Pest Megyi Hírlap, 1974. március (18. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-03 / 52. szám
1914. MÁRCIUS 3., VASÁRNAP 9 írlap SIMON LAJOS: Haza, Magyarország! Almomban kinéztem a térre. (Csak álmaimban nézek a térre, udvarra nyílik ablakom). A tér sötét volt, hemzsegett, mint a hangyaboly hemzsegett, felgyűltek ott, felgyűltek ott sötétedtek az emberek, így jajongtak az emberek: Mi mindannyian egyedül vagyunk, mi mindannyian elidegenedtünk, minékünk nem elég az otthon meleg fészke, minékünk nem elég csordaként hajtható gépek serege, minékünk nem elég mű-bolygók madárka-repülése, minékünk nem elég emberek Hold-földre huppanása, minékünk asztalt szakító bőség sem lenne elegendő, mi elidegenedtünk, mi egyedül vagyunk. Almomban dörren ve zártam ablakot, s csak hirtelen feleletként papírra róttam pár szót: anya, gyerek, család, szomszédok, nép, szülőföld, haza, i Magyarország! Apáti Béla festőművész portréja Szánthó Imre metszete TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS: A szándék Az öregember bement a reggeli vonattal a városba és vásárolt egy kötelet. Jó erős kenderkötelet, tíz méter hosszút. Aztán kiment a váróterembe és várta a következő vonat indulását, amivel visszautazzon a faluba. A váróteremben egy lóca sarkában húzódott meg, ölében a kötéllel, ami szépen össze volt hajtogatva, középen egy madzaggal átkötve. A váróteremben sokan voltak, az öregember mellett, szemre billentett sapkával egy vasutas aludt. A vasutas később felébredt, megigazította fején a sapkát, körbetekintett és megakadt a szeme a kötélen. Nézte egy ideig, aztán megszólította az öreget. — Hol vette azt a jó kötelet, bátyám? Az öreg elmondta, hogy itt vette bent a városban, aztán próbálta elmagyarázni, merre található az üzlet, ahol árulják. — Aztán minek ez magának, bátyám? — Fel akarom vele akasztani magam — sóhajtott az öreg és szemét megpihentette a kötélen. — Erős kötél, ez biztosan megtart. A múltkor egy megkopott, régi kötélre próbáltam felkötözködná, de bizony az nem bírt meg. A vasutas eltátotta a száját. A sapka síltje alól úgy meredt a másikra, mintha abban is kételkedne, hogy ott ÜL — Mit akar maga csinálni?! Az öregember nagyon türelmesen, aprólékosan elmagyarázta újra az egészet. Megemlítette, hogy az a régi kötél még az apjától maradt rá. Kiszolgált kötél volt már az, foszlott, mállott, hát persze, hogy nem bírta meg. De az újban nagyon bízik, az olyan mint a töretlen csikó, rugalmas. — No próbálja elszakítani — biztatta a vasutast, és nyújtotta a kötelet. A vasutas ráripakodott. — Vigye innen, ha jót akar, hallja! Mit ijesztgeti itt az embert! Menjen haza, aztán aludja ki magát! — Bizony ezt jól mondta —, bólogatott mosolyogva az öreg. — Hazamegyek, aztán ki fogom aludni magam. Nem költ már fel engem semmilyen vekker. A vasutas mérgesen legyintett, hóna alá markolta az aktatáskáját, és gyorsan tovább állt. Ahogy sietett a kijárat felé, kétszer is visszanézett az öregre. A vonalon az öregember mellé egy falubeli került, Kecskés Guszti. Bent dolgozott a gyárban, mint lakatos. Otthon nem messze lakott az öregtől, a másik utcában. — Hol vette azt a jó kötelet Miska bácsi? Az öreg, Kecskés Gusztinak is elmondta, hogy bent vette a városban, aztán próbálta elmagyarázni, merre található az üzlet, ahol árulják. — Aztán minek ez magának. Miska bácsi? — Fel akarom vele akasztani magam — sóhajtott az öreg, és megpihentette szemét a kötélen. Kecskés Guszti azt hitte, nem jól hall. Nagy keze tétován megmozdult, mintha elszakadva tőle segítségért akarna menni, de aztán csak ott maradt a térdén. — Hallja, ne vicceljen velem Miska bácsi! Az öreg végigsimította a kötelet, gyöngéden, mintha az unokája