Pest Megyi Hírlap, 1973. december (17. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-02 / 282. szám

e*

^írtap

1973. DECEMBER 3., VASÄRNAP

[V agy prüszköléssel igyekex zett előrefúmi magát a kis vicinális a havas pályán. Zakatolt, dohogott, nyögött a szerelvény elején a mozdony, mégis csak lépésben haladt az emelkedőn.

Bundába öltözött, kucsmás, hócsizmás fiatal nő lépett ki az egyik fülkéből a folyosón ácsorgó utasok közé. Bőröndjét az ajtó mellé tette, azután odaállt az egyik üres ablakhoz, kesztyűs kezével tiszta foltot törölt magának az üvegen, és kinézett a hófúvásba.

Puha remegéssel döcögött tovább a vonat, s a tempó lépésről lépésre lassult, egyik sürgönypóznától a másikig már percek teltek el. Tompa zökkenés követte az elszánt erőlködést.

— Elakadtunk? — állt oda a nő mellé egy harminc év körüli férfi. Prémgalléros télikabát volt rajta, a lábán félcipő. Jobb arcán egy régi sebhely; valamilyen műtét vagy baleset nyoma. Megpróbált kilesni a nő mellett, közben megkockáztatta a további beszélgetést: — Pedig már nem lehet messze az állomás.

— Talán két kilométernyire — szólt vissza barátságosan a nő.

Kint egy kalauz és néhány munkásember törtetett előre a mozdony felé. Közben a kis gép élesen, szaggatottan füty- työgött, kérte a segítséget az állomástól. A szél pedig tovább hordta a havat a sínekre és a vonat oldalára.

A nő fölhajtotta gallérját, fogta a bőröndjét, és elszántan kinyitotta az ajtót.

— Begyalogol? — kérdezte csodálkozva a férfi.

— Órákig tarthat, míg kiszabadítanak bennünket — felelte.

— Ha megengedi, magával megyek.

A nő már az alsó lépcsőn állt, s ahogy visszafordult, tekintete megakadt a férfi félcipőjén.

— Az országúton már lesznek nyomok, mert folyton járnak a vontatók. De addig térdig kellene járnia a hóban.

— Nem számít, nem vagyok kényes.

A szél rögtön rájukcsapott, "r*' és ízelítőül az arcukba vágott egy csomó szúrós havat. A férfi előre akart menni, de a nő megelőzte.

— Én csizmában vagyok, majd csinálok nyomot.

— Akkor legalább a bőröndjét hadd vigyem.

A nő odaadta, azután elindult a vonat mellett. Hátrakiabált a süvítő szélben:

— Vigyázzon, hogy mindig a nyomomba lépjen!

Akkor már többen álltak a mozdony körül. Hárman szén- lapátokkal próbálták szabaddá tenni a síneket, a többiek meg azon tanakodtak, hogy hóeke nélkül aligha lehet kiszabadulni innen. A nő kikerülte őket, azután tovább ment, amerre a síneket sejGYIMEST FERENCFelségek a hóban

tette. Valaki azt mondta a hátuk mögött:

— Ennek a fiatalembernek sem szeretnék a /zoknijában lenni.

A szél oldalról vágott. Csikorogva süppedt alattuk a hordott hó. s ahogyan emelték a lábukat, mintha füstöltek volna a lépéseik. Jó húsz percig tartott, míg elérték a síneket keresztező országutat.

— Innen már könnyebb lesz — fújt nagyot a nő, és vidáman beugrott egy széles keréknyomba.

A férfi amennyire tudta, kirázta cipőjéből a havat. Addig a nő háttal fordult a szélnek, és egy helyben toporgott. Egymás mellett menték tovább a párhuzamos nyomban. A hófúvás nem gyengült, fejüket előre kellett szegniük, hogy az apró szemű hó ne vágódjon a szemükbe. Néhány lépés után megkérdezte a férfi:

— Maga idevalósi?

— Igen — szólt a nő a fölhajtott gallér mögül. — Könyvelő vagyok a szövetkezetben.

— Én is jártam itt talán tizenöt éve. Gyerekkoromban itt szoktam nyaralni a rokonaimnál.

— Most is hozzájuk megy?

— Oda. Holnap lesz az unokahúgom esküvője.

CT iabálva beszéltek, mert a szél elkapta a hangjukat. Nemsokára elértek a falu alatti réthez. A férfi körülnézett. mintha keresne valamit, azután megállt egy helyen.

— Valahol itt állt régen egy terebélyes, öreg fűzfa...

