Pest Megyi Hírlap, 1973. november (17. évfolyam, 264-280. szám)
1973-11-25 / 276. szám
1973. NOVEMBER 25., VASÁRNAP rí-^» * MfCYfí! i&í'íritm BABITS „... mert vétkesek közt cinkos, aki néma..— mondja Babits Jónása, s a híres verssof egy budapesti kávéház fa. lan már emléktáblába vésett feliratként is hirdeti a művész, az ember kötelességét. A Jónás könyve híres soraiban így folytatja a próféta Babits: „. Mert gyönge fegyver szózat és igazság. Nincs is itt haszna szép szónak s imának, csak harcnak és a hatalom nyilának. Én, Jónás, ki csak a Békét szeretem, harc és pusztulás prófétája lettem." Betegágyán araszolta ezeket a szavakat a halálra készülő költő, hogy a fasizmus szédületébe tántorgó országnak prófétaija a végveszélyt, nehogy a hamuba hulló Ninive sorsára jusson. Tette ezt az a költő, aki pályája kezdetén büszkén vallotta magát a művészet elefántcsonttornya magányos lakójának) Aki később is sokszor hangoztatta félelmét, tartózkodását a közvetlen társadalmi kérdésektől, és finnyás ízléssel válogatta művészpéldaképeit, szomorú és zárkózott egyéniségének hazai és külföldi rokonszellemei közül. Mégis igazságtalanok lennénk, ha Babitsot csak a Jónás könyve felől közelítenénk meg. Már a világháború közben tanári állását veszti, egyetlen jámbor, pacifista, királyellenes hasonlatáért, majd egyetemi tanári katedrát vállal a Tanácsköztársaság idején. Am akkor is leegyszerűsítenénk életpályáját, ha csupán társadalmi elkötelezettségének külső vagy költeményeiben jelentkező belső nyomait vizsgálnánk. A tudós-költő vagy pontosabban: a költészet tudósa, a poéta doc- tus, ahogy már életében nevezték, sokkal nagyobb hatással volt a huszadik századi magyar lírára, mint azt az olvasóközönség sejti. Még azok is, akik vitatták költészetének bizonyos elemeit — mint József Attila tette kitűnő tanulmányában —, a nagy ellenfélnek kijáró alapossággal vágtak neki, hogy stílusának műveltségből, filozófiából, elvontságból és sérülékeny emberi érzelmeiből font hálóját felfejtsék. S ha személyes barátja kevés író\ művész lehetett, emberi, költői céhmesteri rangja elfogultságaival együtt is egy szakma mércét mutató vezetőjévé emelte. S az irodalmi élet vezére betegágyán nőtt fel a feladat méreteihez, hogy így mennydörögjön, megtört testéből is a fasizmus minden veszedelmeire: „Irtsd ki a korcs fajt, s gonosz nemzedéket, mert nem lesz addig igazság, se béke, míg gőgös Ninive lángja nem csap az égre.” November 26-án lenne 90 éves. Bernáth László FAZEKAS LAJOS VERSE: Adjon az ember... Igazságot halljatok emberek, mint mesét a gyermek. Üvölt a kor. Otthonaink falában antennák gyökereznek. Dalt és zenét! ne üvöltést, ricsajt hozzatok hideg drótok. Az éj csöndjével takaróddzatok, ti gonddal vívódók. Sugár-ujjal érintse arcotok a Nap-kontyú virradat; s úgy nézzetek az égre, a tájba, mint a hajnali tavak. Igazságot halljatok emberek, mint mesét a gyermek. Adjon az ember az embernek hitet, békét, szerelmet. Vietnami portré Kiss Attila tajza GYURKOVICS TIBOR VERSE: Tó Apám, itt van a Balaton, olyan, minthogyha hó borítaná, a távolság g takaróm, és nincsen kéz, mely fölfiasítaná. És olyan öreg vagyok, mint te, ahogy a vízből kijövök, a talpaidat érzem szinte, ahogy léptél húsz év előtt. Látod, fürdők én este-reggel, hogy olyan legyek, amilyen te voltál. Szemben a hegyekkel örökös súlyodat viszem, koponyavarrataid, melyek olyan finomak, mint az ág, és barbár szívem fölött hordom csontjaid katedrálisát. G. SZABÓ LÁSZLÓ VERSE: Oszt jegyzet Átúsznak a fákon a tornyok lubickol a táj részeg ragyogásban — szemfényvesztő csodáit űzi a csintalan ősz S mégis az ablakon át becsempészik szobámba józan-rideg reggelei a rothadás szagát leken tudjak a társalgás témáihoz szólni. Nekem is járnak magazinok. Ha nem kapnám a lapokat, most sokkal jobb lenne. Nem tudnám, hol él, mi van vele. Ez is csak egy fajtája az önámításnak. Az ember ostoba, ha folyton előreszegezett tekintettel jár és azt hiszi, hogy mindenen túljutott, amin átlépett. Egy fiatal fiú és egy lány sétáltak előttem. Kutyát vezettek, s a póráz ürügyén egymás kezét szorongatták. A látványban valami megdöbbentett. Ilyet én is megmosolyogtam már, pedig ezek a gyerekek talán mindezt halálos komolyan veszik. Olyan komolyan, mint akkor mi. A kölyökkutya kiszabadította magát és felém szaladt. Felemeltem. A kislány, miközben megköszönte, a szemembe nézett. Rövidre vették a_ pórázt és továbbmentek. A kistóHV szeme, barna volt. Nekem pedig eszembe jutott az övé — a kék. Biztos, nem az ő kék szeme volt a legszebb a világon. Bizonyos, csupán én hittem valami rendkívülit benne. Az ő kék szeme és az óarany bőre. Kék óarannyal, óarany kékkel... Tizenhét éve nincs már se óarany se kék. Egyszer van kék — másszor óarany —, mindig külön. Ha néha összejön a kettő, akkor hiányzik a tapintás bársonya, a hang, amely forróvá tette a bőrt. Mások vannak, akik külön-külön nagyon kedvesek. Nők, emberek, akiket okosan lehet szeretni. Mert minden jó kapcsolatot vonzó természetességgel lefiet fogadni és fenntartani. Nagyon kellemes, de nincs több benne... Ismét nagyon élőrehajoltam. Zakóm zsebében megzörrent az összehajtott újság. Az a példány volt nálam... Talán egy óra sem telt el azóta. Látszólag minden megkeveredett bennem, mégis a részletek szinte plasztikussá váltak. Már vége volt a rendelési időnek. Átöltöztem, a köpenyt rádobtam a vál- lamra és lapoztam az újságot, ameddig azokhoz az oldalakhoz nem értem ... Hirtelen furcsa kényszert éreztem, hogy Induljak. Aztán már vezettem. Ugyanolyan nyugodtan, mint mindig. Szokatlan csak anynyi volt, hogy a várt nyugalom helyett dermedt voltam. Ez feltűnt, hiszen már tucatnyi év óta vezetek. És ma is élvezem a kocsit. Bedőlök kissé a kanyarba, örülök a gyors kiugrásoknak, az ügyes sávváltásoknak. Valaki más vezetett helyettem. Jeges nyugalommal, kis öröm, vagy bosszúság rezdülések nélkül — mint egy gép. TŰI lifllCnC lenni rajta. Régi ügy, régi mint az első szerelem. A port néztem a cipőm előtt. Az első csepp, apró kavemát hagyott benne. Kifújtam az orrom. Újra zizzent az újság. Kivettem magam mellé. És akkor homályosan megláttam őt és magam, ugyanitt. Szerelmet vallottunk. Milyen friss és igaz volt... Örömeinket láttam. Kirándulásainkat. Titkos jeleinket... Mennyi erő áradt belőle?! Engem is felrázotí és olyanná tett, ami ma vagyok — akartam az élettől valamit! Legyőzte kishitűségem. Biztatott és bízott bennem, amikor senki sem hitte, hogy valamire viszem. Nekivágtam a pótfelvételinek, bejutottam az egyetemre. Célt mutatott és boldoggá tett. Aztán magám előtt volt az az éjszaka, amelyről mindent hihettem, csak azt nem, hogy az volt az utolsó... Hajnali négykor az Alkotás utcán végigdübörögtek a páncélosok. Néztük őket a föggöny mögül. Azt mondta: csak a szigorlataiddal törődj! Reggel lement kenyérért. Az ajtóban láttam utoljára. írt Ausztriából — eldobtam a levelét. Nem kellett volna. És most, egy órával ezelőtt láttam viszont a képeken. AZ ÚjüájJ ICCSCtt a földre, félig kinyílt. Ziháltam, mintha irtózatos messzeségből futottam volna. Láttam a kezét, csuklóján drága, nehéz karkötő. Lehajoltam, fölemeltem