Pest Megyi Hírlap, 1974. február (18. évfolyam, 26-49. szám)
1974-02-24 / 46. szám
8 1974. FEBRUAR 34.. VASÁRNAP ft. * « • - * 4^ Szoptató parasztasszony Dési Huber István rajza Harminc éve, 1944. február 35-én halt meg a nagy proletár művész. RADNAI ISTVÁN: Olajkép barna arcoddal mérem a földnek göröngyét lassú barom igás szekérrel rakom eléd tárt csípőd elé melled teje már elapadt s a vágytól fehéren reszketve állom terhemet vonó harap így a húron percek feszülnek hátamra nyerget szólítasz hátamra úgy rakod értetlen szolgák a névtelen gépek és zajukkal kivernek a tájból zajjal halad az élet vagy az élet hullik-e múlili-e? VARNAY DEA: Mementó Magamban hordom az arcod koponyám abroncsába zárva. Szavaid őrzik hallószerveitm és mosolyod a látóidegek. Csak foszlányokat őrzök belőled, tűnő ködikópeket... mint archív filmeken a régmúlt idők boldog aranykorát Megszűnve — megtartalak a dialektika törvényével és az emberi agyvelő véges erejével. Milyen ember Zauf Lajos? Zauf Lajos már nincs köztünk. Nyolc évet kapott társadalmi tulajdon ellen elkövetett vétségért. Vajon milyen ember ez a Zauf? Elhatároztuk, véleményt kérünk róla. A feleség: — Könnyelmű, felelőtlen fráter aki nem törődött sem velem, sem a gyermekeinkkel. A barátnő: — Lajos gyengéd és figyelmes volt hozzám. A gyermekeinket dédelgette és minden jóval ellátta őket. Az anya: — Zsugori volt, minden garast a fogához vert... Évente tizenöt forintot kaptam tőle, de ebből egy tízest mindig visszakért. A pincér: — Derűs, bohém, gáláns vendégünk volt. Száz forintnál kevesebb borravalót sohasem adott. A közérteladó: — Egyszer szórakozottságból 10 deKa párizsi helyett kilencet mértem. Óriási botrányt csapott, ordított, hogy a népet nem lehet becsapni, és közölte: társadalomellenes cselekedetemért fel fog jelenteni ... A cinkos: — Erkölcsileg kifogástalan, tetőtől talpig igazi úriember, aki az eltulajdonított összeget becsületesen megfelezte velem, tiszta képet kaptunk arról, Íme néhány válasz, s máris milyen ember is ez a Zauf Lajos. Galambos Szilveszter N LABKOVSZKIJ: Ezer bocsánat... G YAKRAN hallani különféle furcsa történeteket a téves telefonkapcso- ásokról, de soha nem hittem volna, hogy egyszer én is szenvedő alanya leszek. Ha jól emlékszem, fél évvel ezelőtt történt Éppen otthon dolgoztam. Csengett a telefon. Egyáltalán nem lepődtem meg, munkanapokon ugyanis szinte percenként kellett fölkapkodni a kagylót. Éppen ezért gyűlölettel néztem a modern kor eme förmedvényére, és elhatároztam, hogy azért se veszem fel. Egyébként monoton, tartózkodó csengésében volt valami könyörgő, behízelgő, így azután kite idő múlva nem bírtam tovább, fölvettem. A vonal végén mézesmázos férfihang, émelyítő, akár a szaharinos tea... — Ezerszeres elnézését kérem a zavarásért, de ha nem okoz különösebb nehézséget önnek, fölöttébb lekötelezve érezném magam, ha volna olyan szíves és nem utasítaná el abbéli kérésemet, hogy szíveskedjen a telefonhoz hívni Pável Nyikolájevicset. — Milyen Pável Nyikolájevicset? — kérdeztem dühösen. — Pável Nyikolájevics Va- szilkovot. És ha nem fárasztóm túlságosan, megkérem, legyen olyan jó, és szíveskedjék megmondani neki, hogy Korzinkin zavarja. — Rossz számot hívott, itt nincs semmiféle Vaszilkov! — Ezer bocsánatot kérek! Igazán szégyellem. Kizárólag az én hibám! A noteszemben nehéz kiolvasni a számot, különösen az utolsót... „3” vagy „8”, nem tudom. így hát tárcsáztam a „8”-at, ezek szerint „3”. Mégegyszer millió- szőr elnézést... Annyira meglepett ez az alázatosság, hogy önkéntelenül felemelkedtem a fotelból és zavaromban valami ilyesfélét motyogtam: — Ugyan, semmiség, semmiség, mindenkivel megesik. Már rég elfelejtettem az egészet, amikor körülbelül másfél hónap múlva egyik reggel kérőn, de ez alkalommal már nem olyan behízelgő tónusban megint csengett a telefonom. Ismerős férfihang szólt bele: — Jónapot! Én zavarom, Korzinkin. Volna szíves a telefonhoz hívni Pável Nyikolájevics Vaszilkovot? — Itt nincs Vaszilkov — mondtam. — Tehát