A nő is megállt, s mindkét kezével a fölhajtott gallért szorongatta az arcára.

— Két vagy három éve kifordította egy erős vihar.

— Nagyon kedves emlékem fűződött hozzá — mondta továbbindultában a férfi. — Gyerekkoromban sokat játszottunk alatta. Nagy gyerek- csapat gyűlt itt össze napról napra. Egyszer elhatároztuk, hogy királyt és királynét vá- liasztunk magunk közül. A ki rály az lett volna, aki a legmagasabbra mászik a fűzfára a királynét pedig maga választhatja ki magának. PestiJ gyerék voltam, nem értettem úgy a famászáshoz, mint a többiek, mégis nekivágtam. Nem is jutottam föl annyira, mint a pajtásaim, mégis én lettem a király. Mégpedig úgy, hogy egy ág leszakadt alattam, és lezuhantam. Esés közben egy másik ág jó mélyen fölhasította az arcomat, de nem történt komolyabb bajom. A gyerekek Ijedten körülállták, és b aj társi assá g b ól meg hogy megvigasztaljanak, kikiáltottak királyukká.

A szélnek dőlve taposták a havat a kitartó viharban. A iérfi leveregette a gallérját, úgy beszélt tovább:

— Volt a gyerekek között egy nagyon szép kislány. Amikor látta, hogy vérzik az arcom, gyorsan kibontotta a hajából széles fehér szalagját, és azt szorongatta a sebemre. Mondanom sem kell, hogy őt választottam királynénak, és azon a nyáron egymás mellett ültünk minden játék alkalmával a fűzfa alatti trónon.

]\2 em szólt a nő, csak a L1 szeme mosolygott a behavazott kucsma és a fölhaj tott gallér között. Visszaemlékezett a bevérezett fehér szalagra. Nem merte hazavinni. Azt hazudta, hogy elvesztette a réten.

PARDI ANNA VERSE:

November

A tarlók boratválatlan férfiarcán nyári káprázatok kilőtt félszemét takarja sár, fekete banditakötés.

S mit rövid napsütésben árnyék kiformált;

elhagyott dobokat, hegedűt, trombitát összegyűjti az alkony öreg kéregető asszonya, összegyűjti kóbor fia, a szél, s holt lovak farához ütödik, cseng, zenél az egész vidék.

— Mit veszel a KST-dből? — szegezte nekem a kérdést Jázmin Oszkár költő barátom. —Fogadjunk, hogy a nejedre költöd. Ilyenek vagytok mind. Csak az olcsó sikereket hajszoljátok. Így van ez, ha már valaki az öregfiúk csapatában játszik.

— Hiába, szövegelsz, egy ötvenesnél többet nem tudok kölcsönadni. A feleségemnek pedig retikült, kesztyűt, sálat veszek karácsonyra.

— És Te? Az öreg jakódban, fejeden ezzel a drótostót kalappal ünnepelsz? A munkahelyeden már csak Te öltözöl ilyen konzervatívan. Emlékezz csak, mit mondott az igazgatód: Te egy békebeli bútordarab vagy. Tudod, mi a békebeli bútordarab? A hintaszék, ez vagy Te. 'Ember nézz végig magadon. Nyakkendő. Kalap. öltöny. Típuscipő. Hát joggal bírálnak, hogy nem haladsz.

Gondolkozni kezdtem. Lehet, hogy igaDömsödi fasor

Patay László festménye

v

Modern férfi

za van? A többiek valóban megváltoztak az osztályon. A Komora túl az ötve- nen. tinédzser dzsekit hord; Kovács hülye- gyerekfrizurát és barkót növesztett, óriás fazonú kabátban teszi a szépet a lányoknak, pedig több világháborút lógott át. Lajos bácsi pedig, közvetlen nyugdíj előtt bevezette a farmerdivatot. Nemcsak árulja, hordja is. A Bo- dolai megnövesztette a haját, és emeletes nyomorékcipőt hord a kockás nadrágjához. Ahogy elgondolom, mostanában az igazgatónkon is csak nagyobb értekezletek alkalmával látok sötét ruhát, nyakkendőt. Egyébként kockás ing, pulóver megy nála is. Sőt, a múltkor egyszer még őt is farmerban láttam ... Csak én lógok ki a sorból.

— Segítesz nekem néhány dolgot vásárolni? — kérdeztem a barátomat.

— Gyere — mondta nekem és karon ragadott.

