Pest Megyi Hírlap, 1974. február (18. évfolyam, 26-49. szám)
1974-02-17 / 40. szám
1974. FEBRUÁR 17., VASÁRNAP ^s^Círlap 9 Muzsika Jóba Éva rajza VITÓ ZOLTÁN: Mariann arcáról Bőre fátylában pezsgő vér zuhog; zajlik víg jonatánalmák szüretje; vigad vérző rózsák tündéri kertje, — mikor lángolva reád mosolyog. Szemén fürdető, cinkos fény buzog, s nem tudhatod; maradj-e, vagy eredj-e?, mert szerinte az e dolog vélt rendje, hogy töprenghetsz, de jobb, ha nem tudod... Felsejlik benned bíborok parazsa, bódítóan a nővér-Nyár heve, mámor-vidám vörös borok varázsa, s a friss cseresznye csurramó leve, — ha láthatod égő, bársomy-tűz arcát. — S nem felejtheted lelked ősi harcát! ........................................................................»■■«•»«-« na p kimaradt, az még nem riasztotta Gézát. A másodikon azt mondta a feleségének: — Nyáridőben falun még az öregekre is szükség van! A hatodik héten leutazott szülőfalujába. Nem szívesen tette, mert haragban volt a nővérével. Még meg se halt az öreg, de az már osztozkodna, kaparná szét a jussot. Persze, magának, mindent. Nem az osztozás módja bántotta Gézát, hanem a ténye. Az, hogy apját még el se kaparták, s a nővére már magára akarná íratni házat, szőlőt, mindent. Apja a fészer mögött ült, egy régi káposztáskövön. Felnézett rá. Alig ismerte meg. — Beteg, apa? — Hát... csak gyengélkedem! Jött hátra Juli. — Csak semmi sus-mus a hátam megett! Én vakargatom a koszát, én etetem ... Az öreg, mint egy riadt madárka, panaszosan és védelmet kérőn nézett fiára. — Hagynál békén nekem? — Jó lenne megszerezni az öreg pénzét, mi? De abból senki nem eszik. Innen egy tűt nem visz ki senki! Majd bolond leszek hagyni... Idős Molnár mosolygott — Ez a bolond szuka azt hiszi, hogy aranyakat kapartam ki a törekből... Azt követeli rajtam örökösen. — Anyámat elsorvasztotta a ribancaival... Most majd tán én jövök? Andris, Andris! — kiabálta visítva. — Jaj, oda ég az ebédem. Andris, gyere már, vigyázz ezekre, mert kilopják a szemünket! Gyere, hogy a tűz égessen meg! Jött Géza sógora- Hatalmas kordnadrágjában ügy lötyögött a sovány feneke, mintha egy sapkába bolhát kötnének. Apró szemében álmosság, meg egy kis szesz is. — Hát, te itt vagy, Géza? Be se jössz hozzám? — Most akartam ... — Te csak ne haverkodj velük! Tartsd nyitva a szemed™ Mikor magukra hagyta őket Juli, a férfi röstellkedve megjegyezte. — Ne hallgassatok rá... No, apa, hát menjünk már a pincébe. Magának ideadja a kulcsot. Hallod, Juli? Apunak kell a pincekulcs! — Savanyodjon belétek! — kiabált vissza a feleség, de küldte a lányával. Olyan az is, amilyen az anyja. A z állomásfőnök felesége beült a kényelmes fodrászszékbe, szemközt a tükörrel. — Ügy, mint a hónap elején, Gyöngyike — mondta, és vaskos ujjaival megtapogatta a koponyájához tapadó, vizes haját — De sietnék ám, mert még főzni is kell, sehol se vagyok a vacsorával. — Ügy, mint a múltkor? — kérdezte az alacsony, húszéves kis fodrászlány, és kerek, telt arca elborult. — Talán most vágjuk a haját másképpen. Modernebbül. Ha kétoldalt rövidebb lenne, hátul, a fül mögött meg hosz- szabb... Az asszony megrázta a fejét és felkacagott: — Jaj, dehogyis csinálok én. majmot magamból! Ki is vágna az uram, ha annyira divatoznék. Csak úgy, Gyöngyikém, mint a múltkor. — Pedig jól állana a másik frizura, nézze csak... Gyöngyi a testes, fiatal nő fölé hajolt, s a fésűvel és mozgékony ujjaival gyorsan és ügyesen formát adott a lelógó, vizes hajnak. — Nem