Pest Megyi Hírlap, 1974. május (18. évfolyam, 100-125. szám)

1974-05-26 / 121. szám

1974. MÁJUS 36., VASÁRNAP

BORBÉLY TIBOR VERSEL

ÖRVÖS LAJOS:

Füstvidék

Jelszavunk a ház Báláról a vakolattal lepereg.

Fel vörösük fájón a téglaseb. Gyárkémény-füst a ház fölé fekete zászlót varázsol.

Árnyakat vetít a füstvidék az ú t r a. A neonfény megfeledkezett e tájról.

Vallomás a világról

Nyugtalanul

Álmom tart ébren. Éberségem altat.

Kusza szövevényként szolgálok nyugtalanul, megnyugtató hatalmat.

Mese

A valóság megkérdezte a költő tudatát: „Tükröm, tükröm, mondd meg nékem...”

Azután kitört a vita.

TORO ISTVÁN:

Felöltöztem

Felöltöztem a semmiből megbirkózhatok magammal hátamra húzom szürkeségem ujjatlan kabátommal

s alatta járok láthatatlan önmagamba belemelegszem míg idegen embereik hadonásznak forgó hitükkel köröttem

irányíthatatlan vagyok kanyarban járó siető fázhat ki előttem megy s belefárad ki utánam jő

csak úgy vagyok hiány sorsomnak vagyok ügyésze nincs aki kitalálna s nincs aki keresne

PARDI ANNA:

Cipőnk ormán a por

Amit átéltünk, Anyám, pontosan kiválik kertvégeken, ajtókilincsek előtt.

Ó, halhatatlan az a ringlófára repülő madár cipőnk ormán a por, a bedülő léckerítés, a szél szopiszédolása, halhatatlan az almák kocsányán lógó barna est,

érte megyünk, értünk jön, eltemet,

felráz, mint a szózat:

egy nappal megint kevesebb,

halhatatlan a szilvakék sziszegés:

ereszkedjék meg, kerüljön hozzánk közelebb az ég,

hogy ő mi legyünk, ne a messzeségtől

újra meg újra elszakadó dallam.

Ó, halhatatlanok azok a reggelek, tejként forr a dér, a mozdulat fele szokás, fele remény, te maradsz,

én indulok arra, amerre te nem mertél.

Varga László linóleummetszete

nyosan él, legfeljebb egy-egy jelentéktelen kaland útközben. Valami különös izgalom vett rajtam erőt. Nem egyszerűen azért, mert a karjával a mellemhez ért, nem azért, mert megcsókolt, de mert úgy éreztem, hogy olyan magányos lélekre találtam benne, amilyen én is vagyok és jelentek neki valamit. És még abból is úgy éreztem, ahogy megcsókolt. Mert egy nőnek nagyon finom érzéke van az ilyesmihez. Andriskám, abból is megsejt valamit. És arra jutottam, hogy nem olyan gyakran tesz kirándulásokat nőkkel. De akkor miért nem ír?

fejét------■---------■------ hiSZik

I Vajon miért | annyian,

hogy

azért az önfeledt, igazi élményért, amely úgy jön, mint egy nyári zápor a forróságban, a világ végére kell menni. Mert csak ott bújhat ki önmagából az ember, ott lengi körül valami idegen varázs. Nem tudom, miért hiszik annyian ezt, de talán egyéniség dolga is. Én már jártam külföldön, kétszer is laktam cserében egy svájci tanártársamnál, aki egy évvel korábban a mi vendégszeretetünket élvezte a feleségével. Ök tündéri városkában laknak, Lausanne közelében, egy mesébe illő házacskában. Az egész negyed ilyen szép tiszta kis házikókból áll, az egész negyed a mesébe illik.

