Pest Megyi Hírlap, 1974. március (18. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-17 / 64. szám
1974. MÄRCIÜS 17., VASÁRNAP PEST HEGYEI K^űírlap 9 A következő nyáron a strandon találkoztak ismét, a férfi azt mondta: — Nem jók a megérzéseid, Éva! — Nem tudom, miről beszélsz — mondta az asszony. — De annyira már ismerlek, nem az a lényeg, amit mondasz, hanem az, ami mögötte van. Diplomata észjárásod van. És mi az, amit meg kellett volna éreznem? — Volt majdnem két hqt tavaszi szüneted. — Igen — ismerte el. — Ez idő alatt nagyon vártalak, Éva. — írhattál volna. — Nem szeretem, ha megmagyarázod, miért nem jössz. Ha utadba állok, lehet, hogy kikerülsz. Ezt nem akartam. — Te vagy a legcsodálatosabb ember — akin nem tudok eligazodni. A magam dolgát tudom, téged nem értelek. — Mit nem értesz? —Ma egy éve — villant az asszony szeme — nálad voltam , s nem kellettem neked. Nem vagyok ott: kellek. Fordítva forog a kereked! Ügy éreztem, elengedted a kezem. — Biztos vagy te ebben? — Mit akarsz ezzel mondani? — Ha tudod, ne mondd ki, felesleges róla beszélni. — Te aztán alaposan meg tudod keverni a dolgokat! Csodálkozol, hogy eltévedtem? — Csukott szemmel jártál és cselekedtél. — Nagy árat fizettem érte! — Keveset, Éva! Nagyon keveset! — Két sikertelen házasság nem elég neked? — Kár, hogy az elsőből nem tanultál... — Amíg élünk, mindig keresünk valakit. Ezt te is tudod. — Nem áltattam magam azzal, téged bárki is helyettesíthetne. — Igazat mondasz, Péter? — Neked — miért hazudjak? — Várj! Végigpásztázom életem s megkereslek, hol vagy? Te — folytatta Éva — ötödéves vegyészmérnök-hallgató voltál, én másodéves tanító- képzős. Azt mondtad, végezzem el az iskolát, diploma legyen a kezemben, a többit eldönti az idő. Egy szóval sem mondtad, mit jelentek neked. — Előtted még három év állt... Mi értelme lett volna az ígérgetésnek? — Nem bíztál bennem? — Magamban nem bíztam. Ezért adtam neked szabad utat. — Elvégeztem a tanítóképzőt és egy kis faluba mentem. Te már akkor az NDK-ban voltál , s azt a hírt hozták, soSZIKESS FERENC: A kísértés órája kát jársz együtt egy német lánnyal. — A elmem tudtad, miért nem kérdeztél? — Engém a helybeli bolt vezetője kerülgetett, s úgy láttam, anyagiakból jóval több van neki, mint neked és nekem együttvéve. Feleségül kért... Te messze voltál s a német lány... > — Hazudsz, Éva! — mondta csöndesen. — Ne zavarj, légy szíves! Pénz körül nem is volt addig fiiba, míg be nem csapott a ménkű. Hogy a látszatot fenntartsa és nekem meglegyen mindenem — mert ő tudott rólad — sikkasztott. Mi mást tehettem, elváltam és egy másik faluba mentem tanítani. Itt is tudták rólam, én vagyok az a tanítónő, akinek a férje sikkasztott. Nem volt valami jó ajánlólevél. Menekülni, menekülni — ez volt minden gondolatom. Itt összejöttem a kultúrház igazgatójával és sürgősen feleségül mentem hozzá. nőm s a feltételt nem közöltem veled. — Rádöbbentem, mire elértem hozzád, nem kellek neked. Védekeztél ellenem. Megaláztál és én gyűlöltem ezt a józanságod. — A feltételem — ma már nyugodtan elmondhatom — meg kell érezned, hogy várlak. Se előbb, se később nem jöhetsz. És akkor bezárom a kört. — Csaik egyetlen szót írsz... — Nem tehettem. Szeretném, ha ezt megértenéd. — Utólag könnyű a