Bementünk az áruházba. Oszkár fürge gyíkként ugrándozott a pultok előtt. Percek alatt öt kockás inget nyomott a kezembe, aztán rámhúzott egy anorákot, fejembe nyomott egy kockás sportsapkát, a nadrágosztályon kiválasztott két lila és két farmernadrágot. Amikor a farmert felpróbáltam és a tükörbe pillantottam, egy cowboyt láttam az idegenek között. A cowboy én voltam, csak a colt és a tehenek hiányoztak. A cipőosztályon volt a legtöbb bajom. Az emeletes cipő iigv nyomta a lábam, hogy útközben le kellett venni, de Oszkár szerint az sem baj, ha holnap még nem veszem fel az új cipőt, mehetek mezítláb is, akkor is modernnek könyvelnek el. Mindenben igazat adtam barátomnak, mert most már elhatároztam, hogy én bizony modem leszek, ha belepusztulok is. De mi lesz a nejem karácsonyi ajándékával?

— Vörösmarty feleségének nászajándékul egy vénét adott. A Merengő- höz címmel. Írj hozzá, Te is egy költeményt

— Az ötlet kitűnő. Csak egy hiba van. Nem tudom, mit szól ehhez a nejem?

— Semmi vész. Ha nem tetszik neki a vers, átadsz neki két nadrágot és két inget. Esküszöm, jobban fog örülni a farmereknek, mintha retikült vennél neki. Ha nem tudnád, az unisex világát éljük!

Abal Pál

A reggeli műszak szereti a fura tökfödő- ket.

A szerelőcsarnokban sokféle idegen fordul meg, s csodálkozva nézik a targoncás Rimóczi kárminpiros kötöttsapkáját a hosszú bojttal, amint tohonya fémtestek között előbukkan. A lányhajú, szőke Csengele horpadt cilinder alól pislog a készülő turbina lendkerekére.

, Mintha csak játszana az ormótlan franciakulccsal, pedig állítólag nem is rossz munkás, jobb, mint a frizurája után gondolni lehetne. Van itt azután sötétzöld papírcsákó. Indián törzsfőnökök megúnt viselete, a háromujjnyi széles bőrszalag-hajleszorító. S akkor még nem szóltunk Kő László pirospettyes fejkendőjéről, amit menyecskésen hátraköt, úgy irányítja fentről a darut. Valaki egyszer állítólag utasításba adta, hogy fejrevaló nélkül nem dolgozhat itt senki, mégpedig balesetvédelmi okokból. A műheíyiroda oldalán látni egy megfakult plakátot is: két hajdanvolt szaktárs ultizik egy felhődarabon, hátukon pici szárnyak. Alattuk a kézzel írott ákombá- kom: „Rajtuk se volt sapka — a hajúiénál fogva kapott el a gép!” Körülöttük kidekorálva az egész felület mélynyomású, színes sztárfotókkal: mindig bámulják ketten-hár- man, akiknek ott visz el az útjuk.

A nagyeszterga mellett Lőcsei áll, ferde tartással a befogott munkadarab fölé hajolva, keménykalapban. Kicsit nagy neki, mert a homloka .közepéig csúszik. Alatta mindjárt a szemöldöke kanyarog bozontosán, őszen. Majd a kép drótkeretes félszemüvegben folytatódik, amely megid az ormyergen. Kissé vöröses, kitágult pórusú ez az orr, s éppoly húsos-kerek, mint az arc, amit az idő alaposan felba- rázdalt, s a műhelybéli fémpor erős kontúrokkal kirajzolt-feketített, nincs az a maszkmester, amelyik jobban megcsinálta volna.

Kevesen tudják, hiszen régen elmúlt időkre nyúlik vissza Lőcsei keménykalap viselésének eredete, öreg szálúk mesélik, hogy még

az államosításkor valamelyik inasgyerek megkérdezte volna Lőcseit, aki már abban az időben is régi bútordarabnak számított a gyárban, mit jelent az, hogy államosítás. Mire Lőcsei olyasmit felelt, hogy most már a melós fog járni keménykalapban, nem a cégvezető

úr, meg a sleppje, akikkel néhanapján végig- grasszált ezen a műhelyen is, de még a fehér kesztyűjét sem vetette le, s annyira feltartott fejjel, hogy az orrába beesett volna az eső, ha a csarnok történetesen nem fedett. És ettől kezdve hordja Lőcsei a keménykalapot. Nem tudni, hol juthatott hozzá, hiszen a háború után nemigen árulták az üzletekben. Kiment a divatból. A gyárban is csak Lőcsei hordta, de ő aztán konokul. Amúgy megmaradt mi- cisapkás embernek, amilyen mindig is volt, de még az apja, nagyapja is. Reggelenként az öltözőben azonban, amint az öltözőszekrény ajtaját kinyitotta, első ténykedésként levetette a micisapkát, s föltette ezt a kerek, kemény, a karimájával fölfelé ..unkorodó istencsudáját, s le nem került a fejéről, csak amikor evett, s délután, a műszak végeztével.

