Pest Megyi Hírlap, 1974. április (18. évfolyam, 77-99. szám)
1974-04-16 / 87. szám
1974. ÁPRILIS 14., VASÁRNAP «fftCYfiJ ^f/rtop LAZAR ER VIN: Szerelem — Hát nem érted?! szeretlek ! A szavak gőzölögve buktak ki a száján és sisteregve hűltek ki, amíg a néhány méteres utat megtették az elhagyott, poros kirakat mélyén üiő lányig. — Tavasz óta idejárok — folytatta Simf —, minden áldott este itt papolok neked, s te meg sem mozdulsz, csak a szemedet forgatod. Értsd meg, hogy szeretlek! A szavak megragyogtatták a kirakatot, a gyenge villany- körte fényében siváran gubbasztó poros papírok, rongydarabok önálló fényt kaptak, hogy aztán a beszéd elhaltéval még szürkébbek, még visszataszítóbbak legyenek. A lány nem szólalt meg most sem, kezét térdén nyugtatva egykedvűen ült a rozoga széken, csak világoskék szeme sétált lassan, megfontoltan szemüregében jobb- ra-balra. megállás nélkül, azonos ütemben, mintha egy gépezet mozgatná, soha meg nem állapodott a tekintete Simfen, csak megérintette, s a szem soha nem csillant, az ajkak zárt vonala is csak nagyritkán lazult, valami mosolyféle derengett fel a lány arcán, Simf néha azt hitte gúnyoros, néha meg azt, hogy örömteli. — Megint a kedvenc ruhám van rajtad — mondta Simf, és homlokát a piszkos üvegnek nyomta. — Hallod, meghalok ezért a ruhádért is! Fehér, rövid ujjú. nyersvászon ruha volt a lányon, egy könnyű kis szandál, kicsit vékonyka, kamaszos karja, s megejtően kedves formájú lába feltüzelte Simfet, el nem tudta képzelni, hogy ebben a ragacsosan koszos kirakatban, hogy tud ez a lány ilyen tiszta lenni. — Szólalj már meg — kiáltotta —, mondj valamit! Amíg nem válaszolsz, nem megyek el innét. A lány szeme abbahagyta az ingázó mozgás*t, tekintete megállapodott Simfen, mereven nézte egy darabig, egyre szomorúbb lett, a szeméből áradó szomorúság egy kerek, világos foltot égetett a kirakatüvegre, mint amikor deres ablakra lehelünk, Simf megbűvölve nézte, a lány megemelte térdén nyugtatott kezét, s öt ujját széttárva Simf felé mutatta. A férfi elszörnyűlködve hátraugrott. A lány ujjai hegyén fölfes- lett a bőr, s kunkorodó kóc- szálak, vékonyka, szakadt drótvégek kandikáltak ki alóla. — Kóclány — üvöltött Simf —, egy kóolányba szerettem. A lány visszahelyezte kezét térdére, szeme újrakezdte az ingamozgást. Simf megfordult. tántorogva indult hazafelé, mellkasát forró kő feszítette. Hasra vágta magát az ágyán, bánata súlyától olyan lett, mint egy forma mellé csur- rantott nyersvas tömb. Nem bírta sokáig, egy barátra lett volna szüksége, egy jóbarátra. Fölpattant hát és kitalált magának egy barátot Egy széket húzott a szoba közepére, arra találta ki, de valahogy nem sikerült ez a barát, szeme aszimmetrikusan ült az arcában, egyik a szemöldök fölé húzódott, a másik lecsúszott az orra tövébe, haja elszórt pamacsokban födte a fejét, füle a nyak- szirtjén. — Te! — kiáltotta dühösen Simf, s akkor vette észre, hogy a barát Ízületei nem kapcsolódnak, a darabokból álló testet csak a ruha tartja össze, a barát elnyaklott a széken. Simfnek oda kellett ugrania, mindkét kezével elkapta, hogy le ne essen a földre. De a barát élt. lélegzett, Simf rettegve nézte a szörnyarcra gyűrődő vigyort. hátraugrott. a sikerületlen barát, mint egy bábfigura. megemelte a kezét. Simfre mutatott Izgatottan nézett végig magán, tekintete a kezére tévedt és fölordított. Kezén fölfeslett a bőr, jól láthatta az ujjhegyeken és az ujjközökből kiálló kócszálakat, töredezett drótvégeket. Megbűvölten bámulta a kezét, a barátjára akart pillantani, de az akkor már eltűnt. a megrettent szék árván állt a szoba közepén. Simf föltépte az