Pest Megyi Hírlap, 1974. április (18. évfolyam, 77-99. szám)

1974-04-04 / 79. szám

1974. ÁPRILIS 4., CSÜTÖRTÖK *‘‘k/CíHap 9 „ ~"j Hidegebbek | KISS ATTILA GRAFIKÁJA VÁCI MIHÁLY: LEGENDA Akit a nép ajkára vesz, vállára veszi azt, akit a nép vállára vesz, szívébe zárja azt, akit a nép szívébe zár, nem hal meg soha az. Majd él papír, folyóirat és könyvek nélkül is, és nő nyomdák és kiadók és tévé nélkül is, majd házról házra jár, ügynökök nélkül is. Dallá válik, mit esténként a puszták szele visz, legenda lesz és népmese, közmondás szava is, jövő, ígéret lesz, akit mindenki várva hisz. Jövője lesz a múltja is — várják, majd visszajön nem úgy hiszik, mint azt, ki volt, de mint ki végre jön, a várva várt öröm, aki minden ablakon beköszön. Hordják foguk között, mint tavaszi füvet, diákok élesztgetik, mint pásztor a tüzet, holtukban is őt éltetik, mint sírok a füzet. Nevét rozstáblákba írják kedves gyalogutak, a lélek szájhoz emeli, ha rándul az ajak, mint vödrüket felemelik a fényre a kutak, kazlak alatt a csók után majd legénynek a lány, fiú apának, apa a családnak vacsora után, róla beszél: — Volt valami, valami lesz talán... VERESS MIKLÓS: NAPTÁR- GYÓGYULÁSHOZ Február március április szabadság — táguló tüdő gyógyulok ámulok te telíts hóevő vízevő szélevő április március február fagyfaló jégfaló múltfaló remegő országgá operált lebenyeim megújító február április március betegség-vágó villanás a mellkasomban is okos mindennapos honfoglalás hegedő seb a hátamon múló kardvirág-hatalom hej te télsápadt fűsereg pusztaszer-hangyák győztesek mezsgyehazányi nagy hitek földhöz gyökérhez kössetek április április április hajtásod vagyok magam is lettek az esték. Kö­zeledett az ősz. A front is. Egymáshoz ha­joltak az emberek, ha talál­koztak az utcán. — Németek jönnek. Másnap a Kossuth-kerthez igyekeztünk. Elmúlt a jó világ, a félmeztelenes idő. Stukán piros trikó lötyögött. Rám in­get húzott reggel a nagy­anyám. — Ha elcsavarogsz, leverem a lábad — engedett ki az ut­cán. De a tankok egyre jöttek. Elhallatszott a Porcsiny ut­cáig is. Nyugtalanul ültünk az eperfák alatt. — Tigrisek — mondta Stu­ka. — Nagyobbak a házak­nál is. — Láttad? — Nőm. De nagyobbak. — Még a mézes Kocóék há­zánál is? — Annál is. Pedig az nagy ház volt. Több ablaka nézett az utcára. Egyikbe mindig kiírták: méz van eladó. — Megnézzük? — Nem engednek minket oda — óvatoskodtam. — Azt hiszed? — Azt. — Majd meglátod. Végigfutottunk a Hosszú ut­cán, ki az állomásig. A kert előtt hatalmas tankok sora­koztak. Zúgott, recsegett a környék. A fák közé álltak. Sírva dőltek el az akácok. Sokan figyelték, az új­városiak hathá­ziak már ott vá­rakoztak. Leültünk közéjük. — Focizunk? — szólt vala­ki. — Persze. Válasszunk. Stuka közelebb húzódott hozzám. Oldalba lökött. — Tudok szőlőt — súgta. — Szőlőt? — Itt a közelben. — Nem lenne rossz. Nagylelkűen mondtunk le a fociról. Álmélkodtak a töb­biek. Egy percig. Aztán játsza- ni kezdtek. A vasúton túl, mindjárt a Tomajra vivő út mellett kez­dődött a Vénkert. Oda igye­keztünk. Még nem jártam ar­ra. Stuka vidáman ment elöl. Ismerősen. — És ha nincs is szőlő? — bátortalankod tam. — Van. — Én még sohasem ettem szőlőt. — Most ehetsz. — Sokat? — Sokat — Akkor jó. Keskeny út vitt a táblák között. Néha feltűnt rajta va­laki. Megszedte a fákat, lever­te a diót, s a falunak fordult. Aranyat értek a kerti földek. De szőlőt még itt sem ter­mesztettek, egy-két ember engedhette meg magának. — Mindjárt odaérünk. Lépésről lépésre idegesebb lettem. Gémeskúthoz