kell, nem szeretem én az újat — mondta makacsul az asszony. — Engem ne csúfoljanak a szomszédok, hogy tizennyolc évesnek játszom ki magamat. A lány nem szólt többet. Kis hengerekre csavarta a vékony hajpászmákat, s amikor az állomásfőnökné fejét már a szárítóbura alá igazította, a türelmesen várakozó nők közül a soron következő tanítónőt ültette a tükör elé. Nagy viaszkosvászon gallérral takarta be vállát, karjait, mert festéshez készülődött. — Egy kis hamvasítót is, Gyöngyikém — suttogta a tanítónő, mint egy titkot, és a tükrön keresztül a háta mögött üldögélő nőkre pillantott, akik beszéd közben fél szemmel oda-odasandítottak rá. — Ne fessük most vörösre? — kérdezte a lány kedves, hízelgő mosollyal, amitől még gömbölyűbb lett. — Nagyon jól állana a fekete szeméhez és szemöldökéhez. Olyan érdekessé tenné... — duruzsolta rábeszélőn. — Kétfelől szabadon hagynék egy kis hajat, befelé kunkorítva, mintha a kontyából szabadult volna ki. És már el is választott a fésűvel a jobb halántékon egy hosszú tincset, amit dugóhúzó módjára megcsavart M egint a tükörbe pillantott az asszony, de most tágra nyílt, messze néző szemmel, mintha örmaga vörös hajú látomása tűnt volna fel benne. Hosszú, vékony ujját végighúzta szemöldöke szép. sötét ívén, azután szégyenlősen, a lemondás bánatával elmosolyodott. Kapkodó lélegzettel, de halkan mondta: — Nem lehet. Gyöngyikém. Már az is nagy dolog volt, hogy tizenhárom esztendő után barnából majdnem szőke BIHARI KLARA: A hivatás nőtt, lombos kis térről beáradtak a falusi este nyár végi illatai. A nedves föld és virágok szaga áthatolt a különböző csípős lakkokkal, szeszekkel átitatott meleg párán. Tíz óra után kiürült a helyiség. A csend sötéten és sűrűn állt a nyitott ajtón túl, a házak nesztelenül elmerültek benne, akár egy puha mohával bélelt szakadékban. A kihűlt kémények s a fényüket kioltó, becsukódó szemű ablakok elnyelték, eltakarták a nappali mozgás, sürgés-forgás emlékét. A falak némaságán csak a leereszkedő mély álom szivárgott át, ami még sűrűbbé tette a délutáni esőtől nedves, duzzadó és növekvő esti csendet és sötétséget. Gyöngyi, miközben ügyesen és gyakorlottan elrakta a törülközőket, csipeszeket, váll- kendőket, és összesöpörte a szemetet, kifelé figyelt. Sima, fénylő homlokán a két szemöldöke között függőleges ránc jelent meg, a belső elszántság látható jele. dakinn erős lépések dobbantak. A lány,- lapáttal a kezében, felegyenesedett. Szőke, széles vállú fiú lépett fel a három falépcsőn. Világos pulóver volt rajta és nyitott nylonzubbony. — Szervusz — köszönt kis megbántottsággal a hangjában. — Félórája lesem, hogy üres legyen a műhely. — Nincs értelme, hogy itt zavarogj, amíg dolgozom — felelt Gyöngyi. Kis ládába zárta a szemetet, és félretette a lapátot. — A nők nem állhatják. Azt hiszik, hogy akkor elsietem a munkát. Igazuk is van, nem jó azt a magánélettel összekeverni — mondta szigorúan. — Nagyon is határozott vagy. Mit ártana az, ha itt ülne a vőlegényed. — Ártana — mondta a lány. Gyermeki arcán mosolyra késztető volt a felnőtt- és 0 — Hát, te, Géza? Mit hoztál nekem? — Tessék! — és egy húszast dugott az apja kezébe. — Elissza! — mondta a sógor. Molnár János bólintott a veje szavára. — Azt teszi... A múltkor egy hétig haza se jöttem ... Hogy hol húzkodtak ... A sógor bólogatott. — Minden szava igaz. Egy hétig... Azt mondta, munkát keresett Pesten. De tegyem rá a kezem? A nővéred elüldöz... Idős Molnár János alig bírt felkelni. Fogta