ajtót. Kóc- ember kócszerelme zakatolt benne, amíg a kirakat • felé rohant. Nem lehet, nem lehet — döngték a léptei. hogy kóccal tömött keze nem lesz elég súlyos a kirakat bezúzásához, de már az első ütésre reccsenve szétnyílt az üveg, a lány megbabonázva bámult rá, fölállt, Simf benyomakodott a csipkés szélű törés üvegkarmai között, magához szorította a lányt, és teljes erejéből a vállába harapott. A lány fölsikoltott a fájdalomtól, de nem húzódott el, Simf nyakára kulcsolta karját. egyre szorosabban fogta, vinnyogott az örömtől és Simf akkor már látta, hogy harapása helyén vércseppek szivárognak a lány húsából, megérezte a saját mellében is a meleg, selymes szívet, a kezére nézett, csupa vér volt a keze a kirakatüveg tépte sebektől. — Ó, drága kócszerelmem — mondta boldogan —, húsvér szerelmem. Ragyogott körülöttük a kirakat, vércseppjeik, mint gyöngyök. — Ugye, maga a brigádvezető? Most egy kicsit rákapcsoltak. □ — Nem akarod elvinni nagyapád cselédkönyvét? Szolgálati cselédkönyv. Őrzi majd a könyvespolcon id. gróf Esterházy László uradalmának pecsétjét: Bakonyszombathely. — Emlékezel az öreg grófra? Csak lovon látták. Sokat oktatgattak, hogyan kell majd megcsókolnod a kezét, ha megáll egyszer a csárda előtt. Te meg megálltál a lova előtt, azt mondtad: „Szervusz, eszikre a lovad cukrot?” „Eázik” — válaszolta a gróf és elléptetett a lovával. Nagyapádék halálra ijedtek. Ma is megkérdezed attól, aki lovon ül, eszik-e a lova cukrot? □ GYÁSZJELENTÉS Sz. L. emlékére. A gépkocsivezető harmincnyolc évet élt. A cél felé mindig ö vitt másokat. A Hivatal szép homlokzatán, most érte leng a zászló. Szíve megállt — a dobogó. (Bocsássa meg az ócska rímet, — de melósból így lett lobogó.) — Ismerted jól? — Nem. — A kollégái látták ezt a verset? — Még nem jelent meg. — Most mutasd meg nekik. □ Nézem a bekeretezett, képeslapból kivágott fényképet apám ágya mellett. 1969. december 3-án este láttam először. Aznap közölték Ho Si Minh halálhírét. Akkor is csak ennyit mondott: jó ember volt. Ho apó azóta ott lakik. □ Sokszor beszélünk dédapádról. A legjobb barátja volt. kijöttek a kocsmából, átölelte, hátulról szúrta belé a kést. Dédapád halála után. még a csendőröknek sem tudta megmondani, miért tette. □ — Nem sietsz? Apád süt flekként. Megtanulta a maszektól a Lehel-piacon. Apám a konyhának csúfolt kis főzőfülkében ügyködik Anyám mondja a történetet: — Két hétig, mindennap megállt a maszelt mellett, és nézte egy fél órát. aztán továbbment. — Nem vett? — Nem. — A második hét végén, a maszek szólította meg. Megtanította, milyen hús kell hozzá, hogyan kell sütni, fűszerezni. Azóta, naponta süt magának. Jó a maszeknak, hogy előbb megkérdezte, apámat, mielőtt önként levelet írt a Népi Ellenőrzési Bizottságnak. □ — Nem látunk egy hétig?! — Majd telefonálok. — Drága az. — Nem drága. Rendes, városi telefon. — Azt mondtad: pihenni mentek. — Igaz. De csak Budára. A hegyre. — Ott még sose voltál. □ Azt azért még elmesélhetnéd, hogyan írt a Simon Pista, Borbély Tibor-verset. Olyan nekik ez a mese. mint nekem volt valamikor a Piroska és a farkas. MONORON Monoron négy gömbakácot fejszével megölt egy fiú. Anyámnak fáj Nagyapa fája volt. Az ottlakók dicsérik a gyilkos, szorgalmas füllt. Szélesebb lett az út. Hosszú, mondta Pista. Ezt, ő, megírja rövidebben. Megírta kétszer. így szól az egyik: GÖMBAKÁC Monoron szélesebb lett az út: Négy gömbakácot fejszével megölt egy fiú; anyámnak fáj, mind nagyapa fára volt. Az ottlakók dicsérik a gyilkos, szorgalmas fiút. .. Ez egy szóval lett hosszabb. A másik meg kettővel. Nevetnek előre, de azért kérdezik: és mit mondott? „Egyen meg