az újságot. Szétnyitottam — meg kellett tennem. Az autópályán történteket mutatták a képek. Öt emelik ki az egyik fehér Mercédesz roncsaiból... Megpróbálják a vérátömlesztést ... Egy közeli fotó: nyakában a régi arany medaillon, amely kinyílt, s amelyben — immáron tizennyolc éve —, most is engem mutat a fénykép ... És letakarva elviszik. Öt viszik, megismételhetetlen óaranyom kékkel... a sok cirkusz után megint visszajössz ide, ide ... Megállt. Elhallgatta az utolsó szót. A fiú mosolygása akasztotta meg a torkán. — Lajos bátyám, egy hét múlva áthelyeznek, mondták. Tudom, mi a rend. Nem lesz velem gondja. Itt vannak a papírok. — Tedd az asztalra és eredj Gyurihoz, jelentkezz nála. — Igenis, Lajos bátyám. Addig is, tiszteletem. Sarkon fordult, kiment, a kis kalitkából. Az öreg a homályos üvegen át fejét csóválva sokáig bámult utána. Ez nem ugyanaz a huligán, alti itt dolgozott, mormogta szinte hangtalanul. És hogy hasonlít az apjára. Csak mosolyog. A fene egye meg! Csak az én jó szívem ne essen meg rajta, mert akkor a brigád megátkoz. Hacsak, > hacsak... legyintett, elhessegette magától a jósló gondolatokat.--------------------, túlsó feléA műhely | ben már fü---------------------- tyürészve re ndezgette szerszámait egy „idegen” fiatalember. GYARMATI FARKAS DEZSŐ VERSEI Hord lett a nyár? Görcsös nappalok zsugorítják anyámat 1 gubbaszt a fájdalom lábát nyilak hasogatják ölembe veszem csont és bőr arca gond meg ránc pipacsok petúniák jaj hová lett a nyár jön az éj nagy vizenyős szemekkel ott ül az ágyon kérdőjel az éjszakákon jaj hová lett a nyár nyögve lódul az idő csend horkol szél szuszog pipafüst kering fölkelek Az utak itt mind egyfelé futnak jaj merre kanyarodjak pipacsok petúniák hová lett a nyár Neked Fényt köt a fákhoz az éj. Eloldja a reggel. Kibuggyant véred hajnal hasadása, s a kettérepedt csendben oválisarcú, permetpillájú tavaszok jönnek; mellükön mandulavirággal, eső a fátyluk. t I--------------------;-------reggel | Az öreg Sipos | óta dü----------------------------- hős vo lt. Ahogy belépett a műhelybe, megbotlott egy vas- rúdban. — Melyik istenátka hagyta ezt itt? — kiabált. — Azt hiszitek, otthon vagytok, hogy szanaszét lehet hagyni mindent? Rossz kedve van az öregnek — kacsintottak egymásra a lakatos szakik, amikor Sipos beviharzott a kis üvegka- litkába. Ilyenkor jobb elkerülni, megvárni, amíg lecsendesedik, mert akkor olyan, mint a jó apa, aki szüntelenül oktatja, tanítgatja gyermekeit. De erre hiába vártak. Néhány perc múlva arra lettek figyelmesek, hogy a fülére szorított telefonkagylóval fölugrik az asztal mellől, kiabál, öklével belefenyeget a levegőbe. ' — Micsoda? Ide akarjátok visszatenni, amikor a kollektíva örült, hogy behívták katonának, hogy végleg megszabadult tőle. Addig is az apja miatt tűrték. Mert tudták, hogy az öreg jó szakember ... Akkor lemondok. Visz- szamegyek a pad mellé... Micsoda? Törvényt emlegetni? Hát törvény van arra. hogy egy huligánt megtűrjön egy Jkollektíva? Micsoda? Hogy csak egy hétig lesz itt, és továbbpasszoljátok? Akkor a fene bánja, jöhet. De ha egy hét múlva nem viszitek el, vedd úgy, hogy felmondtam! Lecsapta a kagylót. — Na, még csak ez hiányzott a boldogságomhoz ! — gondolta. Jön az a huligán. Felforgatni a jó kis kollektívát. Felugrott ismét, kitárta az ajtót. — Gyuri, Gyuri, gyere csak! A brigadéros kocogva ment a kalitkába. — Mi baj, Lajos bácsi? — törölgette olajos kezét — Mi? Rögtön megmondom, csak előbb ülj le, kapaszkodj meg. Várt egy pillanatig, a meglepett brigádvezető arcát fürkészte, majd