Pest Megyi Hírlap, 1974. április (18. évfolyam, 77-99. szám)

1974-04-28 / 98. szám

"T^f/rlap

V

Könyörgés pecsétért

M Föhivatalban a főelő- /I adó kegyes volt hozA-M zám. Személyesen ke- reste elő az aktámat, személyesen ellenőrizte az aláírásokat, s a pecséteket, majd személyesen így szólt hozzám:

— Tizenhat pecsét, ez eddig rendben is volna, most mar magam is aláírom. Így ni! Evvel most szíveskedjék fölfáradni a négyharminchét per ába, ahol Meinsorgné kartársnő rá fogja ütni a főpecsétet. Evvel az ügy elintézett a mi részünkről, kívánok sok szerencsét a továbbiakhoz. A viszontlátásra!

Es a kezét nyújtotta. Én hálásan megszorítottam a kegyes kezet, majd sietve kifordultam a szobából. Szégyelltem meghatottságom férfikönnyeit.

Nem álltam sorba a liftnél, gyalog rohantam föl a negyedik emeletre a négyharminchét per ához. Ott kifújtam magam, majd megnéztem az órámat. Még jóval a félfogadási időn belül voltam. Megnéztem az ajtót is, nem volt rajta semmi tilalom, hogy „Tessék a szántásra várni!” vagy „Ne tessék kopogtatással zavarni!”

Semmi ilyesmi, tehát ez egy igazi demokratikus intézmény.

A szobában hat dolgozó nő ült mélyen elmerülve, de olyan mélyen, hogy észre sem vették, amikor beléptem,

— Kezicsókolom — léptem oda illedelmes köszönéssel az első asztalhoz. — Meinsorgné kartársnőt keresem.

Az elmélyedt konty egy kicsit megmozdult fölfelé, s alóla sötétlila körömben végződő ujj nyúlt előre és oldalt.

Követtem a jelzett irányt, s már ott is álltam egy másik íróasztal előtt.

i- Kezicsókolom — köszöntem illedelmesen, s vártam, hogy felém mozduljon a sárga kazal, amely az asztal fölött billegett. De hiába vártam, erre tehát hangosabban újra köszöntem. — Kezicsókolom! — Ifjabb néhány perc után: — Bocsánat, Meinsorgné kartárs- nöt keresem,

— Türelem! — hallottam a sárga kazal alól.

Álltam türelmesen egyik lábamról a másikra, de öt perc után bátorkodtam megszólalni.

— Bocsánat, csak egy pecsétet, ha kaphatnék —, és a sárga kazal alá csúsztattam az aktámat.

Ekkor sértetten rám villogott a mély zöld mezőben fészkelő szem, s egyidejűleg

tömzsi ujjacskák tolták félre az aktámat.

— Csupán egy pecsétet kérnék — szólaltam meg tíz perc után ismét.

A sárga kazal alól ékkor kifordult egy tészta-arc. A zöld mező mélyéről kipislogtak a szemek, aztán rekedt hangot is hallottam.

— ön szerint az Atalanta, vagy a Sampdoria?

— Kéremszépen és csak egy pecsétet kérnék, erre.

— Tehát egyes, vagy kettes? Esetleg X?

— Kérem, én nem totózok, én csak egy pecsétet szeretnék ...

— Akkor szíveskedjék helyet foglalni addig ...

— Köszönöm, de... Rá tetszik ütni a pecsétet, és már itt sem vagyok.

— Tessék! — fordult a tészta-arc a kolléganőihez. — Azt mondják, legyünk udvariasak az ügyfélhez, és amikor az ember udvarias, ezt kapja.

— Bocsánatot kérek, de én csak egy pecsétet szeretnék.

— Én pedig csak ki szeretném tölteni ezt a totót, ha meg tetszik engedni. Tehát Fiorentina, vagy F. C. Milan?

— Kérem, én azt sem tudom, hogy melyik a fiú és melyik a lány.

— Ez hivatal, itt nem viccelünk! — recsegett rám a sárga kazal. — Különben sem önt kérdeztem.

— Bocsánat — rebegtem —, én...

— Tüdőm, csak egy pecsétet kér. Meg fogja kapni, türelem!

Még tizenháromszor rebegtem, nyöszörögtem, zokogtam el, hogy én csak egy pecsétet szeretnék. Akkor kimerültén összecsuklottam.