Az étkezésekhez finom fehér bort ittunk, úgy tüzelt, mint a pezsgő, ma is emlékszem az izére. Kirándulásokat is tettünk, elmentünk Vevey- be, egy tóparti étterembe, ahonnan még Rousseau nézte a tó vizét. A felesége maga vitt be kocsiján néhányszor Lausanne-ba, sovány, szőkésbarna, fiatal nő, egy üres teraszon ittuk a feketét, az egyetem szomszédságában, ha jól emlékszem, a Saint Francois téren, beszéltünk erről-arról, a mindennapok gondjairól és örömeiről; keresztbe rakta lábát, felhúzódott a szoknyája és látszott a térde és vékony, selyemharisnyás lába. de kétértelműségnek még csak árnyéka sem férkőzött közénk. Igazán megszerettük egymást, a férje jobban kedvel, minit a saját környezetét. És bemutattak ismerőseiknek is, köztük egy özvegyasszonynak, akivel sétálgattam a városkában, megmutatott sok mindent és ővele is beszélgettem, még a férfiakról is, de csak úgy, mint egy jó ismerőssel. Talán a helybeliekkel nem lett volna ilyen fesztelen, de én idegen voltam és kicsit félénk modorom bizalmat ébresztett benne. Amúgy senki nem várt arra, hogy én szerezzem, visz- sza néhány napra boldogságát, de őszintén szólva nekem se ez járt az eszemben, úgy meg voltam illetődve, úgy tetszett a táj, az idegen szokások, ez az egész idegen világ. És alig vártam már, hogy hazaérjek, és elmeséljem feleségemnek az élményeimet, a benyomásaimat, és magamhoz öleljem, mert szeretem a feleségemet.

| Persze, mondhatják, j

hogy suta vagyok, kicsit félénk is talán, semmi kezde— El — suttogta szégyenlősen.

— Ne légy zavarban. Hozzám mindig bizalommal fordulhatsz. De most ne haragudj, színházba megyek Katus nénivel.

Telefonszámla, utána mindjárt a Patyolaté. Tamás úgy tántorgott, mint a megszédült öklöző, akinek már védekezni sem fut az erejéből. Ráadásul kilyukadt a cipője talpa, Erzsikének iskolai kirándulásra kellett a pénz, Cicuka a hátát fájlalta, az orvos tüdőgyulladást állapított meg. Téglásné Erzsikét a sorsára hagyta, kérjen pénzt az apjától. Cicuká- hoz orvost hívott, Tamást elvitte új cipőt venni a boltba.

— Ezt ajándékba kaptad — mondta, s úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy fia arca lángba borul.

Még három hétig kitartottak a gyerekek, konokul, de keservesen. Aztán eljött a régen esedékes nap. Tamás szinte lábujjhegyen settenkedett anyjához, aki ezúttal nem stoppolt, hanem egy képeslapban gyönyörködött.

— Anyu... — szólalt meg a fiú halkan, bűntudatosan.

Nem nézett föl a lapból, úgy kérdezte, színlelt közönnyel:

— Törleszteni akarsz, fiacskám? — Hogy válasz nem érkezett, tovább lapozott: — Nem mintha sürgetni akarnálak. Még várhatok ...

— Anyu!

Ez már úgy hangzott, mint a segélykiáltás. Ismét csend, majd a megtört vallomás:

— Nem sikerült...

Téglásné nem diadalmaskodott, sőt elmagyarázta, hogy nem szabad könnyen feladni a harcot. És csak nehezen hagyta meggyőzni magát, hogy térjenek vissza a régi rendhez:

— Hátha olyan nagyon akarod.

Boldog volt, régóta nem feszítette ennyire a boldogság. Mit számított ehhez képest az a néhány száz forint, amibe a kísérlet került. Aznap este nem feküdt le korán. Mielőtt folytatta a félbeszakított maszek munkát, hosszan elnézte magát a tükörben. Búcsúzott a szabad estéktől, a mozitól, a baráti társaságtól, megfiatalodott, megszépült arcától.

| Es odahajtotta | két er- --------------------------- kélyt elválasztó rácsra, és olyan közel volt hozzá az arcom, hogy véletlenül hozzá is ért. És akikor lehunyta a szemét, én meg valami delejes vonzás következtében a szájához értettem a Számat is. És rajta tartottam egy kicsit, éreztem - a száját, de mégsem csókoltam.