dolgokat megmagyarázni és megérteni. De ezzel én nem sokat érek. És most mi lesz velünk, Péter? — Olyan vagy, Éva, mint az árnyékom. Mindig velem. Olykor óriásra nősz, azután ponttá zsugorodsz. Talán nem is létezel. Hallgasd csak ezt a slágert: A négy szürke fail... Tudod, ez a lány a kedvenszomorú, szakítottak. Vigasztalom. Mondom neki, én azt nem szeretem, ha velem szakítanak a nők. Csodálkozik. Rendszerint így kezdődik: r . a presszóban. Iliink I Már megitta a ká------------ vét, ujjával forgatja a vermutot. Nézem a ki, s bejövő lányokat, ö már mindegyiknél öregebb, elmúlt 20 éves. Egyszercsak megszólal: — Szívem, szeretnék valamit mondani... — Parancsolj. — De nem sértődsz meg? — Ugyan már ... — De igazán ne sértődj meg. — Mondd csak nyugodtan ... — Szívem ... ne érts félre... az utóbbi időben sokat gondolkoztam az ügyünkön ... és azt akarom neked mondani, jobb lesz, ha befejezzük ezt a kapcsolatot. — Nagyon hálás vagyok neked . . . Már egy hete éppen ezt akarom neked mondani, csak nem tudom, hogy kezdjek neki ... Kissé meglepődik. Barátom — A szédült tyúk balladája — jegyezte meg a férfi. — Egy hónapi házasság után rájöttem, ez1 az ember nagyon, buta. Nem tudtam együtt élni egy olyan emberrel, aki jóval kevesebb nálam. Fél év után, mint feleség, nem voltam hajlandó vele együtt aludni. Elváltam tőle. Ma egy éve, amikor találkoztunk, szabad voltam és független. Hívtál és én veled mentem. Azt mondtam magamban: a kör bezárult. — Folytasd, Éva. — Tévedtem. A kört néked kellett volna bezárnod, és nem tetted. Ott voltam nálad, hajnali háromig. Mulatságos figurák lehettünk. A heverőn ültem, te alig egy lépésre tőlem egy fotelban cigarettáztál, és beszéltól komikus, apró kis históriákat és én vártam, mikor lesz ennek vége. Azután a hazai és külföldi irodalmat kezdted elemezni. Mintha azon az éjszakán az lett volna a _ legfontosabb. De értsd meg végre, engem nem az irodalom érdekelt, hanem egyedül és kizárólagosan csak te. Ha odajössz, puhán megcsókolsz, az öledbe veszel... Két házasság után szégyenlettem azt mondani, itt vagyok, Péter... Ezt valahogy meg kellett volna értened. — Hidd el, Éva, pontosan, tudatosan felmértem az akkori helyzetet. Bosszú volt bennem, hiúság? Nem tudom. De azt mondtam magamnak: nem! Valamit még ki kellvárcem... Ne mondd? VIII. Henrik Kertész László raí rajza KEREKES IMRE: Mondd csak nyugodtan... — Szóval... ? — Semmi szóval... örülök, hogy szóbahoztad és ilyen simán meg tudjuk oldani az ügyet. Te jobbra, én balra . .. — De azért haverok maradunk ... és igazán ne haragudj ... ha úgy gondolod bármikor felhívhatsz. — Igyuk meg ezt a vermutot... — Olyan sürgős?... — Nem, de már úgy jöttem, hogy valamit még el kell intéznem ... Három nap csönd, negyediken szól a telefon. — Te vagy drágám? — Ki lenne? — Nem haragszol > ugye, hogy hívtalak? — Ha mindenkire haragudnék, aki felhív ... — Szivem ... csak azt akarom mondani, remélem nem gondoltad komolyan azt a múltkori beszélgetést? — Ja úgy... — El kell felejtenünk az egészet... ma látni akarlak ... — Nézd angyalom ... az nem megy csak úgy ... hogy gondolod ezt? Ennyi idő után egyszerre csak felhívsz ... — Három nap ... néked ennyi idő? — Ilyen ügyekben az! — Ilyen ügyekben? Hány ilyen ügyed van neked? — Gondolm, hogy