Kérték tőle sokan. Akadt, aki azt ajánlotta, vesz újat, divatosat helyette, kerül, amibe kerül, Lőcsei rálegyintett: nem komoly beszéd az ilyen. Ha pedig szólt, csak annyit mondott szűkszavúan: ez már kiszolgál engem a nyugdíjig.

Évődtek vele; ió, de akkor elárverezik. A

nagyautomata tetején lesz az árverés. Bemondják a kikiáltási árat, hogy mindenki

hallja. Először, másodszor, senki többet

__

— Árverést? Még mit nem — tette, mint aki komolyan veszi az ötletet — vegyétek tudomásul, hogy annak adom, akinek én akarom, de nem tudom, akad-e olyan közöttetek, aki megérdemelné. Na, kiderül majd.

Időnként elterjedt a műhelyben; készül már, nyugdíjba készül az öreg. A korától mehetett volna, mivel túl járt már a hatvanon, jó pár esztendővel. Ám az ilyen hírekből csak annyi volt igaz,1 hogy évente egyszer-kétszer hivattak az irodára, csakugyan nem akar-e még menni? Legutóbb kora tavasszal hivatta az igazgató. Ez úgy történt, hogy azon a napon ott járt épp náluk, a szereidében. Valaha, még fizikai munkás korában lehúzott Lőcsei közelében néhány évet, tegeződtek is. Megállt a gépnél, szemközt Lőcseivel, hol a keménykalapot nézte, hol pedig az öreg kezét. Végül, mint akinek hirtelen jutott eszébe az egész, annyit mondott, gyere fel hozzám, Pol- di bácsi délután. Ha ráérsz.

Lőcsei fölnézett erre. Ilyet mondani. Csak nem gúnyolódik vele ez a taknyos? Hát mi dolga lenne neki műszak után? Elmúlt az az idő, igaz se volt, artTikor őt még haza-várták, amikor neki még igyekezni kellett. Az öregasszony is áttette azóta a székhelyét Rákosra.

Ha csak a képével nem beszélget... A gyerekek meg... Hívják. Szó se róla, meghívják ebédre vasárnap. Nézheti a tévét, míg elál- mosodik. Unokák is akadnak, de csak biztatásra puszilják arcon, a kisebbik menye meg rápirít olykor, jaj apa, hogy maga milyen do- hányszagú, mit szív maga, ami ilyen büdös? Köményes Tulipánt, lányom, dörmög szótlanul, röstellkedve veszi elő a Munkást, ha náluk ebédel. Siet visszavonulni magánya sűrű szövedékébe, nehezen várja a hétfőt. Már félötkor ott topog a megállónál, köszönti a kocsivezetőt, már ismerős, Lőcsei minden ilyen köszönésnek örül.

Az igazgatói fotelbe ültette. Kávét hoztak neki, de nem nyúlt hozzá. Tudta, miért hivatják, ezért nem kérdezte, miről van szó.

— Nyugdíjba küldünk, Poldi bácsi.

— Tudom. Itt az ideje.

— Sokat dolgoztál. Hány éved is van?

— Nekem? Negyvenhárom. Ha jóí számolom.

— Jól. Szép nyugdíjad lesz.

— Idefigyelj, Feri. Lehet egy nyugdíj szép? Ezt mondd meg nekem.

— Azért bejárhatsz. Szívesen várunk. Engem is megtalálsz.

— Van teneked más bajod is.

Érte nyúlt a kávénak. Remegett a kezében a csésze Amint az aljával odakoccant sűrű egymásutánban a kistányérhoz, finom, halk csilingelés hallatszott. Mindketten ezt a muzsikát figyelték, egy ideig a csöndben.

— Látod, ezért is — mondta az igazgató.

— Tudom — felelte Lőcsei.

A kávétól fölkeveredett a gyomra. Kedvetlen kérdezte:

— Mikortól?

— Most. július egytől.

— Inkább januártól.

IMRE LÁSZLÓ:

Keménykai ap

i