lenne. — Nem viccelek én, Guszti öcsém. Minek is viccelnék? Sohse volt, nekem kedvem a vicchez, te is tudod! Komolyan szóltam én most is. 4 A köfél ott hevert az öregember térdén, középén madzaggal szépen átkötve. Kecskés Guszti nézett, aztán megvakarta hátul a tarkóját. — De hát, hogy a fenébe jutott ez magának eszébe? Az öreg elmosolyodott, mintha valami anekdotát hallott volna. — Régen eszembejutott ez már, Guszti öcsém. De hát még nem jött ed az ideje. Most eljött, aztán úgyis lesz. Jó ezt minél előbb letudni. — De a gyerekei! Azokra nem gondol? Az öreg eltöprengett. Mikor is kapott levelet a fiától ? Már nem emlékszik. Mikor is kapott levelet a lányától? Arra sem emlékszik. Messze vannak. — Meg lesznek ők már nélkülem is —, nézett Kecskés Gusztira, kicsit úgy, mintha a fia vonásait kutatná a másik arcán. — Meg van nekik már a maguk gondja. Idegenben sem könnyű az élet. Kecskés Guszti bólintott. Akart még valamit mondani, de nem jutott semmi az eszébe. Az állomáson sietve elbúcsúzott az öregembertől. A sógo- rékhoz igyekezett, még volt egy kis munka a háztáji kukoricásban. Szerették volna még aznap befejezni. Az öregember lassan lépegetett. A kötelet a hóna alá szorította. A posta előtt Kanyok Dáviddal találkozott. Egyivásúak voltak, együtt harcolták végig az első világháborút is. — Hát te komám? Hol vetted azt a jó kötelet? Az öreg Kanyok Dávidnak is elsorolta, hogy bent vette a városban, aztán próbálta elmagyarázni, merre található az üzlet, ahol árulják. — Aztán minek ez neked, komám? — Fel akarom vele akasztani magam —, sóhajtott az öreg és megigazította hóna alatt a kötelet. Kanyok Dávid a kötelet mustrálta. — Jó kötél ez komám, kár ezt elpocsékolni. Ha már meghibbantál, akkor ugorj inkább a Tiszába, az is megteszi. De ezért a kötélért kár. Én mondom ezt neked. Mennyiért adták? Az öreg megmondta, mennyiért adták. Kanyok Dávid a bukszájáért nyúlt. — Annyit én is megadnék érte komám. Tudod milyen régen keresek már egy borjúkötelet! — Nem lehet, Dávid —, rázta meg a fejét az öreg — Mondtam már, hogy mire kell. Honnan kerítsek most egy újabb kötelet. Beláthatod, hogy nem tehetem. Kanyok Dávidnak megrándult a szemöldöke. A bukszát lassan visszacsúsztatta a zsebébe. — Azt hittem, jó komák voltunk. A fronton... még támogattalak is, amikor a lábadba fúródott a golyó. Nem hittem volna, hogy egy rongyos kötél miatt... De hát te tudod...! Az öreg homloka kivörösödött. Ha mérges volt, mindig az jelezte először. — Értsd meg már, nekem se mindegy milyen kőtélre akasztom magam! Nem szeretnék úgy járni, mint a múltkor, hogy majd a lábamat törtem, amikor kirúgtam magam alól a hokedlit, aztán elszakadt a kötél. Láttam én mindjárt, hogy rossz, de hát nem volt más. Kanyok Dávid elgondolkozva nézte a másikat. — Na — sürgette — mi a véleményed? — Ne is próbálj lebeszélni róla. — Ez az utolsó szavad? — Ez. — Akkor komám mi többet nem köszönünk egymásnak. — Akkor nem köszönünk. — Mert, hogy te egy rongyos kötél miatt... A kocsma előtt tétovázva megállt. Sohasem ivott, csak mértékkel, ha sor került rá, de most úgy érezte, nem árt, ha lehajt egy féldecit. — Hol szerezte ezt a jó kötelet, atyus? A kérdező, magas, szőke fiatalember, Bíró Pista. A söntés- pultra könyökölve nézett az öregre és a szemén látszott, hogy a kezében tartott fél cseresznye nem az első aznap. Az öregember elmondta, hogy bent vette a városban, aztán próbálta elmagyarázni, merre található az üzlet, ahol árulják. — Aztán minek ez magának? Csak nem akarja felkötni magát? . — De bizony, hogy azt akarom Pista fiam — sóhajtott az öreg, és szinte gyengéden nézett a nagydarab fiatalemberre, hogy lám, ez kitalálta. — Mi a fene! — nevetett Bíró Pista, majd