ez már igazán az én dolgom ... — Kérlek. Akkor elnézést, hogy zavartalak ... Hallom, hogy óvatosan és gondolkozva teszi le a kagylót. Másnap levél jön tőle: „Ne haragudj rám, de neked teljesen igazad van. Egy ilyen ügyet nem lehet csak úgy telefonon rendbehozni. Én voltam a szamár. Nagyon kérlek, ma háromkor hívj fel telefonon. Nagyon várom...” ______________ Másnap Nem hívom. | cseng a te--------------------- lefon. A ha ng kissé fátyolos, de nem reménytelen: — Bocsáss meg, de a megbeszélt időben nem voltam a helyemen. Elkapott a főnök, persze mindig ilyenkor jut valami eszébe ... Ebben egy zseni. Ugye hívtál? — Nem... Nem hívtalak ... — Nem hívtál? Én levelet írok neked, és te annyira nem fárasztod magad, hogy felemeld a kagylót? — Drágám, ez nem fáradság kérdése... — Ne csináld már ezt... Tudod, hogy én milyen va| Megittuk. 1 gyök, ennyit igazán elnézhetsz nekem ... Nagyon kérlek, ma fél ötkor légy ott. .. .-------------------, Már a | O tt vagyok. 1 presszóban---------* — ül, szemben a kijárattal, bűntudat az arcán, de mosolyog. Minden együtt, aminek szerinte most már nem lehet ellenállni. — Igazán nem szép tőled, hogy annyit kéreted magad. — Tudod, ez nekem még kellemetlenebb, mint neked ... — De szívem ... hát neked már meg kellett volna értened, hogy én akkor azt nem mondtam komolyan. Rossz napom volt és pocsék hangulatom ... — De nekem nem ... — Drágám, vegyük úgy, hogy nem is történt semmi. Felejtsük el az egészet... — Nézd... Itt hosszú szünet. Nézem a plafont, a kávéba kortyolok, úgy teszek, mintha nagyon koncentrálnék, félszemmel a pincért figyelem, mint aki már fizetni akar. Ilyenkor kell megérezni, hogy mikor kezd remegni a gyomra az izgalomtól. — Nézd... — kezdem elölről. — Nem bánom. Fogok veled találkozni... de meg kell értened, hogy ezek után ez az ügy már nem a régi. Valami eltört, amit nem lehet csak úgy egy szóra, egy vermut mellett összedrótozni... Forgatja a vermutot Nézem a ki- s bejövő nőket. Mindegyik fiatalabb, mint valaha, ő pedig egy héttel öregebb lett. — Na jó, ahogy gondolod — mondja —, ha látni akarsz, hívj fel... — Igyuk meg ezt a vermutot. — Olyan sürgős? — Nem... de váratlanul jött, hogy ma találkoztunk. Nem számítottam erre, és még el keld intéznem valamit Y——;----—. a vermutot A Me glSSZUk I következő héf------------------ ten egyszer találkoztunk. Aztán egyre sűrűbben, egy hónap múlva már szó sem esik arról, hogy mi történt. Két hónap múlva, egyszer ahogy ülünk, látom rajta, hogy valamire készül. Még a kávénál tartunk, amikor megszólal: — Szívem^ szeretnék neked valamit mondani... — Igen? Már egy hete én is arra készülök, hogy komolyan beszéljek veled ... — Ne mondd?! bájnisták nem hagyták annyiban, valamit csinálni kell, azt hajtogatták, ki érdemelné meg, ha nem ők, hogy csináljanak értük valamit. Volt egy-kettő, azok beérték volna annyival is, hogy beígérnek napi öt-hat üveg hűtött sört, de a többség nagyobbra nézett. Na, a mi elnökünknek se kellett több! Elkezdte ismertetni a maga véleményét. Kiosztotta a kombájnvezetőket, hallhattak azok mindent, csak jót nem. Hogy ilyen meg olyan elpuhult népség, élősködő banda, nem ég ki a szemük, ahhoz mit szólnának, ha kézikaszával, gyalogmunkával kéne beleállni a gabonákba, avas