Erősen dobogott a szívem, mert olyan váratlanul jött ez az egész. Különben is mondtam már, hogy a feleségemen kívül nem érdekel más nő. De talán épp ez vonzotta hozzám Krisztinát, ezért öntötte ki nekem a lelkét, ezért táplált annyi bizalmat irántam. S talán ez a suta csók, amely nem is volt igazából csók, ez keltette benne újra életre Jean- Pierre-t, ez a kis ártatlan flört, ami volt-nincs, már el is illant, épp csak valami bizsergő érzés marad utána az ajkán és a lelkében. És egy könnycsepp gurult le az arcán, nem is a keserűségé, hanem a megtalált szerelemé, ha csak egy percre is, és lefolyt a szánkra nedvesen és sósán, mint a tengervíz. És közben szólt a zene a táskarádióból, az a halk, érzelmes, gyors, olasz zene s egy pillantásra azt hittem, én gurulok ott Krisztinával a mesz- szi tengerparton, én érzem ennek az idegen asszonynak a száját, mert én is szeretek úgy néha képzelődni.

Hirtelen kiszakította magát, ahogy magamhoz húztam a fejét, és beszaladt a szobába. Nem is láttam négy napon át. amint kint ültem délutánonként az erkélyen, olvasgattam és szólt a rádióm.------------;----------- így. HiJo

bb is volt | szensem------------------—. milyen

ér

zelmi szál nem fűz bennünket egymáshoz és szeretem a feleségemet. De mit tehet az ember, ha néhanapján így betör a világ egy ilyen kisvárosi hegyoldalra is, útlevél és vízum nélkül, váratlanul és idegenül, egy gesztenyefa lombja alá, a faerkélyre. Betör és átsuhan az erkélyen a világ, amit olyan messzire képzelnek sokan. Talán Krisztina is, tiszta testével és könnyesen nedves szájával. Pedig itt is lélegzik a világ, itt is milyen izgalmas az érintése, itt a tetők és tornyok felett, ebben a zöldellő hegyoldalban, ahová már csak földút vezet, és ahol mozdulni sem lehet úgy, hogy ne tűnjék fel a mások szemében. Én nem is törődöm úgy a világgal. Ha akar, jön úgyis.

i

ményezés nincs bennem. Hát lehetséges. De azt tartom, hogy az élményeket nem lehet hajszolni. Vagy jönnek maguktól vagy nem jönnek. Mert ha úgy fordul a dolog, megtalál a világ egy szentendrei társasház faérkélyén is, a városka szélén, ott a hegyoldalban, ahol a bimbózó ágak közt megcsillan távolból a Duna is, és úgy tarkáll a városka színes tetőivel és templomtornyaival a párás levegőben, mintha valami olasz filmen látnám.

A gesztenyeágak szinte rám- hajlanak az erkélyen, egyedül tartózkodom itthon. A feleségem rokoni látogatásra ment a Dunántúlra. Szombat délután van, sötétkék ruhámban ülök egy könyvnél, a kisasztalon szól a táskarádióm. Néha megfedd érte a feleségem, hogy miért járok otthon ünneplő ruhában. Én azt válaszolom ilyenkor, hogy minek öltözzek ki, ha nem a magunk kedvéért. Ezt nem egészen helyesli, de azért nem haragszik, hiszen rosszabb szokásaim is lehetnének. Nem iszom, nem pislogok a nőkre. Még a tanári karban is olyan magának való embernek ismernek, aki a légynek sem ártana. Dehát miért ártanék a légynek. Elhessegetem.

Három óra tájban javában tűz a nap az erkélyre, csak a gesztenyefa véd előle. Olvasgatok, hallgatom a zenét, valami halk, érzelmes olasz zenét. És cigarettára gyújtok.-— -----------—- jelenik meg

| Szőke fej | ekkor a

■------------------- szomszédos

er

kély ajtajában. Krisztina, a szomszédunk, elvált asz- szony. A könyvtárban dolgozik. Nem szép és nem csúnya, kicsit olyan vágyódó természet. Kiábrándult a férfiakból és mégis vágyik valakire. ízletesen főz, mindenből egy kevéskét. Azt hiszem, azt a keveset is megosztaná egy komoly férfivel. A féleségemmel gyakran beszélget, velem ritkábban. Inkább, ha egyedül vagyok. Most is tudja, hogy elutazott a feleségem és átszól hozzám:

— Látom, egyedül van, Andriskám, hozok tüstént egy feketét.

— Óh, ne fáradjon!