már elment az igazgatóságra — hangzott szomorkásán a vonalban. — Most akartam indulni hozzá. Lesz szívps átadni neki egy ... — Nem leszek szíves! — szakítottam félbe. — Semmit se tudok átadni Vaszilkovnak, mert itt nincs, nem is volt és nem is lesz Vaszilkov! Rossz számot hívott! Ez magánlakás! — Óh. ne haragudjék! — búgta a kagylóba. — Ez az átkozott notesz, ez mindennek az oka! Olvashatatlan az utolsó szám... „3” vagy „8”... nem tudok rájönni... — Három! Három! — üvöltöttem és lecsaptam a hallgatót. Többet nem jelentkezett Ügy látszik, kijavította végre a számot. Két hónappal később megint különös csengéssel szólalt meg a telefonom. Szörnyen ismerősnek tűnt. Nem, a behízelgésnek nyoma sem volt, csak a szaharinos émelygés maradt meg ... Felkaptam a kagylót. — Pável Nyikolájevics? — kérdezte egy öblös fárfihang. — Itt Korzinkin. — Jónapot, Korzinkin elvtárs! — köszöntöttem. — Rég beszéltünk! — Tudja, a munka! Sok a tnunika! — morogta a bajusza alatt régi ismerősöm. — Kevés az idő, nem jut mindenre... Pável Nyikolájevics, legyen olyan szíves, jöjjön el hozzám kettő és három között. Csak arra kérem, ne késsen ... Óh! Mindent értek! Ez a Korzinkin biztosan ugrott néhányat a ranglétrán. — Nem leszek olyan szíves! — válaszoltam. — Megint téves számot hívott. És én még arra gondoltam, hogy méltóz- tatott kijavítani a noteszében a „8”-at „3”-ra. — Alla Petrovna! — hallatszott a vonal túlsó végén a dühös, oly jól ismert főnöküvöltés. __ Világosan megmondtam, ho gy Vaszilkov telefonszáma nem „8”-ra, hanem „3”-ra végződik. Maga meg — az ördög tudja — kit kapcsol ide... Dühös kattanást hallottam és akkor megértettem, hogy elveszítettem Korzinkint... örökre. De nem így történt... — Vaszilkov! — harsogta. — Itt Korzinkin! Megmondanád, mi folyik az osztályodon?! Hol a negyedéves jelentésed? — Korzinkin elvtárs — kezdtem nyájas hangon — kérem, bocsásson meg, de téves számot hívott. És ha nem esik túlzottan nehezére, nagyon hálás lennék önnek, ha volna olyan szives és utasítaná a titkárnőjét, hogy javítsa már ld a „8”rat „3”-ra. — Állá Petrovna! — recsegett maximális erősséggel az érces férfihang. — Hányszor kell ugyanazt a dolgot elmondani magának? Ogy látszik, Korzinkin elérte a ranglétra felső fokát. Most aztán örökre búcsút vehetek tőle.. Bár, ki tudja. Előfordulhat, hogy jövőre megszólal az asztalomon a telefon, és egy isr- merős férfihang beleszól: — Ezerszeres elnézést kérek a zavarásért! Korzinkin vagyok... Ha nem okoz túl nagy fáradságot önnek, nagyon lekötelezne . .. Fordította: Kádas Gézáné Munka közben Sebestyén Ferenc metszete JÁVOR OTTO: Váratlansági tényező Megint a gesztenyefáktól indult el. Két perc negyvenhét másodperc. Minden erejét beleadta. Figyelte az órát. Két perc negyvenhét másodperc. Ott állt az emelkedő tetején. A bringát otthagyta eldőlve az árokszélen, kicsit előrehajolt, lihegett* ahogy a magasból visszatekintett. Szétvetett lábbal állt az út közepén, végigmérte a lejtőt, nem bízott a legyőzött ellenfélben, kutatta sebezhető pontjait. Bal csuklóját a jobb kezében tartotta, mintha a pulzusát számolná. Még egyszer rápillantott az órára. Nyelvének hegye a szájpadlását tapogatta. — Már megint azzal a biciklivel, Zoli! Hát hiába beszélek neked, én nem értem, ilyen nagy fiú, és mégis... Az öccse meg el akarta kunyerálni a kerékpárt, de ő azt mondta: hogyisne. — ... én nem értem, ekkora nagy fiú, és hiába beszél neki... — A mama csak nyomta a szöveget a konyhában. — Két perc negyvenhét másodperc. — Az is valami! Ha ideadnád a bringát, én is megtenném! — morogta Sanyi. — Add ide! — Hogyisne. a kerékpárt, még a küllőket is. Az előszoLetörölte bából belátott a konyhába. A mama vacsorát főzött. Minden este vacsorát főz, délelőtt meg ebédet a gyermekélelmezési vállalatnál, mert szakácsnő, bár nem kövér, inkább sovány, pedig szeret főzni, és Zoli az iskola menzáján, ha palacsinta van, arra gondol: ezt a mama csinálta. — Apa? — Légón van. De ha még egyszer azzal a biciklivel... Hátát