szalonnán, savanyú kenyéren, ciberelevesen. A kombájnosok illendő sóhajtással tudatták, hogy szánakoznak a hajdani szenvedőkön, de a maguk követelésétől nem álltak el. Az elnök még jobban be- gorombult, demagóg huligánoknak nevezte a gyerekeket, a hideg vízre se méltók, már az is kész nevetség, hogy ott libeg fölöttük az a napernyő, régen az eltunyult, népellenes kisasszonykák korzóztak olyasmivel, ha rajta állna, azt is letépné a kombájnokról, hadd kóstolnának egy kis igazi életet a ficsúrok ... Mármost én úgy találom, hogy az elnök hasznavehetetlen fegyverrel hadakozott, ha már bolond fejjel egyáltalán elkezdett hadakozni. Ha énnekem idézi föl a régi világot, az én korombelieknek, az rendben van, igaza van. mi kötelesek vagyunk emlékezni az akkori nyomorúságra. Akkor alakultak a csontjaink, az inaink, az agyberendezésünk, és ha a jelenkori gondjainkat panaszoljuk, tudjuk mögöttük az akkoriakat, akkor is, ha ezt olykor az istennek se akarjuk beismerni. Na de az olyan ember, akinek az egész valóját ez a mostani világ faragta, az másképpen ítél! Az nem hátrál meg csak azért, mert mi annak idején ezt meg azt éltük át. Ilyet még csak kívánni se lehet tőlük. Nézze csak: tegvük fel, valaki elkezdené sorolni nekem, hogy a törökök alatt mi minden esett meg ebben az országban. Hát igen, bizony, bizony — ennyit mondhatnék, többet nemigen. Lehet, hogy ez nem szép, de szeretném látni, hogy valaki, akárki, csorbítsa valamilyen jogomat máma és én azért hallgassak, mert lám, mennyit szenvedtek, véreztek, haltak akkoriban az akkori emberek. Az őseink. És itt még csavarodik is ráadásul a dolog, mert aligha mondok szamárságot, ha azt állítom, hogy a mi ántivilágunk meg a mai között nagyobb is, másabb ife a különbség, mint a törők világ meg a rákövetkező nem török világ között volt. És látja, mégis elvonult volna a mennydörgés kár nélkül, mert a kombájnosoknak gyorsabban járt a szájuk, mint az eszük. Azt tudták, hogy joguk van követelőzni, de hogy mit is követeljenek, azt már nem. A vezetőség elé került a dolog, a vezetőség felszólította a társaságot, hogy gyerünk, adják elő, mi válthatná meg őket a szenvedéstől. Azok csak pislogtak egymásra, aztán kinyögték nagynehezen, hogy azt a vezetőségnek kellene kitalálni, elvégre azért van választva. A vezetőség kinevette őket, alászolgája, jöjjenek majd akkor, ha nemcsak jajgatni tudnak, de tudják az orvosságot is a bajukra. Ügy látszott, nyom nélkül elmúlik a torzsalkodás, az elnök Is lecsillapodott, a kom- bájnisták meg este bevonultak az italboltba, testületileg berúgtak, aztán összeverekedtek, mert szép szóval nem bírták eldönteni, hogy mindőjük közül melyik a legnagyobb marha... Nem tartott soká a békesség. Ez a Mi- halik gyerek, a Mihalik Bandi kezébe vette a dolgot. A szakmája ugyan az állattenyésztés, de bolondja a technikának, örökké a szakirodalmat bújja, mindenki csak azt kérdezi, hogy ha egyszer így van, miért tart ki mégis az állattenyésztés mellett. Mihalik azt mondja, szép a technika, szép, de mégiscsak holt anyag, az állat meg majdnem ember, hát ez így biztosan nem igaz, de nem is tartozik ide. Elég az hozzá, hogy ez a Mihalik okosan kifundálta, mivel lehetne segíteni a kombájnosok baján. Szerkesztett valami masinériát, azt