— Dehogy fáradok! Magam is iszom egyet.

És néhány perc múlva visz- szatér két csésze kávéval. Szép, aranyos szegélyű porcelán csészék, egy magányos nő nagyon szereti az ilyesmit. Mintha mindig vendéget várna, pedig nem vár senkit. Magamagát vendégeli meg a porcelán csészében. magamagának mosdózik folyton, szór magára egy kis illatot és veszi fel a mellén kivágott, virágos jersey ruhát. Persze, én is látom, én is érzem a szappan és a kölni illatát, dehát én csak a szomszéd vagyok és Krisztina tudja, hogy ugyanezt érzem a feleségemen is. Igaz, ezzel aztán be is fejeződik a világ, legalábbis a nőké.

—------------------------------r a pilJ Olyan álmodozó | lantá-------------------------------- sa, mert

Kr

isztina álmodozni is szokott. Még tavaly nyáron járt Franciaországban és ott megismerkedett egy férfivel, egy bizonyos Jean-Pierre-rel.

Igazán akaratlanul. Barátnőjétől vitt neki egy üveg tokaji bort és Jean-Pierre felajánlotta, hogy elviszi . Nor- mandiába, a tengerpartra néhány napra. Ö szemérmesen szabadkozott, de elfogadta.

Jean-Pierre intelligens férfi, kamionsofőr, és .mint ilyen, jól keres. Nagy kocsija van, lehet, hogy megszokta a monstrum teherautót, és csak nagy kocsiban érzi jól magát. Ömaga is nyurga, nagy termetű, mindamellett, hogy kedves, közvetlen. fesztelenül viselkedő ember. Ügy rohantak a kocsival, hogy ki sem mert nézni oldalt a fákra. S amikor megálltak egy szép erdei étteremnél, a fa- boxokban halványkék abrosz fedte az asztalt ás halványkék csík futott körbe a tányérokon. Óh, egy nő nagyon élvezi az ilyesmit.

Krisztina meg különösképpen. Vörös bort ittak, az úgy elütött ettől a kéklő környezettől, de csak keveset ivott, mert nem ivós, és Jean- Pierre-t is intette, hogy keveset igyon, mert vezet. De talán mégis többet ittak kicsit a kelleténél, és így történt, hogy mikor már félhomályban a tengerpartra értek, s megálltak néhány percre a vizet nézni, Jean- Pierre gyöngéden átkarolta erős karjával, és megcsókolta. Sok nőnek ez nem volna olyan újság, de Krisztina, aki kiábrándult a férfiakból és nem hagyott közeledni magához senkit, jobban megré- szegült, mint a bortól és nem tudta elfelejteni.

Mert amúgy nem használta ki Jean-Pierre, hogy kettesben utaznak. És elhozta magával a címét és írt neki egy szép képeslapot Szentendréről. Tudom pontosan, mit írt, mert én fordítottam le neki. Meghívta Magyar- országra is, Szentendrére. És álmodozva várta a választ. Mert valami varázsa van annak, hogy egy ilyen nyurga, jó képű, dolgos, kedves és magányos férfivel utazik kettesben az ember egy távoli tengerparton, narancslét és bort iszik vele, kagylót ízlelget a társaságában, mint egy jó baráttal, akitőJ nem kell különösen tartania.-------------------p nem jött

I De válasz | Ezt nem ér------------------- tette Krisz

ti

na. Hiszen olyan rendes, intelligens fiúnak látszott ez a Jean-Pierre. És meg is csókolta.

Azzal vigasztaltam, hogy hallomásom szerint a franciák igen rossz levélírók, és ha valaki kamionsofőr még ráadásul, állandóan az országutakat járja, főiként éjjel, mert olyankor jobbak a közlekedési viszonyok, akkor örül az ember, ha lepihenhet, kikapcsolódhat és nem levélíráson j$r a? esze.

De Krisztina mégsem tudta elfelejteni Jean-Pierre-t, és nagy ritkán, ha egyedül maradtunk, előhozakodott vele. Most is ezzel kezdte a beszélgetést.