a karját, úgy kísérték a kertbe, hátra, a pincéig. — Majd én hozok fel... — sietett előre a sógor. — Hozd, hozd! Mintha bizony nem ihatna, ha akar. Ha nekem szól, mindig ihat... — mondta panaszosan a fiának. — Apa, hát miért nem költözik hozzánk? Az én feleségem azt se mondaná, hogy álljon odébb. Éshát... még, ha sokan is vagyunk, a konyhában megalszik, nappal meg oda ül, ahová tetszik... Alig volt fény az öreg szemében. Csak az iszonyodó fáradtság. Az élettől, az iszákos férfitől, aki a veje, a nagvszájú lányától, a csavargó unokájától, mindentől, amivel megtelik az ősi udvar, a szülőháza. — Ezek itt... itt... mindent elölnek. Mint a folyondár! Bizony, fiam! — Hát, ha van pénze apámnak, adja nekik! Nekem becsületes fizetésem van. Megélünk! Legfeljebb nem járok meccsre. Én úgyis csak apa kedvéért... Az öreg megkapaszkodott Géza ingébe. — Te... az én kedvemért? — Persze! Én ki nem állhatom. Bolondok azok... elrúgják a labdát, aztán futnak utána. Nehézkesen nevetett. — Én se szeretem... Csakhogy neked legyen jó... Veled akartam lenni. — A meccsen? — Neked oda volt kedved menni. Gondoltam, kibírom azt a két órát. Géza is nevetett. — Én pontról pontra így gondoltam. Mondom, kibírom azt a két órát apa kedvéért Együtt nevettek, mikor hozta a sógor a bort. S még délután vitte magával idős Molnár Jánost a legkisebb fia, be a városba. Abban az egy szál ruhában jött, amiben majd eltemetik. Juli semmi mást nem engedett elvinni a portáróL POLGAR ANGÉLA: Álmoskönyv Korán ébredtem. Hirtelen. Járom a hajnalszagú, locsolt utcákat és az álmok lüktetnek bennem. Lakoma, lámpa, láng, láp Lidérc: ne bízz senkibe és vigyázz a Lóra — intett nagyanyám, verítékes lesz élted. Bolha, bokréta, bosszú, borsó: bűnhődni fogsz! Börtön: vigyázz a Szerelemre, és ha esküvői harang hosszan gong, temetnek. A bor: gondok jönnek. A bolt: vigyázz! meglopnak, a borbély hazudik és a boszorkány gonosz. Miről álmodtál gyermekem? Mennyasszony vagy? — meghal anyád, mákot enni múló öröm, kevéske, de ha Madarat fogsz: Szerencse! és ha a madár repül — jó jel! meleg tenyér, meleg száj, új fészek a szerelemre. A kígyó megmart: menekülsz, bolyongó lidérces álom. Mekegő kecske: hazugság, baj. Zárt Kolostor: a szeretőd, az a kedves, az a hű, megcsal. Falevél: szomorúság. Hervadás. Mi jó van álmokban, barátom, csak a cselekvő ébrenlét a vigasz. Legyen álmodban tengernyi könnyed, és űzzenek boszorkányok, zárjanak a kolostorba egy mekegő kecskével, de nappal, nappal nevess e balgaságon és a Nappal legyen a kerted és teremjen neked virágot minden óra, hogy Te csak téphesd, téphesd. tudom kipróbálni a modem frizurákat. Festés nincs, csak egy kis színezés. De hogy ezüstöslilára ... vagy vörösre... ha a lelkem kiteszem, akkor sem. — Hiszen mindig annak örültél, hogy hozzád járnak az értelmiségi nők... Nem Nováknéhoz — érvelt a fiú. Hangja azonban bizonytalanná vált, mint az olyan emberé, aki alatt elferdült és süp- pedékennyé vált az addig szilárdnak és változtathatatlan- nak vélt talaj. — Sokat érek velük! — csattant fel a lány. — Gyáva és maradi mindegyik. Egyik a szomszédasszonyok szájától fél, másik az iskolások szüleitől, a harmadik az urátóL Nem, itt én nem fejlődök, elfelejtem a tudásomat, betoko- sodom egészen. Éppen ma gondoltam el megint — tette hozzá, és rövid orra fölött, sima homlokán ismét megjelent a szigorú ránc —, hogy nemsokára betöltőm a huszonegyedik évemet, és a másfél esztendő alatt, amióta önálló vagyok — sose