előre hajolva szinte sziszegte: — Leszerelt az a huligán Fodor Ferkó, és visszarakták ide. Érted? — Nem lehet. Miért nem tiltakozott, Lajos bácsi? — Tiltakoztam! — Vigyék máshova. Elég bajt csinált már itt. — Elviszik, de csak egy hét múlva. A törvényre hivatkoznak: vissza kell venni oda, ahonnan bevonult. — Őrültség. — Mindegy. Csinálj neki helyet, egy hétig kibírjuk. Különben, ha nem viszik el, akkor én megyek. Emlékezetükben hirtelen visszaperegtek a hajdani képek. Fodor Ferkó szinte mindennap késve sétafikáit be a műhelybe, szájában állandóan cigaretta lógott, vagy a rágógumival csámcsogott. Csapzott haját, amely ráült a vállára, mint ősszel a veréb a fára, összesodort dróttal szorította le. Napjában többször is kisurrant a műhelyből, zargatta a lányokat, asszonyokat. A vállalati ösz- szejövetelen kötekedett, het- venkedett. Fegyelmit fegyelmi után sóztak a nyakába, de apjára való tekintettel mindig' csak szelíden, szóval dorgálták meg. A műhelyben nem szerették. Csak azért hagyták ott dolgozni, mert tudták, hamarosan behívják katonának, és megszabadulnak tőle. — Most hogy mondjam meg a brigádnak, hogy ez a fenegyerek visszajött? Meg különben is: ki felejti azt el, hogy magának, Lajos bácsi, mit mondott az a taknyos? Ne nyomd már a sódert, öreg, mert beleesel a gödörbe, és bekaparnak! Én már inkább kikerültem, hogy ne lássam a szájában azt a gumibuborékot. Phi! Most is felkavarodik a gyomrom, ha eszembe jut! — Mindegy — legyintett az öreg Sípos —, egy hetet csak kibírunk vele valahogy. A brigád morgott, zsörtölődött még az egy hét miatt is, amikor megtudták, hogy Fodor Ferkó visszakerül a műhelybe. Tíz óra lehetett, amikor egy zömök fiatalember bekopogott Síposhoz.' Az öreg felkapta fejét. Nem szokta meg, hogy ajtaján kopogjanak. — Tessék — mondta. Fodor Ferkó lépett be, megállt az asztalnál, összekoccintotta cipője sarkait. — Sipos bátyám, munkára jelentkezem. Az öreg szemöldöke össze- rándult. A hang ismerősnek tetszett, de az arc alig-alig. Aztán felrémlett előtte az öreg Fodor mindig derűs arca. — Csak nem te vagy a Fodor? — De, Sipos bátyám — mosolygott a fiatalember. — Na, fene — állt fel az öreg, s tekintete végigfutott az előtte álló Ferkón. — Na, fene — ismételte meg fejcsóválva, de megváltoztál! — Két év, nagy idő. — A két év, két év, de hol az a huligánhajad? Mindig olyan koszos, olajos, csapzott volt, hogy hányinger környékezett. — Gyerekes dolog volt, Sipos bátyám — nevetett Fodor Ferkó. — Gyerekes? És cuclízol még? A fiú meghökkent. Elvörösödött. Nem értette az öreget Kérdőn pillantott rá. — Na, rágógumizol még, érted? — Ugyan — legyintett Ferkó. — Kinőttem a gyerekcipőből. Tegnap a kis öcsköst is szájon markoltam, mert fújta a gumibuborékot előttem ... — Szóval így állunk? — Így, Sípos bátyám. . , . megint A cipősarkak I összekoc•---------------------------- cantak. Sipos visszazökkent a székre. — Értem... De az istenedet, ne csattogtasd előttem a bokádat, mint égy kiszuperált csicsikás. Érted? — Természetesen, Sipos bátyám. Apám tisztelteti. — Köszönöm. Én is. De ide hallgass, itt apádra való tekintettel is csak» egy hétig maradsz, semmi kedvem a régi cirkusz okhoz. — Ahogy Sipos bátyám gondolja — mondta Ferkó nagyon határozottan. — Nem, érted, nem — csapott az öreg az asztalra. Felugrott. Zsebre dugta kezét, le meg fel kezdett sétálni a kis üvegkalitkában. — Nem, érted, nem ahogy én gondolom, hanem ahogy te viselkedsz. — Akkor minden rendben ... — Hogyhogy? És a brigád? Mit szól majd a brigád, hogy BÁBA MIHÁLY: Összekoccanó cipősarkak