odafordult a többiekhez. — Hallottátok? Miska bácsi fel akarja kötni magát! No, atyus. ismételje már meg, mit akar! Az öreg megsértődött. Mi az ő szava, hogy ezek semmibe veszik! Nem mondott ő soha olyat, ami ne fedné a valóságot. — Eho! a kötél! — mutatta oda az embereknek. — Nem ruhát szárítani vettem! — Vacak kötél ez, Miska bácsi! Az öreg homloka kivörösödött. Dühösen megrázta a kötelet, aztán Fónagy Péter kezébe nyomta. — Hátha vacak, akkor szakítsd el! Na lássam! Ne csak a szád járjon! Fónagy Péter néhányszor megemelte a kötélcsomót, mintha a súlyát méregetné, aztán egy könnyed mozdulattal odatolta Bíró Pistának. — Láncot adjon nekem bátyám, ne egy madzagot. Ezt még a Bíró is el tudja szakítani. — Semmiség —, forgatta Bíró Pista a kötelet, majd gyorsan tovább adta Hegedűs Marcinak. — Csak rá kéne fújnom és tŰgy !?ul.lna szét> mint a pitypang. Fricskázd már el Marci. Hegedűs IS tovább csúsztatta a kötelet és mire az öreg feleszmélt, már nem látta sehol. — Hé! Adjátok elő! — egyik embertől a másikhoz fordult, de mindegyik csak az üres tenyerét mutogatta. — Nem értitek? Nekem az a kötél kell! Nem játékszernek vettem, hanem mert fel akarom kötni magam! Ti ezt nem értitek, ti mindenből csak viccet csináltok! Nem tudjátok ti az én sorsomat, senki sem tudja... senki...! — majdnem sírt már, ahogy keringett az emberek között és kapkodott mindegyiknek a háta mögé. — A kötelet! Hol van? Hová dugtátok? Adjátok vissza a kötelet! — Igyon, Miska bácsi! — Fónagy Péter egy pohár bort tartott az öreg elé, de az félrelökte és újra körbetáncolta az embereket. Azok forogtak előtte és hangos sopánkodással bizonygatták, hogy semmilyen kötelet nem láttak. Az öreg benézett az asztalok alá. Tologatta a székeket. Nehézkesen arrébb mozdított egy üres söröshordót. A kötél sehol. — Oda se neki, atyus. — Bíró Pista az öreg vállára tette a kezét. — Rossz kötél volt az, egész biztosan leszakadt volna maga alatt. — Üj kötél volt! — horkant az öregember. — Vadonatúj! Az emberek mosolyogtak, és ahogy az öreg végignézett az arcokon, furcsa szorítást érzett a torkában. És mintha attól a szorítástól egy szót se tudna többet szólni. Gyorsan elfordult és csak úgy tessek-lássék mozdított még néhányat az egyik üres hordón. Később odaballagott a söntéshez és kért egy féldeci törkölyt. — Lehet — dünnyögte oda Bíró Pistának — meglehet, hogy ez is elszakadt volna... Aztán a végén még kitörtem volna a nyakam! Aztán lassan és céltalanul mégis megindultak a sokat megtett úton. Külön-külön esetlen léptekkel, mintha menni tanultak volna mint az első űrhajós, aki ismeretlen égitesten . óvatosan járni kezd. Felötlő és eldobott szavak cikáztak bennük. Sokáig gyalogoltak így, hallgatagon. Végre a fiú megállt. A lány is elébe lépve visszafordult. — Visszajött? — kérdezte erőltetett nyugalommal a fiú. A lány bólintott és a cipőjét nézte. Nagyon elégedetlen volt magával. A fátyolosán keserű hang a torkára forrasztotta a szót. Szép ajka szóra rándult, meg újra elernyedt. Szerelmes volt ebbe a gyerekemberbe,' nem takargatott vággyal és szemérmetlenül. Könnyed és szertelen volt a kapcsolatuk. Szerette a vidám csevegést, gondtalan együttlétüket... Közös tervekről sohasem esett szó. De minek is. hiszen ő nyílt kártyákkal játszott. Meg aztán szeretett gavallérjának ritkán volt pénze, s ha akadt egy-egy „különleges világnap”, amikor betértek valahová, legtöbbször ő fizetett. persze mindig tapintatosan. Erről sem beszéltek: így szólt hallgatólagos megegyezésük. Nem látta be, milyen jogon akarhat hát tőle valamit ez a fiú. S most ez a nyomott légkör feszélyezte. — Hiszen tudtad — szólalt meg végre, még mindig idegen, távoli hangján. Elindultak. A fiú valóban