Rémítöen büdös kölnik illatára tértem magamhoz, öt nő tíz karja segített lábra állítani, s támogatott az íróasztalhoz, ahol kedvesen reám vigyorgott a tészta-arc.

— Hát miért nem tetszett mondani, hogy csak egy pecsétet tetszik akarni? — fuvo- lázta, miközben ráverte a stemplit az aktámra.

Tilkkadt, száraz volt a szájam, nem jött ki hang rajta, bár próbáltam. Fogtam hát az aktát, és kitámolyogtam a szobából.

— Talán köszönöm szépen”! — kiáltott utánam a sárga kazal.

Sólyom László

TÖRŐ ISTVÁN

Lobbanó aharatom

Kitörnék már ebből a nyárból lobbanó akaratom körülkerítve mikor éjszakák gyógyulnak s erősödnek félelmetesre

csodássá vadul együgyű képem összeszorítja álmomat újuló ébredésem betakarja a forrongást bordáim rácsa erőm rángatózása megtérülése elindulása sötétek Hamvas riadalma nappalok kanyargása megfürdetve a pocsolyákban fehér városok arca árvák belenyugvása anyák fájdalmadba

felvirágzik ösztöneimben az emberek szava összekulcsolt kezekkel élők s tüskébe lépők szigora felkantározott gép vagyok nyergem hátamra téve állok templomok ablakában s nyerítek a történelemre

A régi Víziváros

T. Tóth Tibor

1974. ÁPRILIS 28., VASÁRNAP

A csodapecás

rr

"|T"""Yn ma3am csak egyszer

IJ ' horgásztam, gyermekM 7 j koromban, a Hódsá■ ■■ gon, a Dunában, a Holt-Duna-ágban, valamelyik tóban. Fogtam is valami halfélét, a büszkeség ma is dagaszt.

Mindezt azért bocsátom előre, hogy az olvasó ne lepődjék meg, ha olyasmit olvas majd, hogy a ponty bekapta a horgonyt, aztán a yachtot maga után vontatva eltűnt az óceán hullámai között.

Barátaim nagy része viszont szenvedélyes pecázó. A horgászok és a kocsisok — ez utóbbiakon az autótulajdonosokat értem — egy dologban erősen hasonlítanak egymáshoz: ha egyszer belekezdtek, nem tudják abbahagyni, egyik történet a másikat követi. A jogsi ugrott, a karburátor így, a kézifék amúgy... és akkor az az állat hármasra kapcsolt! ... Vagy: — ha hiszed, ha nem, a harcsa a szemembe röhögött! — Nekem mondod, engem egy csuka szembe köpött! t

Így hallottam a belga horgászról is. Barátom, Kálán- tay János, a legszenvedélyesebb pecázó, beszélte a következőket:

„— ... kérlek szépen, ha nem a tulajdon szememmel láttam volna, magam sem hinném. Szóval az a belga betáplálta a maga állását. Babbal dolgozott, száraz babbal, a babszemeket így meg így elhelyezte egy ilyen meg amolyan módon lyuggatott lemezen, mikor aztán elérkezett a fogás napja, akkor...

Ennél a pontnál János széttárta a két karját, széles arcáról lavinaszerűen omlott- ömlött-zúdult alá az őszinte csodálat, ámulat, tisztelet.

— Az a belga pecázó, kérlek, sorozatban rántotta ki a halakat a vízből, olyanformán, mint ahogy a parasztok felfűzik ősszel a piros paprikát és kiakasztják a tornácra. Mi a szomszédos állásokból leesett állal meredtünk rá. Képzeld el a különbséget egy puska meg egy géppuska között. Nohát, ugyanaz a különbség volt az ö meg a mi fogásunk között. Egy óra alatt kétszer annyit gyömöszölt a zsákjába, mint a mi havi fogásunk. Ehhez fogható horgászt azóta sem láttam. S ami a legkülönösebb, nem titkolta a módszerét. Babbal szoktatta oda a halakat...

És itt az következett, amit a magam avatatlan módján már elmondtam.

— Kitűnő módszer lehet — vetettem oda szerényen, épphogy valamivel én is részt vegyek a beszélgetésben.

Azóta ezt a történetet a belga horgászról több ízben hallottam, mindig mástól- mástól, mindig ugyanúgy. Ez amellett szólt, hogy nem kitalált história, hanem tény, amelyet számos tanú igazol.

Valahányszor üres tarisznyával tértek meg pecázó barátaim, valaki mindig előrukkolt a belga horgász bibliai zsákmányával.