nekivetette a falnak, hallgatott. Egy hónapja elesett a biciklivel az emelkedőn. Egy fehér Opel kanyarodott be élesen a Rigó utcából, ő félrevágta a kormányt, rázuhant a járdára. A mama szentül hiszi, hogy a szájában az az izé, az a tályog az ütődéstől keletkezett. Egyébként holnap vagy holnapután meglesz a szövettani vizsgálat eredménye. — Mama, mikor eszünk? — Megvárjuk apádat. Az iskolában sose kellett rászólni. Ült a padban, jobb kezével átfogta bal csuklóját, úgy nézte az órát. Le kéne szorítani két perc negyvenöt másodpercre. Délután megpróbálta. Üjra a gesztenyefától. Teljes erővel nyomta a pedált. Nem sikerült. Nem baj, majd holnap. A kerékpár ragyogott az előszobában. palacsinta volt. Túrós és lekváros palacsinta. A lekvárban itt-ott még a barack fehér magja is benne úszott. — Mindig palacsinta. mert az a Zoli kedvence — nyafogott Sanyi, az öcs- cse. -— Mákosgubát sose csinál a mama. — Hallgass! Még sose hallotta ilyen élesnek a mama hangját. Sanyi sértődött pofával kussolt. Rávigyorgott öccsére, és kezdte nyelni a palacsintát. Tizenkettőt vágott be. Utána beültek tévét nézni. Ott ült a sötét szobában az egész család. Égett a szájpadlása. Most jutott eszébe. — Igaz is, mama, megvan a lelet? — Majd még be kell menned az orvoshoz — mondta a mama, fölkelt és kiment. Apja nem szólt, nézte a tévét. Lila volt az arca a visszaverődő fénytől. Mintha nem is ott ülne, hanem a légón, ahogy a múltkor mesélte, nevetve utánozva az előadót, akit hat estén át hallgattak az üzem kisebbik ebédlőjében, a fehér műanyaggal borított asztalok mellett, és ő egy apró kis embert képzelt el, aki nagy mellénnyel, mint ez a színész a tévében, rácsap az asztal műanyag tetejére, ahova karikát nyomott a vizeskancsók alja: — Nem ér váratlanul az a váratlansági tényező, hogy az úgynevezett pokol elszabadulásának a gombját megnyomják... — Állati röhejes. Ilyen mondatokat. De apa most nem mesél. Nézi a tévét lila arccal. A mama meg kiment. — Úgyis veszek egy autót, egy kis Fiatot, aztán leesik az állad. Nem válaszolt Sanyinak, hadd suttogjon. Legszívesebben mosolygott volna, de nem is mosolygott. Furcsán érezte magát. — Tudod, a faterom ... — Elmesélte az iskolában a légót, a váratlansági tényezőt. Szomszédja ráhasalt a padra, úgy ha- hotázott. Aztán elkomolyodott, oldalt tartott fejjel, mint egy vizsgálódó tyúk, méregette, és ő megint kényelmetlenül, furcsán érezte magát. — Milyen érdekesen beszélsz — kezdte a szomszéd, aki különben kedves, barna fiú volt, és már újra nevetett —, mint egy született angol. Uhateom — így. Ijedten körözött nyelvének hegye a szájpadláson. Nem, a nyelv hegye nem csal: egyre szélesedik. j----------------- megint kedves volt. — Csak föl a fejjel, | Az orvos I fiatalember, semmi baj, csak föl a fejjel,------------------- nem elhagyni magunkat! — Természetesen há tba is bokszolta, ahogy a haverokat szokás, de ő meglátta a szeme mögött a rémületet. Meghökkent. Csak egy pillanatig. — Igenis, doktor úr! — Vállat vont. Mit rémüldöznek. Hiszen két perc negyvenhét másodperc alatt... és le fogja szorítani két perc negyvenötre. Az operáció után indiánüvöltéssel fogadták a srácok. Ez jólesett. Az osztályfőnöke azt mondta: — Zoli, ne erőltesd a beszédet, ezután írásban felelsz. — Otthon azonban a könyvet a mama kezébe nyomta, hogy kérdezze ki. — „Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog...” — Ott ültek az ablaknál, a mama az új karosszékben, ő vele szemben egy sámlin, közel a mamához, majdnem a lábánál, a tampon ízét érezte szájában, és mondta a verset: — „... Mező jó illatot, az ég pedig szép ..Mért nem javítasz ki! Készakarva rosszul mondta helyenként, maga sem tudta pontosan, miért, talán, hogy utána lecsaphasson: mért nem javítasz ki! Magában pedig: lám, én javítlak ki, pedig a te kezedben a könyv, mégis. Azután kiszaladt, futballozott, három védőt cselezett ki, úgy gurította be a labdát a kapuba. Máris rohant vissza, haja a homlokában, kiáltott, kérte a labVacsorára