értünk. — Iszunk? — Ihatunk. Felhúztam ka szétnézett. — A diófánál van. a vödröt, föléje ha­joltam. Stu­deztek be náluk, a nagy kamrában, azt kel­lett Anionnak éjjel-nappal őriznie. Eleinte mindig a kezében szorongatta a puskát, de később már le-letette. Elszállt a bizalmatlan­sága. Nagyapja is megszokta, hogy külön őre van a háznak, és vacsora után átadja An­ionnak a kapu kulcsát ahogy ő mondja, a „kljucs”-ot. Ez volt az első szó, ami közelebb hozta őket egymáshoz. Anton egész nap rá­ért, csak ritkán jöttek a dokumenttal vala­miért. Igaz, nem sokat beszélgettek, de annyi kiderült, hogy Anton otthon asztalos. Az apjáról nem esett szó. Anton könnyen rájöhetett, ki hiányzik a családból. Ha az öregasszony sírni kezdett, inkább vigasztalni próbálta. — Nye bojszá mamka, Gitler kaput, vojna kaput. H iábavaló fáradozás volt. Ilyenkor letette a kötést, és eltakarta a tekintetét. For­rónak és hidegnek érezte egyszerre ezt a lázas és fojtogató csendet, ami ilyenkor kö­vetkezett. Akkoriban nem is veszekedtek Te­rivel, visszatartotta őket a megnevezhetetlen szorongás, ami környezetüktől rájuk ragadt. Azért is kívánkozott annyira a szabadba. De a verebek nem akartak leszállni az eperfára. Bánatában papírhajtogatásba fogott. Előbb csákót készített, aztán repülőt. A karcsú, könnyed siklású papírrepülő nagyon megtet­szett neki, még egyet készített, s próbálgatta külön-külön, aztán együtt is, melyik megy jobban. Akkor történt, hogy az egyik papírmadár nekirepült a katona arcának. A kisfiú földbe gyökerezett lábakkal várakozott: mit fog szólni most Anton? A katona letette a pus­kát Lehajolt, fölvette a repülőt, egyik kezé­vel magasra tartotta, a másikkal mutatta, hogy zúg. — Zzzz — mondta, és eldobta a repülőt. Ki­villant egészséges fogsora, ahogy nevetett. — Zzzz — tört ki belőle az örömteli zúgás, ahogy visszadobta Antonnak. Nem telt bele öt perc, már az udvaron re- pülőztek. Még kukoricaszemeket is hozott. Berakta a papír hajtásai közé, az volt a bom­ba. A lendülettől ki is pottyantak. ahogy elő van írva. Minél inkább belemelegedtek a játékba, annál több ötlettel, fortéllyal csinál­ták. Felszabadult nevetése felvillanyozta a katonát: Anton is gyerekes jókedvbe feledke­zett. — Én orosz — kiáltotta oda — te német! Akár, ha megcsípte volna Antont. Hirtelen abbahagyta a nevetést is a játékot is. Tekin­tetében sötéten lobban valami: fájdalom-e vagy harag? SZ LUKÁCS IMRE: KESERŰ CSILLAGOK — Jó — bólintottam. Ö is ivott. Kerékpáros állt meg mögöttünk. Jött a kúthoz. És hirtelen megfogta a ke­zünket. — Most megvagytok, jóma­darak — húzott minket a kunyhó felé. — Szőlő kellene, mi? Védekeztünk. Hazudtunk. Még sohasem jártunk erre, most is csak véletlenül. Hiába. Nem tudtunk elmenekülni. Bent a kunyhóban elengedte kezünket a szőlősgazda. Kulcs­ra zárta az ajtót. — Csipoghattok. madár­káim. Ki fia vagy? — ordított rám. — Én nem is tudom... Csak véletlenül jöttem erre. — Véletlenül? Persze, sző­lőt se akartatok lopni, mi? — Nem is szeretem a szőlőt — mondtam. — Te se? — kérdezte Stu­kát. — Én sem. — Kár. Megkínáltalak volna benneteket. Sok termett. És még nem győztétek ellopni se. Stukára néztem. Vállát rán­dította. — Ki fia vagy? — húzta meg a fülemet. — Ki vele. Nem szóltam. Lángolt az ar­com. Azt hittem, már régen nincs is meg a fülem. Aztán a másikhoz nyúlt. Könnyes lett a szemem. — Beszélj, zsiványfajzat! — Az Erdei Imréé — szólt hirtelen Stuka. — Az a nagy­apja, azoknál van. — Igaz? Bólintottam. Levette fülemről a kezét. Megütődött a szóra, tétová­zott. — Mit