János barátomat gyakran elkísértem horgászni. Beültünk a ladikba, kieveztünk az állásba, ő bedobta a horgot a csalival, ő várt a halra, én ráérősen nézelődtem a vízi birodalomban, szívtam a jó levegőt, pihentem. Többnyire sovány zsákmánnyal tértünk haza.

Egy alkalommal az istennek sem harapott a hál. Az úszó, dunántúliasan a póta, nem mozdult a víz felszínén, ha cs.ak a szél nem mozgatta. Beesteledett, szedelőzködtünk, hogy hazamegyünk.

— Es ez volt az a hely — szólalt meg János barátom tragikusan —, ez volt az a hely, ahol az a belga annyit fogott, hogy majd összeros- kadt a zsákmány súlya alatt.

— Ez? — kérdeztem tágra nyílt szemmel és körülnéztem, hátha feltűnik a parton a sokat emlegetett belga szelleme, esetleg őmaga, hús-vér Valóságában. Aztán — mint a horgászattól csillagászati távolban élőnek, eszembe ötlött valami:

— Mondd, Jancsikám, ha olyan nagyon irigyled azt a belga pecást, miért nem követed a módszerét. Hiszen töviről hegyire ismertette és a száraz bab sem olyan drága.

János meghökkenten nézett rám.

— Ez még sohasem jutott eszembe — mondta. — Soha, De majd megpróbálom.

Tíz évre rá találkoztunk. János szinte repedezett jókedvében.

— Milyen volt a fogás? — tudakoltam. Tudtam, hogy más nem deríthette jókedvre.

— Tűrhető.

— A belga horgász módszerével.

Megcsóválta a fejét, hogy nem, azt még nem próbálta ki. Egyébként János újságíró és kötetnyi cikke jelent mega tapasztalatcsere hasznáról.

Kolozsvári Grandpierre Emil

ÖRVÖS LAJOS:

A fekete lány

Az eső olyan vékony, ferde csíkokat rajzol a levegőbe, ahogy jobbára csak a regények lapjain. A Le Tréport felé futó vonat meglehetősen üres, és én egy főúri mozdulattal gyújtok rá egy Pécate-ra. Ez a legolcsóbb francia cigaretta, valódi nevén Parisienne, csak a népnyelv nevezi Pácaiénak. Sötétkék ünnepi öltönyöm viselem, Mar- celle, a menyasszonyom ugyancsak sötétkék ünneplőjét. Csakúgy vakít fehér ingblúza, oly erősen elüt sötét kreol arcocskájától. Marcelle fekete lány, egyesek azt mondják rá néger, de ő megtanított rá, hogy ezt úgy kell mondani: fekete. Mintahogy van szőke is, meg barna is. Meleg, barna szeme kiragyog gyönyörű arcocskájából, a duzzadt, formás száját egy másodpercre számhoz érinti. Kint az ablakon át ferdén futnak az eső csíkjai s ón boldog vagyok.

Két hete kérdeztem tőle, hogy eljön-e velem Magyarországra, ha lejár egyetemi ösztöndíjam s ezen nagyon elgondolkozott. Nem is válaszolt rá. Mert szülei ugyan a francia Antillákról jöttek Párizsba, de ő a diáknegyedben született már, s nem is igen lépett ki még Párizsból. Ügyhogy, amikor szólásra nyitotta száját, az nemcsak az én kezdő ide- genes kiejtésemtől ütött el, de még a franciák közt is bizonyos néma tiszteletet váltott ki.

Ha pedig nem szólt semmit, csak rámszorí- totta másodpercekre a száját, olyan furcsa érzésem támadt, mintha nem is a földön járnék. Ilyen boldog csak egy sovány kis ösztöndíjas lehet, kinek nagy barna haja — nem divatból, de az ember akkoriban a háború után nem járhatott sűrűn a borbélyhoz — ráhull a homlokára s kicsit eltakarja jobb szemét is; legalább nem látszik mindig az fénylő öröm a szemében.

Szombat—vasárnapra szerettünk volna eljutni a Párizstól 120 km-re északra fekvő Amiens városkába. De én annyit beszéltem útközben s Marcelle olyan figyelmesen nézett rám nagy, barna szemével, hogy elvétettük az állomást és túlfutottunk Amiens-en.

— Hát itt nem jár a kalauz? — kérdeztem ijedten.