tudta, csak sohasem gondolta végig. Szája szögletében hunyorgó mosoly takarta tépelődését. „Visszajött” — így kérdezte. Pedig csak egyszerűen megjött... ö hitte csak lelke legmélyén titkolt és sötét reménykedéssel, hogy ott marad. Tehát vége van. Oda a dédelgetett álma is, aminek csak évek múlva kellett volna megvalósulnia. Persze, ha nem jön vissza, akkor minden másként alakul. Igen, ő dolgozott volna! Sokat, nagyon sokat dolgozott volna, még éjjel is, szívós, paraszti virtussal, mint inas. kérges-keményre vértezett tenyerű ősei, csak éppen gyorsabb sikert remélve. Neki is lehet még kényelmes lakása, kocsija, mindene, csak néhány évvel később. Hát kivárhatatlan idő az? Mi lenne, ha beszélne erről a lánynak? Hátha meggyőzhetné, hátha ő is gondolt már erre, csak nem erősítette meg benne senki. És ezt neki kell megtennie, egyedül neki. Most nagyon fontosnak érezte a következő perceket. Hadrendbe sorakoztatta mondanivalóját. Már készen volt, csak az első mondatot nem volt képes kimondani. Az a döntő, azon áll vagy bukik minden. Nehogy valami furcsán-sután kezdjen bele, hogy kinevesse a lány, mert akkor mindennek vége. Menthetetlenül. A megállóhoz értek. — Későn van már — mondta védekezőén a lány. — Későn — bökte rá magábafeledkezve a fiú, és összekoccantak a fogai. — Sétáljunk még — mondta aztán határozatlan és giccsesen hunyászkodó hangon. A sétához semmi kedve nem volt a lánynak, de be kellett fejeznie az ügyet. Idegen mosolya ijesztette a fiút. Az előbb arra is gondolt, hogy felhívja hozzájuk (anyáék színházba mentek), most azonban nevetségesnek tartotta ezt az ötletet. Szánakozva mérte végig. Milyen nevetséges figura ez Zolihoz képest! Zoli nemcsak szerető, maga a biztonság. Zoli a kényelem, és a nyugalom záloga; a huszadik század második fele, cél és beteljesülés, rend a rendetlenségben — röviden: minden! Mellesleg fél éve vőlegénye is. Szédült. A tegnapi kirándulás képei forogtak benne. Hallotta az új Record duru- zsolását, látta a feltáruló tájakat Puha, meleg, simogató emlékek vették körül. Szeretett volna száguldani megint. Mindig. És elhatározta magát. — Férjhez megyek — mondta kurtán, fellebbezhetetlenül. A fiú nyelt Száraz és érdes volt a torka. Újra nyelt, de egy csöpp nyálat sem bírt a nyelvére préselni. Már besötétedett, csak az utca hideg fényei vibráltak ernyedt-ijedt arcán. — Ha szobrász lennék — játszott a lány — most megmintáznám a kétségbeesést. Aztán valami sajnálkozásféle lepte meg és magyarázkodni kezdett — Anyáék is így látják jónak és igazuk van. Zoli jól keres, tudod. Fölösleges megvárni, míg elvégzem az egyetemet. Moßt, hogy túl van ezen a külföldi tanulmányúton, több ideje lesz, és ő is mondta. Olyan nagy gyerek vagy, hát a menyasszonya vagyok!... És ha igazán szeretsz, akkor neked is örülnöd kellene... vagyis nem akarhatod, hogy nekem ne legyen jó... | I z utolsó mondat talált. Már nem ] akarta. Semmit sem akart. — Te I I tudod, hogy mit kell tenned — felelte. Maga is meglepődött saját higgadtságán. Olyan volt a hangja, mintha egy idegen hozzá lép, megkérdezi, hol van a Mártírok útja, és ő azt feleli neki; Itt, forduljon be a sarkon. — Hát akkor — nyújtotta fehér, immár tilosán gyengéd tapintású kezét a lány, és búgott, csilingelt, a szokott biztonsággal muzsikált megint ajkain a szó. Szevasz! A fiú egy „sziát” bökött oda válaszul, csodálkozva, hogy nem zsibog kezén a kézfogás nyoma. Megfordult. Nem akart bámulni utána. Rágyújtott és ballagott a Duna felé. Egy rég hallott adomaféle motoszkált benne. Kövér emberről volt szó, aki meghalt és eltemették. Nem nagy ügy. Csak annyi változott, hogy most nem ő eszik, hanem őt eszik. És úgy érezte, hogy kezdi érteni az életet.
