mélységből: , „.. .sem a sorba, sem a sor szélére, lányok vitték a gyöngyvirágos temetőbe.” Erre a dalra táncolták a székely táncot... Nem látott mást a tömegben, csak őt. KISS DENES: Kincső — Dehogynem, hiszen együtt táncolunk. — Az más, az népitánc. Mennyire izgult, hogy a lány majd megáll a házuknál és gyorsan elköszön. De nem ez történt... Hol is vannak? Üjra látta őket a járdán hullámzó fejek között Gyorsított... Késő volt már azon az estén, de nem akart hazamenni. Kisétáltak egészen a falu szélére. Egyre szorosabban mentek egymás mellett. Kezük, mintha véletlenül történt volna, lépteik ütemére olykor összeért. — A népitáncban szeretsz velem táncolni? — Kérdezte megint ä lány. A sötétben is tudta, kék szeme van. Azóta se látott olyan áttetsző kék sze- ■ i n i ■ m ■ i ■ i ■ ■ i n i ■ meket. — Igen — mondta — De ezt talán tudod is. — Talán tudom... — hangja puha volt, enyhén ingatta magát és mintha izzott volna az arca. A falu szélén kinyílt felettük az ég homorú félgömbje. Sötét bársonyán sűrűn ragyogtak a csillagok. Nem mindig lehetett annyi csillagot látni Amint kiértek az utca Csak a régi nyarakat szülőfalujában. Tánc közben olykor puhán megérezte a lány keblének moccanását. Mint valami meleg és puha harangszív verődtek fehér blúzához. Jó volt önfeledten táncolni és várni, hogy olyan rész következzék, amikor át kell ölelni a derekát. Hol van az az este, amikor először kísérte haza? — Hazakísérhetlek? -j- Kérdezte tőle, még önmaga számára is váratlan merészséggel. Ö volt a legszebb a faluban. — Haza?... Hát, persze! — A'lány szája széle ragyogott. Nagy meleg áramlatok indultak el a szeméből. Látta rajta a meglepődést és már-már félt, hogy kitér a kérés elől. Jól emlékszik, meg is bánta. Micsoda szégyen lesz, ha elutasítja!... Felbomolhat a tánccsoport is. amit olyan nehezen szervezett meg. Állt és nem merte elhinni a választ. — Jó, akkor majd együtt... — csaknem hebegett. Hónapok óta hordozta érzéseit, de titkolta. — Már mehetünk is — szólt a lány és gyorsan elköszönt a többiektől. — Szervusztok! — A fiúk arcán csalódás ho- máiylott. 7|—"• ■—j a csillagok alá. Balázs úgy érezte, hogy egye- I Kilépték I nesen a csillagok közé. Égig érő, meleg lélegzetű----------------- este maradt meg benne. Nem hallotta lépéseik ko ppanását a járdán. Nem látta a házakat, az utcai villanyok zsibavirág fényét — Miért nem táncoltál velem? — Kérdezte a láhy. Mert próbák után minden este sokáig táncoltak. Csak Balázs húzódott félre, nehogy elárulja magát. Félt. Igen. az az igazság, hogy félt. Nemcsak a tánctól, á felnőttség dolgaitól, — Nem tudok táncolni. és az árokparti fák árnyékából, s megpillantották a hatalmas eget, önkéntelenül megtorpantak. — Szereted nézni a csillagokat? — Kérdezte Balázs, mert mást nem tudott mondani. — Igen. — Ismered is őket? — Egyet-kettőt... — hosszú haját igazgatta, majd bizonytalanul kinyújtotta a karját. Az újjai vége. mintha eltűnt volna az égen, mintha felért volna a csillagok közé. — Az ott a Fiastyúk. Látod? — Látom. — Az meg a Tejút. — Karjával vonalat húzott észak-keleti és dél-nyugati irányban. — Igen, a Földünk is beletartozik. — Igen, a tudósok szerint, egyik szélén vagyunk... S tudod-e, hogy több neve is van? — Több neve? r-r—-------álltak egymáshoz. I fcgeszen kOZBl j — Igen. Még egyet talán te is ismersz.---------------------- — Ismerek?. . O. persze! A Hadak útja. — I gen. De a nagyanyám Tejes útnak is hívja, meg Madarak útjának.