— Persze, hogy nem! — felelte Marcelle. — Megváltod a jegyed és leszállsz ott, ahova szól. Az állomáson veszik el aztán a jegyedet.

— Dehát akkor észreveszik, hogy túlmentünk a célon...

— Persze, hogy észreveszik. De talán nincs minden állomáson jegyellenőrzés — mormolta Marcelle —, majd ott szállunk le.

Marcelle dolgozó lány volt, én ösztöndíjas, és kitalálható, hogy nem a tengerpartra szándékoztunk utazni. Dehát a sors akarata kifürkészhetetlen, és valahány állomásra befutott velünk a vonat, mindenütt megpillantottuk a jegyellenőrző személyt.

— A következő állomáson mégiscsak le kell szállnunk — tört ki belőlem a rémült elhatározás, hiszen befutunk a tengerbe. És Le Tréport különben is város már a La Manchecsatorna partján, ott nyilván valóan ellenőrzik

a jegyeket.

Állomás következett és Marcelle azt találta ki, hogy majd az állomással szemben levő oldalon szádunk le. Amikor befutott a vonat, le is ugrottunk s egy fás sétányon át nagy lókarámba kerültünk. Két ló meg is érezte az ■ idegen szagot és nyerítve szaladt felénk.

— Hó! — szólítottam meg magyarul s megveregettem felénk nyújtott nyakát. E szót és e simogatást a ló megértette. Marcede ál- mélkodva nézett rám, hogy így meg tudtam szelídíteni a lovat. De ennél többet nem is tudtam, s arra kértem Marcelle-t, énekeljen az úton francia dalokat, ne fogjon senki gyanút, hogy netán idegenek vagyunk. Mert azt elfelejtettem, hogy Marcede bőre úgyis elárulja, hogy nem egy magyar ösztöndíjas pár siet az országúton a tengerpart felé. De mert ő is elfeledkezett erről, hisz neki sem akadt még ilyen kalandja, hát nótára gyújtott. S egy-egy parasztember, aki hallotta az út mentén, maga is jókedvvel mosolygott a vidám, ünneplőbe öltözött fiatalokra, habár én úgy hallgattam, mint a csuka.

így érkeztünk meg Le Tréport-ba, és láttam meg életemben először a tengert. De még lenyűgözőbben hatottak rám a tengerparton ádó, nagy, fényes szállodák.

— Mibe kerülhet itt egy szoba? — kérdeztem ijedten az én Marcelle-kémet.

— Őh, itt nagyon drága... — legyintett —, majd tovább megyünk az első faluba.

És elhagytuk ezt a ragyogó negyedet s a tengerrel mentünk tovább a partmenti úton. Az első faluban aztán kerestünk egy olcsó szállást, és találtunk is egy kavicsszedő családnál, amely halászatból és kavicsszedésből élt. Összeszedték zsákba a tengerparti kavicsot és eladták.

Tulajdonképpen én is jobban tettem volna, ha elkezdek kavicsot szedni, de oly rövidke volt az időnk, oly boldogok voltunk, hogy a tengerparton üdültünk, és oly jól festettünk sötétkék ruhánkban és fehér ingünkben, hogy eszünkbe sem jutott két napra kény ér kérésé t után nézni. Ittunk egy-egy pohár tejet s azt mondta Marcelle, hogy majd kagylót ebé- t delünk, az nagyon olcsó és nagyon-nagyon finom. Én még nem ettem kagylót, de amikor láttam, hogy Marcelle olyan jóízűen falatozza, nekem is kedvem támadt rá és csakugyan tömködtem a számba, olyan éhes voltam.

És láttam Marcelle-en, hogy rokonlelket lát bennem, mert nem minden külföldi szereti a kagylót s talán nem is érzett már külföldinek, ahogy kidagadt szemem a nagy nyel- dekléstőlj

Az eső régen elállt és kisütött a nap. Levetkőztünk fürdőruhára és bemerészkedtünk a víz szélére. Mert már közeledett a dagály s olyankor ki kell jönni a vízből; ha megnőnek a hullámok, úgy csapkodják a szirtfala- kat, mintha ágyúznának.

Így hát beljebb húzódtunk s mikor Marcelle újra számhoz érintette duzzadt, formás száját, különös gondolatom támadt.

— Te Marcelle, maradjunk itt négy napig, olyan szép itt...

Nem láttam csak féloldalt a csillogó tengert, a víztől fénylő fekete szirtfalakat, Marcelle melegen ragyogó szemét néztem, bár-