keresel itt? — Megyünk a földre — se­gített Stuka. — Ne ugass! — mordult rá a férfi. Felém fordult. — Tényleg a földre mentek? — A dinnyeföldre — mondtam. — Ugye a te nagyapád van a községházán? — Az — hazudtam pirulás nélkül. — Akkor eredj, de többet meg ne lássalak erre csava­rogná ■j——|—|-------> a kerti úton. Sz aladtam | stukával se--------------------- törődtem. Cs ak a többieknél heveredtem le a gyepre. Még játszottak. Egyszer csak lobog a piros trikó. — Elengedett? — Kiugrottam az ablakon. Most már jöhet utánam. — Gyerünk — ugrottam fel. Elbújtunk a Kossuth- kert szélinél, lehasaltunk a fák közé. Nemsokára jött a gazda. Nyugodtan hajtotta a pedált, tekingetett előre. A faluba igyekezett. — Fáj a füled? — Fáj. — Piros, mint az ingem. — Miért mondtad a nagy­apám nevit? — A belrendőrt is úgy hív­ják — nevetett Stuka. — Be­vette a tukó. Feküdtünk a megfonnyadt mezőn. A fák levelei is készü­lődtek már. Elmúlt a dél is. Fűszálat rágtam. — Estig otthon marad. — Kicsoda? — kérdeztem. Stuka a szőlőskert irányá­ba mutatott. A többiek elin­dultak haza. Mi vártunk. Vo­nat jött. Feküdtünk a fűben, néztük az egylovas zöld posta­kocsit. Később csend lett. Elnéptelenedett az állomás, a tankok sem zúgtak. Jó szag csapódott a sátrak felől. — Te szereted a húst? — Szeretem — mondtam. — A szőlőt? — Azt is. — Visszamenjünk? — Félek. Stuka felült. Megbámulta a fülemet. Sokáig figyelte. — Fáj? — Nagyon. — Gyerünk. T—-------rí-------i lépkedtem Ré mülten J utána. A------------------- kerti úton me ntünk. Szégyelltem magam. Üres, őszies volt a vidék. Dió­fa mellett haladtunk. — Kell? — Nem. Nem kell — tilta­koztam. — Forduljunk vissza. — Azt nem lehet — Még lehet. — Szőlő nélkül? — Anélkül. — Félsz? — kérdezte. — Félek. — Mitől? — Tőle. — Én nem félek. — Nem is igaz — kiáltot­tam. — Nem igaz? — Nem. Stuka leült az úton. Pedig a gémeskút közelében jártunk már. Senkit se láttunk. — Látod, hogy nem félek? — Látom. — Szedjünk? — Nekem csak két fürt kell. Gatyaszárba dugtuk az in­get. Szétnéztünk. És nekivág­tunk. — A fehéret szedjed. Az édesebb — szólt hozzám. Ellőttünk roskadoztak a sző­lőtőkék. Beugrottunk a sorok közé. Lehajoltunk és téptük a fürtöket. — Az ingedbe tedd! — szólt rám. Alig szakítottam néhány fürtöt, zajt hallottunk. Futás. Vadul szaladtunk az úton. Porcsík maradt nyomunkban. Kezünket hasunkra szorítot­tuk, ne szórjuk a szőlőt. Gyor­san közeledett a Kossuth- kert. Beugrottunk a fák alá. — Már jöhetnek — lihegte Stuka. — Hátranéztünk, nem láttunk senkit. Lassítottunk. — Halt! — kiáltott ránk valaki. Megdermedtünk. Egy kato­na lépett közelebb a fák kö­zül. Ijedten szorítottuk ha­sunkra a kezünket. Géppisz­tolyát ránk irányította. Ért­hetetlen szavakat mondott. — Most mi lesz? — reszke­tett meg a hangom. — Nem tudom — suttogta Stuka. _______.--------- megállóit I A német ] pár íépés­-------------------nyire tő­lünk. Féltem. A fegyverre bá­multam. A német közben ha­ragosan kiabált. Nem értet­tük. Izzadtságcseppek vonul­tak arcomon. Nem mertem a német katonára nézni. A katona tovább magyará­zott. Bal kezével mutogatott, rángatta kabátját is. Aztán felénk lökdösött kezével. — Te, ez a szőlőt akarja. — A szőlőt? — hebegtem. — Rakjuk ki. Előszedegettük a gatyakor- ca fölül. A katona felé kí­náltuk. Az tovább mutogatott, géppisztolyával a földre in­tett néhányszor. — Lefeküdjünk? — pitye- regtem továbbra is. Már haj­lítottam a térdem. — A fenét. Szőlő kell en­nek. Tegyük le. Mindent a földre raktunk. Óvatosan, bátortalanul. Fél­ve pillantottunk