— Hát képzelje, Andriskám, még mindig nem írt ez a Jean-Pierre. Öh, akkor is így tűzött a nap, amikor a tengerparti sziklafal tetején gurultunk az úton. Olyan szép volt a víz, úgy csillogott, dagály idején meg úgy csapódott a szirtfalnak, mintha ágyúztak volna. És azt mondtam neki, hogy nálunk is nagyon szép, és nem lenne-e kedve meglátogatni egyszer, önkéntelenül megfogtam a kezét, csak úgy rátettem a kezem a kézfejére.

És Krisztina önkéntelenül is átnyúlt az erkélyen, és megfogta a kezemet, épp csak hogy mutassa, hogyan esett akkor. Nem is fogta meg, egyszerűen úgy rátette a kezét a kezemre, mint a Jean-Pierre- ére.

Jean-Pierre megszorította kezemet — suttogta.

— ------------ elegáns ruI Néztem | háját, ezt a---------------- tairkavirágosa

t, néztem a nyakkivágásban fedetlenül hagyott friss, halványsárga bőrét, éreztem szappan- és kölniszagát és talán meg is sajnáltam kicsit, hogy úgy a szívére veszi azt a találkozást, amit Jean-Pierre nyilván csak egy kedves kis flörtnek tekintett két nagy ka- mionút között. Bennem ugyan semmilyen merészség nem lakozik, de valahogy akaratlanul is megszorítottam Krisztina kezét a másik kezemmel. Hagyta. Talán így tett Jean- Pierre is, és olyan nedvesnek, csillogónak láttam a szemét, mintha sírna egy kicsit.

— Mit számítok én neki, Andris, egy vidéki könyvtárosnő a kis Magyarországról. Pedig nem titkoltam előtte se, hogy kiábrándultam a férfiakból és nem járok senkivel. Magamnak öltözködöm és otthon is tisztán, csinosan járok. És akkor újra megcsókolt. Az ő szája is ilyen barnáspiros volt, mint a magáé, ő is ilyen tiszta volt, de ,ő sportöltönyt viselt. Azt mondta, hogy neki nincs ideje nőkkel foglalkozni, megszokta kicsit, hogy magáHidd el, a jövőben az efféle kispolgári spó- rolgatásra nem lesz szükség.

Ha megstoppolom, még fél évig elhordhatod —; ez a vészkiáltás rekedt meg Téglásáéban. Ehelyett így szólt:

— Lehet, hogy igazad van, Tamás.

Ha ők új életet kezdenek, miért strapálnám' magam? — gondolta és aznap este hozzá sem nyúlt a maszek munkához. Hónapok, nem is, évek óta először kedvére aludt, dúdolgatva főzte meg a reggelit és azon kapta rajta magát, hogy éppoly türelmetlenül várja a családi új gazdasági rendszert, mint a gyerekei.

Elkövetkezett az elseje. Erzsiké állta a szavát, gondoskodott reggeliről, tízórairól, hazajövet az iskolából bevásárolt: csupa finom dolgot, sonkát, szardíniát, szalámit. Eleinte csak aznapra, később nagyobb mennyiséget vett, hogy ne vásároljon annyiszor.

Téglásné visszahúzódott, parizert meg túrót vacsorázott a konyhában, de pompásan érezte magát. Már az első hét végén meghízott, az arca kikerekedett, kisimult, a férfiak ismét megfordultak utána az utcán. A gyerekek néha meghívták, hogy tartson velük. Azzal hárította el őket, hogy majd ha belejöttek a kerékvágásba. Közös vacsora helyett moziba ment.

A tizedik nap körül Cicuka könnyes szemmel szaladt hozzá. így értesült arról, hogy Tamás és Erzsiké összeveszett. A kislány nem tudott felvilágosítást adni az összeütközés okáról. Téglásné mosolyogva simogatta és vigasztalta.

A vacsoramenü ekkortájt egyszerűsödött. Rövid parizer-korszak után hosszabb zsíros- kenyér-korszak következett. Aztán megérkezett a gáz és villanyszámla hatszázötvenhét forint ötvenkilenc fillérről.

A fiú úgy révedt a számlára, mint aki kísérteiét lát.

— Fejenként több mint százötven forint — nyögte ki végre rémülten.

— Szívesen kisegítlek — simított végig a fiú borzas haján az anyja —, majd a jövő hónapban megadod. Elfogadod?