mondják, akik értenek hozzá, mert én ugyan nem sokat értettem belőle, szóval azt mondták, ügyes szerkezet, minden erőgépre föl lehet szerelni. Az akkumulátorra kell rákötni a nem tudom, mit, az forgatna egy propellert, az egy csatornába hajtaná a levegőt, a csatorna száját igazítani lehetne, úgyhogy éppen oda fújkálná a hűs levegőt, ahol szegény kombájnista a legnagyobb bajt érzi. Szegény, mondom, hogy ne mondjak cifrábbat, mert hát igazat szólva én se hatódok meg a bajukon, mit tudják azok ... na de nem erről van szó ... Kiszámították, hogy ezt a szelelő készüléket hat-hétszáz forintért minden gépre fölszerelhetnék, annyi pénz árán végképp elült volna a békétlenség. Hanem a mi elnökünk ekkor vadult meg igazán. Csak látta volna! Futkosott összevissza a faluban. Verte a mellét, idézgette a vezetőségi határozatot, utóbb már szabotázst, ellenséges aknamunkát varrt volna a kombájnosok nyakába, holott hát azokról sok rosszat el lehet mondani, de hogy a mi embereink, az biztos. És az a szerencsétlen nem fogta föl, hogy nem áll melléje senki. Hogy akik máskor támaszai voltak, most próbálnak beszélni a fejével vagy egyszerűen nem törődnek vele. Mennél többet hadonászott, annál jobban magára maradt. Érthető: az akarata nem egyezett a közös akarattal, se a vezetőség, se a tagság nem bólintott rá, így aztán egy ember akaratát hajtotta neki a többiének. Ő volt a hibás, nem tett különbséget saját maga és az elnöki funkció között. Aztán megtörtént a jóvátehetetlen. A géptelepen összegyűltek a kombájnosok, ott megmutatta nekik a Mihalik-gyerek a találmányát. Az elnök megneszelte a dolgot és gyerünk! Ügy csapott rá a társaságra, mint a héja a kiscsirkékre. A gyerekek se hagyták magukat, ők is mondtak ilyet, olyat, ahogy jött. Mi lett volna az elnök dolga? Hogy odébb álljon. Akár hanyatthomlok is. Még ha utána röhögnek, akkor is. De a józan észnek már a szikrája se volt benne. Nem állt odébb. Nem. Megütötte a Mihalik-gyereket. Kétszer pofonütötte. A két pofon nagyot csattant. És sok mindent elmondott. Például azt, hogy ő tulajdonképpen nem az elnökünk akart lenni, hanem 'a gazdánk. Az uraság. Ez pedig nem megy. Aztán a másik, az talán még ennél is fontosabb. Szó esik erre-arra emberi méltóságról, hasonlókról, és tényleg, ha az ember belegondol, van itt egy olyan nemzedék, amelyik nem ismeri már a felnőttet sújtó testi fenyítést. Se katonságnál, se munkahelyen, se sehol. Ezt a nemzedéket gyalázta meg az a két pofon ... A többi kiszámíthatja, összejöttünk, hozzászóltunk, lett akkora lárma, hogy elég volt hallgatni. Sokan régebbi eseteket emlegettek, hogy hohó, most lehet csak érteni, mi is volt a valóságban ez vagy az, egy pár igazságtalanság is elhangzott, az biztos. Akadtak pártolók is, azok az érdemeit emlegették. Azokat se tagadta senki. Végül a többség szavazott: nem kell az ilyen elnök. Magam is ebben az értelemben szavaztam. Már most ne haragudjon rám, hogy megszakítottam az útját, gondolom, azért csak bemegy a faluba, de éppen mert bemegy, legyen tisztában a helyzettel. És ha érdeklődik, beszélget az emberekkel, ne nagyon firtassa azt a két pofont. Akármelyik falu borzasztóan kényes tud lenni az önérzetére, és szó ami szó, mi valamennyien szégyelljük azt a két pofont. Valamennyien... I