a németre. — Többet soha se vesszük el a másét — suttogtam. Intett a fegyverével. Odébb léptünk. Közelebb ment a szőlőhöz. Nézte. Aztán felénk vetett egy pillantást. De mi nem mozdultunk. Halálra- váltan sápadoztunk. Egymás­ra se néztünk. Lehajolt és markába vett egy szemet. Elhúzta száját Felegyenesedett, másik kezé­vel oldalra tolta fegyverét. Újra mondott valamit. Nem értettük. Akkor már nem fél­tünk annyira. S bekapta a szőlőszemet. Aztán kiköpte. — Fene a belibe — szólt halkan Stuka. — Akkor mi­nek vette el? Belerúgott a fűre letett für­tökbe. És újra ránk kiáltott. Aztán lábával gyorsan topo­gott a földön, mint aki utá­nunk fut. Pillanatok alatt el­tűntünk az erdőből, lihegve szaladtunk hazáig. Lerogy­tunk a nagy eperfa alatt. Kifújtuk magunkat. Ké­sőbb Stuka kotorászni kez­dett inge alatt. Nem talált egyetlen egy szemet se. — Te nem kóstoltad meg? — Nem — válaszoltam. 7-77-71—------f—» jó ideig. I Hallgattunk | Aztán mint -----------------------akinek hir­telen eszébe jut valami, Stu­ka felkiáltott. — Mondtam, hogy az éde­sebbet szedjed. Ezen sokáig nevettünk. Es­tig abba se hagytuk. Keserű csillagok vigyáztak bennün­ket. — Nyem jó — mondta —, vojna nye ha­raso. Nagyon megszeppent, megkísérelte fordít­va kiosztani a szerepeket, de Anton nem ját­szott tovább. Visszament a szobába, leült a szokott helyére, az asztalhoz. Szomorú volt. Előbbi barátjában megint azt a kifürkészhe­tetlen idegent látta, aki első nap volt, mikor idejött nagy puskájával a vállán, akivel csak a nagyapja beszélhetett egyenrangú félként. O reganyó mellé húzódott, onnan nézege­tett tágra kerekedett szemmel. Szólni nem mert, később még a tekintetét is lesütötte. Félt, hogy Teri, vagy valaki meg­sejti a komor hangulatot, ami szándékán kí­vül ugyan, de mégiscsak az ő hibájából kere­kedett. Annyira elszontyolodott, hogy még a kavicsokat is elfelejtette a verebekkel együtt; el a haragját, ami a kiállhatatlan madámép- ség ellen annyiszor feltámadt benne. Egyszer csak Anton tekintetét érezte ma­gán. A száját is megharapta, csakhogy ne kelljen fölnézie. Mégis föl kellett vetnie a fe­jét. A katona szomorúsága már békés volt. Bizonyára nagyon szeretett volna szólni hozzá, mondani valami kedveset. Aztán a ke­zébe vette a sapkáját, a vatelinos katona­sapka hajtókájában keresgélt. Intett, hogy menjen oda. ö félénken engedelmeskedett. — Nye bojsza — mondta Anton, aztán ki­vett a sapkájából egy nyolcadrét hajtogatott húszpengost. — Neked — mondta —, és nyúj­totta felé, aztán, hogy nem akarta elvenni, belecsapott vele a tenyerébe. Negynehezen elhitte, hogy az mind az övé. Soha azelőtt nem volt ennyi pénze. Amint fölocsúdott, nyakába ugrott Antonnak. Erre Teri is előkerült. Rögtön kitalálta, hogy ti­zenkét színből álló festékkészletet kell venni pléhdobozban, ecsettel. Még marad is pénzük akkor. Öt a csúzliba való gumi izgatta, de olyat nem árultak sehol. Ráállt tehát. A katona aznap vacsora után ukrán táncot mutatott be a családnak. Karácsony után, amikor el kellett mennie, na:\mama megint sírt, mintha Antonnak is szóltak volna a könnyek... Háború volt. F ogta az ollót Józsi, hogy a középső ágak közül még kivágjon egyet. Ahogy nézte, tekintete a diófára siklott, meg a kis Józsira. A fiú fönn ringatózott a fa hegyében. — Gyere le — szólt oda —, még leszédülsz. — Nem lehet — felelt a kisfiú —, a sá- padtarcúak üldöznek bennünket, mert kiás­tuk a csatabárdot. Most fogom becsapni őket. — Hadd játsszon — gondolta Józsi. S egy másik fához fogott.

Next

/
Oldalképek
Tartalom