a fene, Tibor!” Ittunk is rá. □ öt nap a hegyen. Júniusi nyár márciusban. Kirándulás az úttörővasúton. hosszú séták. Kristálytisztán látszik a város. Az Alig utca. Hol van már az az öt nap? Füst és zaj ölel masához, s az a kicsike utca. hetenként háromszor. □ Mindig csodálkozom, ha egy könyv végén azt olvasom, hol és mikor írták. Szerettem volna én is ígv befejezni: Szabadság-hegy. 1974 március 20—24. Nem sikerült. Az Alig utca füstben és zaiban született. Cirkusz (Tanulmány) Borbély Tibor CSOORI SÁNDOR: A levegő kaszái Van egy megsüllyedt rét: fűzfákkal s fűvel kötött szövetségeim helye, egy kertalj, egy sóstó a földi kazlakon túl. Vadméhek szaglásznak ott körül, mint a kutyák ' s evez fölöttem fekete toll, veréb-sírásó koromból zsákos sötétség evez. Ha nem találtok kulcsra zárt kövekben, ott keressetek örökzöld laposon fekszem hanyatt s a levegő kaszái aratnak nekem annyi fényt, annyi időt, annyi nyarat, hogy életveszélyes ragyogást gyűjtsék körmöm alá. szemem mögé. OLÁH JÁNOS: A szerelem folyója A szerelem folyója kiásta a gyönge réteket, a virágok és a falevelek most itt örvénylenek a házak előtt, a vizek sodrában, és én csak nézem őket, én csak ülök veszteg a parton. A munkától és a fáradtságtól egyforma szememben kigyújtja nehéz karikáit az alkony, mégse jut el egyetlen szavam se hozzád. Talán nem is az a visszhang lobog a távoli harangok énekében, amit az én szavam gyújtott, talán sose kapok választ . megtört, kialvó énekemre. Ülök a parton, és hallgatom, ahogy a tenyérnyi levelek harsognak a hársfalombban, és látom, ahogy hideg árnyékot szabadít ajkadra a szél. Különös, hogy te nem félsz, és nem szaladsz el, talán a madarakat várod, talán az embereket, hogy majd sűrű sarokban lépnek elő, és újrakezdik, mert mindig újrakezdik, a dalt? G. SZABÓ LÁSZLÓ VERSEI Kilógsz Pocsékba ment eszményeidet össze nem kaparja senki — ne nézd, milyen kopár a sziget, ami a bőrödet menti... Unalmas várni a végre bizony, kinek még vére viháncol — de mihelyt megütődsz utódaidon, máris kilógsz e világból! Lágy fücsomókkal Kínokból serkentél elő hogy egemen kibontsd magad mint láthatáron felszökő hegyéitől sebzett virradat Hamvába fúlt remény fölött főnix-tavaszok bokra nyit — lágy fűcsomókkal betömöd bánatom ordas odvait FAZEKAS LAJOS: A fák már bennetek kapaszkodnak Csillagsodró időből kihullák, tegnap-élők, régen-porladók: halottaim, halottaink — ősök, pörölyöklűek, simogatok. Ahol jártatok, nehéz föld porát újra fölverjük az utakon: nyárban és lombfosztó, barna őszben járunk gondokkal s hallgatagon. A karotokkal nem ölelhettek, a szemetekkel nem láthattok, halottaim, halottaink: ősök, ó, holtak, arcnélküli arcok! Csontjaitokon rögök feküsznek, körülöttetek fák állanak. — a fák már bennetek kapaszkodnak, feküsztök örök rögök alatt. PÉNTEK IMRE Mint a koldus Mint koldus, koldullak vissza, fillérenként is elfogadlak, nyűgös gyermek, kit megtagadtak, kérezkedem a karjaidoa... Rossz éveimmel elborítva kinyílok rád — zúzott ablak adj vissza újra önmagámnak, zárulj reám hús-vér kalitka. Ő, keresgéléseim kudarca! Üres plakát mindegyik arca. Valóságuk is oly valótlan. Ha már nyüszítek a kíntól, s megállnom-élnem végleg nincs hol, te buksz elém a fordulóban. MEZEY KATALIN VERSEI Máglyatúz a irers ékét is szerettem * szavak gyönyörű tánca ének, mért nem tudok örülni már a dalok könnyű ütemének a szép, szabályos dallamokra ó, énekem, ha föllobogna mint máglyatűz a szélben mint máglyatűz a szélben Népdal menyasszonyok szirmosak öltöznek fehérbe őszi fák vetkőznek talpig feketébe * vetkőznék hajnalra nagyobb árvaságra süt a nap a ködön át sugár magasságban