dolgozhattam kedvemre. Ebből elég volt. Legyen kisebb a keresetem, de fejleszthessem a tudásomat. Albérlet Szilason is akad. Majd onnan jársz ki a javító- műhelybe. Ha megértesz, beleegyezel. Ha nem — akkor nem vagyunk egymáshoz valók. A fiú szája megint nyitva maradt a csodálkozástól. Hat hónapja menyasszonya ez a lány, de hogy a fodrászatot nemcsak jó megélhetési forrásnak tekinti, hanem többnek ennél, azt csak most értette meg. S azt is, hogy ez valami olyasféle erő, ami felfelé visz, s ami szilárdabbá és biztosabbá tesz mindent bennük és körülöttük. — Énmiattam ne maradj le — mondta ünnepélyesen. Olyan sejtelme támadt, hogy most mindkettőjükkel valami nagyon fontos dolog történik, ami — pontosan nem tudta, miért — meghatározza az életüket. — Legyen úgy, ahogy jónak látod. — Ne félj — mondta a lány, és a mosolya felragyogott —, azért a lakásra ugyanannyit tehetünk félre, mint eddig. Amikor bentjártam Szilason, megállapodtam a háziipari szövetkezettel, hogy szabad időmben megint kézimunkázok nekik. Mint amikor még ott laktam. Te csak ne félj, nem fog csökkenni a keresetem. A szigorú ránc elolvadt a homlokán. A hirtelen támadt szél marokra fogva lendítette be a nyitott ajtón a lombok, virágok, a csillagfényes, esőtől nedves, mély lélegzetű éjszaka szagát. gonddal számolni kezdte a bevételt. A fiú csendben maradt a mindkettőjük számára fontos tevékenység közben. — Szép bevételed volt | ma is — mondta megenyhült hangon. Átölelte a lány vállát. — Nagyon szorgalmas vagy te. Különbet sehol se találnék nálad. — Hát bizony szép bevétel — ismételte meg Gyöngyi. Végigpergette ujjaival a papírpénzek sarkát. — Mégis abbahagyom az önállóságot, és bemegyek Szilasra az állami fodrászatba. — Tréfálsz te — mondta a fiú. — Miért tennéd? Én is itt dolgozom, lakást is köny- nyebben kapunk majd, mint a városban: — Hirtelen magához rántotta a lányt: — Talán a régi udvarlód miatt? — Azt hiszed, ilyen bolondságon jár az én eszem? Más okom, ugye, nem is lehet, csak az, hogy a vőlegényem háta mögött kikezdjek valakivel. Nem ismersz te akkor engem. G yöngyi elhúzódott a fiútól. Két karját összefonta a melle alatt, s a széktámlának támaszkodva kihúzta a derekát, mint aki szándékosan és láthatóan elkülönül a másiktól. — Azért megyek be a városba, mert itt megakadt a fejlődésem. — Micsoda? — kiáltott fel a fiú. A csodálkozás magasra rántotta a szemöldökét, és felpeckelte a száját, mintha a kérdő szó utolsó betűje megduzzadva nem fért volna ki rajta. — Igenis, megakadt a fejlődésem! — mondta éles hangon Gyöngyi. — Itt senki nem változtat a hajviseletén, nem megfontolt komolyság. De a fiú ezt nem fogta fel, csak súlyát és sérelmét érezte a másik akaratnak. — Alig lehetünk együtt... — morogta morcosán. — Bizony. Te nappal dolgozol, én meg este. Mit csináljak, ha a nők napközben nem érnek rá — felelt a lány. Azután jelentőségteljesen tette hozzá: — De már nem sokáig lesz így. — Nem sokáig? — A fiú homloka kérdőn felhúzódott. Gyöngyi leült, kihúzta a kis pénztári asztal fiókját, és nagy lettem. Nem is képzeli. Gyöngyikém, mi mindent suttogtak rólam a szülők. Elgondolni is rossz, mi lenne abból, ha vörös hajjal mennék végig az utcán. Elveszíteném a falu bizalmát. Kis szünet után felnézett a festékestubusokkal babráló lányra, és megint suttogóra fogta a hangját: — Azt a hamvasítót azért megint kérném... Zúgtak a szárítók, fecsegtek a várakozó nők, s az ajtón, ami közvetlenül a szabadba nyílt, a fűvel, vadvirággal be-
